Magyar Hirlap, 1929. december (39. évfolyam, 274-297. szám)
1929-12-01 / 274. szám
- Vt* jt// 24 FILLÉR 24 FILLÉ.R iTEEEEnEErrrz] valTM m^délstamm 90 FILLER 25 ícJflí IV Till IS Tr^ hollywoodi .elUelCt e 1 lm-ben uuuual Bl BB KW «S gS grr &§ t§JS BB ^ « BS Wt «tg megkap)« • ViAGYAH HIHLAl Eg 33 tg WÉSL ÜT M £§§$£§ M3 g§§ <§f |g j£ |fcj| II If ISJsr magyar hírlap -mi« i-eB^kfi^enek b«> Jaj®. «gllfi^L. -Jj#JH mL* november' res-eny kedvez menve ni in........mi...........■in niiiminnii .................mii.............. ■ mi......... .... ni ninin—t Európa nem tanul írta: POLLÁK ILLÉS SZÁMADÁSI TEST ÉS MÁS ISPILÁNGOK Irta: MÓRA FERENC A nagy francia nemzetnek egy nagy fia halt meg a napokban és nemzete őszinte fájdalommal kísérte el utolsó útján országa megmentőjét, aki nagy volt haladásában is. Ha ugyan a nagyság jelzője rávaló akár politikusra, akár hadvezérre, akik a nemzetek vezetésében a relativitás törvényének színtiszta megtestesítői: ha vállalkozásuk sikerrel járt, akkor babér övezi halántékukat, ha nem, akkor mélyebbet buknak mindenki másnál. Hogy azonban a korbeli babérok is tüskévé válhatnak a történelem, mint másodfokú ítélőszék ítéletében, azt a németek politikai óriásának, Bismarck Ottó hercegnek sorsa illusztrálja, akinek nagy politikai alkotása éppen abban a diadalban bukott meg, mellyel 60 évvel ezelőtt elvette Franciaországnak azt a két tartományát, melyről tudnia kellett, hogy harmadfél ezer év óta szünet nélkül footballja a két szomszédnak és a régi galloktól a mi időnkig mindhalálig a francia nép globeszükségletének és készletének féltett kincse, melyet ha Bismarck elvett, azt Európa fogja megkeserülni. Érdemes annak, aki a történelem szélein jegyezget és tanulságait le tudja vonni, megfigyelni az európai civilizáció szövőszékein dolgozó erőket, mert meg fogja érteni, hogy az mért egymásutánja az erőszaknak, cselszövéseknek, és rajtütéseknek, és mért, hogy a nemzetközi tisztesség annyival alacsonyabb az egyénre kötelező tisztességnél? Megtanulhatjuk ezen az eseten, mikor még mi is, a világháború legütöttebbjei csak csupa bámulattal parentáltuk el azt a férfiút, aki, ha hazájának minden oka meg van is, zászlóját előtte meghajtani, de nekünk és kétségkívül annak a köztemetőnek, melyet jelenleg Európának hívnak, s amelyet az ő nevére kellene most keresztelni, sírásója volt. De Európát a rómaiak óta harcra és hódításokra nevelték, iskolák, tankönyvek, irodalom és művészetek majdhogy nem kizárólag ezt az irányt művelik, a történetírások csak harci tettekről és hódításokról tudnak, mik mellett a valódi kultúrfejezetek csak szerény hamupipőként meghúzódnak. Nagy Sándor — Caesar, Hannibal — Bonaparte — hiszen ragyogó szemekkel és visszafojtott lélegzettel hallgattuk mi fiúk ezeknek a vulkánembereknek viharvonulásait, kikhez Attilát és Timurlenket is hozzá lehet sorozni, de Európa már megérhetett volna annak a megértésére, hogy a háborúk csak védelmi, nem azonban támadási szervei az emberi társadalomnak. Egyéni dolog, hogy miképpen vélekedünk a háborúról, de lehetetlen meg nem látni, hogy Timurjenk és Attila óta Ázsiában kihaltak a hódítók és velük megszűntek a háborúk is. Vannak ott forradalmak, de az országok erő és anyaghalmazai súlypontjukat belől találták