Magyar Hirlap, 1931. december (41. évfolyam, 273-296. szám)
1931-12-25 / 293. szám
32 1931 december 26. zasságom unalmassá váljék. Megállapodtam e férjemmel, hogy a hét két napján egész nap nem is látjuk egymást és mindegyik azt csinálja, amit akar. Ez a megoldás nagyszerűen bevált. Azt csinálom, ami akarok, azokkal a barátaimmal jövök össze, akiket szeretek, még akkor is, ha férjem történetesen nem szereti őket, vagy ostoba üres teremtéseknek tartja őket. Mindazonáltal nem szól semmit, fzért viszont ő is tetszése szerint választhatja meg a társaságát ezen a két napon. Némelyik barátját én éppen úgy nem szeretem, mint ahogy ő nem szereti az én barátaim egynémelyikét. Másokat viszont unalmasaknak és szárazaknak tartok, de azért én sem szólok, mert ez végeredményben a férjem dolga. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között, amikor a „szabad nap“ után ismét összetalálkozunk, csak annál jobban örülünk egymásnak, mert mindketten felfrissültünk és annyi új beszédtémánk is akadt még tetejébe. Higgjék el nekem, ez egész jó megoldás és ha egyszer megpróbálják, fogadom meg lesznek elégedve az eredménnyel. A mai asszonyok érdeklődési köre annyira azonos a férfiakéval, hogy sokszor teljesen lehetetlen a legkisebb különbséget is találni. Az átlagférj és feleség túlságosan sokat van együtt. Egészen elvesztik érzéküket az arányokkal szemben és nem látják meg többé egymás előnyös oldalait. Régen ez másként volt, mert az asszony számára ott voltak a háztartási gondok, a férj számára pedig ott volt a foglalkozása. Ez azután két ellenkező pólus volt, most azonban ugyanazok a dologok érdeklik a férjet és a feleséget, ugyanazok a szórakozásaik, sőt még ugyanazt a sportot is űzik többnyire. Egyik sem tud a másiktól szabadulni még szellemiekben sem és ez katasztrofális a házasságra. Miután a fiatal asszonyoknak ma már jóformán semmi dolguk sincs a háztartás körül, mi legyen a teendőjük? üljenek odahaza és cicomázzák magukat egész nap. A legtöbb nő nem szereti a semmittevést és ez alól a szabály alól még a gazdagok sem kivételek. Nem ismerek Newyorkbr. olyan társaságbeli nőt, aki nem végez valami munkát, vagy legalább is nem próbál foglalkozást keresni magának. Sokan azt mondják, hogy szégyen-gyalázat, hogy a feleségek elveszik a szegény lányok elől a munkát, de végeredményben a férjes aszonyoknak miért ne lehetne ép annyi joguk, mint a nős férfiaknak? Az persze nem válasz, hogy a lányok keressenek maguknak olyan ostoba szamarat, aki feleségül veszi őket és azután dolgozik helyettük, mert a férfiak ezt nem tehetik meg. Amerikában elég példát tudok, amely ékes cáfolat erre a teóriára és azt mutatja, hogy legalább annyi férj van, aki a felesége vagyonából vagy keresetéből él meg, mint ahogy nő helyett a férje dolgozik. Nem mondom, ez nem vet túlságosan szép fényt a modern életre, de viszont nálunk Amerikában tagadhatatlan tény. A statisztika azt mutatja, hogy Newyorkban minden harmadik asszony a saját keresetéből él és bizony a legtöbb dolgozó nő inkább megmarad munkája mellett, minthogy csak a házasság kedvéért férjhez menjen. 