Magyar Hirlap, 1934. november (44. évfolyam, 247-270. szám)
1934-11-18 / 260. szám
..... fAZ kGYR& ■ ■ ... -- •• vr ■ ...... HIPIAP 5934 november ff- 29 irodalmi Elet „Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr...“ „Jó hű csatárok szégyenkezve halnak, Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr Azt üzeni, hogy nincs vége a dalnak. Nem halt meg ő, csak befordult a falnak.“ (Ady Endre) Huszonöt esztendeje, hogy Gyulai Pál meghalt De mindeddig még nem írták meg az életrajzát, pedig irodalomtörténetünknek igen fontos szereplője volt, mint a 19. század szellemi életének egyik vezető egyénisége, akinek kritikai értékelése az Arany Jánosig terjedő író-generációra vonatkozóan ma is nagyrészt érintetlenül maradt. Beöthy Zsolt, Riedl Frigyes és Angyal Dávid írtak róla tanulmányokat és Hatvany Lajos báró, aki tanítványa volt, írt egy kis kötetnyi rendkívüli finom emlékezést róla, amely a Nyugat-könyvtárban jelent meg 1910-ben, Gyulai Pál esete címen. Gyulai érdekes egyénisége plasztikusan vetül elénk Hatvany báró szavai nyomán és a jövendő életrajzíró számára felbecsülhetetlen forrás ez az anyag. Kritikus az egyetemi tanszéken 1900 őszén került flatpcing báró az egyetemen Gyulaihoz és ettől a perctől datálódik iránta való lelkes szeretete. Ez a vonzalom azonban nem tette elfogulttá: tiszta szemmel nézte a kistermetű nagy öregurat és egészen objektív maradt vele szemben. — Gyulai az egyetemi előadásokon semmi olyast nem mondott, amit valaha valahol már nem írt volna meg, — meséli róla. •— Néha az ember azt hitte, hogy egy hasonlat vagy egy találó párhuzam hirtelen most ötlött az eszébe, de utóbb kiderült, hogy szóról-szóra benne Van valamelyik írásában. Aminthogy szóban vagy írásban nem változtatott semmit sem azon, amit egyszer megállapított. Ez jellemző ránézve, mert őt írásra csak az késztette, hogy mindig az igazságot, a végérvényes igazságot vélte megtalálni.— Igazán élénk csak az egyetemi órakörökben volt. Ilyenkor pipázhatott, politizált, tréfálódzott. Például megkérdezte egy szepességi német származású fiatalembertől, aki verses drámát írt: „Hát aztán mamagyarul írta?" — Tősgyökeres magyarul", " hangzott a felelet, mire Gyulai rávágta: ...Vo uram, ha verset ír, a versének ne gyökere legyen, hanem színe-virágat" __ Ha valaki értekezést olvasott fel, minduntalan belekötött minden tökéletlen kifejezésbe, minden hamis ítéletbe. Az egyik növendékének azt mondta: „Kérem, ön azt állítja, hogy kész az anyaga a munkához, olyan ez, mintha a szobrász a kőre mondaná, hogy ez már kész ember". Egy másikra meg ráripakodott: „Kérem ne citáljon abból a kottáiból. Na hisz, mit is mond az a Koltai, hogy a szabadság eszméjének haladása mozdította elő a harmincas évek irodalmát? S csak badarság kérem. Hisz a szabadság eszméje most is halad, s az irodalom még- Se."/...A Czuczor Gergelyről szóló értekezés íróját így dorgálta: „Mit beszél ön angzott Czuczor gyermekségéről? Ilyenkis tanulmányban azt nem lehet. Be kell osztani a dolgokat. Shakespeare Otellója nem dühönghet mindyárt a dráma elején. A fordított gukkeren nézett Parnasszus k Óraközi szemináriumi csevegéseiből egész latin magyar irodalomtörténetet lehetne összeállítani. A szegényes magyar élet zsánerképeit, amelyeket az tesz oly végtelenül szomorúvá, hogy a legnagyobbak életét látjuk sivár, szűk keretbe szorulni. Gyulai, aki úgy benne élt ebben az életben, mint senki más, észre sem vette, hogy kedélyesen elmondott anekdotái mire vetnek fényt. — Rengeteget mesélt Arany Jánosról, akit szeretett ugratni. „Komor ember volt szegény János, bússzemű és az én tréfáim mindig bosszantották“ — mesélte —. ..nem értette a tréfát és mingjárt zokon vett mindent. Nagyon könnyen sértődött, mert csak látszatra volt szerény, igazában nagyon is önérzetes volt . 