Magyar Hirlap, 1935. február (45. évfolyam, 27-49. szám)

1935-02-24 / 46. szám

Vasárnap HIRLAP 1935. február 21. 27 Gisle Johnson norvég lektor az északi irodalomról és a magyar- norvég kultúrkapcsolatokról Néhány nappal ezelőtt kezdte meg elő­adásait a budapesti tudományegyetemen Johnson Gisle, a norvég nemzeti egyház papja, az újonnan kinevezett norvég lektor. A két, egymástól oly távol élő nemzet kul­túrájának erős közeledését jelenti ez a kine­vezés, amelyet bizonyára mindkét országban egyenlő örömmel üdvözölnek. Johnson Gisle tiszteletes úr régi vendége a magyar fővárosnak, sőt bizonyos vonatko­zásban már pesti polgárnak számít. Tizen­három esztendővel ezelőtt került Budapestre és azóta áll fenn a fővárosban a norvég lel­­készi hivatal. Közben meg is nősült, Jákó János unokahúgát vete feleségül, aki kitűnő szobrászművésznő, Szentgyörgyi István ta­nítványa. Egy darab Norvégia ez a Gyarmat uccai kedves kis ház. A falakról norvég tájak néznek le reánk, a szobák sarkaiban norvég motívumokkal találkozunk. A tiszteletes úr könyvtárát pedig ugyancsak mindenki meg­irigyelheti. Először egyetemi előadásai iránt érdeklő­dünk. — Kétféle órát tartok az egyetemen, —­­mondja. Egyrészt nyelvtanítást szolgálnak ezek, másrészt pedig a régi északi iro­dalmat adom elő. Az első órán még csak három hallgatóm volt, ma már öten voltak. Egészen szép szám ez ahoz képest, hogy a norvég lektori széket csak most állandósították. De ezen túlmenően, meglepetéssel kell megálla­pítanom, milyen abszolút tájékozottságot és irodalmi járatosságot árulnak el ezek a hall­gatók. Nemcsak ami a nagy irányvonalakat illeti, h­anem­ részletkérdésekben is. Ezután a mai norvég irodalmi viszonyok kerülnek­ szóba. ‘A’ tiszteletes úton látszik, hogy nem nagyon rajong­­a modernekért. A beszédet mindig újra a klasszikusok felé for­dítja. De azért az újakról sem felejtkezik el. — A magyar közönség, amint látom, meg­lehetősen tájékozódott a mi irodalmunk igazi értékei irányában. Hamsun regénye: igazán ott vannak minden könyvolvasó em­ber kezében és komly népszerűségre tett szert itt Sigrid Undset is. Megvallom: Und­­setnek ezt a magyarországi divatját kissé meglepetve nézem. Nehéz ezt megérteni. Hiszen Undset személyének és művészetének minden idegszálával annyira a norvég múlt­ban gyökerezik, hogy igazában csak az méltányolhatja és értheti, aki ezt a múltat is ismeri. Undset apja egyike volt az ország legkitűnőbb archeológusainak. Részben az ő befolyása alatt, részben a saját életében beköszöntött sok szerencsétlenség következ­tében Sigrid Undset figyelme is a múltba fordult. — Magyar fordítók panaszkodtak nekem, mennyi bajjal kell megküzdeniök az Und­­set-írások átültetése közben. Különösen a vallási vonatkozások okoznak sok nehézsé­get. Hiszen Undsetnél egybefonódik a régi északi egyház tanítása és a katolikus fel­fogás. — Megjegyzem, ugyanennyire meglep Ib­sennek magyarországi nagy divatja. Ibsen is norvég, százszázalékosan. De a fordítások, amennyire meg tudom ítélni, igen jók. És láttam egy magyar színészt, a Peer Gyntben annak alakítását nem felejtem el. Törzs Je­nőt, — Ami Hamsunt illeti, őt bizonyos vonat­kozásban a norvég Anatole Francénak ne­vezném. Egyébként az igazi értéket azokban a könyveiben látom, am enekben saját éle­tét dolgozza fel. Ebben teljesen magára ta­lál. Az átélés művészetéhez nagyon ért a norvég. És ezt a művészetet Knut Hamsun szinte valószínűtlen tökéletességig fejlesz­tette. Aminthogy visszatükröződik írásain a kü­lönleges norvég betegség is: a melankólia. — Ezeken kívül ki jöhetne még szóba? Meg kell vallanom: a könnyű irodalmat nem szeretem. Mindenféle könyvet hoznak hoz­zám, hogy tanácsot adjak: érdemes-e lefordí­tani. (Mosolyogva mondja: allerjei vacak Bücher.) De talán, még leginkább Jacob B. Bullal kellene a magyaroknak megismerked­niök. Hallatlan erő van az ő paraszttörténe­­teiben. És megérdemelné a figyelmet az a legújabb , mintegy egy esztendős „Oxford­­mozgalom“, amely valamilyen különös val­lási felfogás uralomrajutása akar lenni. Ez az irodalomban is jelentkezik. Egymásután előállnak a legkitűnőbb emberek és a legna­gyobb nyilvánosság előtt gyónni kezdenek: bevallják, hogy mindaz értéktelen, amit ad­dig alkottak. Most azután költők és írók is jelentkeznek és felhívják a közönséget arra, hogy­­ ne olvassák régi írásaikat. Furcsa mánia ez, az bizonyos. Aminthogy manapság egyébként is minden forr, erjed a norvég irodalomban. Végül norvég-magyar vonatkozások kerül­tek szóba. Johnson Gisle elmondja, hogy­ mozgalom indult meg abban az irányban: az­­ izlandiak hívjanak meg magyar egyetemi­ hallgatókat az ottani kulturális élet tanul-­­mányozására. Félév előtt Magyarországon járt Korstad dr. norvég gimnáziumi tanár és újságíró, aki azután nagy rádióelőadást tar­tott itteni tapasztalatairól. És hogy Norvé­giában ismerik a magyarokat, abban nagy része van az oslói magyar főkonzulnak, Vönde-nek, aki az ottani újságokban leg­utóbb a marseillei ügy alkalmával is nagy propagandát fejtett ki a magyar ügy mellett. Néhány híres magyar regény — Jókain kezdve — norvég fordításban közkézen fo­rog, Molnár darabjai pedig az oslói nem­zeti színházban kerültek színre. Egy darab Norvégia ez itt, Budapest köze­pén. És csodálatos: senki sem­ tud róla. Pe­dig érdekes és tanulságos mindaz, amit ez a Gyarmat utcai ház rejt magában. Mú­zeum, kulturális centrum, lelkészi lak és templom — egy fedél alatt. Búcsúzáskor a tiszteletes úr melegen mondja: — Meggyőződésem, hogy egyre job barát­ságba kerül ez a két nemzet. És ne felejtse el: a norvég barátság nagyon értékes va­lami. Mert a norvég mindent ad annak, akit barátjának tart. És sohasem csalja meg azt, aki bízik benne. Kemény István Beszélgetés Marinettivel az olasz futurista kiállításon az „aeropikturá“-ról és az „aeropoézis“-ről Bécs, február 20. Érdekes kiállítás nyílt meg ma Bécsben: a Marinetti vezetése alatt álló olasz futurista művészek rendeztek tárlatot, hogy be­mutassák az­­ irányt: az „aeropikturát“. A kiállítás megnyitására, amelynek védnöksé­gét különben Starhemberg ál­kancellár, Ber­­ger­ Wildenegg külügyminiszter és Preziosi bécsi olasz követ vállalták, ami által az ügy teljesen hivatalos jellegűvé vált, az osztrák­­olasz kultúregyezmény első nagy akciójává, maga Marinetti mester is megjelent. A futurista kiáltvány Marinetti, az olasz futurizmus megalapí­tója ma 59 éves. Az egész futurista mozga­lom megindítása az ő nevéhez fűződik: 1905-ben ő adta ki a híres futurista kiált­ványt, amely hadat üzent irodalomban, fes­tészetben, építészetben, zenében a merev akadémikus irányoknak. Versei jórészt még m­a is érthetetlenek a legtöbb ember számára, sőt mi több: rejtvények, amelyeknek meg­fejtését tanácstalanul és gyakran hiába várja. Marinetti volt az, aki, hogy a gépek új korszakának hódoljon, nem papírra írta költeményeit, hanem ólom- és vastáblákra véste őket. Ő volt az, aki nemcsak az opti­kai és akusztikai művészeteket akarta gyö­keresen megreformálni, hanem be akarta venni az íz- és szagérzeteket is a művésze­tek eszközei közé, így néhány évvel ezelőtt Milánóban egy szagszínházzal kísérletezett, ahol ú. n. szag­operákat adott elő. A szag­­operák lényege