Magyar Hirlap, 1934. november (44. évfolyam, 247-270. szám)

1934-11-18 / 260. szám

..... fAZ kGYR& ■ ■ ... -- •• vr ■ ...... HIPIAP 5934 november ff- 29 irodalmi Elet „Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr...“ „Jó hű csatárok szégyenkezve halnak, Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr Azt üzeni, hogy nincs vége a dalnak. Nem halt meg ő, csak befordult a falnak.“ (Ady Endre) Huszonöt esztendeje, hogy Gyulai Pál meghalt De mindeddig még nem írták meg az életrajzát, pedig irodalomtörténetünknek igen fontos szereplője volt, mint a 19. szá­zad szellemi életének egyik vezető egyéni­sége, akinek kritikai értékelése az Arany Jánosig terjedő író-generációra vonatko­zóan ma is nagyrészt érintetlenül maradt. Beöthy Zsolt, Riedl Frigyes és Angyal Dá­vid írtak róla tanulmányokat és Hatvany Lajos báró, aki tanítványa volt, írt egy kis kötetnyi rendkívüli finom emlékezést róla, amely a Nyugat-könyvtárban jelent meg 1910-ben, Gyulai Pál esete címen. Gyulai érdekes egyénisége plasztikusan vetül elénk Hatvany báró szavai nyomán és a jövendő életrajzíró számára felbecsülhetetlen forrás ez az anyag. Kritikus az egyetemi tanszéken 1900 őszén került flatpcing báró az egye­temen Gyulaihoz és ettől a perctől datálódik iránta való lelkes szeretete. Ez a vonzalom azonban nem tette elfogulttá: tiszta szem­mel nézte a kistermetű nagy öregurat és egészen objektív maradt vele szemben. — Gyulai az egyetemi előadásokon sem­mi olyast nem mondott, amit valaha vala­hol már nem írt volna meg, — meséli róla. •— Néha az ember azt hitte, hogy egy ha­sonlat vagy egy találó párhuzam hirtelen most ötlött az eszébe, de utóbb kiderült, hogy szóról-szóra benne Van valamelyik írásában. Aminthogy szóban vagy írásban nem változtatott semmit sem azon, amit egyszer megállapított. Ez jellemző ránézve, mert őt írásra csak az késztette, hogy min­dig az igazságot, a végérvényes igazságot vélte megtalálni.­­— Igazán élénk csak az egyetemi óra­körökben volt. Ilyenkor pipázhatott, poli­tizált, tréfálódzott. Például megkérdezte egy szepességi német származású fiatalember­től, aki verses drámát írt: „Hát aztán ma­­magyarul írta?" — Tősgyökeres magyarul", " hangzott a felelet, mire Gyulai rávágta: ...Vo uram, ha verset ír, a versének ne gyö­kere legyen, hanem színe-virágat" __ Ha valaki értekezést olvasott fel, minduntalan belekötött minden tökéletlen kifejezésbe, minden hamis ítéletbe. Az egyik növendé­kének azt mondta: „Kérem, ön azt állítja, hogy kész az anyaga a munkához, olyan ez, mintha a szobrász a kőre mondaná, hogy ez már kész ember". Egy másikra meg ráripakodott: „Kérem ne citáljon abból a kottáiból. Na hisz, mit is mond az a Koltai, hogy a szabadság eszméjének haladása moz­dította elő a harmincas évek irodalmát? S csak badarság kérem. Hisz a szabadság eszméje most is halad, s az irodalom még- Se."/...A Czuczor Gergelyről szóló érteke­zés íróját így dorgálta: „Mit beszél ön ang­zo­tt Czuczor gyermekségéről? Ilyen­­kis ta­nulmányban azt nem lehet. Be kell osztani a dolgokat. Shakespeare Otellója nem dü­hönghet mindyárt a dráma elején. A fordított gukkeren nézett Parnasszus k Óraközi szemináriumi csevegéseiből egész latin magyar irodalomtörténetet le­hetne összeállítani. A szegényes magyar élet zsánerképeit, amelyeket az tesz oly végte­lenül szomorúvá, hogy a legnagyobbak éle­tét látjuk sivár, szűk keretbe szorulni. Gyulai, aki úgy benne élt ebben az élet­ben, mint senki más, észre sem vette, hogy kedélyesen elmondott anekdotái mire vet­nek fényt. — Rengeteget mesélt Arany Jánosról, akit szeretett ugratni. „Komor ember volt szegény János, bússzemű és az én tréfáim mindig bosszantották“ — mesélte —. ..nem értette a tréfát és mingjárt zokon vett min­dent. Nagyon könnyen sértődött, mert csak látszatra volt szerény, igazában nagyon is önérzetes volt . 