Magyar Hirlap, 1932. december (42. évfolyam, 271-295. szám)

1932-12-08 / 277. szám

Csütörtök Wolfenani vagy németprónai? A következő levelet kaptuk: Igen tisztelt Szerkesztő úr! A kedd reggeli hivatalos lapban meg­jelent szöveg Wolff Károly kitüntetéséről így szól: „A Magyar Távirati Iroda jelenti: A kormányzó a miniszterelnök előterjesz­­tésére németprónai Wolff Károlynak, a magyar királyi főudvarnagyi bíróság el­nökének a közélet terén szerzett kiváló érdemei elismeréséül kivételképpen a királyi ítélőbírák és királyi Ügyészek ré­szére megállapított VI. fizetési csoport jellegét adományozta.“ Viszont, igen tisztelt Szerkesztő úr, én olvastam — régi ember vagyok — ugyan­ennek a hivatalos lapnak 1909 június 19-i 137. számát is, amelyben Wolff Károly ki­nevezése a főudvarnagyi bíróság elnöki méltóságára megjelent. Ez a szöveg így hangzik: „Magyar minisztériumom meghallgat­­ása után wolfenani Wolff Károlyt, a fő­­udvarnagyi hivatal személyzetének lét­számába tartozó udvari tanácsod a ma­gyar főudvarnagyi bíróság elnökévé ki­nevezem. Kelt b Bécsben, 1909. évi június 14-én. FERENCZ JÓZSEF s. k. Wekerste Sándor s. k.“ Mint méltóztatik lírtai, itt valami válto­zás történt azóta. Mert 1909-ben Wolff Károly wolfenaui volt, 1932-ben viszont németprónai. Egy nyilatkozatát olvastam magának M­olff Károlynak, mely viszont így hangzik: „A nemességünk h­áromszázéves. Egyik Wolff császári tábornok lett és a török el­len, a keresztény vallásért folytatott küz­delemben szerzett érdemeiért kapta 1622- ben a magyar nemességet és hozzá Né­me­tpróna mellett Tuzsm­án birtokot.“ ■ Ez a nyilatkozat arra enged következ­tetni, hogy a németprónai előnév egyidős ,Wolff Károly magyar nemességével. De viszont akkor nem értem a dolgot. Miért nem volt németprónai, de volt wolfenaui 1909-ben? Megvolt mind a két prediká­tuma már akkor? Iia megvolt, miért nem szerepel Wolfenau mellett Németpróna és miért nem szerepel most Németpróna mel­lett Wolfenau? Ha nem volt meg mind a kettő, hogyan, mikor és miért lett wolfe­­nauiból németprónai Wolff Károly? Tisztelettel: egy minisztériumi irodatiszt. A magyarok vezetnek a magyar-csehszlovák asztali te­miszmérk­őzésen A Nemzeti Lovardában szerdán este kezdték meg a második magyar-csehszlovák válogatott asztali tenniszmérkőzést. A versenyeket csütör­tökön délután 5 órakor befejezésig folytatják. Mint emlékezetes, a világbajnoki küzdelmek során a csehszlovák csapatnak sikerült a ma­gyar együttest legyőzni, és így a csütörtöki mérkőzés eredménye elsősorban a reváns szem­pontjából nagy jelentőségű. Eddig a magyar asztali­tenniszezők a világ legjobb versenyzői­nek bizonyultak, a csehszlovákok megismételt sikere viszont ebben a sportágban a magyar világhegemónia elvesztését vonná maga után. A szövetség, amely lelkes törekvéssel igyekszik az asztali tenniszjátékot népszerűsíteni, igen alacsony helyárak mellett rendezi a versenyt. A szerda esti küzdelmeken nagyszámú kö­zönség jelent meg s a négy férfi és két női já­tékosból álló nemzeti csapatok 12 mérkőzést bonyolítottak le. Az eddigi eredmény 8:4 a magyar csapat javára. A csehszlovákok közül kitűnően szerepelt Kohn, aki Glanzot és Smi­­dova kisasszony, aki Sipos Annust, a múlt évi világbajnoknőt győzte le. Részletes eredmé­nyek: Férfi egyes: Dávid (Magyarország)—Soo­­botta (Csehszlovákia) 21:12, 21:16, 21:16, Kolar (Cs.)—Glanz (M.) 16:21, 19:21, 21:17, 21:18, 21:11, Müller (M.)—Moranek (Cs.) 21:12, 21:14, 21:16, Házi (M.)—Kohlt (Cs.) 21:18, 21:16, 19:21, 22:20, Müller (M.)—Svoboda (Cs.) 21:19, 14:21, 22:20, 21:16, Dávid (M.)-Moravek (Cs ) 10:21, 15:21, 21:18, 21:16, 21:12, Kohn (Cs.)