Magyar Hirlap, 1928. december (38. évfolyam, 273-295. szám)

1928-12-25 / 292. szám

Kedd OLVASÁS KÖZBEN írja: IGNOTUS A kitenyésztett jampec Hálás vagyok Márai Sándornak ezért a jampec szóért, mit a múlt hetek hősé­ről, Erdélyi Béláról írt volt le, — én, ki újabban keveset vagyok otthon, ezt a szót ősi newyorklakó létemre sem ismer­tem, de most már el se­m tudom gon­dolni, mint tudtam eddig e nélkül meg­lenni. Jampec — igen, ez az: jampec. Kitenyésztett jampec, még pedig — ter­mészetesen s magától értetődően — zsi­dóból kitenyésztett. Természetesen s magától értetődően. Mert, természetesen s magától értető­dően, más fajtabéli nem szorul rá, hogy magavallér legyen, s ha megvan benne a hozzávaló, akkor lehet egyene­sen gavallér s nem kell adnia a gaval­lért. Nem véletlen, hogy az ilyen Erdélyi Bélák olyan tájékokon teremnek, hol zsidó bővebben akad, mint egyebütt és semmiféle emancipáció és recepció nem segíti túl rajta, hogy lappangó vagy nyilt idegenkedés ne vegye körül, s ahol a tár­sadalom még nem polgárosodott el s ideáljait régibb rendek világnézetéből veszi. A polgárember, ahogy a kereske­dői s az ehhez járulékos foglalkozások közül a nyugaton kialakult, a polgárem­ber nevezheti, érezheti is magát gentle­­man-nek, tehát, ahogy a szót régibb időktől átvette, nemes embernek, de ga­vallérnak már nem. A kalmárnépeknek, az angolnak, a hollandnak lehet, van is, igen büszke, igen rátartó nemességük s főnemességük, de erkölcseikben ezek egyaránt járnak polgáraikkal. A gaval­lér, mint ember s a gavalléria, mint er­kölcs, olyan hazákban maradt meg, hol a világ még nem boltosodoa el, hol te­hát az ember az úrnál kezdődik, az úr pedig ott, ahol — akár nemes, akár nemtelen — nem kell dolgoznia, hogy megéljen. Ez nem azt jelenti, hogy e ha­zákban is ne dolgoznának, majd min­den rétegekben, sokat s néha kitűnőt, s hogy a munkáért ne járna bér s e bért el is várni tisztességbe vágna. Csak rá szorulni keserves s számolni a pénzt és a pénzzel, megalázó. Olyan típus, mint Trebitsch-Lincoln úr, a paksi zsidógye­rek, ki, amíg le nem fülelték, Angliában anglikán pap és parlamenti tag volt. Németországban pedig világtörténelmet csinált: becsapni becsaphatta ugyan az angolokat s a németeket, de kifejlődni nem fejlődhetett volna ki sem Angliá­ban, sem Németországban. Ott is van zsidó, ott sem szeretik, de az ottani élet kohójában másmilyenné kovácsolódik. A Trebitsch-Lincolnok olyan hazákból származnak világgá, ahol, mint nálunk, mint Lengyelországban, mint a cári Oroszországban, egy magának élő bájos úrinép a polgári erényt ugyan tiszteli s alkalomadtán bőven, sőt tetejezve meg­adja, ami jár érte, de az emberét nem tudja egész számba venni, viszont gyenge az olyan ember iránt, aki, ha nem is rangbéli s fajtájabéli, de vala­hogy — az ő dolga, hogy hogyan — a szívébe tudja magát muzsikálni. Mint ahogy a simili-gyémánt ott gyártódik, ahol az igazinak nagy a keletje, a talmi gavallér olyan országokban tenyészik, ahol a gavallér az úr. Hogy ez a gavallérság magában vonzó és érték-e s hogy az erkölcs, mely e kö­rül a mag körül kristályosul, a nagyot mívelő erők közül való-e, arról az íté­let ízlés dolga,­­ egy kicsit azé az ízlésé, mely maga is ennek az erkölcs­nek nevelése. Ám abban nem lehet két­ség, hogy valamely erkölcs, valamit a vallója és mívelő­je hisz benne és erköl­csösnek véli, valóban az is. Mai ember, bármi rendű és származású, nem tudná már erkölcsösnek érezni például azok­nak a lovagoknak erkölcsét, kik abból éltek, hogy váraikból lecsaptak az or­szágutakon vonuló kalmármenetekre s elszedték, amit náluk találtak, vagy csak váltságért engedték őket tovább. Ez ma már abban az áttételben sem a legfino­mabb dolog, mikor a lovagiasság ál­­lamfentartásnak öltözik s a váltságdíjat forgalmi