Magyar Hirlap, 1931. december (41. évfolyam, 273-296. szám)

1931-12-25 / 293. szám

32 1931 december 26. zasságom unalmassá váljék. Megállapodtam e férjemmel, hogy a hét két napján egész nap nem is látjuk egymást és mindegyik azt csinálja, amit akar. Ez a megoldás nagysze­rűen bevált. Azt csinálom, ami akarok, azok­kal a barátaimmal jövök össze, akiket szere­tek, még akkor is, ha férjem történetesen nem szereti őket, vagy ostoba üres teremtéseknek tartja őket. Mindazonáltal nem szól semmit, fzért viszont ő is tetszése szerint választhatja meg a társaságát ezen a két napon. Némelyik barátját én éppen úgy nem szeretem, mint ahogy ő nem szereti az én barátaim egyné­­melyikét. Másokat viszont unalmasaknak és szárazaknak tartok, de azért én sem szólok, mert ez végeredményben a férjem dolga. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között, amikor a „szabad nap“ után ismét összetalál­kozunk, csak annál jobban örülünk egymás­nak, mert mindketten felfrissültünk és annyi új beszédtémánk is akadt még tetejébe. Higgjék el nekem, ez egész jó megoldás és ha egyszer megpróbálják, fogadom meg lesznek elégedve az eredménnyel. A mai asszonyok érdeklődési köre annyira azonos a férfiakéval, hogy sokszor teljesen lehetetlen a legkisebb különbséget is találni. Az átlagférj és feleség túlságosan sokat van együtt. Egészen elvesztik érzéküket az ará­nyokkal szemben és nem látják meg többé egymás előnyös oldalait. Régen ez másként volt, mert az asszony számára ott voltak a háztartási gondok, a férj számára pedig ott volt a foglalkozása. Ez azután két ellenkező pólus volt, most azonban ugyanazok a dolo­gok érdeklik a férjet és a feleséget, ugyan­azok a szórakozásaik, sőt még ugyanazt a sportot is űzik többnyire. Egyik sem tud a másiktól szabadulni még szellemiekben sem és ez katasztrofális a házasságra. Miután a fiatal asszonyoknak ma már jó­formán semmi dolguk sincs a háztartás körül, mi legyen a teendőjük? üljenek odahaza és cicomázzák magukat egész nap. A legtöbb nő nem szereti a semmittevést és ez alól a sza­bály alól még a gazdagok sem kivételek. Nem ismerek Newyorkbr­. olyan társaságbeli nőt, aki nem végez valami munkát, vagy legalább is nem próbál foglalkozást keresni magának. Sokan azt mondják, hogy szégyen-gyalázat, hogy a feleségek elveszik a szegény lányok elől a munkát, de végeredményben a férjes aszonyoknak miért ne lehetne ép annyi jo­guk, mint a nős férfiaknak? Az persze nem válasz, hogy a lányok keressenek maguknak olyan ostoba szamarat, aki feleségül veszi őket és azután dolgozik helyettük, mert a férfiak ezt nem tehetik meg. Amerikában elég példát tudok, amely ékes cáfolat erre a teó­riára és azt mutatja, hogy legalább annyi férj van, aki a felesége vagyonából vagy ke­resetéből él meg, mint ahogy nő helyett a férje dolgozik. Nem mondom, ez nem vet túl­ságosan szép fényt a modern életre, de vi­szont nálunk Amerikában tagadhatatlan tény. A statisztika azt mutatja, hogy Newyorkban minden harmadik asszony a saját kereseté­ből él és bizony a legtöbb dolgozó nő in­kább megmarad munkája mellett, minthogy csak a házasság kedvéért férjhez menjen. 