32BEBSB2SKSBE9flK24B&Si9BHEEBBBZflRKMHiflHHHBED3,2l HIPIAp PénteE mmmmmamsummmmmmmmmmmmmmmmm Ami az irodalomtörténetből kimaradt Szerelem és részvényvásárlás avagy: Heine gázgyárat alapít Prágában . Dr KEMÉNY ISTVÁN Heine emlékirataiban ezeket a sorokat Olvassuk: „Meg nem engedett és erkölcstelen dolog egy írónak aktív egyetlen olyan sorát is a nyilvánosság elé vinni, amelyet nem ezzel a szándékkal vetettek papírra. Ez különösen a magánlevelekre vonatkozik. Aki ezeket kinyomtatja vagy kiadja, szentségtörést követ el és minden megvetést megérdemel Ezzel az állásponttal az irodalomtörténet, sőt a történetírás is kénytelen vitába szállani, hiszen egészen kétségtelen, hogy a magánlevelek hitelesebb és pontosabb képet adnak minden íróról és minden korszakról, mint azok a kerek, befejezett művek, amelyek a könyvek megszokott útján és módján a közönség elé kerülnek. Különös és érdekes találkozása a véletlennek, hogy éppen magának Heinének írásával kapcsolatban bizonyosodott be: milyen helyrehozhatatlan károkat okozhat bármiféle papírra vetett feljegyzés megsemmisítése vagy eltüntetése. Az emlékiratok kalandos sorsa Heine ugyanis — amint az már egy 1824-ből származó leveléből kiderül, r— elég korán kezdett a memoárírás gondolatával foglalkozni. Huszonkét évvel később pedig azt írja Campénak, hogy ha most hirtelen meg is halna, négy kötet életrajzi feljegyzés maradna utána és ez megőrizné nevét az utókor számára. Sajnos, ezek a feljegyzések nem maradtak az utókorra. Hogy hr történt velük, arról később ugyancsak Campénak ezeket írja: „Sohasem voltam ájtatoskodó, de azért nem akarok a jó Istennel játékot kezdeni. Amint az emberekkel stemlben, úgy Istennel szemben is becsületesen akarok viselkedni és mindazt, ami a korábbi istenkáromló korszakból még fennmaradt, a legszebb mérges virágokat határozott kézzel kigyomláltam; lehet, hogy fiziológiai vakságom következtében néhány ártatlan szomszédos növényt is a kandallóba taszítottam, be kell vallanom, hogy különös érzés fogott el, amikor a lángok úrrá lettek a bedobott papírosokon: nem tíidlákt, hős vagyok-e, vagy pedig sajnálatraméltó örült.. Hogy Heine erre az autodaféra határozta magát, annak nem annyira vallási, mint inkább emberi okai voltak. Ezt igazolják saját szavai is, mert amidőn röviddel később hozzáfogó; emlékiratai „második kiadásának“ megírásához, megjegyzi, hogy — t most már tudja, miről nem szabad írnia, tehát sokkal biztosabban halad munkájában. Az emlékiratok fejezetei most azután valóban gyorsan kerültek ki keze alól és bátmikor az első résszel elkészült (többet később sem írt meg), a kéziratot odaadta Julia Henriknek, barátjának és jogtanácsosának." Nem tudom, lesz-e még alkalmam befejezni feljegyzéseimet, mondta az akkor már betegeskedő költő. Akárhogyan alakuljanak is a dolgok , feleségem beleegyezése nélkül ne adja ki a kezéből ezeket a lapokat. Ami azután késött történt, arról Júlia így számol be: „A jegyzetek 18,‘ap óta állandóan nálam voltak. Bár adta volna Isten, hogy mindig is nálam maradtak volna Egy napon kétségbeesve meséli Keinéné, hogy a kéziratot elolvasás végett odaadta sógorának, Maximilian Heinének, aki Pétervárról Párisba érkezett és ez egy csomó lapot tűzbe dobott. — De miért nem akadályozta ezt meg? — kérdeztem az asszonyt. — Jöttem-mentem a szobában, mialatt Max olvasott; nem figyeltem reá. Kiben bízhattam volna jobban, mint a sógoromban, aki annyiszor bebizonyította barátságát velem szemben.