Magyar Hirlap, 1935. február (45. évfolyam, 27-49. szám)
1935-02-24 / 46. szám
Vasárnap HIRLAP 1935. február 21. 27 Gisle Johnson norvég lektor az északi irodalomról és a magyar- norvég kultúrkapcsolatokról Néhány nappal ezelőtt kezdte meg előadásait a budapesti tudományegyetemen Johnson Gisle, a norvég nemzeti egyház papja, az újonnan kinevezett norvég lektor. A két, egymástól oly távol élő nemzet kultúrájának erős közeledését jelenti ez a kinevezés, amelyet bizonyára mindkét országban egyenlő örömmel üdvözölnek. Johnson Gisle tiszteletes úr régi vendége a magyar fővárosnak, sőt bizonyos vonatkozásban már pesti polgárnak számít. Tizenhárom esztendővel ezelőtt került Budapestre és azóta áll fenn a fővárosban a norvég lelkészi hivatal. Közben meg is nősült, Jákó János unokahúgát vete feleségül, aki kitűnő szobrászművésznő, Szentgyörgyi István tanítványa. Egy darab Norvégia ez a Gyarmat uccai kedves kis ház. A falakról norvég tájak néznek le reánk, a szobák sarkaiban norvég motívumokkal találkozunk. A tiszteletes úr könyvtárát pedig ugyancsak mindenki megirigyelheti. Először egyetemi előadásai iránt érdeklődünk. — Kétféle órát tartok az egyetemen, —mondja. Egyrészt nyelvtanítást szolgálnak ezek, másrészt pedig a régi északi irodalmat adom elő. Az első órán még csak három hallgatóm volt, ma már öten voltak. Egészen szép szám ez ahoz képest, hogy a norvég lektori széket csak most állandósították. De ezen túlmenően, meglepetéssel kell megállapítanom, milyen abszolút tájékozottságot és irodalmi járatosságot árulnak el ezek a hallgatók. Nemcsak ami a nagy irányvonalakat illeti, hanem részletkérdésekben is. Ezután a mai norvég irodalmi viszonyok kerülnek szóba. ‘A’ tiszteletes úton látszik, hogy nem nagyon rajonga modernekért. A beszédet mindig újra a klasszikusok felé fordítja. De azért az újakról sem felejtkezik el. — A magyar közönség, amint látom, meglehetősen tájékozódott a mi irodalmunk igazi értékei irányában. Hamsun regénye: igazán ott vannak minden könyvolvasó ember kezében és komly népszerűségre tett szert itt Sigrid Undset is. Megvallom: Undsetnek ezt a magyarországi divatját kissé meglepetve nézem. Nehéz ezt megérteni. Hiszen Undset személyének és művészetének minden idegszálával annyira a norvég múltban gyökerezik, hogy igazában csak az méltányolhatja és értheti, aki ezt a múltat is ismeri. Undset apja egyike volt az ország legkitűnőbb archeológusainak. Részben az ő befolyása alatt, részben a saját életében beköszöntött sok szerencsétlenség következtében Sigrid Undset figyelme is a múltba fordult. — Magyar fordítók panaszkodtak nekem, mennyi bajjal kell megküzdeniök az Undset-írások átültetése közben. Különösen a vallási vonatkozások okoznak sok nehézséget. Hiszen Undsetnél egybefonódik a régi északi egyház tanítása és a katolikus felfogás. — Megjegyzem, ugyanennyire meglep Ibsennek magyarországi nagy divatja. Ibsen is norvég, százszázalékosan. De a fordítások, amennyire meg tudom ítélni, igen jók. És láttam egy magyar színészt, a Peer Gyntben annak alakítását nem felejtem el. Törzs Jenőt, — Ami Hamsunt illeti, őt bizonyos vonatkozásban a norvég Anatole Francénak nevezném. Egyébként az igazi értéket azokban a könyveiben látom, am enekben saját életét dolgozza fel. Ebben teljesen magára talál. Az átélés művészetéhez nagyon ért a norvég. És ezt a művészetet Knut Hamsun szinte valószínűtlen tökéletességig fejlesztette. Aminthogy visszatükröződik írásain a különleges norvég betegség is: a melankólia. — Ezeken kívül ki jöhetne még szóba? Meg kell