1867-ben nemzeti segélyt akartak neki adni, de ő azt felelte: „Tudok én még dolgozni. Nem fogadom el a segélyt. Csak felrónnák nekem annak idején, hogy kegyelemből élek. Keserű a nemzet pénzét" . Nem sokat adott a méltóságára, hírére, de azért röstelte, ha valami kóbor diák vagy komédiás a fiatalságára emlékeztette. Egyszer a „Zenélő órában", ahová ebédelni tértünk be, valami vándorszínész a nyakába borult. Arany nagyon barátságtalanul viszonozta ezt a meleg fogadtatást, le sem ült a vendéglőben, hanem kezet nyújtott az egykori kollégájának és kiment." Petőfiről is anekdotázgatott, pedig azt nem ismerte személyesen, csak a feleségétől, Szendrey Mártától, aki Petőfiné testvére volt, hallott róla. Elmondta, többek közt, hogy Petőfi mennyire szeretett káromkodni és ennek illusztrálására szolgált a következő adoma: Mikor Szendrey Júliával nászútra ment, eltört a kocsirúd. Petőfi erre otthagyta ifjú feleségét és félrevonult egy időre. Amikor visszajött, Júlia megkérdezte tőle, hogy miért ment el. „Ki kellett magamat káromkodni és nem akartam, hogy halljad" — vallotta be Petőfi. — Ilyen Petőfi-anekdotázás után hozzá szokta volt tenni Gyulai, hogy Petőfit agyondicsérték és senki se mert róla pártatlanul ítélni, „pedig ő gyakran olyan, mint Lear Kentje, akiről azt mondják, hogy addig dicsérték őszinteségét, míg goromba lett. Sok mindent kellene mondani Petőfiről, hogy miben túloz, miben ízléstelen, de — senki sem meri megmondani— így beszélt Petőfi első értékelője, felismerője, felfedezője. Ideje volna, hogy valaki megszívlelje tanácsát. A „rókafejű“ Jókai — Egyszer, amikor Gyulainál vacsoráztam, a Jókainak adott nemzeti segélyről volt szó. Gyulainak sehogyse ment a fejébe, hogy mikép lehet ezt elfogadni. Elmondta azt az imént említett Arany-anekdotát, hogy „keserű a nemzet pénze“. Minden szavából látszott, hogy nem szereti Jókaiban sem az embert, sem az írását, ő nem értette, hogy író, aki írásból akar élni, minden eszközt megragad, hogy önmagát és írásait érvényesítse. Néki az jellembeli fogyatékosság volt , az írótól megkövetelte, hogy hivatalt vállaljon, abból tartsa el magát és családját. Azonkívül ő és köre, csupa igénytelen ember, nem értették meg Jókai némi luxus-igényeit. Arany és Gyulai puritán körében szálka volt még az is, hogy Jókai olykor utazgatott. Azonkívül Gyulai a józan, magát mérséklő poézis híve, nem bírta ki a csapongást, a fantázia korlátlan szabad röptét, így fejlődött ki az ellentét közöttük. Semmi irigység nem játszott benne szerepet, csupán a fajtabéli különbség megnyilvánulása volt. — Más alkalommal, hogy megint Jókai került szőnyegre, azt mondja Gyulai: „Azt írta rólam egy újság, hogy én a költőkirályt sértettem. No, én még költő-bárónak sem fogadom el! A múltkor Bartókról mondott emlékbeszédet Móric és nem átallotta lángésznek nevezni. Erre odamondtam neki: Még az sincs elvégezve, hogy te genie volnál, — hát még Bartók! — még csak nem is nagyon neheztelt érte. A kritikáimért se neheztel. Annyira könnyelmű és annyira komédiás, hogy semmit sem vesz komolyan. Nem őszinte ember és ahol nincs őszinteség, ott nincs is költészet. Csengery figyelte meg, hogy Jókai sose beszél a maga hangján, mindig valamivel lejjebb ereszti a hangot, ha valakivel beszél. Az ember szemébe sem néz, hanem lesüti a szemét, ha szól. Csengery mondta azt is, hogy Jókai melltűjén lévő Jókafej annyira hasonlít Jókai arcához." — Így beszéltek Gyulay—Csengery— Arany körében Jókairól. Sok túlzás van ebben, de azért ezeknek a kiváló kortársakna árnyalatnélüli, kemény ítéleteit mégis jó lesz tál szembeállítani azzal a lágy, naivul álmodozó Jókai-képpel, amelyet Mikszáth és a mai írók szoktak a nagy mesemondóról adni. Valahol a kettő között lesz az igazság. Augurok egymás közt — Gyulainak elég gyakori vendége volt Lévay József. A két múltban élő ember leült egy-egy