—Glanz (M.) 21:14, 15:21, 21:18, 21:16, 21:12. Női egyes: K. Mednyánszky Mária (M.)— Kem­erova (Cs.) 21:11, 26:24, 21:8, Smidova (Cs.)— Sipos Annus (M.) 21:18, 21:17, 21:7. Férfi páros: Müller, Dávid (M.)—Moravek, Kohn (Cs.) 21:11, 21:10, 14:21, 21:18. Vegyes páros: Svoboda, Smidova (Cs.) — Kinzi, K. Mednyánszky (M ) 17:21, 21:14, 11:21, 51 :13,­ 17:21, Glanz, Sipos, Annus (M.)—Kolar, Kem­erova (Cs.) 21:15, 21:16, 21:13. HÍRLAP Miket mondí­tt néhai Batthyány Hona grófnő a Habsburgokról A néhai grófnő kikötötte, hogy az interjú csak halála után jelenhetik meg Nemrég zajlott le a budapesti Erzsébet­­szobor ünnepies fölavatása. Néhány nappal előbb látott napvilágot Károlyi Árpád hatal­mas munkája gróf Batthyány Lajos, a 49-es vértanú „felségárulási“ peréről Szerdán be­terjesztette szakértői véleményét dr Németh Ödön gróf Batthyány Ilona elmeállapotá­ról, akinek végrendeletét az örökösök tudva­levőleg perrel támadják meg. Ez a három esemény többszörösen is időszerűvé teszi, hogy megemlékezzünk egy beszélgetésről, melyet e sorok írója folytatott néhány évvel ezelőtt a gróf Batthyány Ilonával, a nevezett vékáim leányával. Batthyány Hona, a legelső magyar alkot­mányos miniszterelnök 1841-ben született leánya, 1929-ben bekövetkezett haláláig Cin­­kotán lakott, ahol családi birtokán gazdál­kodott. Egyszerű, földszintes kertiházban re­­metéskedett, a Pozsonyból elüldözött magyar állami tanítóképzőintézet tőszomszédságában. Ennek az intézetnek az igazgatója Tabódy Ida udvarhölgy. Az összeomlásig ugyanő igazgatta a pozsonyi állami preparandiát. Pozsonyból 1917-ben és 1918-ban hetenként egyszer-kétszer felutazott Bécsbe, illetve Laxenburgba, hogy Zita királynét magyar szóra tanítsa. Tabódy Ida az összeomlás után egyrészt Izabella főhercegasszony benső ismeretségi köréhez tartozott, másrészt meg cinkotai szomszédnőjével, Batthyány Ilonával volt jó­­baráti viszonyban. Az udvarhölgy szíves köz­vetítésével és az ő kíséretében sikerült meg­szólaltatnom a vértanú leányát, aki sem ez­előtt, sem azelőtt nem fogadott újságírót. Évtizedek óta visszavonultan élt és különc ködésével sok-sok mendemondára szolgálta­tót­ o­koz olyanoknak, akik közelebbről nem ismerték. Tudták, hogy nyolcvanegynéh­ány éves korában is kedvelte a magányos, hosszú gyalogsétákat és télen-nyáron többször na­ponként szokott megfürödni hideg vízben. A falusi nép apraja-nagyja szerette a grófnőt, mert számtalanszor meggyőződött róla, hogy vele érez és a kisemberek bajain szívesen se­gít. Tabódy Idán kívül, aki szomszédja volt és egyeben barátnője, alig érintkezett társa­ságbeli emberrel. A Habsburgokat érthető okokból nem szerette, minthogy pedig bár­kiről is feltételezte, hogy az 1867 óta fennálló „felemás svarcgelb“ állapotokba többé-ke­vésbé belenyugodott, és­ negyvennyolcas be­idegzettségénél fogva nem igen kívánt mű­veltség dolgában hozzáillő társaságot. Csak az volt a vágya, hogy felejtse el mindenki, mert hiszen ő nem a mai világba való. 1929 március 15-én lakóháza télikertnek nevezett üvegverandáján fogadott. Hűvös ta­­vaszeleji nap volt, a helyiség sűtetlen, őrajta meleg háziruha volt. Vendégeit arra figyel­meztette, hogy ne vessék le felöltőjüket, kü­­lenben esetleg megfáznak. Neki télen sem kell fűtött szoba. Egyetlen itala akkor is a jeges víz. Miután hellyel kínált meg, így szólt hozzám: — Ida barátnőm jól tudja, hogy nem sze­retem, ha velem foglalkoznak a nyilvánosság előtt. Inter­jút tudtommal soha nem ad­tam senkinek. Ezt a mulatságot szívesen át­engedem a politikusoknak és egyéb hiú fér­fiaknak. Én a mostani világ számára régóta halottnak érzem magamat. Maga, ugyebár íróember? Vegye, kérem, tudomásul, hogy addig, amíg én élek, nem szabad, hogy egy sor is megjelenjen abból, amit az én ottho­nomban látni és hallani fog. Megígértem. „Keresztapám Széchenyi István...