vallanom: a könnyű irodalmat nem szeretem. Mindenféle könyvet hoznak hozzám, hogy tanácsot adjak: érdemes-e lefordítani. (Mosolyogva mondja: allerjei vacak Bücher.) De talán, még leginkább Jacob B. Bullal kellene a magyaroknak megismerkedniök. Hallatlan erő van az ő paraszttörténeteiben. És megérdemelné a figyelmet az a legújabb , mintegy egy esztendős „Oxfordmozgalom“, amely valamilyen különös vallási felfogás uralomrajutása akar lenni. Ez az irodalomban is jelentkezik. Egymásután előállnak a legkitűnőbb emberek és a legnagyobb nyilvánosság előtt gyónni kezdenek: bevallják, hogy mindaz értéktelen, amit addig alkottak. Most azután költők és írók is jelentkeznek és felhívják a közönséget arra, hogy ne olvassák régi írásaikat. Furcsa mánia ez, az bizonyos. Aminthogy manapság egyébként is minden forr, erjed a norvég irodalomban. Végül norvég-magyar vonatkozások kerültek szóba. Johnson Gisle elmondja, hogy mozgalom indult meg abban az irányban: az izlandiak hívjanak meg magyar egyetemi hallgatókat az ottani kulturális élet tanul-mányozására. Félév előtt Magyarországon járt Korstad dr. norvég gimnáziumi tanár és újságíró, aki azután nagy rádióelőadást tartott itteni tapasztalatairól. És hogy Norvégiában ismerik a magyarokat, abban nagy része van az oslói magyar főkonzulnak, Vönde-nek, aki az ottani újságokban legutóbb a marseillei ügy alkalmával is nagy propagandát fejtett ki a magyar ügy mellett. Néhány híres magyar regény — Jókain kezdve — norvég fordításban közkézen forog, Molnár darabjai pedig az oslói nemzeti színházban kerültek színre. Egy darab Norvégia ez itt, Budapest közepén. És csodálatos: senki sem tud róla. Pedig érdekes és tanulságos mindaz, amit ez a Gyarmat utcai ház rejt magában. Múzeum, kulturális centrum, lelkészi lak és templom — egy fedél alatt. Búcsúzáskor a tiszteletes úr melegen mondja: — Meggyőződésem, hogy egyre job barátságba kerül ez a két nemzet. És ne felejtse el: a norvég barátság nagyon értékes valami. Mert a norvég mindent ad annak, akit barátjának tart. És sohasem csalja meg azt, aki bízik benne. Kemény István Beszélgetés Marinettivel az olasz futurista kiállításon az „aeropikturá“-ról és az „aeropoézis“-ről Bécs, február 20. Érdekes kiállítás nyílt meg ma Bécsben: a Marinetti vezetése alatt álló olasz futurista művészek rendeztek tárlatot, hogy bemutassák az irányt: az „aeropikturát“. A kiállítás megnyitására, amelynek védnökségét különben Starhemberg álkancellár, Berger Wildenegg külügyminiszter és Preziosi bécsi olasz követ vállalták, ami által az ügy teljesen hivatalos jellegűvé vált, az osztrákolasz kultúregyezmény első nagy akciójává, maga Marinetti mester is megjelent. A futurista kiáltvány Marinetti, az olasz futurizmus megalapítója ma 59 éves. Az egész futurista mozgalom megindítása az ő nevéhez fűződik: 1905-ben ő adta ki a híres futurista kiáltványt, amely hadat üzent irodalomban, festészetben, építészetben, zenében a merev akadémikus irányoknak. Versei jórészt még ma is érthetetlenek a legtöbb ember számára, sőt mi több: rejtvények, amelyeknek megfejtését tanácstalanul és gyakran hiába várja. Marinetti volt az, aki, hogy a gépek új korszakának hódoljon, nem papírra írta költeményeit, hanem ólom- és vastáblákra véste őket. Ő volt az, aki nemcsak az optikai és akusztikai művészeteket akarta gyökeresen megreformálni, hanem be akarta venni az íz- és szagérzeteket is a művészetek eszközei közé, így néhány évvel ezelőtt Milánóban egy szagszínházzal kísérletezett, ahol ú. n. szagoperákat adott elő. A szagoperák lényege abban