“ Huszonöt lap hiányzik Heine nyomtatásban megjelent emlékirataiból és ezt a huszonöt lapot a költő bátyja semmisítette meg. Hogy miért, azt ma már világosan látjuk. A család és legfőképpen Maximilian Heine gondosan palástolni igyekezett zsidó származását, amelyet azonban Heine minden alkalommal, tehát bizonyára ezekben a feljegyzésekben is erősen hangsúlyozott. Márpedig Maximilian Heine igen előkelő hivatalos állást töltött be az orosz fővárosban és ez az indiszkréció rendkívül kellemetlen lett volna számára. Úgy gondolta tehát, hogy ezek az intim dolgok igazán nem valók a nyilvánosság elé — és ezzel különös módon flusztrálódott Heine nézete a magántermészetű feljegyzések publikálásáról... Heine és a kereskedői szellem Egyrészt tehát befejezetlenek Heine memoárjai, másrészt pedig csonkák, de azért még így is találhatunk bennük érdekes adatokat, így például azt, hogy Heinét édesanyja mindenáron pénzügyi kapacitássá akarta nevelni, nem kis részben azért, mert a szemük előtt bonyolódtak le a RothschiM- ház nagyszabású üzletei. A fiatal fiú tehát először egy banküzletbe került, majd egy gyarmatára üzletben szerzett „gyakorlati ismereteket“, csak az volt a baj, hogy egyik alkalmazása három, a másik pedig négy hétig tartott. Főnökei meg is állapították, hogy kevés tehetsége van a kereskedői szakmához, ami azután később be is igazolódott... Most néhány tétlenül eltöltött év következik, amelynek során Heine sokat álmodozik valamelyik őséről, aki messze keleten élt. Gyakran elképzelte: benne is van valami a kelet misztériumából és amikor valamilyen mulasztását ezzel igyekezett menteni, atyja tréfásan megjegyzi: remélem, hogy ősöd nem írt alá váltókat, amelyeket egyszer majd nekem kell beváltani. Heine megállapítja: Sohasem mutattak be nekem ilyen keleti váltókat. Elég bajom volt a saját nyugati váltóimmal. A dúsgazdag nagybácsi Ez a rejtélyes megjegyzés egy különös pénzügyi műveletre vonatkozik, amelyről a nyilvánosság mindmáig édeskeveset hallott. A költő egyik nagybátyja, Heine Salamon, igen gazdag ember volt, főnöke Hamburg egyik legelőkelőbb magánbankházának, aki unokaöccsét állandóan és bőkezűen segélyezte. Heine Salamonnak hálás lehet az irodalomtörténet is, hiszen nélküle aligha indulhatott volna Heine azokra az utakra, amelyeknek emlékét a Harzreise, a freise von München nach Genua, a Die Bäder von Lucca és a többi nagyszerű útleírás őrzi. A negyvenes évek elején azután Heine Salamon meghal, a költő nagyobb összeget örököl és ezt természetesen megfelelően igyekezik elhelyezni. Ma már nehéz volna pontosan megállapítani, hogy ez az örökség mekkora volt, annyi azonban bizonyos, hogy Heinének élete végéig nyugodt, gondtalan egzisztenciát biztosíthatott volna, ha — az üzleti és kereskedői érzéknek az a már említett teljes hiánya különböző ,veszélyes üzletekbe nem vitte volna a költőt. Heine egyik végrendelettöredékében ezt a följegyzést találjuk: „A februári forradalom káoszában elúszott mindaz a kis megtakarított pénzem, amelyet a tíouini bank részvényeibe és egyebekbe fektettem. Ehhez járult betegségem, amely megakadályozta, hogy megfeszített munkával vagyont szerezzek magamnak, sőt az egyre növekvő ápolási költségek fedezése céljából minden pénzforrást igénybe kellett vennem.“ Szerelem és 16.000 frank Ezek közül legérdekesebb az, amelynek ezt a címet lehetne adni: Heine esete a prágai gázgyárral. Ez a dolog úgy történt, hogy amikor mintegy száz esztendővel ezelőtt az első gázclámpák kigyulladtak Európában, a nagyvárosok egymással versenyezve tértek át az új világításra, így Breslau is, sőt az itt alakult Iris nevű vállalat hivatásszerűen foglalkozott városok „gázosításával.