“ — Ida barátnőm tanúja az ígéretnek. Hi­szem, hogy maga meg is tartja, így most már kérdezhet, egyet-mást, amire kíváncsi. Boldogult apámra nézve megjegyzem, hogy már nagyon sokat írtak róla. Illetékesek és illetéktelenek egyaránt. Az igazat nagyon kevesen írták meg. Ami különben nem is csoda. Hisz úgynevezett életrajzírói közül őt, vagy a vele kapcsolatos személyeket és állapotokat alig ismerte valaki. így aztán azok az írások tele vannak kisebb-nagyobb füllentésekkel. A magyar írók jóhiszeműen, az osztrákok gonoszságból füllentettek. Arra a kérdésemre, várjon előző életében, amikor még társaságban forgolódott, kik­kel, már mint milyen híres személyekkel volt alkalma megismerkedni, válasza ez volt: —■ Ismertem Széchenyi Istvánt. Kereszt­apám volt és kevéssel halála idejéig érint­kezésben voltunk vele. Ismertem Deák Fe­rencet. Sokat járt anyám­ házához az évek folyamán. Régifajta táblabíró volt a javá­ból. Ismertem Jókai Mórt. Csöndes, becsü­letes poétalélek. Horváth Mihálytól tanul­tam a magyar történelmet. Erkel Ferenc tanított zongorázni. Mellesleg átnézte és megbírálta a magyar nótákat, amiket fiatal­koromban komponáltam. Énekmesterem­ Hollószi Kornélia volt, a Nemzeti Színház hírneves művésznője abban az időben, ami­kor ott dalműveket is adtak elő ... Azokon felül, akiket megneveztem, ismertem még egynéhány más híres embert, aki szeretett volna velem megismerkedni. De nem kér­tem belőlük, mert... nagyon is jól ismer­tem őket... Ferenc József — itasson a házból — Például? Ila szabad kérdeznem... — Ha már annyira kíváncsi, hát meg­nevezek egyet: Ferenc József. Egy időben kereste az alkalmat, hogy szóba állhasson velem. Midőn egyszer Gödöllőn üdült, erre mifelénk lovagolt a birtokomon keresztül. Itt, a házam közelében megállította lovát és beküldte szárnysegédét: — őfelsége vizet kér. — Ott a kút... itasson — feleltem neki, mintha úgy értettem volna, hogy gazdájá­nak szomjas a lova... Később aztán Er­zsébet elküldte hozzám udvarhölgyét, Fe­­renczy Idát, azzal az üzenettel, hogy térden állva szeretne tőlem bocsánatot kérni azért a borzasztóságért, ami az apámmal történt annak idején .­.. Nagyon meg vagyok halva úrnője kedvességétől — volt a válaszom —, de nem kérek a látogatásából. Én a mai világ nagyurai és nagyasszonyai számára meghaltam ... Ezek hallatára valahogy úgy nézhettem reá, mintha nem bírnám megérteni az ő en­gesztelhetetlen konokságát. Talán a fejemet is ráztam kissé, mert hirtelenül rámförmedt: — Azt akarja kérdezni, nemde, hogy hol marad a keresztényi szeretet és a bocsánat? Nos hát, ennek felülről kell jönnie, de jókor ám! Az elkövetett rosszat megbocsáthatja az isteni Gondviselés, de tőlem senki sem kíván­hatja, hogy felejtsek. Hazudni meg éppenség­gel nem tudok... A vértanú utolsó szavai Rövid szünet után a hazugságról jutott eszembe a következő kérdés: — Igaz-e vájjon az a közismert, az élet­rajzokban is előforduló mondás, amit a grófné állítólag az édesanyjától kapott utolsó intelem gyanánt .. .? — Tudom, mire céloz. Szóról szóra igaz. Amikor anyámmal együtt meglátogattam édesapámat a börtönben, mint afféle nyolc­éves kisleány, keservesen sírtam. Szegény apám akkor megölelt, megcsókolt és így szólt hozzám: „Ilonkám, fel a fejjel! Jegyezd meg egész életedre: magyar leány soha nem hazu­dik, nem fél és nem sír.