32BEBSB2SKSBE9flK24B&Si9BHEEBBBZflRKMHiflHHHBED3,2l HIPIAp PénteE mmmmmamsummmmmmmmmmmmmmmmm Ami az irodalom­történetből kimaradt Szerelem és részvényvásárlás avagy: Heine gázgyárat alapít Prágában . Dr KEMÉNY ISTVÁN Heine emlékirataiban ezeket a sorokat Olvassuk: „Meg nem engedett és erkölcste­len dolog egy írónak aktív egyetlen olyan sorát is a nyilvánosság elé vinni, amelyet nem ezzel a szándékkal vetettek papírra. Ez különösen a magánlevelekre vonatkozik. Aki ezeket kinyomtatja vagy kiadja, szentségtö­rést követ el és minden megvetést megérde­mel Ezzel az állásponttal az irodalomtörténet, sőt a történetírás is kénytelen vitába szál­­lani, hiszen egészen kétségtelen, hogy a ma­gánlevelek hitelesebb és pontosabb képet ad­nak minden íróról és minden korszakról, mint azok a kerek, befejezett művek, ame­lyek a könyvek megszokott útján és módján a közönség elé kerülnek. Különös és érdekes találkozása a véletlennek, hogy éppen magá­nak Heinének írásával kapcsolatban bizo­nyosodott be: milyen helyrehozhatatlan ká­rokat okozhat bármiféle papírra vetett fel­jegyzés megsemmisítése vagy eltüntetése. Az emlékiratok kalandos sorsa Heine ugyanis — amint az már egy 1824-ből származó leveléből kiderül, r— elég korán kezdett a memoárírás gondolatával foglalkozni. Huszonkét évvel később pedig azt írja Campénak, hogy ha most hirtelen meg is halna, négy kötet életrajzi feljegyzés maradna utána és ez megőrizné nevét az utókor számára. Sajnos, ezek a feljegyzések nem maradtak az utókorra. Hogy h­­r történt velük, arról később ugyancsak Campénak ezeket írja:­­ „Sohasem voltam ájtatoskodó, de azért nem akarok a jó Istennel játékot kezdeni. Amint az emberekkel stem­lben, úgy Isten­nel szemben is becsületesen akarok visel­kedni és mindazt, ami a korábbi istenká­romló korszakból még fennmaradt, a leg­szebb mérges virágokat határozott kézzel kigyomláltam; lehet, hogy fiziológiai vak­ságom következtében néhány ártatlan szomszédos növényt is a­­­ kandallóba taszí­tottam, be kell vallanom, hogy különös ér­zés fogott el, amikor a lángok úrrá lettek a bedobott papírosokon: nem tíidlák­t, hős vagyok-e, vagy pedig sajnálatramélt­ó örült.. Hogy Heine erre az autodaféra határozta magát, annak nem annyira vallási, mint in­kább emberi okai voltak. Ezt igazolják sa­ját szavai is, mert amidőn röviddel később hozzáfogó;­ emlékiratai „második kiadásá­nak“ megírásához, megjegyzi, hogy — t most már tudja, miről nem szabad írnia, tehát sokkal biztosabban halad munkájában. Az emlékiratok fejezetei most azután valóban gyorsan kerültek ki keze alól és b­átm­ikor az első résszel elkészült (többet­­ később sem írt meg), a kéziratot odaadta Julia Henriknek, barátjának és jogtanácsosának." Nem tudom, lesz-e még alkalmam befejezni feljegyzé­seimet, mondta az akkor már betegeskedő költő. Akárhogyan alakuljanak is a dolgok , feleségem beleegyezése nélkül ne adja ki a kezéből ezeket a lapokat. Ami azután ké­­sött történt, arról Júlia így számol be: „A jegyzetek 18,‘ap óta állandóan ná­lam voltak. Bár adta volna Isten, hogy mindig is nálam maradtak volna Egy na­pon kétségbeesve meséli K­einéné, hogy a kéziratot elolvasás végett odaadta sógorá­nak, Maximilian Heinének, aki Pétervár­­ról Párisba érkezett és ez egy csomó la­pot tűzbe dobott. — De miért nem akadá­lyozta ezt meg? — kérdeztem az asszonyt. — Jöttem-mentem a szobában, mialatt Max olvasott; nem figyeltem reá. Kiben bízhattam volna jobban, mint a sógorom­ban, aki annyiszor bebizonyította barát­ságát velem szemben.