1867-ben nemzeti segélyt akartak neki adni, de ő azt felelte: „Tudok én még dolgozni. Nem fogadom el a se­gélyt. Csak felrónnák nekem annak idején, hogy kegyelemből élek. Keserű a nemzet pénzét" . Nem sokat adott a méltóságára, híré­re, de azért röstelte, ha valami kóbor diák vagy komédiás a fiatalságára emlékez­tette. Egyszer a „Zenélő órában", ahová ebédelni tértünk be, valami vándorszínész a nyakába borult. Arany nagyon barátság­talanul viszonozta ezt a meleg fogadtatást, le sem­ ült a vendéglőben, hanem kezet nyújtott az egykori kollégájának és ki­ment."­­ Petőfiről is anekdotázgatott, pedig azt nem ismerte személyesen, csak a feleségé­től, Szendrey Mártától, aki Petőfiné test­vére volt, hallott róla. Elmondta, többek közt, hogy Petőfi mennyire szeretett ká­romkodni és ennek illusztrálására szolgált a következő adoma: Mikor Szendrey Júliá­val nászútra ment, eltört a kocsirúd. Petőfi erre otthagyta ifjú feleségét és félrevonult egy időre. Amikor visszajött, Júlia meg­kérdezte tőle, hogy miért ment el. „Ki kel­lett magamat káromkodni és nem akartam, hogy halljad" — vallotta be Petőfi. — Ilyen Petőfi-anekdotázás után hozzá szokta volt tenni Gyulai, hogy Petőfit agyondicsérték és senki se mert róla pártat­lanul ítélni, „pedig ő gyakran olyan, mint Lear Kentje, akiről azt mondják, hogy ad­dig dicsérték őszinteségét, míg goromba lett. Sok mindent kellene mondani Petőfi­ről, hogy miben túloz, miben ízléstelen, de — senki sem meri megmondani— így beszélt Petőfi első értékelője, felismerője, felfedezője. Ideje volna, hogy valaki meg­szívlelje tanácsát. A „rókafejű“ Jókai — Egyszer, amikor Gyulainál vacsoráz­tam, a Jókainak adott nemzeti segélyről volt szó. Gyulainak sehogyse ment a fejébe, hogy mikép lehet ezt elfogadni. Elmondta azt az imént említett Arany-anekdotát, hogy „keserű a nemzet pénze“. Minden szavából látszott, hogy nem szereti Jókaiban sem az embert, sem az írását, ő nem értette, hogy író, aki írásból akar élni, minden eszközt megragad, hogy önmagát és írásait érvé­nyesítse. Néki az jellembeli fogyatékosság volt , az írótól megkövetelte, hogy hiva­talt vállaljon, abból tartsa el magát és csa­ládját. Azonkívül ő és köre, csupa igény­telen ember, nem értették meg Jókai némi luxus-igényeit. Arany és Gyulai puritán körében szálka volt még az is, hogy Jókai olykor utazgatott. Azonkívül Gyulai a jó­zan, magát mérséklő poézis híve, nem bírta ki a csapongást, a fantázia korlátlan szabad röptét, így fejlődött ki az ellentét közöt­tük. Semmi irigység nem játszott benne szerepet, csupán a fajtabéli különbség meg­nyilvánulása volt. — Más alkalommal, hogy megint Jókai került szőnyegre, azt mondja Gyulai: „Azt írta rólam egy újság, hogy én a költőkirályt sértettem. No, én még költő-bárónak sem fogadom el! A múltkor Bartókról mondott emlékbeszédet Móric és nem átallotta láng­észnek nevezni. Erre odamondtam neki: Még az sincs elvégezve, hogy te genie vol­nál, — hát még Bartók! — még csak nem is nagyon neheztelt érte. A kritikáimért se neheztel. Annyira könnyelmű és annyira komédiás, hogy semmit sem vesz komolyan. Nem őszinte ember és ahol nincs őszinte­­ség, ott nincs is költészet. Csengery figyelte meg, hogy Jókai sose beszél a maga hang­ján, mindig valamivel lejjebb ereszti a hangot, ha valakivel beszél. Az ember sze­mébe sem néz, hanem lesüti a szemét, ha szól. Csengery mondta azt is, hogy Jókai melltű­jén lévő Jókafej annyira hasonlít Jókai arcához." — Így beszéltek Gyulay—Csengery— Arany körében Jókairól. Sok túlzás van eb­ben, de azért ezeknek a kiváló kortársak­­na árnyalatnélüli, kemény ítéleteit mégis jó lesz tál szembeállítani azzal a lágy, nai­­vul álmodozó Jókai-képpel, amelyet Mik­száth és a mai írók szoktak a nagy mese­mondóról adni. Valahol a kettő között lesz az igazság. Augurok egymás közt — Gyulainak elég gyakori vendége volt Lévay József. A két múltban élő ember leült egy-egy karosszékbe