adónak kereszteli. Bizonyos azonban, hogy az akkori lovagok bizo­nyosak voltak erkölcsükben, hittek igaz­ságában, s ennek a hitnek s ennek az igazságnak akadhattak éppúgy hitvallói, sőt vértanúi, mint bármely egyéb hitnek. Odysseus, a jó király, semmi kivetni valót nem látott benne, ha, még bolyon­gásai előtt, abból élt, hogy a tengeren idegen hajókról szedett prédát, sőt Athéné istenasszony egyenest azért vette külön pártfogásába s vallotta magával egyezően bölcsnek és­­okosnak e derék nagyurat, mert senki úgy felebarátait rá­szedni nem tudta, mint ez a nemes úri­ember. A mai görögben is van valami az Odysseus világfelfogásából, de egy roppant, a doleg velejébe vágó különb­séggel. Azzal, hogy ma már nem büszke rá, hogy ma is megvan benne a meggyő­ződése, bátorsága, de a meggyőződése nem meggyőződés többé. Régebb idők­­beli erkölcs is, átmaradva olyan időkbe, melyeknek mások az erkölcsei, elmehet erkölcs-számba, ha hittel hisznek benne s kivételt nem tűrnek alóla. Erkölcste­­lenné csak akkor válik, ha ismer kivé­telt, ha meg lehet vele alkudni. A gaval­léria magában lehet még ma is oly vonzó és tiszteletreméltó, mint bármikor haj­dan, bár ma már mindenkép és minden­esetre ki van téve annak a veszedelem­nek, hogy, miután a mai gazdasági, jogi és társadalmi rend kivonta alóla az anyagi fundamentumot s állampolgári kötelességgé tett majd mindent, mi a régi gavallérnál még hősiesség s nagylel­kűség volt, a gavalléria gyakorlása szá­mára alig marad egyéb lehetőség, mint bizonyos, nem is csupa értékes, külső­ségek. Gyönyörű jelenség Szent Márton, amint kettéhasítja palástját, hogy a fe­lét rávesse a koldusra, — de ma, mikor minden szentnek, ha még úgy maga felé hajlik is a keze, muszáj betegápolási és szegényügyi taksát fizetnie, e szép moz­dulat sokat vesztett fenségéből. Mon­dom: a gavallériát manapság amúgy is fenyegeti a veszedelem, hogy nagyszívű­­ség helyében bokaösszeütéssé, az anya­giak megvetése helyében pénzpocséko­­lássá, fölöttesség helyett gőggé zsugoro­dik. Ám még így is bezománcolja a ha­gyomány s velezetten a hozzánevelke­dett idegzet, ha zárt rendszer, melyen szellentyűt nem nyit a vállalója, még ha benne is kéne fulladnia. A gavalléria csak ott tenyészt talmi gavallériát, — de ott aztán hiába rázza le magáról, mert maga nevelése — ahol a gavallérság, az úriság, az atyafiságos világfelfogás akár gyengeségből, akár érdekből kivételeket ismer. Egy példát mondok csak erre, hogy ezer felé ezerfélére világot vessen: a mi hazánkbeli úri tegeződést. Származásá­ban egyszerű, természetes és patriarkáli­­san erkölcsös, s olyan időkből maradt meg, mikor a megszólításban a harma­dik személy még nem tolta volt ki a má­sodikat (a kend­ben, mely voltakép te kegyelmed, a fenséged­ben s mind effé­lében még ma is benne lappang a tege­­zés), s már mikor ki is tolta, az egy­­rangú és a maga rendjén belül háza­sodó nemesség atyafiságosan megtar­totta. Ezt a szép és atyafiságos szokást meg is lehetett tartani, amíg a nemesség volt a nemzet („dedicálom ez munká­mat a magyar nemességnek“, írja Zrínyi Miklós, és nemzetet, natiót ért rajta), s amíg hivatal, törvényhozás, mindenfajta közjogiság csak nemességet ismert. A képviselők tegeződése is ilyen természe­tes származású: a felső táblán­ ült a fő­nemesség és a főpapság, az alsó táblán ültek a megyék s a városok küldött­­jei, csupa nemes urak, a követek tehát tegeződtek. Ám teljesen értelmét, ren­deltetését s erkölcsét veszítette e tegezés, mikor a képviselőházba egyfelől bejutott a polgárság, másfelől a főnemesség is okosnak látta, amily nagy számban csak tudta, oda beválasztatni magát. Így tör­ténhetett meg aztán, hogy mikor egy­szer egy sváb származású s nem nemesi rendű képviselő úr, ki valamikor cs. és kir. ezredes volt, valakit