“ Huszonöt lap hiányzik Heine nyomtatás­ban megjelent emlékirataiból és ezt a hu­szonöt lapot a költő bátyja semmisítette meg. Hogy miért, azt ma már világosan látjuk. A család és legfőképpen Maximilian Heine gondosan palástolni igyekezett zsidó szár­mazását, amelyet azonban Heine minden alkalommal, tehát bizonyára ezekben a fel­jegyzésekben is erősen hangsúlyozott. Már­pedig Maximilian Heine igen előkelő hivata­los állást töltött be az orosz fővárosban és ez az indiszkréció rendkívül kellemetlen lett volna számára. Úgy gondolta tehát, hogy ezek az intim dolgok igazán nem valók a nyilvánosság elé — és ezzel különös módon flusztrálódott Heine nézete a magántermé­szetű feljegyzések publikálásáról... Heine és a kereskedői szellem Egyrészt tehát befejezetlenek Heine me­moárjai, másrészt pedig csonkák, de azért még így is találhatunk bennük érdekes ada­tokat, így például azt, hogy Heinét édes­anyja mindenáron pénzügyi kapacitássá akarta nevelni, nem kis részben azért, mert a szemük előtt bonyolódtak le a RothschiM- ház nagyszabású üzletei. A fiatal fiú tehát először egy banküzletbe került, majd egy gyarmatára üzletben szerzett „gyakorlati is­mereteket“, csak az volt a baj, hogy egyik alkalmazása három, a másik pedig négy hé­tig tartott. Főnökei meg is állapították, hogy kevés tehetsége van a kereskedői szakmához, ami azután később be is igazolódott... Most néhány tétlenül eltöltött év követ­kezik, amelynek során Heine sokat álmodo­zik valamelyik őséről, aki messze keleten élt. Gyakran elképzelte: benne is van valami a kelet misztériumából és amikor valami­lyen mulasztását ezzel igyekezett menteni, atyja tréfásan megjegyzi: remélem, hogy ősöd nem írt alá váltókat, amelyeket egyszer majd nekem kell beváltani. Heine megálla­pítja: Sohasem mutattak be nekem ilyen ke­leti váltókat. Elég bajom volt a saját nyugati váltóimmal. A dúsgazdag nagybácsi Ez a rejtélyes megjegyzés egy különös pénzügyi műveletre vonatkozik, amelyről a nyilvánosság mindmáig édes­keveset hallott. A költő egyik nagybátyja, Heine Salamon, igen gazdag ember volt, főnöke Hamburg egyik legelőkelőbb magánbankházának, aki unokaöccsét állandóan és bőkezűen segé­lyezte. Heine Salamonnak hálás lehet az irodalomtörténet is, hiszen nélküle aligha indulhatott volna Heine azokra az utakra, amelyeknek emlékét a Harzreise, a freise von München nach Genua, a Die Bäder von Lucca és a többi nagyszerű útleírás őrzi. A negyvenes évek elején azután Heine Sala­mon meghal, a költő nagyobb összeget örö­köl és ezt természetesen megfelelően igye­kezik elhelyezni. Ma már nehéz volna ponto­san megállapítani, hogy ez az örökség mek­kora volt, annyi azonban bizonyos, hogy Heinének élete végéig nyugodt, gondtalan egzisztenciát biztosíthatott volna, ha — az üzleti és kereskedői érzéknek az a már em­lített teljes hiánya különböző ,veszélyes üz­letekbe nem vitte volna a költőt. Heine egyik végrendelettöredékében ezt a föl­jegyzést találjuk: „A februári forradalom káoszában elúszott mindaz a kis megtaka­rított pénzem, amelyet a tíouini bank­ rész­vényeibe és egyebekbe fektettem. Ehhez já­rult betegségem, amely megakadályozta, hogy megfeszített munkával vagyont szerez­zek magamnak, sőt az egyre növekvő ápo­lási költségek fedezése céljából minden pénz­forrást igénybe kellett vennem.“ Szerelem és 16.000 frank Ezek közül legérdekesebb az, amelynek ezt a címet lehetne adni: Heine esete a prá­gai gázgyárral. Ez a dolog úgy történt, hogy amikor mintegy száz esztendővel ezelőtt az első gázclámpák kigyulladtak Európában, a nagyvárosok egymással versenyezve tértek át az új világításra, így Breslau is, sőt az itt alakult Iris nevű vállalat hivatásszerűen foglalkozott városok „gázosításával.