és nézték egy­mást. Én valahol egy sarokban vonultam meg, mintha ott sem volnék. Lévay Sze­mere Miklósról kezdett beszélni, elmondta, hogy milyen furcsa ember volt és mennyi­re hiú. Anyira tartott minden versére, hogy vesszőhibáért megfenyegette a nyomdászt. ,,Kossuthot bámulta", — jegyezte meg erre Gyulai, némi megrovással a hangjában, mert Kossuthról külön véleménye volt. Egész délután beszélgetett a két öregúr, este aztán elmentünk a Nemzeti Színház­ba. Lévay, aki egy kicsit rosszul hallott, bemondta a pénztárnál: „Elől kérem a je­gyeket, mert süket úrral megyek", mire Gyulai tréfásan ráförmedt a nála néhány hónappal alig idősebb Lévayra: ,Szinye, „bátyámuram", kend a süket!" Az előcsar­nokban aztán tovább évődtek egymással. Lévay azt állította, hogy az új színházi szabály szerint frakkban, vagy legalább is fekete ruhában szabad csak a nézőtéren megjelenni. Gyulai úgy tett, mint aki el­hiszi, nagy­­ komolyan elővette az estilapot, aztán diadallal kivágta: „Mohót Nincs ben­ne az újságban!" — Görgey Artúr is kedves vendége volt Gyulainak. Egyszer, amikor hármasban va­csoráztunk, Görgey szóba hozta, hogy bár Gyulainak tanítással töltenie az idejét, jobb volna, ha megírná a „Romhányit", ezt a negyven év óta töredéknek hagyott verses regényt. „Hagyd már ott az egyete­met!" — mondta neki, de Gyulai így vála­szolt: „Amíg bírom a munkát, restellem megdolgozatlanul húzni a nyugdíjat. Igaz, hogy néha már fáradt vagyok. Ha majd visszavonulok, még három strófát meg tu­dok majd írni naponként és így öt év alatt elkészülhet a Romhányi Beírok én abba mindent, amit a nőkről tudok." *— tette hozzá mosolyogva. — A vacsorás borozgatás fölhevítette az öregurakat és a politikára került a szó közöttük. „Az a Szilágyi mondta nekem", — mesélte Gyulai, — „hogy manapság há­rom dologgal lehet mindent elérni: hízel­géssel, önzéssel, kíméletlenséggel. — Váj­jon ön melyiket használta a három közüli — kérdeztem tőle, mert utálom az ilyen mondásokat." — Egyszer Zichy Géza gróf küldött be verseket a Budapesti Szemlé­nek, de Gyu­lainak nem tetszett a vers és nem adta ki. A gróf meglehetős felháborodással rekla­málta a verset, mire Gyulai csak annyit mondott neki: „Ha úgy beszél velem, mint egy lord, írjon olyan verseket, mint lord Byron." — Amikor Gyulai megkapta a Szent Ist­ván-rendet, meg kellett azt köszönnie a királynak. Megmondták neki, hogy mit mondjon, de neki nem tetszett a hivatalos mondóka és ahelyett ezt mondta: „Felsé­ges Uram! Egyszerű ember vagyok, nem illet a dísz, amelynek leginkább az ad be­cset, hogy az a kéz nyújtja, amely vissza­adta a magyar alkotmányt." —­ A király, aki meglepődött és aki megszokta volt a rendes sablont, csak annyit mondott erre: „Beteg kedves Gyulai?“ A petróleumlámpa fénye mellett — Egyetem után gyakran együtt men­tünk haza Gyulai lakására. Már csak azért sem szeretett egyedül menni, mert nem igen tudta a járást. Elszórakozott, elgondolko-­­zott és elvétette az uccákat. Egész úton­ élénken beszélgetett ilyenkor, kifejtette ke­ményen liberális eszméit, vagy­ folytatta, ahol a szemináriumban elhagyta az ira­­irodalmi elmélkedést. Olykor minden lát­szólagos apropos nélkül," mintegy hallgat tag elmélkedést tovább fűzve, egy­­ilyen megjegyzést tett: „Az a szegény Kazinczy mindig pénzzavarban volt. Csak ennyiben hasonlított a mai írókhoz." Máskor meg, történet­filozófiai elmefuttatás után azt mondta: „Mintha valami fejőstehén volna, úgy rohan mindenki az államnak. Egyszer Kemény miniszter ingyenjegyet ajánlott fel nekem, ha utazni akarnék a nyáron. Uram, — feleltem én, — én becsületes em­ber vagyok, nem volt adósságom soha, mi­nek fogadjak el valamit attól, akinek anya­nyi adóssága van, — az államtól!" — Amikor hazaértünk, gazdaasszonya az asztalra tette a petróleumlámpát és kezdődött az újságolvasás. Politikával kel­lett kezdeni. Ha liberális képviselő beszé­dét