áll, hogy a drámákat nem zene kíséri, hanem minden motívumnál más-más szagot permeteznek a nézőtéren, a különböző hangulatoknak és érzelmi aktusoknak megfelelően. A kísérlet, sajnos, nem járt a kívánt eredménnyel, mert a szagok levezetéséről nem lehetett kellőképpen gondoskodni és így az előadás végén úgy összekeveredtek, hogy egyetlen bűz-káosz volt az egész színház. Forradalmárból kegyelmes úr Marinetti az aviatikának is egyik úttörője volt és ez fiz élmény volt talán leghatározóbb, a legdöntőbb befolyással művészetének és iskolája művészetének kialakulására. Amikor a fasizmus ideái először rázták meg Olaszországot, Marginetti ott volt a megalapítók között, mint Mussolini legközelebbi, legbizalmasabb munkatársainak egyike és még ma is azon kevesek közé tartozik, akik a Duce személyes barátságával dicsekedhetnek. Amikor a fasizmus uralomra került, Marinetti akadémikus lett, kegyelmes úr és az olasz írószövetség elnöke. Iránya, a futurizmus és főleg az „aeropiktura“ és aeropoézis a fasizmus hivatalos művészete lett. Marinetti kegyelmes úr saját kezükig karol belém és vezet végig a Neue Galerie termein, ahol a kiállítás van. őszintén megvallva, ha az ember gyanútlanul betéved ide, úgy érzi, mintha a legvadabb expresszionista korszak produkciói tűnnének a szeme elé. A „második birodalom“ virágkorában Németországban, vagy a bolsevizmus első évtizedében Oroszországban lehetett ilyesféle kiállításokat látni. De ahogy Marinetti magyaráz, szenvedélyes karmozdulatokkal, elragadtatott pátosszal, a született olaszok meggyőző tenorista-gesztusaival, lassanként sokat megért — és megbocsát az ember. — Legyen szíves, kegyelmes uram — mondom — és magyarázza el nekem legelőször is az „aeropiktura“ és az „aeropoézis“ lényegét. — Az aero-művészet — kezdi Marinetti — a repülés általánossá válásával kezdődött. Az a pillanat, amikor az első pilóták bravúros produkcióikat végezték, korszakot és fordulatot jelentett az emberiség életé-ben. Nemcsak a technikai fejlődésben kellett, hogy ez a szédületes felfedezés változásokat hozzon, hanem az egész egyetemes emberi kultúrában és művészetben is. Amíg a repülés csak egyesek privilégiuma volt, addig az új repülő-, vagyis aeroművészet csak az első pilóták teljesen új élményeiben gyökerezett, amelyek a felszállással születtek meg és a leszállással már el is tűntek Nem volt közönség, amely ezeket az élményeket megértette és befogadta volna. Ma, amikor jóformán már mindenki repül, megszületett az új művészet publikuma is. A repülés élménye nem volt többé magányos, társtalan érzés, hanem ezrek és ezrek lelkében visszhangzott. Nem véletlen, hogy úgy az aeropoéták, mint az aeropiktorok maguk az aviatikusok voltak. Az új művészetet az overallos-pilóták csinálták meg, akik odafönt a levegőben ezer új meglátással, új érzéssel és ami a fő: új perspektívával gazdagodtak. Gondoljunk csak D‘Annunzióra, aki ugyancsak a levegőben lett nagy költővel — Magától értetődik — magyaráz hevesen Marinetti —, hogy a végső lökést a háború adta meg az új iránynak. A háborúban fejlődött ki az aviatika azzá, ami, és adott módot az emberek tömegeinek, hogy megkóstolják a levegőben lebegés élményét. Repülő bomba és művészeti „sziffizizianizmus“ . A háború aztán újabb szempontokat is adott: nemcsak hogy a földi dolgok új távlatot és új összefüggéseket kaptak a ma- gasból, hanem különös gondot kellett fordítani a szimultanitásra is. A harci repülőnek nemcsak az volt a feladata, hogy magaalá nézzen és ledobja a bombát a megadott helyre, hanem az is, hogy