“ Töb­bek között a prágai gázvilágítás bevezetésére is megkapta a megbízást, itt azonban rövi­desen bajok keletkeztek, mert a prágai gáz­világítás finanszírozóinak elfogyott a pén­zük. (Ekkor még magánkézben voltak euró­­paszerte a gázgyárak.) Ebben a stádiumban kapcsolódik be a történetbe Heine. A költőnek ugyanis igen sok jóbarátja és ismerőse élt Breslauban, közöttük a híres Lassalle Ferdinánd családja és ezeknek kö­rében értesült Heine az Iris kellemetlen prá­gai kalandjáról. Egy szép napon azután, Las­salle húgának férje, egy bizonyos Friedland Ferdinánd nevű ember egy társával együtt átvette a prágai­­ gázvállalatot és Heinéhez fordult azzal az ajánlattal, hogy a nagybáty­jától örökölt vagyon egy részét gázgyári részvényekbe fektesse. Már most tudni kell azt, hogy Lassalle húga, Friedland felesége, feltűnően bájos, szép asszony volt és Heine alig leplezett rokonszenvvel viseltetett iránta. Amikor tehát Friedland ezzel a tervvel elő­állt, a költőnek alighanem legelső gondolata az volt, hogy amennyiben az ajánlatot elfo­gadja, szorosabb összeköttetésbe kerül Fried­­landdal és ezáltal gyakrabban időzhet majd a híres szépasszony társaságában is. Alexan­der Weill, Heine barátja, erre vonatkozólag a következőket jegyzi fel: „Friedlandné elragadó kis teremt­mény. Rajongott Heine költeményeiért és Heine is szerette őt... Alighogy a tizenhatezer frankot átadta, Heine meg­szólalt: Azt hiszem, nagy butaságot csi­náltam.“ Ebben a hitében azután barátja is meg­erősíti, aki megdöbbenéssel értesül a pénz­ügyi tranzakcióról és biztosítja Heinét, hogy pénzéből egyetlen centimeot sem fog vi­­szontlátni. Heine segítséget kér Napról napra erősebben jelentkeztek a kételyek Heinében és ezt fokozza az a kö­rülmény is, hogy a gázgyár működéséről igen kevés értesülés érkezik hozzá. Ennek természetesen igen egyszerű okai voltak, hi­szen kezdetben meglehetős nehézségeket kel­lett leküzdeni és igazán nem lehetett gyors eredményre számítani. A barátok azonban csalást szimatoltak és végre annyira két­­ségbeejtették Heinét, hogy az öreg Lassalle Heymanhoz, Friedland apósához fordul in­tervencióért. „Hiába magyaráztam az uraknak, hogy én már régen megbízást adtam részvé­nyeim felerészének eladására és ők meg­tévesztettek engem, amikor azt mondot­ták, hogy a megbízást teljesítették . . . Friedland a leghajlatlanabb módon becsa­pott ... Olyan felháborító ez az eset, hogy én magam könyörtelenül a nyilvánosság előtt felelősségre vontam volna őt, ha régi gyengeségem vissza nem tart és azt nem hiszem, hogy velem talán mégis csak ki­vételt tesz és nem árul el úgy, mint vala­mennyi többi barátját. Annyi bizonyos, hogy Friedland Ferdinánd megörökítette nevét a német irodalomtörténetben . Ez bizony nagyon tragikusan hangzik, a levél utolsó mondata azonban mindennek el­lenére így szól: ,l Leányának legbensőségesebb és lege­sélyesebb üdvözletemet tolmácsolni, egyet­len álmatlan éjszakám sem múlik el anél­kül, hogy durcás kis arcocskája emléke­zetembe nem jönne. Milyen fehér bőr és milyen jó szívl" Úgy látszik tehát, hogy az álmatlan éj­szakának nemcsak az Iris huszonöt rész­vénye volt az oka ... Egy másik levele azt mutatja, hogy Heine mindenáron per útján akarta tizen­hatezer frankját visszaszerezni. Amikor pe­­­dig Lassalle Heymann és mások felvilágo­sítják, hogy ezzel aligha érne célt, hiszen senki sem kényszerítette őt a