abban áll, hogy a drámákat nem zene kíséri, hanem minden motívumnál más-más szagot permeteznek a nézőtéren, a különböző hangulatoknak és érzelmi aktu­soknak megfelelően. A kísérlet, sajnos, nem járt a kívánt eredménnyel, mert a szagok levezetéséről nem lehetett kellőképpen gon­doskodni és így az előadás végén úgy össze­keveredtek, hogy egyetlen bűz-káosz volt az egész színház. Forradalmárból kegyelmes úr Marinetti az aviatikának is egyik úttörője volt és ez fiz élmény volt talán leghatáro­­zóbb, a legdöntőbb befolyással művészeté­nek és iskolája művészetének kialakulására. Amikor a fasizmus ideái először rázták meg Olaszországot, Marginetti ott volt a megalapí­tók között, mint Mussolini legközelebbi, leg­bizalmasabb munkatársainak egyike és még ma is azon kevesek közé tartozik, akik a Duce személyes barátságával dicsekedhet­nek. Am­ikor a fasizmus uralomra került, Ma­rinetti akadémikus lett, kegyelmes úr és az olasz írószövetség elnöke. Iránya, a futuriz­mus és főleg az „aeropiktura“ és aeropoé­­zis a fasizmus hivatalos művészete lett. Marinetti kegyelmes úr saját kezükig karol belém és vezet végig a Neue Galerie termein, ahol a kiállítás van. őszintén megvallva, ha az ember gyanútlanul betéved ide, úgy érzi, mintha a legvadabb expresszionista korszak produkciói­ tűnnének a szeme elé. A „máso­dik birodalom“ virágkorában Németország­ban, vagy a bolsevizmus első évtizedében Oroszországban lehetett ilyesféle kiállításo­kat látni. De ahogy Marinetti magyaráz, szenvedélyes karmozdulatokkal, elragadta­tott pátosszal, a született olaszok meggyőző tenorista-gesztusaival, lassanként sokat meg­ért — és megbocsát az ember. — Legyen szíves, kegyelmes uram — mon­dom — és magyarázza el nekem legelőször is az „aeropiktura“ és az „aeropoézis“ lé­nyegét. — Az aero-művészet — kezdi Marinetti — a repülés általánossá válásával kezdő­dött. Az a pillanat, amikor az első pilóták bravúros produkcióikat végezték, korszakot­ és fordulatot jelentett az emberiség életé-­­ben. Nemcsak a technikai fejlődésben kel­lett, hogy ez a szédületes felfedezés változá­sokat hozzon, hanem az egész egyetemes emberi kultúrában és művészetben is. Amíg a repülés csak egyesek privilégiuma volt, addig az új repülő-, vagyis aeroművészet csak az első pilóták teljesen új élményeiben gyökerezett, amelyek a felszállással szület­tek meg és a leszállással már el is tűntek Nem volt közönség, amely ezeket az élmé­nyeket megértette és befogadta volna. Ma, amikor jóformán már mindenki repül, meg­született az új művészet publikuma is. A repülés élménye nem volt többé magányos, társtalan érzés, hanem ezrek és ezrek lel­kében visszhangzott. Nem véletlen, hogy úgy az aeropoéták, mint az aeropiktorok maguk az aviatikusok voltak. Az új művészetet az overallos-pilóták csinálták meg, akik oda­­fönt a levegőben ezer új meglátással, új ér­zéssel és ami a fő: új perspektívával gazda­godtak. Gondoljunk csak D‘Annunz­ióra, aki ugyancsak a levegőben lett nagy költővel — Magától értetődik — magyaráz heve­sen Marinetti —, hogy a végső lökést a há­ború adta meg az új iránynak. A háború­ban fejlődött ki az aviatika azzá, ami, és adott módot az­ emberek tömegeinek, hogy megkóstolják a levegőben lebegés élményét. Repülő bomba és mű­vészeti „sziffizizianizmus“ . A háború aztán újabb szempontokat is adott: nemcsak hogy a földi dolgok új távlatot és új összefüggéseket kaptak a ma- gasból, hanem különös gondot kellett fordí­tani a szimultanitásra is. A harci repülőnek nemcsak az volt a feladata, hogy maga­­alá nézzen és ledobja a bombát a megadott helyre, hanem az is, hogy