Magyar Hirlap, 1934. április (44. évfolyam, 73-96. szám)

1934-04-08 / 78. szám

VI címa. két órát dolgozik naponta. Klementis! — Ez a maguk híres szólama. A csá­­nyolcvanéves korában ment nyuga- szár nem magánember ... Nem is em* lomba. Mesebeszéd... Vagyunk néha­ bér, úgyis tudom ... De ha arról van nyam­ akik nem értünk rá pihenni* szó, hogy valamiben meg lehet keserí- Nem is a munka, Felség... teni az életét, akkor ember ... Maga — Hanem? _ mondta az előbb, hogy én is ember van A háziorvos sóhajtott. Úgy érezte, az gyök. Nekem is vannak jogaim ... Én ország felelősségének súlya most az ő­ is szeretnék élni ... Ilát mit akarnak­? .. vállán van. Ha most sikerül a Felséget! Az orvos nyelt egyet. Mélyen, embe­­rávenni, talán egy titkos belső tanácsosi irnen átérezte a császár igazát. Hiszen Ő cím is kijárna érte. Bizalmas cinkos-­ maga is ... Deh­át ... Azt mondják: a mosollyal fordult a császár felé. A grófné mindennap meglátogatja a csá­-A magunkfajta öreguraknak már i szárt. Rettenetes! És a szíve sincs tel­le kell mondanunk egyről-másról, teleljesen rendben. Már gondolt arra, hogy seg... — Például? A kérdés élesen és fenyegetően hang­zott. A háziorvos elvesztené bátorságát. — Például, a dohányzásról, Felség. Tisztelettel megtiltom, hogy felséged három szivarnál többet szívjon na­ponta. Valóságos méreg az a sok niko­tin. És az ital, Felség. Állandóan a leg­nehezebb boorkot issza, tokaji, amit már kora reggel ... A császár arca elborult. — Ugyan hagyja, Ange. Az ember­nek más öröme sincs, mint az a jó szi­var, meg egy-két pohár tokaji. Azt is el akarja venni tőlem? Tudom, a vérnyo­más miatt ... — Igenis, Felség. Felséged vérnyo­mása száznyolcvan, ami ebben a kor­ban egyáltalán nem rendkívüli, de mégis óvatosságra int. — Mennyi a normális vérnyomás, Auge? — Százhúsz, felség. ( És a magáé? — Száznyolcvan, Felség. .. — Pedig maga sem idősebb nálam. Lássa be Auge, hogyha más normális embernek százhuszas vérnyomása van, a császárnak kijár a száznyolcvan. Adja meg a császárnak, ami a császáré. — Felséged nagyon derült hangulat­ban van — hála Istennek. Egyáltalán nem akarok túlozni, de bizonyos rend­szabályok Felséged napirendjében ... Bizonyos korlátozások, amelyek Felsé­ged korában ... Ha nem veszi rossz­­néven egy hűséges alattvalótól ... az orvostól ... , — Mit gondol, Auge, bökje ki!­­ — Lipkovszky grófnéra. Felség! Az orvos hallgatott. Nézze a császárt, hát kimondta. Elvégre kötelességei van­nak, orvosi és állampolgári kötelessé­gei. A grófné még fiatal és ... és a csá­szár egyáltalán nem kíméli magát. Ami azt illeti, meg tudja érteni a császár szenvedélyességét, az öregedő férfi ma­kacs kapaszkodását a fiatalság után. De ez őrültség! A császár szervezete elég és kialszik ebben a szenvedélyben. Lip­kovszky grófné ma az európai külpoli­tika kulcsa. A császár mozdulatlanul meredt rá. Az arca színt változtatott. — Őrült! — kiáltotta rekedten. — Ebbe is bele akarnak szólni? Gyaláza­tos népség! Az orvos halga­to­tt. Néztél a császárt,­­ aki felindultan járkált a szobában. Ke-­­zével többször az arcához nyúlt, olyan mozdulattal, mintha pókhálót szedne le. „Valeriánsat fogok rendelni.“ Néha beleturkált gyér ősz hajába. Az orvos végre megszólalt: — Én mindent kockára vetek, Felség, kegyes jóindulatát irántam, mindent, amikor őszintén beszélek. Felséged is ember. Magasabbrendű mindnyájunk­nál. De ember, akinek a szervezete alá van vetve az élettani törvényeknek. Ezek pedig, kérlelhetetlen, szigorú sza­vakkal ... A császár hirtelen abbahagyta a sétá­lást és megállt előtte. Szokatlan hangon, keményen, de nem parancsolóan mondta: — Lipkovszky grófné magánügyi ' — Felséged egészsége, közügy! A császár akarat­osan dobbantott a lá­bával. Ez a mozdulat nem illett sem korához, sem felséges hivatalához. Gú­nyosan, elkeseredve mondta: Ebbe is beleszól a parlament? Hoz­­zanak mingyárt valamilyen egyszaka-­­­szos törvényt egy asszony ellen ... Ez a­­ búzás jellemző Neubartra. És maga odaszegődik melléje, mi? Megkeseríti az életemet . . . — Kötelességem, Felség.