Magyar Hirlap, 1935. június (45. évfolyam, 124-146. szám)

1935-06-29 / 146. szám

26 193. június 29. fflPlAP stak a földolgozása volt, kezdve a pogány magyar kortól a Zrínyieken, Rákóczin, Mária flerézián át egészen Kossuth forradalmáig, az 1849-i forradalomig s azontúl. Mert az ő fantáziája bejárta a régi Nagymagyarországot a Kárpátoktól kezdve Erdélyen, Székelyföldön, magyar tengerparton át, pusztákon, mocsarakon, városokon keresztül, le a bányák mélyéig és egészen a Duna néptelen szigetéig, azután átszáguldozta a Kelet földét. Elbeszélései látszanak a tengereken és fó szigeteken, Észak- és Délamerikában, a régi és új Egyiptomban, a Caesarok Rómájában s a forradalmi Rómában, Párizsban, Londonban, Szent Pétervárott, Lengyelországban, azután a nagy orosz sivatagban, Szibériában, Kamcsatkában, Törökországban,, ahonnét kelet meséjét hozta gyönyörű buja fantáziájaival, Sztambulban, amely legszebb regényeit ékesíti. Ehhez járult a Krím és a Kaukázus, továbbá Perzsia, Palmira, Afganisztán, Kína és az Amur vidék, Ázsia pompás városai, a régi Palesztina, azután Szicília és az egész olasz paradicsom, Raguza, Bosznia, Poroszország s azután Bécs, a régi Bécs. De még földön levő helyeken, kivül is fantáziája elment a régiókba, meg az elsülyedt világrészekben, az Óceániába, az eltemetett Leaotunkba, megjárta az északi pólust s végigálmodta a jövő század regényét. A csigahalász gyöngyszeme ragyogó lelkének, leíróképességének, tünelményes fantáziájának legcsodálatosabb játéka egy sziget leírása, az Alduna völgyében fekvő Senki szigete, amelyen az Aranyember című regényének leggyönyörűbb fejezetei játszanak. A Vaskaput, az Aldunát nem ismerte, csak az útleírások után volt képzete felőle és Oly csodásan írta le regényében, hogy az mindenkit magával ragadott. Fantáziája minden határon túlszállt s a kép, a leírt táj csoda gyönyörűséget szerzett mindenki részére. Évek múlva azután elment s meglátogatta az Aldunát, a Vaskaput, amelynek fantáziából való leírásával oly sikert aratott s azután tájra leírta, miután már látta a tájat s ez a leírás messze mögötte maradt a fantáziából való leírásnak. Íme újra igazra válik az esztétikus mondása: „Egy tündér játszott Jókai bánt“ Neki nem volt szabad a realitást látni, neki belül kellett álmodozni és szobájában a képzelet szárnyára szállva alkotni, akkor utolérhetetlen és csodálatos volt. Jókai maga úgy adta elő a kérdezősködöknek ama kérdésére, hogy hogyan dolgozik, munkájának rendszerét, mintha a regényírás mesterségének törvényeit akarta volna megszabni. Azt mondta ugyanis: „Ha vezéreszme megérik az agyamban, vagy egy történelmi adatra találok, vagy lélektanilag megoldhatlan esemény terül előttem, ezt mind ötletnek, adománynak, leletnek tekintem. Mint a csiga-halász a gyöngyszemet. Akkor azután ehhez meg kell találnom az adatokat, amik ezt a történetet keresztülvisszik. Az alakok megkeresése, ez a tanulmány, ez sok fejtörést, megfigyelést, meglátogatást igényel. Történelmi regényeknél mindig sok korszak az útmutató, amelyben a történet játszik. De viszont annak a megválasztása, hogy milyen történetet melyik korszakbankell játszatni, az már az ítélőképesség feladata, mert nem minden mesét lehet akármilyen korszakba áthelyezni. Annál is inkább,mert amint a korok változnak, az alakok is változnak: Bayard-ból Quixote lesz. Azért kell mindig tanulmányozni a megfelelő korszak szokásait, fogalmait, hangulatát, uralkodóeszméit, külső divatját, sőt néha még kifejezéseit is. Lehetőleg a történelmi színhelyet beutazni, tájképek, népviseletek rajzait felvenni, a műhelyek technikai titkait ellesni. Mikor már ez mind megvan, akkor maguknak az előteremtett alakoknak kell kidolgozni a regénymese egész szövevényét. Itt együttműködik a képzelet az emlékezettel. — Én ilyenkor — mondta— odahelyezem magam az egyes alakok lelkivilágába és őbennük és őáltaluk érzek. Magamévá teszem mindegyiknek a kedélyhangulatát, ha nem is jár ez mindig nekem nagy lelki gyönyörűséggel, mert hiszen vannak egyéb emberi indulatok, amik lelki egyéniségemmel antarktire ellenkeznek. A kéjenc, a gyilkos, a fösvény, a zsarnok, a szívtelen kedélyhangulatoknak ez a szuggerálása részemre fájdalommal jár. Bevallom azt is, hogy a kétségbesett öngyilkos idegzavara kínoz, az ateista ridegsége megborzaszt, de nem tudok máskép írni s gyakran saját képzelt alakjaim szenvedése könnyekre fakaszt. Ezért föltétlen szeretem a magányt és ezt keresem, mikor kigondolom regényeimet.