meg. Lehetetlen meg nem látni, hogy Európán kívül általában nincsenek már háborúk és ha vannak, európaiak csinálják, mint most is az oroszok Kína ellen. Európaiak, akik mint valami gombócot megeszik a földet. Ugyanazok az európaiak, akik itthon a fajiságot és nemzetiséget prédikálják, ők, ezek a telhetetlen geografikus kendők, akik ma a nacionalizmus szent önzését hirdetik, első képrombolói ennek az újkori bálványnak, akik megették Afrikát, Ausztráliát és Ázsiának legbirbájosabb részeit, megosztva hódító glóriájukat egy sereg afrikai wigwamlakóval, akik néha napján még ma is rajtaütnek más wigwamokra rabszolgákat szedni. Ez a nacionalizmus nem akadálya annak, hogy Anglia 300 millió hindu és 100 millió egyéb színes embert bekebelezett és La belle Francénak mongol és arab, sőt szerecsen polgárai ne legyenek. A Georges Clémenceau nemzete nem félti a maga nagyszerű, lendületes és ihlett vérét a színes franciákkal való lehetetlen keveredés katasztrofális következményeitől? Mert Európa nem tanul. Nem tanult abból, hogy az ókor hódító nemzetei mind letűntek Európa csatamezőiről, míg Ázsia országai évezerek óta élik a maguk zárt életüket, és Európa, mely pedig oly nagyra van a maga filozófiájával, mely pedig nem egyéb nyöszörgő terminológiák és megszorult definícióknál, de soha egy isteni gondolatot nem termelt; még nem vette észre hogy a hódítók elsősorban a saját legszebb embervirágaikat kaszálják és irtják, és ezért pusztult el valamennyi Ezért tűnt le Róma és ezért a középkor konfúzus német császársága, mely Itáliát, Spanyolországot és a frankok országát eggyé akarta kalapácsolni és meg nem nyugodott, míg V. Károly császár országában utóbb a Nap is le nem nyugodott. Európa nem tanul. Hiszen bizonyos, hogy ezt a kontinenst külön erők fűtik; a régi pörög és római istenek még nem haltak meg és az erőnek és szépségnek kultusza ma is füstöl oltárainkon, ha felhőkarcoló módon is. Innen a férfigyilkos csatáknak és a hősöknek és a vulkanikus embereknek kultusza. Hiszen gimnáziumi lelkesedésnek gyönyörű volt annak a zsivány római népnek története. Lélekemelő volt olvasni Alexander útjáról Indiába, Hannibálról, Hispánián és az Alpeseken keresztül Rómáig és Bonaparte véres útjairól Moszkváig, de Európa már túl van a gimnáziumokon és ideje, hogy a dolgokon a happy endet keresse és meglássa, hogy annak a mesébe való indiai útnak nyoma sem maradt, hogy Hannibal hiába jött le Itáliába és hogy Bonaparte csak Moszkváig ment, de onnan vissza már futott. Mi lesz az ég könnyűjéből, ha leesik a földre? Mi lett Rómából, melynek sorsát előre megsiratta Carthago romjain a győztes Scipio? Kína a maga, bár elektromos világítás és rádiónélküli egyszerűségében még mindig fenn fog állani, mikor Párizs dombjain egy nagy francia író víziójában meglátott pásztorfiúk fogják már nyájaikat legeltetni? A Nyugat civilizációja feltartóztathatatlanul lemenőben van. A föld belső életében elhelyezkedési mozgalmaknak mondjuk a rengéseket, mikor pillérek összedőlnek és súlypontok átrakódnak és ugyanekkor valahol vulkanikus erők kiszabadulnak. A föld belső egyensúlyi műveleteiben a vulkanikus erők azonban nem szabadulnak, hanem ha feleslegessé váltak, kilőhetnek. Mikor fogja Európa ezt a bölcsességet a világ egyéb népeinek tanulságai révén megtanulni? De Európa nem tanul még a nyugati civilizáció legszélsőbb amerikai formájától sem, melyben a feszítő erők óriási arányokban alakot öltenek és merészségükben az eget karcolják. Más lapra tartozik az amerikanizmus életrajza, melyben az anyag elérni látszik már szállóképességének határait, melyeket az erők átalakulásának törvénye minden bizonnyal ki fog repeszteni. De Amerika be bírta fogni a maga vulkánjait belső nagyságának szolgálatába, míg Európa a magáéit saját vesztére és pusztulására használja és mikor Géniusza szabadulni akar tőlük, még térdre hull a földi istenek előtt, bámulva a kezeket, melyek az ostort suhintották. — Vous serez fatttes avec eux, — mondta az a francia generális nekünk, mindenkitől elhagyott szegény magyaroknak. Már ezt is elfelejtettük a „nagyság“ imádásában, mit pedig nekünk magyaroknak sosem szabad elfelejtenünk? De Európa nem tanul. Azon sem okul, hogy Carbon, a francia berlini nagykövet már 1907-ben azzal indult rendel Már megint olyankor olvastam újságot, mikor nem kellett volna. Ritkán jutok hozzá, hogy a címolvasásnál többre vigyem, de akkor bizonyosan találok benne valamit, amit egyenesen az én elszomorításomra nyomattak bele. Mint ahol most a közigazgatás egyszerűsítését. Ezt éppen ezen a héten kellett kitalálni, mikor én számadási test képzésével mutatom magamat. Mintha Jákob alatt akkor fűrészelték volna el a létrát, mikor már majdnem a kezében volt a mennyország kilincse. Ha már a nekikeseredés erre a hasonlatra találtatott rá velem, meg is maradok nála. Igenis az én életem mihaszna Bébelépek a számadási test a Jákoblétrára. Azon szoktam én a könyveim, a virágaim, a csontvázaim, a cserepeim és egyéb haszontalanságaim közül fölkapaszkodni a metafizikába. Ki is kötöm idejekorán, hogy ha egyszer annyi bronz lesz a világon, hogy nem tudnak vele mit csinálni és nekem is szobort emelnek, annak számadási test legyen a talapzata. Abból majd látni fogja az utókor, hogy engem se a gólya költött. Volt nekem érzékem a számadási testhez is, s ha nem kellett volna másratékozolnom az időmet, piramist alkottam volna én abból. Persze, persze, most veszem észre, hogy még nem is mondtam meg, mi az a számadási test. Azt pedig külön diploma nélkül nem lehet kitalálni. Hiszen utóvégre úgyis lehetne mondani, hogy számadás, de ennek hivatali akadálya van, ezt mindenki megértené. Aztán meg nem is egy a kuckó a kemencével. Számadás csak a régi jó táblabírákhoz illett, akik az egész világot rendelkezési alapnak nézték. (Mégis többet hagytak ránk belőle, mint amennyit mink hagyunk az utánunk következőkre.) „Jöttünk-mentünk: száz forint, ettünkittunk: száz forint; summa: háromszáz forint. Ez volt a computus, a számadás, aféle kirgiz államszámvitel. A számadási test egészen más. Annak van rovata, alrovata, felzete, külzete, tételszáma, tárgyhasábja, fejcíme, keze-lába (okmányolt nyugtákból) és füle-farka (m. kir. okmánybélyegekből). Szóval az valóságos test, mégpedig olyan, amelyiknek a tökéletességén meglátszik, hogy azt nem az Isten teremtette. De ezt nem kritikaképpen mondom a jó Istenről, az ember neki is tartozik belátással. Egy kifogástalan számadási test összeállítására nem lett volna elég a hatodik nap. Sőt úgy