Magyar Hirlap, 1928. december (38. évfolyam, 273-295. szám)
1928-12-25 / 292. szám
Kedd OLVASÁS KÖZBEN írja: IGNOTUS A kitenyésztett jampec Hálás vagyok Márai Sándornak ezért a jampec szóért, mit a múlt hetek hőséről, Erdélyi Béláról írt volt le, — én, ki újabban keveset vagyok otthon, ezt a szót ősi newyorklakó létemre sem ismertem, de most már el sem tudom gondolni, mint tudtam eddig e nélkül meglenni. Jampec — igen, ez az: jampec. Kitenyésztett jampec, még pedig — természetesen s magától értetődően — zsidóból kitenyésztett. Természetesen s magától értetődően. Mert, természetesen s magától értetődően, más fajtabéli nem szorul rá, hogy magavallér legyen, s ha megvan benne a hozzávaló, akkor lehet egyenesen gavallér s nem kell adnia a gavallért. Nem véletlen, hogy az ilyen Erdélyi Bélák olyan tájékokon teremnek, hol zsidó bővebben akad, mint egyebütt és semmiféle emancipáció és recepció nem segíti túl rajta, hogy lappangó vagy nyilt idegenkedés ne vegye körül, s ahol a társadalom még nem polgárosodott el s ideáljait régibb rendek világnézetéből veszi. A polgárember, ahogy a kereskedői s az ehhez járulékos foglalkozások közül a nyugaton kialakult, a polgárember nevezheti, érezheti is magát gentleman-nek, tehát, ahogy a szót régibb időktől átvette, nemes embernek, de gavallérnak már nem. A kalmárnépeknek, az angolnak, a hollandnak lehet, van is, igen büszke, igen rátartó nemességük s főnemességük, de erkölcseikben ezek egyaránt járnak polgáraikkal. A gavallér, mint ember s a gavalléria, mint erkölcs, olyan hazákban maradt meg, hol a világ még nem boltosodoa el, hol tehát az ember az úrnál kezdődik, az úr pedig ott, ahol — akár nemes, akár nemtelen — nem kell dolgoznia, hogy megéljen. Ez nem azt jelenti, hogy e hazákban is ne dolgoznának, majd minden rétegekben, sokat s néha kitűnőt, s hogy a munkáért ne járna bér s e bért el is várni tisztességbe vágna. Csak rá szorulni keserves s számolni a pénzt és a pénzzel, megalázó. Olyan típus, mint Trebitsch-Lincoln úr, a paksi zsidógyerek, ki, amíg le nem fülelték, Angliában anglikán pap és parlamenti tag volt. Németországban pedig világtörténelmet csinált: becsapni becsaphatta ugyan az angolokat s a németeket, de kifejlődni nem fejlődhetett volna ki sem Angliában, sem Németországban. Ott is van zsidó, ott sem szeretik, de az ottani élet kohójában másmilyenné kovácsolódik. A Trebitsch-Lincolnok olyan hazákból származnak világgá, ahol, mint nálunk, mint Lengyelországban, mint a cári Oroszországban, egy magának élő bájos úrinép a polgári erényt ugyan tiszteli s alkalomadtán bőven, sőt tetejezve megadja, ami jár érte, de az emberét nem tudja egész számba venni, viszont gyenge az olyan ember iránt, aki, ha nem is rangbéli s fajtájabéli, de valahogy — az ő dolga, hogy hogyan — a szívébe tudja magát muzsikálni. Mint ahogy a simili-gyémánt ott gyártódik, ahol az igazinak nagy a keletje, a talmi gavallér olyan országokban tenyészik, ahol a gavallér az úr. Hogy ez a gavallérság magában vonzó és érték-e s hogy az erkölcs, mely e körül a mag körül kristályosul, a nagyot mívelő erők közül való-e, arról az ítélet ízlés dolga, egy kicsit azé az ízlésé, mely maga is ennek az erkölcsnek nevelése. Ám abban nem lehet kétség, hogy valamely erkölcs, valamit a vallója és mívelője hisz benne és erkölcsösnek véli, valóban az is. Mai ember, bármi rendű és származású, nem tudná már erkölcsösnek érezni például azoknak a lovagoknak erkölcsét, kik abból éltek, hogy váraikból lecsaptak az országutakon vonuló kalmármenetekre s elszedték, amit náluk találtak, vagy csak váltságért engedték őket tovább. Ez ma már abban az áttételben sem a legfinomabb dolog, mikor a lovagiasság államfentartásnak öltözik s a váltságdíjat