karosszékbe és nézték egymást. Én valahol egy sarokban vonultam meg, mintha ott sem volnék. Lévay Szemere Miklósról kezdett beszélni, elmondta, hogy milyen furcsa ember volt és mennyire hiú. Anyira tartott minden versére, hogy vesszőhibáért megfenyegette a nyomdászt. ,,Kossuthot bámulta", — jegyezte meg erre Gyulai, némi megrovással a hangjában, mert Kossuthról külön véleménye volt. Egész délután beszélgetett a két öregúr, este aztán elmentünk a Nemzeti Színházba. Lévay, aki egy kicsit rosszul hallott, bemondta a pénztárnál: „Elől kérem a jegyeket, mert süket úrral megyek", mire Gyulai tréfásan ráförmedt a nála néhány hónappal alig idősebb Lévayra: ,Szinye, „bátyámuram", kend a süket!" Az előcsarnokban aztán tovább évődtek egymással. Lévay azt állította, hogy az új színházi szabály szerint frakkban, vagy legalább is fekete ruhában szabad csak a nézőtéren megjelenni. Gyulai úgy tett, mint aki elhiszi, nagy komolyan elővette az estilapot, aztán diadallal kivágta: „Mohót Nincs benne az újságban!" — Görgey Artúr is kedves vendége volt Gyulainak. Egyszer, amikor hármasban vacsoráztunk, Görgey szóba hozta, hogy bár Gyulainak tanítással töltenie az idejét, jobb volna, ha megírná a „Romhányit", ezt a negyven év óta töredéknek hagyott verses regényt. „Hagyd már ott az egyetemet!" — mondta neki, de Gyulai így válaszolt: „Amíg bírom a munkát, restellem megdolgozatlanul húzni a nyugdíjat. Igaz, hogy néha már fáradt vagyok. Ha majd visszavonulok, még három strófát meg tudok majd írni naponként és így öt év alatt elkészülhet a Romhányi Beírok én abba mindent, amit a nőkről tudok." *— tette hozzá mosolyogva. — A vacsorás borozgatás fölhevítette az öregurakat és a politikára került a szó közöttük. „Az a Szilágyi mondta nekem", — mesélte Gyulai, — „hogy manapság három dologgal lehet mindent elérni: hízelgéssel, önzéssel, kíméletlenséggel. — Vájjon ön melyiket használta a három közüli — kérdeztem tőle, mert utálom az ilyen mondásokat." — Egyszer Zichy Géza gróf küldött be verseket a Budapesti Szemlének, de Gyulainak nem tetszett a vers és nem adta ki. A gróf meglehetős felháborodással reklamálta a verset, mire Gyulai csak annyit mondott neki: „Ha úgy beszél velem, mint egy lord, írjon olyan verseket, mint lord Byron." — Amikor Gyulai megkapta a Szent István-rendet, meg kellett azt köszönnie a királynak. Megmondták neki, hogy mit mondjon, de neki nem tetszett a hivatalos mondóka és ahelyett ezt mondta: „Felséges Uram! Egyszerű ember vagyok, nem illet a dísz, amelynek leginkább az ad becset, hogy az a kéz nyújtja, amely visszaadta a magyar alkotmányt." — A király, aki meglepődött és aki megszokta volt a rendes sablont, csak annyit mondott erre: „Beteg kedves Gyulai?“ A petróleumlámpa fénye mellett — Egyetem után gyakran együtt mentünk haza Gyulai lakására. Már csak azért sem szeretett egyedül menni, mert nem igen tudta a járást. Elszórakozott, elgondolko-zott és elvétette az uccákat. Egész úton élénken beszélgetett ilyenkor, kifejtette keményen liberális eszméit, vagy folytatta, ahol a szemináriumban elhagyta az irairodalmi elmélkedést. Olykor minden látszólagos apropos nélkül," mintegy hallgat tag elmélkedést tovább fűzve, egyilyen megjegyzést tett: „Az a szegény Kazinczy mindig pénzzavarban volt. Csak ennyiben hasonlított a mai írókhoz." Máskor meg, történetfilozófiai elmefuttatás után azt mondta: „Mintha valami fejőstehén volna, úgy rohan mindenki az államnak. Egyszer Kemény miniszter ingyenjegyet ajánlott fel nekem, ha utazni akarnék a nyáron. Uram, — feleltem én, — én becsületes ember vagyok, nem volt adósságom soha, minek fogadjak el valamit attól, akinek anyanyi adóssága van, — az államtól!" — Amikor hazaértünk, gazdaasszonya az asztalra tette a petróleumlámpát és kezdődött az újságolvasás. Politikával kellett kezdeni. Ha liberális képviselő