megölt volt párba'ban s párba'kóde-et is írt, tegezve szólította meg képviselőtársát, gróf Ká­rolyi István valóságos belső titkos taná­csost, Rudolf királyfi s Albert Edvárd angol trónörökös barátját, hogy akkor a gróf e bizalmasságot elég rideg formában elhárította magától, a párbajkódex írója pedig még csak párbajra sem híhatta ezért. Az általános hivatalképesség idejé­ben hivatalokban is képtelenséggé vált ez a tegeződés, amennyiben nem a do­lognak, nem a rangsoknak, nem a mun­kának s nem a jellemnek különbségéből következő szakadékot vágott tisztviselő s tisztviselő között, s mikor a miniszteri tanácsos úr tegezéssel tüntette ki, nem hivatali érdemért, talán a miniszteri tit­kárt s a pert­ meg nem adásával bán­totta meg, nem hivatali mulasztásért, ta­lán az osztálytanácsost. S a közélet s a társadalmi élet egész során végig csupa inkonveniancia járt e patriarchalizmus nyomában, fentarthatatlan s keresztül­­vihetetlen lévén olyan életben s társada­lomban, melybe óhatatlan mind számo­sabban jutottak be nemtelen rendűek. Azonban még így is: nehézkességeivel, fogyatkozásaival, felesleges voltával is istenes, tiszteletreméltó és erkölcsös lett volna e hagyomány, ha szigorúan meg­marad az erkölcsében, ha nem engednek belőle, essen bár össze a világ, ha tágíta­nak tőle, sem szívből, sem haszonért. Ám tágítottak. A miniszter úr letegezte az újságírót, aki dicsőségét zengette, a főispán úr letegezte a zsidó birtokost, akinek szavazata kellett, az úr letegezte a boltost akivel jó volt jóban lennie és néha még felesége is „te drágám“-mal fogadta amannak a feleségét. A tegezés magánúton adományozott kitüntetéssé vált és mint minden kitüntetés, nemcsak kiérdemlődhetett, de ki is járódhatott, meg is szereztethetett. Ha rendszere bár­mely érdem vagy ravaszság számára át­­törhetetlen maradt volna: tisztelettel, tán egy árnyalat mosollyal, talán keserű mo­sollyal, de el lehetett volna viselni. Mi­helyt azonban áttörhető lett, megtaga­dása pofonszámba ment, s az érdem számára is az áttörhetőség értékét vesz­tette, mihelyt a korrupció ugyancsak el tudta érni. S persze, ez aztán még to­vább megy. Az érdem érzi a maga érté­két, nem érzi kegynek, ha emberszámba veszik, s már eredendően nincs sok ér­zéke társadalmi kitüntetés iránt s nem tart rá, hogy olyan társadalomba vétes­sék fel, mely e felvétetést érdemjelkép­pen osztogatja. A stréber az, akinek az exkluzív társaság imponál s aki töri ma­gát, hogy belejusson. S az olyan társada­lom, mely egyrészt exkluzív, másrészt azonban az exkluzivitása a minden háj­jal való megkentség számára áttörhető: az ilyen társadalom maga tenyészti s ne­veli saját nyakára a minden hájjal való megkentséget. Kivált, ahol úgynevezett zsidókérdés van, vagyis, ahol a lenézés vagy idegen­kedés, mely a fajtát körülveszi, minden egyesére ránehezedik, függetlenül attól, hogy ez az egyes minő emberi érték. S ahol viszont a liberalizmus abban állt, hogy a zsidót is megtették udvari taná­csosnak, sőt főrendnek, s ahol, mialatt minden egyes zsidó lépten-nyomon meg­­érezheti, hogy nem veszik egész számba, mégis minden egyes zsidó előtt nyitva áll akár a Fortunitus Imre pályafutása, csak győzze könyökkel és gyomorral. |AAG55th TV28 december 25. 37 HORVÁTH MIKSA SZŐNYEGIPAR IL­T. 5­5 MAGYAR VACUUM CLEANER S5 BUDAPEST, V. KERÜLET, VISESRÁDI UCCA 63. SEBES Telefon: ^ fl T 1 Telefon: Lipót 906—98, 906-99. jf, IcL2l 1L Lipót 900-98, 906—90. Szőnyegek függönyök, Szőnyegek szőrmék gondozása jffr... ^ és bútorok molyírtása ♦.................. A'jNwm ♦ u^j^onyobj —H «n-f«Sa ® ®Eb| Keleti szőnyegek szövése művészies javítása, mosása, 0 3 ende« perzsa és szmyrna minőségben, festése minden méretben, előnyös gyári árak Fut­ószőnyegek gyártása mechanikai úton Bútorok beraktározása

Next