forgalmi adónak kereszteli. Bizonyos azonban, hogy az akkori lovagok bizonyosak voltak erkölcsükben, hittek igazságában, s ennek a hitnek s ennek az igazságnak akadhattak éppúgy hitvallói, sőt vértanúi, mint bármely egyéb hitnek. Odysseus, a jó király, semmi kivetni valót nem látott benne, ha, még bolyongásai előtt, abból élt, hogy a tengeren idegen hajókról szedett prédát, sőt Athéné istenasszony egyenest azért vette külön pártfogásába s vallotta magával egyezően bölcsnek ésokosnak e derék nagyurat, mert senki úgy felebarátait rászedni nem tudta, mint ez a nemes úriember. A mai görögben is van valami az Odysseus világfelfogásából, de egy roppant, a doleg velejébe vágó különbséggel. Azzal, hogy ma már nem büszke rá, hogy ma is megvan benne a meggyőződése, bátorsága, de a meggyőződése nem meggyőződés többé. Régebb időkbeli erkölcs is, átmaradva olyan időkbe, melyeknek mások az erkölcsei, elmehet erkölcs-számba, ha hittel hisznek benne s kivételt nem tűrnek alóla. Erkölcstelenné csak akkor válik, ha ismer kivételt, ha meg lehet vele alkudni. A gavalléria magában lehet még ma is oly vonzó és tiszteletreméltó, mint bármikor hajdan, bár ma már mindenkép és mindenesetre ki van téve annak a veszedelemnek, hogy, miután a mai gazdasági, jogi és társadalmi rend kivonta alóla az anyagi fundamentumot s állampolgári kötelességgé tett majd mindent, mi a régi gavallérnál még hősiesség s nagylelkűség volt, a gavalléria gyakorlása számára alig marad egyéb lehetőség, mint bizonyos, nem is csupa értékes, külsőségek. Gyönyörű jelenség Szent Márton, amint kettéhasítja palástját, hogy a felét rávesse a koldusra, — de ma, mikor minden szentnek, ha még úgy maga felé hajlik is a keze, muszáj betegápolási és szegényügyi taksát fizetnie, e szép mozdulat sokat vesztett fenségéből. Mondom: a gavallériát manapság amúgy is fenyegeti a veszedelem, hogy nagyszívűség helyében bokaösszeütéssé, az anyagiak megvetése helyében pénzpocsékolássá, fölöttesség helyett gőggé zsugorodik. Ám még így is bezománcolja a hagyomány s velezetten a hozzánevelkedett idegzet, ha zárt rendszer, melyen szellentyűt nem nyit a vállalója, még ha benne is kéne fulladnia. A gavalléria csak ott tenyészt talmi gavallériát, — de ott aztán hiába rázza le magáról, mert maga nevelése — ahol a gavallérság, az úriság, az atyafiságos világfelfogás akár gyengeségből, akár érdekből kivételeket ismer. Egy példát mondok csak erre, hogy ezer felé ezerfélére világot vessen: a mi hazánkbeli úri tegeződést. Származásában egyszerű, természetes és patriarkálisan erkölcsös, s olyan időkből maradt meg, mikor a megszólításban a harmadik személy még nem tolta volt ki a másodikat (a kendben, mely voltakép te kegyelmed, a fenségedben s mind effélében még ma is benne lappang a tegezés), s már mikor ki is tolta, az egyrangú és a maga rendjén belül házasodó nemesség atyafiságosan megtartotta. Ezt a szép és atyafiságos szokást meg is lehetett tartani, amíg a nemesség volt a nemzet („dedicálom ez munkámat a magyar nemességnek“, írja Zrínyi Miklós, és nemzetet, natiót ért rajta), s amíg hivatal, törvényhozás, mindenfajta közjogiság csak nemességet ismert. A képviselők tegeződése is ilyen természetes származású: a felső táblán ült a főnemesség és a főpapság, az alsó táblán ültek a megyék s a városok küldöttjei, csupa nemes urak, a követek tehát tegeződtek. Ám teljesen értelmét, rendeltetését s erkölcsét veszítette e tegezés, mikor a képviselőházba egyfelől bejutott a polgárság, másfelől a főnemesség is okosnak látta, amily nagy számban csak tudta, oda beválasztatni magát. Így történhetett meg aztán, hogy mikor egyszer egy sváb származású s nem nemesi rendű képviselő úr, ki valamikor cs. és kir. ezredes volt, valakit