“ Többek között a prágai gázvilágítás bevezetésére is megkapta a megbízást, itt azonban rövidesen bajok keletkeztek, mert a prágai gázvilágítás finanszírozóinak elfogyott a pénzük. (Ekkor még magánkézben voltak európaszerte a gázgyárak.) Ebben a stádiumban kapcsolódik be a történetbe Heine. A költőnek ugyanis igen sok jóbarátja és ismerőse élt Breslauban, közöttük a híres Lassalle Ferdinánd családja és ezeknek körében értesült Heine az Iris kellemetlen prágai kalandjáról. Egy szép napon azután, Lassalle húgának férje, egy bizonyos Friedland Ferdinánd nevű ember egy társával együtt átvette a prágai gázvállalatot és Heinéhez fordult azzal az ajánlattal, hogy a nagybátyjától örökölt vagyon egy részét gázgyári részvényekbe fektesse. Már most tudni kell azt, hogy Lassalle húga, Friedland felesége, feltűnően bájos, szép asszony volt és Heine alig leplezett rokonszenvvel viseltetett iránta. Amikor tehát Friedland ezzel a tervvel előállt, a költőnek alighanem legelső gondolata az volt, hogy amennyiben az ajánlatot elfogadja, szorosabb összeköttetésbe kerül Friedlanddal és ezáltal gyakrabban időzhet majd a híres szépasszony társaságában is. Alexander Weill, Heine barátja, erre vonatkozólag a következőket jegyzi fel: „Friedlandné elragadó kis teremtmény. Rajongott Heine költeményeiért és Heine is szerette őt... Alighogy a tizenhatezer frankot átadta, Heine megszólalt: Azt hiszem, nagy butaságot csináltam.“ Ebben a hitében azután barátja is megerősíti, aki megdöbbenéssel értesül a pénzügyi tranzakcióról és biztosítja Heinét, hogy pénzéből egyetlen centimeot sem fog viszontlátni. Heine segítséget kér Napról napra erősebben jelentkeztek a kételyek Heinében és ezt fokozza az a körülmény is, hogy a gázgyár működéséről igen kevés értesülés érkezik hozzá. Ennek természetesen igen egyszerű okai voltak, hiszen kezdetben meglehetős nehézségeket kellett leküzdeni és igazán nem lehetett gyors eredményre számítani. A barátok azonban csalást szimatoltak és végre annyira kétségbeejtették Heinét, hogy az öreg Lassalle Heymanhoz, Friedland apósához fordul intervencióért. „Hiába magyaráztam az uraknak, hogy én már régen megbízást adtam részvényeim felerészének eladására és ők megtévesztettek engem, amikor azt mondották, hogy a megbízást teljesítették . . . Friedland a leghajlatlanabb módon becsapott ... Olyan felháborító ez az eset, hogy én magam könyörtelenül a nyilvánosság előtt felelősségre vontam volna őt, ha régi gyengeségem vissza nem tart és azt nem hiszem, hogy velem talán mégis csak kivételt tesz és nem árul el úgy, mint valamennyi többi barátját. Annyi bizonyos, hogy Friedland Ferdinánd megörökítette nevét a német irodalomtörténetben . Ez bizony nagyon tragikusan hangzik, a levél utolsó mondata azonban mindennek ellenére így szól: ,l Leányának legbensőségesebb és legesélyesebb üdvözletemet tolmácsolni, egyetlen álmatlan éjszakám sem múlik el anélkül, hogy durcás kis arcocskája emlékezetembe nem jönne. Milyen fehér bőr és milyen jó szívl" Úgy látszik tehát, hogy az álmatlan éjszakának nemcsak az Iris huszonöt részvénye volt az oka ... Egy másik levele azt mutatja, hogy Heine mindenáron per útján akarta tizenhatezer frankját visszaszerezni. Amikor pedig Lassalle Heymann és mások felvilágosítják, hogy ezzel aligha érne célt, hiszen senki sem kényszerítette őt a