olvastam fel, Gyulai mindig helyeslően bólogatott, még ha alulról fölfelé olvastam is, vagy ki-kihagytam egy-egy sort, de akármilyen más pártbeli ember beszéde ki­hozta a sodrából az öregurat. „Ejh ... sza­márság !" — mondta ilyenkor. Aztán, ami­kor az újsággal elkészültünk, a Szemlét korrigáltunk, vagy valami Olcsó Könyvtár- beli könyvet. Különösen verset volt öröm vele olvasni. Úgy értette, úgy érezte, úgy ízlelte, úgy latolta, úgy mérlegelte, mint senki más. — Gyulai temetése után szerettem volna f­elmenni hozzá, hogy felpanaszoljam: Mit szól hozzá, tanár úr, micsoda rossz beszé­deket tartottak? És csupa olyan ember mondta, aki nem szerette a tanár urat, akik annak idején intrikáltak a tanár úr ellen! És hogy deklamáljak nemzeti szel­lemről, hagyományról, hogy hivatkoztak a mesterre, akinek nevében anathémát mondtak minden újra, ami szerintük rossz, átkos, idegen. A tanár úr szellemében kí­vánnak élni és működni, mondták. De hát mit jelent ez? Mi úgy hisszük, kedves jó nagy urunk, tanár úr, hogy inkább a szel­lemében működünk,­­ ha úgy teszünk, ahogy ön tett annak idején és frissen, elfo­gulatlanul, új szemmel állunk a dolgok elé és senkivel, még a tanár úr ítéletével sem törődve, a mát élve kimondjuk a ma büszke, diadalmas igazát." Mert ahogy­­ a tanár úr méltó önérzettel megírta, úgy akarjuk mi is megírni: magammal akarok békében élni, nem másokkal. Hatvany Lajos szavai mellé nem írunk kommentárt, csak Ady Endre mottóul vett versének egy ifjabb strófáját írjuk ide, azt, amelyikben igy ír Gyulairól: Sorsunkat hordta, nem csupán a kardot, S a sorsvivők el nem mehetnek. Hol álom-pipák és füstje kavargott. Szívig és csontig vinni kell a harcot. .. (r. m.) Meghalt egy száznegyvenéves könyvesbolt: 300.000 pengő értékű könyv új hajlékot keres Néhány nappal ezelőtt érdekes, kedves és régi színfolt tűnt el a budapesti utcáról. Be­csukott az Andrássy­ úti Lampel-féle könyv­­kereskedés. A kis diákok ezután új bolt után nézhetnek, amikor ősszel iskolaköny­veiket akarják összeszedni. De vájjon akad-e hamarosan olyan, mint ez az Andrássy­ úti könyvüzlet, ahol amerre a szem ellátott, padlótól a tetőig százával és ezrével sora­koztak egymás mellet a különböző nevű és tartalmú könyvek. Közöttük szép számmal olyanok is, amelyeket sehol másutt nem le­hetett volna megtalálni. Leyrertől a Franklinig Ezt a régi, híres céget 1795-ben alapította Leyrer József és ő is folytatta azután azt mindig alkalmazkodva a változó helyi és irodalmi viszonyokhoz. Boltja a Petőfi Sán­dor uccai, akkor még arnuccai gróf Batthyány-féle ház egyik szűk helyiségé­ben volt elhelyezve. Amikor pedig Leyrer 1850-ben meghalt, az üzletet fia örökölte, aki a negyvennyolcas idők alatt nevét Lan­­tossy-ra, magyarosította. Lantossy mindjárt az első évben, amikor az övé lett az üzlet, hogy üzletkörét megfelelően szélesítse és külföldi vonatkozásban is kiépítse, társul fo­gadta a Breslau környékéről származó és abban az időben a Kilián Testvérek üzleté­ben segédkező Lampel Róbertét. Ennek kö­vetkeztében a cég nevét is megváltoztatták, Lantossy és Lampelre. A helyzet azonban az volt, hogy miután Lantossy városi hivatal­nok létére igazán nem volt szakember, az üzletvezetés gondjai Lampelre nehezedtek, sőt — és ez igen érdekes — a cégjegyzés joga is egyedül őt illette meg. Szívós kitar­tásával és vasszorgalmával csakhamar fel­lendítette az üzletet és alig három év elmúl­tával örökáron megváltotta társának üzlet­részét, utána pedig az antikváriummal és kölcsönkönyvtárral kibővített üzletet Lam­pel Róbert cég alatt folytatta. A most következő negyedszázad alatt egyre szélesebb körökben dolgozott az ere­detileg szerény üzlet, sőt kiadói terem is te­kintélyes forgalmat teremtett meg. Amikor tehát Lampel Róbert 1874-ben meghalt, a nagyterjedelm­ű és virágzó üzletet özvegye ellátni nem tudta- Kitűnő alkalommal élt

Next