pénz befekte­tésére, másrészt pedig semmiféle büntetendő cselekmény nem történt, akkor Heine ezt írja: „Minden hazugság és csalás volt és én azt hittem, hogy Prága legbecsületesebb embereivel állok szemben ... Akármi le­gyen a bírósági panasz eredménye, két­ségtelen, hogy a közvélemény előtt ezt a pert el nem veszíthetem." És azután a levél vége: „Leányának legbelsőségesebb és leg­melegebb üdvözleteimet küldöm; nincs fo­galma arról, milyen gyakran gondolok reá, és hogy sóvárgok az után, hogy még egyszer viszontlássam és beszéljek vele. Mi már egy fél pillantás útján is megértet­tük egymást.“ Minden jó, ha a vége jó... A kissé különös vallomások — úgy lát­szik — nem maradtak viszonzatlanok, mert mint a következményekből kiderül, Lassalle húga valóban minden erejével azon volt, hogy ezt az áldatlan ügyet közmegelégedésre megoldja. Hosszas küzdelmébe kerülhetett ez, de végre sikerült és 1855. augusztus 10-én Heine ezeket a sorokat küldi any­jának: „A múlt héten meglátogatott Prágából Friedland és felesége. Ez az ember, amint azt egy ízben már megírtam, már meg­fizette egy részét annak a kárnak, amelyet­ miatta szenvedtem és miután a többiről váltókat adott és igen gazdag ember, vég­eredményben semmit sem­ veszítek“. Hat hónappal később Heine elköltőjük az élők sorából. De a prágai gázgyár esetét le­velein kívül megörökítette Vallomásaiban. A történetnek itt már vége volna és most már csak a többi szereplő további sorsáról kellene beszámolnunk. A gáztársaság új tu­lajdonosok kezébe jutott, Friedland nyomta­, tanul eltűnt a láthatárról, társának, Steffer Károlynak dolgairól azonban nemrégen ol­­­vashattunk egy prágai újságban. Eszerint eleinte igen jól ment a sora és egész család­ját fényes jómódban tartotta. Egy alkalom­mal karácsonyra egy pár keztyűt ajándéko­zott leányának és másnap megkérdezte, hogy tetszett az ajándék. Mérgemben a kályhába dobtam — hangzott az elkényeztetett leány válasza. Az apát ájulás környékezte, a kesztyű mindegyik ujjában egy-egy ezerfo­rintos volt elrejtve... Alig néhány év múlva azonban már elfordult a kocka. Stefferék ro­hamosan elszegényedtek és az öreget egyszer megfigyelték, amint az utcán egy barátjától néhány krajcárt kért „kölcsön“ és azzal a közeli hentesüzletbe futott, ahol kiéhezve magába gyűrte a kapott töpörtyűt... Tulajdonképpen ezzel a méla akkorddal végződik Heine és a prágai gázgyár különös kapcsolatának különös története. iMiim'iMLMII '1V.V. I__IM»'— V, Deák Ferenc mandátuma Deák Ferencet 1842-ben a zalai kormány­párt mindenáron ki akarta bukatni a kiL veti állásból, mert tudta, hogy ez a józan, nyugodt, de felvilágosodott és bölcs ifjú az ellenzék legnagyobb erőssége. A köznemes­­ség azonban erősen mellette állott és bár fizetett bérencekkel és leitatott csőcselékkel véres verekedést is kezdtek a pecsovicsok, bár hallatlan terror és presszió feküdt is rá az ellenzékre, a reformok híve mégis meg­választották Deákot követté. Deák azonban nem fogadta el a mandá­tumot: — Méltatlan lennék önmagamhoz, a tör­vényhozói tisztség méltóságához — mondta —, ha elvállalnám ezt a mandátumot, ame­lyet vér mocskolt be és erkölcstelenség fer­tőzött meg. . Nem vállalta más megyék megtisztelő bi­zalmát sem és e cikluson Zala megye követ nélkül maradt, mert akárhányszor megismé­telték is a választást, mindig az ’ ellenzéki győzött és mindenik győztes lemondott. ' — Megtennék ezt a mai Deák Ferenceink és híveik?

Next