lehet, a hat napból se futotta volna, mert egy számadási test szakszerű megszerkesztése mégis csak hasonlíthatatlanul nagyobb dolog, mint egy kis világteremtés. A világot meg lehetett semmiből teremteni, de a számadási testet nem lehet. Ahhoz fel kell fektetni egy csomó hosszában vonalozott könyvet. Ilyenek, hogy csak az öregjeit emlegettetési helyére, hogy a német birodalmi egységet aláaknázza és a revanzsháborúra, melyet a cári Oroszországgal előkészítettek, elgyengítse; sem azon, hogy Baden-Powel angol generális maga leírta Németország körül font kémkedési hálózatát; sem azon, hogy a diplomácia csak vérnélküli előkészítése és folytatása a háborúknak és hogy az exterritorialitás nem egyéb a megskáblásnak egy nemzetközileg tűrt neménél. De Európa nem tanul, sem: A) az ellátmányok pénztári számadási könyve; B) az anyagok számadási könyve; C) az alapok pénztári számadási könyve; D) az átfutók számadási könyve... Attól félek, hogy ha a jó Istennek ezt mind fel kellett volna fektetni, nem fogott volna bele a világ teremtésébe. Csak az a jó, hogy még akkor nem volt mire felfektetni őket. Nekem persze már van hova rakni azokat az oktalan nagy foliánsokat, amelyekben én sokkal nagyobb irodalmi tevékenységet fejtek ki, mint ahogy a kiadóm szeretné. A hivatalszobám ezekkel van kipárnázva. Tizenkét leltárkönyv száztizenhárom rovattal és kilenc pénztárkönyv összeolvashatatlan sok rubrikával. Pedig én nem is vagyok szorosan vett közigazgatási kömeg, mert én csak a kultúra útkaparója vagyok. Olyan vitrinbe való himmi-hummi, akiből nincs egy ütőt tapló haszon, de „üsse kő, hát ilyen is hadd legyen“. Ezt ugyan szemembe nem mondja senki se, de érzem én magamtól is, nem kis önszégyenkezéssel. Csak olyankor dagad bennnem az önérzet, mikor számadási testet segítek szerves egésszé arról az ötezer pengő hivatali előlegről, amit három hónap alatt eltékozoltam könyvekre és ásatásokra. Persze nem arra vagyok büszke, hogy el tudtam verni azt a rengeteg pénzt, mert az igazán nem nagy tralla, hanem hogy el tudtam számolni. Igaz, hogy kell hozzá két hét, olykor az éjszakákat is beleértve, de megéri. Mikor a szolgák elfuvarozzák a számadási testet a városházára, olyan gőg vesz rajtam erőt, mintha én hajtanám a Göncöl szekerét. Mégse vagyok én olyan egészen csiribiri ember, ha ezt is meg tudtam csinálni. Határozottan fejlődésben levő tehetség vagyok. Tíz évvel ezelőtt húszszor is neki kellett veszekednem az összeadásnak, míg sikerült, pedig akkor csak ötszáz koronáról kellett elszámolnom. Most már a hetedik nekigyürkőzésnél is klappol a számadás. Ha így haladok, mire nyugdíjba megyek, már fejből is össze tudom adni közpályán szerzett milliárdjaimat. (A másik három számtani műveletbe való beletökéletesedésemet nem győzöm kivárni.) Természetes, hogy aki a Göncöl szekeréről esik le, az nagyot esik. A számadási test hadbavonulása után néhány hétre telefonálnak a számvevőségtől. A hang félhivatalosan szívélyes és kicsendül belőle valami emberi részvét — Kérem, igazgató úr, mikor tehetném tiszteletemet? — Valami baj van? — kérdem balsejtelemmel. — Ó, dehogy, csak egy-két számadási hiba. Pár perc alatt eligazíthatjuk. Talán jobb is lesz, ha alkalmilag igazgató úr fárad fel. *— Kérem, rögtön felfáradok.