megölt volt párba'ban s párba'kóde-et is írt, tegezve szólította meg képviselőtársát, gróf Károlyi István valóságos belső titkos tanácsost, Rudolf királyfi s Albert Edvárd angol trónörökös barátját, hogy akkor a gróf e bizalmasságot elég rideg formában elhárította magától, a párbajkódex írója pedig még csak párbajra sem híhatta ezért. Az általános hivatalképesség idejében hivatalokban is képtelenséggé vált ez a tegeződés, amennyiben nem a dolognak, nem a rangsoknak, nem a munkának s nem a jellemnek különbségéből következő szakadékot vágott tisztviselő s tisztviselő között, s mikor a miniszteri tanácsos úr tegezéssel tüntette ki, nem hivatali érdemért, talán a miniszteri titkárt s a pert meg nem adásával bántotta meg, nem hivatali mulasztásért, talán az osztálytanácsost. S a közélet s a társadalmi élet egész során végig csupa inkonveniancia járt e patriarchalizmus nyomában, fentarthatatlan s keresztülvihetetlen lévén olyan életben s társadalomban, melybe óhatatlan mind számosabban jutottak be nemtelen rendűek. Azonban még így is: nehézkességeivel, fogyatkozásaival, felesleges voltával is istenes, tiszteletreméltó és erkölcsös lett volna e hagyomány, ha szigorúan megmarad az erkölcsében, ha nem engednek belőle, essen bár össze a világ, ha tágítanak tőle, sem szívből, sem haszonért. Ám tágítottak. A miniszter úr letegezte az újságírót, aki dicsőségét zengette, a főispán úr letegezte a zsidó birtokost, akinek szavazata kellett, az úr letegezte a boltost akivel jó volt jóban lennie és néha még felesége is „te drágám“-mal fogadta amannak a feleségét. A tegezés magánúton adományozott kitüntetéssé vált és mint minden kitüntetés, nemcsak kiérdemlődhetett, de ki is járódhatott, meg is szereztethetett. Ha rendszere bármely érdem vagy ravaszság számára áttörhetetlen maradt volna: tisztelettel, tán egy árnyalat mosollyal, talán keserű mosollyal, de el lehetett volna viselni. Mihelyt azonban áttörhető lett, megtagadása pofonszámba ment, s az érdem számára is az áttörhetőség értékét vesztette, mihelyt a korrupció ugyancsak el tudta érni. S persze, ez aztán még tovább megy. Az érdem érzi a maga értékét, nem érzi kegynek, ha emberszámba veszik, s már eredendően nincs sok érzéke társadalmi kitüntetés iránt s nem tart rá, hogy olyan társadalomba vétessék fel, mely e felvétetést érdemjelképpen osztogatja. A stréber az, akinek az exkluzív társaság imponál s aki töri magát, hogy belejusson. S az olyan társadalom, mely egyrészt exkluzív, másrészt azonban az exkluzivitása a minden hájjal való megkentség számára áttörhető: az ilyen társadalom maga tenyészti s neveli saját nyakára a minden hájjal való megkentséget. Kivált, ahol úgynevezett zsidókérdés van, vagyis, ahol a lenézés vagy idegenkedés, mely a fajtát körülveszi, minden egyesére ránehezedik, függetlenül attól, hogy ez az egyes minő emberi érték. S ahol viszont a liberalizmus abban állt, hogy a zsidót is megtették udvari tanácsosnak, sőt főrendnek, s ahol, mialatt minden egyes zsidó lépten-nyomon megérezheti, hogy nem veszik egész számba, mégis minden egyes zsidó előtt nyitva áll akár a Fortunitus Imre pályafutása, csak győzze könyökkel és gyomorral. |AAG55th TV28 december 25. 37 HORVÁTH MIKSA SZŐNYEGIPAR ILT. 55 MAGYAR VACUUM CLEANER S5 BUDAPEST, V. KERÜLET, VISESRÁDI UCCA 63. SEBES Telefon: ^ fl T 1 Telefon: Lipót 906—98, 906-99. jf, IcL2l 1L Lipót 900-98, 906—90. Szőnyegek függönyök, Szőnyegek szőrmék gondozása jffr... ^ és bútorok molyírtása ♦.................. A'jNwm ♦ u^j^onyobj —H «n-f«Sa ® ®Eb| Keleti szőnyegek szövése művészies javítása, mosása, 0 3 ende« perzsa és szmyrna minőségben, festése minden méretben, előnyös gyári árak Futószőnyegek gyártása mechanikai úton Bútorok beraktározása