pénz befektetésére, másrészt pedig semmiféle büntetendő cselekmény nem történt, akkor Heine ezt írja: „Minden hazugság és csalás volt és én azt hittem, hogy Prága legbecsületesebb embereivel állok szemben ... Akármi legyen a bírósági panasz eredménye, kétségtelen, hogy a közvélemény előtt ezt a pert el nem veszíthetem." És azután a levél vége: „Leányának legbelsőségesebb és legmelegebb üdvözleteimet küldöm; nincs fogalma arról, milyen gyakran gondolok reá, és hogy sóvárgok az után, hogy még egyszer viszontlássam és beszéljek vele. Mi már egy fél pillantás útján is megértettük egymást.“ Minden jó, ha a vége jó... A kissé különös vallomások — úgy látszik — nem maradtak viszonzatlanok, mert mint a következményekből kiderül, Lassalle húga valóban minden erejével azon volt, hogy ezt az áldatlan ügyet közmegelégedésre megoldja. Hosszas küzdelmébe kerülhetett ez, de végre sikerült és 1855. augusztus 10-én Heine ezeket a sorokat küldi anyjának: „A múlt héten meglátogatott Prágából Friedland és felesége. Ez az ember, amint azt egy ízben már megírtam, már megfizette egy részét annak a kárnak, amelyet miatta szenvedtem és miután a többiről váltókat adott és igen gazdag ember, végeredményben semmit sem veszítek“. Hat hónappal később Heine elköltőjük az élők sorából. De a prágai gázgyár esetét levelein kívül megörökítette Vallomásaiban. A történetnek itt már vége volna és most már csak a többi szereplő további sorsáról kellene beszámolnunk. A gáztársaság új tulajdonosok kezébe jutott, Friedland nyomta, tanul eltűnt a láthatárról, társának, Steffer Károlynak dolgairól azonban nemrégen olvashattunk egy prágai újságban. Eszerint eleinte igen jól ment a sora és egész családját fényes jómódban tartotta. Egy alkalommal karácsonyra egy pár keztyűt ajándékozott leányának és másnap megkérdezte, hogy tetszett az ajándék. Mérgemben a kályhába dobtam — hangzott az elkényeztetett leány válasza. Az apát ájulás környékezte, a kesztyű mindegyik ujjában egy-egy ezerforintos volt elrejtve... Alig néhány év múlva azonban már elfordult a kocka. Stefferék rohamosan elszegényedtek és az öreget egyszer megfigyelték, amint az utcán egy barátjától néhány krajcárt kért „kölcsön“ és azzal a közeli hentesüzletbe futott, ahol kiéhezve magába gyűrte a kapott töpörtyűt... Tulajdonképpen ezzel a méla akkorddal végződik Heine és a prágai gázgyár különös kapcsolatának különös története. iMiim'iMLMII '1V.V. I__IM»'— V, Deák Ferenc mandátuma Deák Ferencet 1842-ben a zalai kormánypárt mindenáron ki akarta bukatni a kiL veti állásból, mert tudta, hogy ez a józan, nyugodt, de felvilágosodott és bölcs ifjú az ellenzék legnagyobb erőssége. A köznemesség azonban erősen mellette állott és bár fizetett bérencekkel és leitatott csőcselékkel véres verekedést is kezdtek a pecsovicsok, bár hallatlan terror és presszió feküdt is rá az ellenzékre, a reformok híve mégis megválasztották Deákot követté. Deák azonban nem fogadta el a mandátumot: — Méltatlan lennék önmagamhoz, a törvényhozói tisztség méltóságához — mondta —, ha elvállalnám ezt a mandátumot, amelyet vér mocskolt be és erkölcstelenség fertőzött meg. . Nem vállalta más megyék megtisztelő bizalmát sem és e cikluson Zala megye követ nélkül maradt, mert akárhányszor megismételték is a választást, mindig az ’ ellenzéki győzött és mindenik győztes lemondott. ' — Megtennék ezt a mai Deák Ferenceink és híveik?