beszédét olvastam fel, Gyulai mindig helyeslően bólogatott, még ha alulról fölfelé olvastam is, vagy ki-kihagytam egy-egy sort, de akármilyen más pártbeli ember beszéde kihozta a sodrából az öregurat. „Ejh ... szamárság !" — mondta ilyenkor. Aztán, amikor az újsággal elkészültünk, a Szemlét korrigáltunk, vagy valami Olcsó Könyvtár- beli könyvet. Különösen verset volt öröm vele olvasni. Úgy értette, úgy érezte, úgy ízlelte, úgy latolta, úgy mérlegelte, mint senki más. — Gyulai temetése után szerettem volna felmenni hozzá, hogy felpanaszoljam: Mit szól hozzá, tanár úr, micsoda rossz beszédeket tartottak? És csupa olyan ember mondta, aki nem szerette a tanár urat, akik annak idején intrikáltak a tanár úr ellen! És hogy deklamáljak nemzeti szellemről, hagyományról, hogy hivatkoztak a mesterre, akinek nevében anathémát mondtak minden újra, ami szerintük rossz, átkos, idegen. A tanár úr szellemében kívánnak élni és működni, mondták. De hát mit jelent ez? Mi úgy hisszük, kedves jó nagy urunk, tanár úr, hogy inkább a szellemében működünk, ha úgy teszünk, ahogy ön tett annak idején és frissen, elfogulatlanul, új szemmel állunk a dolgok elé és senkivel, még a tanár úr ítéletével sem törődve, a mát élve kimondjuk a ma büszke, diadalmas igazát." Mert ahogy a tanár úr méltó önérzettel megírta, úgy akarjuk mi is megírni: magammal akarok békében élni, nem másokkal. Hatvany Lajos szavai mellé nem írunk kommentárt, csak Ady Endre mottóul vett versének egy ifjabb strófáját írjuk ide, azt, amelyikben igy ír Gyulairól: Sorsunkat hordta, nem csupán a kardot, S a sorsvivők el nem mehetnek. Hol álom-pipák és füstje kavargott. Szívig és csontig vinni kell a harcot. .. (r. m.) Meghalt egy száznegyvenéves könyvesbolt: 300.000 pengő értékű könyv új hajlékot keres Néhány nappal ezelőtt érdekes, kedves és régi színfolt tűnt el a budapesti utcáról. Becsukott az Andrássy úti Lampel-féle könyvkereskedés. A kis diákok ezután új bolt után nézhetnek, amikor ősszel iskolakönyveiket akarják összeszedni. De vájjon akad-e hamarosan olyan, mint ez az Andrássy úti könyvüzlet, ahol amerre a szem ellátott, padlótól a tetőig százával és ezrével sorakoztak egymás mellet a különböző nevű és tartalmú könyvek. Közöttük szép számmal olyanok is, amelyeket sehol másutt nem lehetett volna megtalálni. Leyrertől a Franklinig Ezt a régi, híres céget 1795-ben alapította Leyrer József és ő is folytatta azután azt mindig alkalmazkodva a változó helyi és irodalmi viszonyokhoz. Boltja a Petőfi Sándor uccai, akkor még arnuccai gróf Batthyány-féle ház egyik szűk helyiségében volt elhelyezve. Amikor pedig Leyrer 1850-ben meghalt, az üzletet fia örökölte, aki a negyvennyolcas idők alatt nevét Lantossy-ra, magyarosította. Lantossy mindjárt az első évben, amikor az övé lett az üzlet, hogy üzletkörét megfelelően szélesítse és külföldi vonatkozásban is kiépítse, társul fogadta a Breslau környékéről származó és abban az időben a Kilián Testvérek üzletében segédkező Lampel Róbertét. Ennek következtében a cég nevét is megváltoztatták, Lantossy és Lampelre. A helyzet azonban az volt, hogy miután Lantossy városi hivatalnok létére igazán nem volt szakember, az üzletvezetés gondjai Lampelre nehezedtek, sőt — és ez igen érdekes — a cégjegyzés joga is egyedül őt illette meg. Szívós kitartásával és vasszorgalmával csakhamar fellendítette az üzletet és alig három év elmúltával örökáron megváltotta társának üzletrészét, utána pedig az antikváriummal és kölcsönkönyvtárral kibővített üzletet Lampel Róbert cég alatt folytatta. A most következő negyedszázad alatt egyre szélesebb körökben dolgozott az eredetileg szerény üzlet, sőt kiadói terem is tekintélyes forgalmat teremtett meg. Amikor tehát Lampel Róbert 1874-ben meghalt, a nagyterjedelmű és virágzó üzletet özvegye ellátni nem tudta- Kitűnő alkalommal élt