kikémlelje, mi történik egyetlen pillanatban a földi tér leg­különbözőbb pontjain. Ezért az aeroművé­­szet a legszimultánabb művészet. Persze, ami a praktikus pilóta­életben a szimultán hadmozdulatok földerítése volt, az a letisz­tult aeroművészetben a kozmikus összefüg­gések szimultanálását jelenti. A földi dolgok kollektív összefogását a levegő dolgainak kollektivitásával szemben és a kettő részei­nek új vonatkozásokba hozását egymással. — Mi a különbség most már — kérde­zem — az aeroművészet és az expresszio­­nizmus között? —­­ — nevet Marinetti. —■ Rengeteg ! Az aeroművészet három legfőbb alapvonása: a szintézis, az absztrakció és a dinamizmus. A szintézis abban az értelemben, ahogyan az előbb mondottam, a különböző részletek egységbefoglalása a pilóta távlatából. Az ab­sztrakció annyiban, hogy a művész nem veszhet el abban, hogy a szintézishez min­dig újabb és újabb részleteket bogarászik össze, hanem kell hogy az összefogást a lehetőség szerint leegyszerűsítse és megta­lálja azt a kellő szimbólumot, amely az adott szintézist a legjobban ábrázolja. A levegő, ahol nincs megállás . A dinamizmus pedig annyiban, hogy a repülőnek nincs módjában állva maradna a levegőben és kényelmesen számot adni magának vagy a közönségnek arról, amit lát, hanem állandó mozgásban van, állandó sebességben, a kép, ami alatta van, állan­dóan változik, a tárgyak, amelyeket fest vagy leír, állandóan más-más oldalról jelen­nek meg előtte és így egy dolgot nem egy nézetben ábrázol, mint a földi festő, hanem ezer oldalról és ezer vonatkozásban. Az ex­­presszionizmus és a kubizmus — például Picasso vagy Black — ezzel szemben anali­­tikus, sztatikus és absztraktív. Tehát csak az absztrakció elve közös velünk. Az ex­presszionista vagy kubista festő állva, moz­dulatlanul nézi a dolgot, egyszerre csak egyet vagy keveset láthat és ezt bogozza ki, ennek a lényegéhez akar jutni azáltal, hogy felbont. A szintézishez nincs módja eljutni, mert ez csak a repülőgépről lehetséges. Azonkívül az ő művészete álló, hiszen egy helyben fest és perspektívája egyszeres és nem pillanatokból rakódik össze. Nagyon természetes, hogy így az absztrakciója is egészen másféleképpen sikerül, mint a miénk. — És hogy van az — kockáztatom meg­­ a kérdést —, hogy ez a merőben új és me-­i rész művészet az új Olaszország hivatalos művészetévé tudott válni? Hiszen a hivata­los művészetek rendszerint mindenütt a tra­díciókon alapulók. Elsősorban meglepő ez Olaszországban, ahol olyan nagyszerű tra­díciók vannak. A régi, nagy olasz művészet — részben átok — Mingyárt elmondom — biztat Mari­netti. — Először is, igaz, hogy Itáliában nagyon régi és nagyon fejlett művészet van. Ez azonban csak részben előny, másrészt átok. A régi művészet nagyon is ráfekszik az emberekre és nem engedi őket előre nézni, újat, mást látni. Az új Olaszország minden tekintetben szakítani akar a régi, konzervatív, tradíciókba merevült, megkö­vült állapotokon. A természetfestészet kora éppúgy lejárta magát, mint a liberalizmus vagy a demokrácia. Beismerem, hogy egy csendélet nagyon szép lehet, aki először fes­tett le egy almát, nagy szolgálatot tett a mű­vészetnek. De minden alma, amit azóta le­festettek, már fölösleges. A természetet nem lehet ábrázolni, mert jobban, mint a ter­mészet, úgysem lehet csinálni. Minek akkor tökéletes utánzatokat adni? — És még egy — jön bele a futurizmus apostola eszméi fejtegetésébe. — A mi mű­vészetünk a legszigorúbban nemzeti és ka­­tolikus. A legjobban megfelel tehát a fa­­siszta princípiumoknak. A legszigorúbban nemzeti, mert az olasz a világ első repülő.

Next