­­ — Kötelessége egy ember meghitt­­ magánügyeibe beleavatkozni? — A császár nem magánember, Fel­ség, elhozatja Wenckebach professzort Bécs­­ből. A császár most megenyhült han­gon folytatta: — Értse meg, Ange, értse meg.. Hi­szen maga férfi ... Hallottam, hogy van valakije ... Az embernek nem marad más ... Nem marad más, mint egy asz­­szony ... Reggeltől estig dolgozom ... Negyven éve ülök ebben a hivatalban, mindig csak munka . . . munka . . . munka .. . Felelősség húszmillió em­berért .. Én értem az életet, Auge, nem vagyok ostoba uralkodó, azt hiszem ... Megértem már egyet mást az európai politikában ... A birodalom egyesítése is valami, úgy-e? Megérdemlek érte öreg napjaimra ezt a asszonyt, aki ked­vemre van... Miért hallgat, Auge? Nincs igazam? A trón nekem nehéz hi­vatal, keserves robot. Egy kis pihenőt ... egy kis pihenőt ... Vadászat és séta nekem nem pihenés. Mást nem enged­nek ... Jó, tudom, hogy Neubart is úgy él, mint egy remete ... Mit tehetek róla? ő leteheti a hivatalát, amikor akarja. De mit tegyek én? Magával, Auge, csakis magával tudok erről be­szélni .. . Kivel beszéljek erről, ha nem magával? ... Talán Neubarttal? ..... Én nem bánom, engedelmeskedem magá­nak, Auge, mert én is szolga vagyok, nemcsak császár. Ha húszmillió ember érdeke, hogy a császár ne szeressen egy asszonyt ... én lemondok. A császár magánügyei nem fontosak ... Ha meg tudja tenni, Auge, tegye... Én enge­delmeskedem ... Az orvos szótlanul hallgatta. Mélyen, őszintén, nagyon fájdalmasan meg volt rendülve. Érezte, hogy gyenge lesz és elveszti a csatát. Nem volt teljesen meg­győződve arról, hogy helyesen cselek­szik, ha ragaszkodik eredeti követelésé­hez. özvegy Garecke udvari tanácsos­omra gondolt. A császár ... no igen ... hát ... az apjának még az ő korában született gyereke és túlélte Lister báró­nét, a gyermek anyját. Tudja Isten ... A császár a vállára tette kezét. — Nos, kedves Auge, orvosi lelki­ismerete úgy találja, hogy Lipkovszky grófné közügye az országnak? Az orvos halkan, bűntudattal felelt: — Nem, Felség. Magánügy! A császár szeme felcsillant. Kezet nyújtott háziorvosának. — Köszönöm. És most Isten vele, Auge, hagyjon magamra. Holnap jöj­jön el újra. Az orvos rossz lelkiismerettel elment. A császár magára maradt. Jókedvűen rágyújtott egy szivarra és töltött a tokajiból. A tekintete ráesett az új vámszerző­­désre. Mosolygott. Milyen egyszerű és világos! Corber mégis logikus elme. Valami mély hálát érzett egy isme­retlen jótevő iránt, valami soha nem érzett örömet és gyorsan, olvasás nél­kül parafálta a tervezetet. . — im ■« i ■'-"«igntw'—■ ■ m—■«"X11”1* ’"‘■»I i Akkoriban tizenkét éves voltam, barna­­bőrű, kócos, feketehajú gyerek, hosszú, ügyetlen végtagokkal. A ruhám állandóan pecsétes volt, a lábamon kék és zöld foltok és a szememben dacosan égett a tudat, hogy én vagyok a legrosszabb gyerek a világon. Azaz mégsem... Volt egy barátom, velem egyidős és ketten osztoztunk ezen a néven. Anyázta és az ő anyja, gyerekkori barátnők és riválisok, most is versenyeztek akaratla­nul egymással. Bandi náluk keserítette az életet, nálunk viszont én voltam a békés pol­gári nyugalom megrontója. Nővérem­ már tizenkilenc éves volt. Hosz­­szú, szőke fürtjeit esténként papírba tekerte. Velem nagyon keveset törődött, még a szo­bájába is alig engedett be. Csak ha nem­ volt otthon, lapozhattam be és szépségekre éhes lelkem