“ Jól megjegyeztem magamnak. Azóta nem hazudtam, hanem bár­kinek megmondom vagy megírom, amit ér­zek és gondolok. Nem félek senkitől, csak az Istentől. És nem sírtam többé. Még akkor sem sírok, amikor a múltra gondolok vagy amikor fájó csalódások érnek. A beszélgetés folyamán továbbfűzte azt az atyai intelmet, hogy magyar leány soha nem vél. — Pár évvel ezelőtt a Zagyvából kimen­tettem egy kislányt, aki fürdés közben be­került a mélyvízbe. Ruhástól utána ugrottam. Szegény úgy belém kapaszkodntt, hogy csak­nem megfullasztott. Kénytelen voltam el­­­ökni magamtól, de erősen megfogtam a ha­ját és úgy úsztam vele a partra. Most nem­rég meg ilt közelben, az én fürdőtavamban fuldoklótt a kabinos leánya. Még a felöltő­met se vetettem le, amikor úszva kimentet­tem. Az elég magas helyről érkezett hálóira­tot, amit az életmentésért kaptam, válasz nélkül visszakü­ldtem. . . Ennél sokkal nagyobb bátorság kellett ahhoz, amit még fiatal leány koromban meg­cselekedtem Pálffy Móriccal szemben. Ez az úr a hatvanas évek elején, az úgynevezett provizórium idején, valami kormányzótól­ volt itt Budapesten. Ebben a minőségből meghívták a pesti magyar bálra. Én is ott voltam édesanyámmal. A komidé egyik tagja egyszerre csak bemutatta nekem azt az oszt­rák generálist. Anyámnak még volt annyi ideje, hogy figyelmeztetett: ne akadékoskod­jak, mert ez az ember ilyen meg amolyan veszedelmes teh­ét nemcsak ránk nézve, de a magyar ügyre is. Én tehát nem szóltam egy szót sem ahhoz az úrhoz, hanem hátat fordí­tottam neki. Erre ő tüntetően elhagyta a ter­met, a magyar fiatalság pedig tüntetően meg­­éljenzett engem A nagy eset után reggelig táncoltam. Egyéb baj nem történt. „Jól táncol csárdást! Kár, hogy Habsburg...“ A nemrég elhalt Izabella főhercegnő és fia, Albrecht főherceg voltak tudtommal a Habs­­burg-család ama kivételes tagjai, akikkel Batthyány Hana érintkezett. Velük is csak Tabódy Ida kedvéért tett kivételt és soha nem bánta meg. A főhercegnő jótékonysági akcióit, nevezetesen az általa alapított gyer­­mekmenedékházat éveken át nagyobb össze­gekkel támogatta. Kérdésemre megerősítene ebbeli értesülésemet, majd hozzátette: — Ida barátnőm jelen volt, amikor itt, ebben a házban meglátogattak. Miről beszél­gettünk, még halálom után se való a nyilvá­nosság elé. Végül így szóltam a főhercegnő­höz: „Örülök, hogy egy ily kedves, derék asszonnyal megismerkedtem. Kár, hogy ön abba a családba házasodott... Különben hallom, hogy az ön férje áldott jó ember és szerető, gondos családapa. Isten áldja meg vakamennyiüket.“ Nem emlékszem, hogy váljon e látogatás alkalmából vagy pedig máskor történt-e, hogy a szomszéd szobában valaki (alighanem Tabódy Ida) tüzes csárdást játszott a zongo­rán. Való igaz — ezt két oldalról is közölték velem —, hogy az akkor már nyolcvanéves grófnő a magyar nóta hallatára hirtelen megfiatalodott. Felugrott, táncra kérte a fő­herceget és vagy félórán át úgy megforgatta, hogy fiatalember és kitartó táncos létére is — saját bevallása szerint — elállt a lélegzete és már a dereka is megfájdult. A nyolcvanéves grófnő frissen és jókedv­vel addig táncolt, amíg el nem fáradt — a zongorajátékos is. Akkor aztán Batthyány Ilona nagyot ütött a főherceg vállára és így szólt hozzá: — Derék magyar ember! Kitűnően járja a csárdást. Kár, hogy maga habsburgi. Dr Kumlik Emil 1932 december 8. 5 99 uz, új citromos, kristályos, mestersftpHR Steril­­ban 11 só h­aszn­álatban a friss citrom érzetét kelti. Fagyaszt! meghajt! ízletes! Olcsó ! Csak eredeti ü­degekben: CS fillér Mindenütt kaphatói Európai központ: MIHÁLY OTTÓ gyógyáru­­nagykereskedés, V­­., rodmaniczky utca 43. 1 tel!­m ismét üli M­afilníh!?"1 csatárk­ion­egessegeH nsm Bttr) tömegcikk és sab­­londarabok, hanem modern művészf­ormák egyéni ízlés szerint készítve már­­ kaphatók filzá­­róla Habelscarger essítés* és I bulap­el, v. Lipót körút 5. Margithídnál.

Next