kikémlelje, mi történik egyetlen pillanatban a földi tér legkülönbözőbb pontjain. Ezért az aeroművészet a legszimultánabb művészet. Persze, ami a praktikus pilótaéletben a szimultán hadmozdulatok földerítése volt, az a letisztult aeroművészetben a kozmikus összefüggések szimultanálását jelenti. A földi dolgok kollektív összefogását a levegő dolgainak kollektivitásával szemben és a kettő részeinek új vonatkozásokba hozását egymással. — Mi a különbség most már — kérdezem — az aeroművészet és az expresszionizmus között? — — nevet Marinetti. —■ Rengeteg ! Az aeroművészet három legfőbb alapvonása: a szintézis, az absztrakció és a dinamizmus. A szintézis abban az értelemben, ahogyan az előbb mondottam, a különböző részletek egységbefoglalása a pilóta távlatából. Az absztrakció annyiban, hogy a művész nem veszhet el abban, hogy a szintézishez mindig újabb és újabb részleteket bogarászik össze, hanem kell hogy az összefogást a lehetőség szerint leegyszerűsítse és megtalálja azt a kellő szimbólumot, amely az adott szintézist a legjobban ábrázolja. A levegő, ahol nincs megállás . A dinamizmus pedig annyiban, hogy a repülőnek nincs módjában állva maradna a levegőben és kényelmesen számot adni magának vagy a közönségnek arról, amit lát, hanem állandó mozgásban van, állandó sebességben, a kép, ami alatta van, állandóan változik, a tárgyak, amelyeket fest vagy leír, állandóan más-más oldalról jelennek meg előtte és így egy dolgot nem egy nézetben ábrázol, mint a földi festő, hanem ezer oldalról és ezer vonatkozásban. Az expresszionizmus és a kubizmus — például Picasso vagy Black — ezzel szemben analitikus, sztatikus és absztraktív. Tehát csak az absztrakció elve közös velünk. Az expresszionista vagy kubista festő állva, mozdulatlanul nézi a dolgot, egyszerre csak egyet vagy keveset láthat és ezt bogozza ki, ennek a lényegéhez akar jutni azáltal, hogy felbont. A szintézishez nincs módja eljutni, mert ez csak a repülőgépről lehetséges. Azonkívül az ő művészete álló, hiszen egy helyben fest és perspektívája egyszeres és nem pillanatokból rakódik össze. Nagyon természetes, hogy így az absztrakciója is egészen másféleképpen sikerül, mint a miénk. — És hogy van az — kockáztatom meg a kérdést —, hogy ez a merőben új és me-i rész művészet az új Olaszország hivatalos művészetévé tudott válni? Hiszen a hivatalos művészetek rendszerint mindenütt a tradíciókon alapulók. Elsősorban meglepő ez Olaszországban, ahol olyan nagyszerű tradíciók vannak. A régi, nagy olasz művészet — részben átok — Mingyárt elmondom — biztat Marinetti. — Először is, igaz, hogy Itáliában nagyon régi és nagyon fejlett művészet van. Ez azonban csak részben előny, másrészt átok. A régi művészet nagyon is ráfekszik az emberekre és nem engedi őket előre nézni, újat, mást látni. Az új Olaszország minden tekintetben szakítani akar a régi, konzervatív, tradíciókba merevült, megkövült állapotokon. A természetfestészet kora éppúgy lejárta magát, mint a liberalizmus vagy a demokrácia. Beismerem, hogy egy csendélet nagyon szép lehet, aki először festett le egy almát, nagy szolgálatot tett a művészetnek. De minden alma, amit azóta lefestettek, már fölösleges. A természetet nem lehet ábrázolni, mert jobban, mint a természet, úgysem lehet csinálni. Minek akkor tökéletes utánzatokat adni? — És még egy — jön bele a futurizmus apostola eszméi fejtegetésébe. — A mi művészetünk a legszigorúbban nemzeti és katolikus. A legjobban megfelel tehát a fasiszta princípiumoknak. A legszigorúbban nemzeti, mert az olasz a világ első repülő.