mohón, áhított­an v­itta be a sok fe­hérséget, a lágy csipkéken nyugvó sápadt­­porcelánokat. Mindazt a békét és letompír­ítottságot, amely oly messze volt az én kalan­dos, nyugtalan életemtől. Akkor tavasz volt. Furcsa ízek és szagok keveredtek a kisvárosi porba. Az esti korzó kivirágzott már a Tiszaparton. Anyámét es­ténként ragyogó szép ruhákban libegtek el, én meg kiültem az ablakba. Búsnak és elha­gyottnak éreztem magam, fájt a nagyon csil­lagos tavasz, fájt az anyám­, aki csak a nő­véremet szerette, mert szép volt és kék sze­mében mosolygott a boldogságra születettek minden harmonikus fénye. A nővérem udvarlója gyerekorvos volt a városban, kis, peckes emberke, hivatásával járó, szirupos beszédű, aki nekem csak azt mondta: „A kicsi.“ Gyűlöltem őt, Bandival együtt, vad és nem egészen indokolatlan gyű­lölettel. Mindig azt hangsúlyozta, egy kis­lánynak szelídnek kellene lenni. Ilyenkor nővéremre nézett és szemük egym­ásba kap­­csolódását furcsának találtam. Nem enged­ték, hogy bemenjek a szalonba, ha délután nálunk volt és nem adtak uzsonnát. Vagy gyorsan aludni küldtek, ha vacsora után jött el. Ó, nem érleltem én meg akkor azt a túl­zott anyai aggodalmat, amivel védeni akar­ták ezt az induló szerelmet, amivel biztosí­tani akarták a jó praxisú csúnya kis ember­­két Mártának, aki karcsú fehérségében any­­nyira ivein illett a poros kisvárosba. Gyakran elbújtunk Bandiéknál a kertbe. És míg anyáink ugyanígy összebújva gyön­géd, rózsaszínű álmokat szőttek, mi izzó és lehetetlen terveket kovácsoltunk a gyűlölt ellenség ellen. Belehatolt a tavasz a nyárba s ők hajó­­kirándulásra készülődtek Szegedre. Tizen­két évem minden szenvedélyességével vá­gyódtam az ismeretlen után és lázas kéré­semre megígérték: elvisznek Bandival együtt, ha nagyon jó leszek ... Talán soha olyan szőke,­szel idén­ álmos nem volt a Tisza, mint azon a napon és sémi gyerekkori gyönyör ízét nem érzem úgy még ma is, mint a hajóútét. Egymást átölelve Bandival, akkor úgy éreztem, hogy hozzátartozom és a nagy ellenséges világ­ban ő az egyetlen, aki éppúgy harcol, aka­dályba ütközik, elbukik és újra felkel, mint én. Annyira csöndesek voltunk, hogy Emma néni valamit mondott anyámnak, akkor ma­gukhoz hívtak és a doktor megkínált cu­korral. Egy pillanatig gyanakodóan villant össze a szemünk Bandival. De aztán zavartan elfogadtuk a cukrot és leültünk melléjük. Márta szorosan ült a doktor mellett s ahogy egyszer az asztal alá néztem, láttam, a ke­zük ijedten rebbent szét. Emma néni át­szellemült mosollyal figyelte őket és anyám valami megkezdett történetet mesélt:­­• És tudja, egyszer, talán hároméves lehetett Márta, nagyon megégette magát, azt hiszem, a kályhának dőlhetett egy óvatlan pillanatban. Nem szólt semmit, csak este, ahogy levetkőztetem, érzem, hogy lázas és látom a két nagy égési foltot a testén. Kétségbeesetten kérdeztem, hogy miért nem szólt nekem. — Nem akartalak szomorítani — vála­szolta szegényke sírva. — De anyu — ugrottam fel lázasan és haragra gyúltam — hogy mondhatsz ilyent, ez velem történt, nem Mártával. — Ugyan gyerek, összetéveszted valami­vel — akart anyám mosolyogni, de a szeme villámából két pofon fenyegetett. Emma néni valamit mondott németül, Márta is. Az ellenség dallamosan felneve­tett. És mi csak álltunk Bandival, dacosan, lázadón, tudva, mienk az igazság, de mégis­ eltipornak. Fulladt, izzó nyári délutánon elbágyadva­­ jöttünk haza Bandival az uszodából s bele-­ pództunk az ebédlőbe, remélve, hogy a délis tortamaradék naág a kredencbeje van. Ahogy Bandi különböző kulcsokkal és szerszámok­­kal igyekezett a zárat kinyitni, hangok szű­rődtek át a nehéz függönyön, amely az ebédlőt a szalontól elválasztotta. — Csak ők lehetnek. — mondtam komo­ran és Bandi beleegyezőleg próbálgatta to­vább a zárat. Pár percnyi munka után siker koronázta törekvését, üde rózsaszín glazurjával mo­solygott ránk a málnatorta. Egy-egy szeletet vágtam óvatosan, azt hittem, egészen észre­vétlenül fogják majd ezt a tettet hagyni, aztán odasomfordáltunk a függönyhöz és leültünk a hűs padlóra. Csönd volt odaát, furcsa, szokatlan csend. Már meg is untam a várakozást, amikor Bandi kicsit elhúzta a függönyt, benézett, majd gyorsan engem is odatolt. Kis ijedt sikításba törtem ki. A nővérem az ellenség ölében ült, virágszirom arca annak arcához simulva és a szájuk boldog egymásratalálásban hullott egymásra ... Hirtelen felugrottunk és szaladtunk végig a lakáson, a kerti lugasba, ahol anyám és Emma néni barackot hámzotak. •— Anyu, — mondtam elfulladtan az az ember, az az ember ... Tovább nem tudtam mondani, Bandi se­gített. —• Csókolóznak — szólt közben erőltetett férfias fölénnyel. — Ne kiabáljatok — legyintett anyám arcán, aztán egy hirtelen mozdulattal le­vette a kötényt magáról, kezembe nyomta a tálcát, meg a kést s azt mondta: — Puccolj tovább, ő meg Emma néni gyors léptekkel men­tek a ház felé. Mi Bandival értelmetlenül álltunk egy kis ideig, kezünkben a kés és a tálca. Aztán Bandi zsebredugott egy pár válogatott ba­rackot, én ledobtam a tálcát és a kést s szaladtunk a ház felé. A szalonnak csak az ebédlőből­ volt bejárata, hogy gyorsabban érjünk, az ablakon át másztunk be. Benn békés-könnyes családi jelenet folyt le. Anyám Márta haját simogatta, Emma néni hangosan és szipogva sírt, az ellenség még pechesebbre húzta ki magát és Márta zavarában mereven mosolygott. Itt az első koszorúspár — nevetett ránk anyám és hosszú idők után először csókolt meg kéretlenül. Értelmetlenül álltunk, ekkor Emma néni egy percre abbahagyta a sírást és úgy, mondta: — Menyasszony a Márta, mit szólsz hozzá Vera. — Ó, Emma néni, — mondtam komolyan és lélek­rehatóan — akkor aztán igazán megmondhatják, hogy én voltam, aki meg­égettem magam, csak nem akartam anyát szomorítani ... Felszabadult, nagy nevetés tört ki. Min­den zsibbadtságuk, felszültségük ebben a nevetésben oldódott fel, ebben a csúfondá­­ros, gúnyos nevetésben. Úgy nevellek, ahogy csak nagyok tudnak nevetni a ki­csiken. És mi álltunk félszegen, zavartalan. Belénkhasított a kacagásuk, mély sebeket vágott s éreztük, hogy végtelen távolságok választanak el a felnőttektől és idegenek vagyunk, meg nem értett, kicsúfolt gyere­kek. Kertész Erzsébet iiflWft— Th­rilM­­idCTte. I NŐVÉREM, A MENYASSZONY ELBESZÉLES ! Vasárnap. üstMUss szerelem Karin Michaelis világszerte, nálunk is, mint az asszonyi problémák egyik legnagyobb isme­rője, az asszonyi sors egyik legnagyobb ábrá­zolója él a köztudatban. A Veszedelmes életkor című műve teremtette meg ezt a Világpresztizst a dán írónő számára és minden újabb mun­kája csak jobban kimélyítette népszerűségét. Legújabb regénye, a Halálos szerelem egy nemcsak művészileg a teljes egyszerűségig érett, hanem emberileg is teljesen befejezett, mindent megértő és mindent megbocsátó nő alkotása. Az az asszony, akiről ebben a regé­nyében ír, mintaképe a polgári feleségnek, ée addig a pillanatig, amíg egy nagy élmény, ser­dülőkori szerelmesével való találkozása, ki nem zökkenti őt az élet nyugodt síneb­ől. Ebben a percben minden meginog körülötte, család, gyermek, biztonság, jólét. Gyengesé­géért, hogy mégsem mer, mégsem tud szakítani a polgári világfelfogással, életével fizet: miután a halogatás, a hazudozás, a határozatlanság szövevényében végleg eltéved, nem marad szá­mára más választás, mint a halál. A férj és feleség, az anya és fiú, az asszony és a szerető problémája éles, új világítást kap ebben a* izgalmas vmetá igényben.

Next