“ Jókai és Dumas Ez magyarázza meg azt, hogy Jókai már reggel 4 órakor felkelt, mikor még az egész város, az egész ház aludt, azután járkálva dolgozott szobájában, minden munkáját majdnem könyv nélkül tudta, de sohasem diktált. Mikor fejében az egész készen volt, akkor leült és megírta az utolsó betűig hatkötetes regényeit, anélkül, hogy valaha egy betűt azon változtatott volna, vagy törött volna. Azok olyan tisztán vannak az ő lila tintájával írva, mintha valami kaligrafikus írás mintájára készültek volna. Mind a 350 kötetet sajátkezűleg írta. Mikor a nagy jubileuma volt, kiszámították: 72 millió betűt írt. Ebben különbözik a nagy mesemondótól, Dumas Sándortól, aki sokkal felületesbb volt ezen a téren és néha eszméit még albérletbe is kiadta, hogy mások dolgozzák fel és úgy jelenttette meg saját neve alatt. Az a regény gyáripar volt, amit Dumas csinált, de amit Jókai csinált, az költészet volt. Költészet volt, mert minden sorát, amit megírt átérezte s a vele egyidejű korból vett regények alakjai, mégha rendkívüliek is, mind valóságok. Lehet, hogyha ő úgy csinálta volna regényeit, mint azt szerencsésebb nyugati mesterek, akik nem benne éltek és vele éreztek az alakjaikkal, hanem bizonyos távlatból szemlélve őket, maguk előtt látták őket, kívülről mintázták meg, akkor talán Jókai alakjai is precízebbek lennének, emberiebbek, de nem volnának ilyen meseszerű alakok, nem repülnének így a fantázia szárnyán és nem ragadnának bennünket úgy magukkal. Döntő olvasmányok A legelső regénye, amelyet életében megismert, Ivanhoe volt, Walter Scott regénye, melyet magyar fordításban olvasott. Ekkor úgy 12 éves lehetett. Azt mondja, hogy roppant csodálkozott azon, hogy valaki, mint Scott ennyi betűt tudott leírni és ily hosszú ideig tudta az érdeklődést a meséje révén fenntartani. Mély benyomást tett lelkére Walter Jicon regénye. Mikor azután Petőfivel barátságba került, 15—16 éves korukban mint gimnazisták megtanultak franciául és angolul és akkor olvasta Dickenst és Coopert, a franciák közül pedig Hugo Victort. A legnagyobb hatással rá az angolok közül feltétlenül Dickens volt, a franciák közül pedig Hugo Victor. Dickenstől tanulta meg, hogy hogyan kell a humort beleszőni az alakokba és azt, hogy az író derűs lelke hogyan aranyozza be az egész könyvet. Később Eugen Suie-vel is megismerkedett, akinek exotikus regényei végzetes szuggesztióval voltak fantáziájára. A nagy francia mesemondótól, Dumas regényei közül legelőször a Trois mousquetaires-t olvasta, ugyanakkor Shakespeare-től Lear királyt, II. Richárdot. Ekkor ő és Petőfi 15 és 16 éves fiúk voltak. És ezek az angol és francia remekművek mintnköltőjük lelkére oly hatást tettek, melyet nagy egyéniségük ellenére sem tudtak levetkőzni. Valahányszor Jókai egy mellékalakja kedves humorával megörvendeztet bennünket, ugyanakkor az ember szeretve gondol Dickens jótékony bájára. És mikor Jókai csapong, fantáziájával a föld mélyében, mint a Fekete gyémántokban, ahol a szénbányák regényes életét adja, akkor "az ember Hugo Victor „A tenger munkásai" című fantáziadús regényét idézi maga elé. És mikor a nagy mesemondó Jókai ontja magából hatkötetes meseregényeit, az ember öntudatlanul is párhuzamot von közte és az idősb Dumas Sándor között, aki a franciák nagy mesélője volt. Ifj. Hegedűs Sándor KÉT VERS Jaj Károgás Hát hiába volt minden forró imám az égnek Minden sóhajért kár, és könyörgő alázatom a földnek Alkonyba hullt a nyár, egy falat meleg eletérd Hát hol vannak gyönyörű szavaim, Sivár korong a föld, miket hízelkedve énekeltem süket szivek kapuján ez a múlandó sár, és jótetteim milyen tarlóra hullottak, ,10[)a fény és öröm hogy egy fényes mosoly kalászát sem lelik cserepes kezeim? csak csúfolódni jár. Oh Isten, hisz bennem már bomlik a rend. Lelked kopár határ, összezuhant csillagképek kelepelve forognak Hideg szíved sivár és mint koldusasszony rongyok között, lihegve kotorászok elfelejtett szavakat, és vigaszod lehet. Jaj, látom magam mint rémítő banyát, hogy tetemed felett ki körutakon fut kémikus kalapjával fekete madár száll, tépett szatyorral karjan, zavaros szemei senkit meg nem ismernek. ne búsulj, ne busulj, monoton hangon nem is kár, nem is kár, eszelős szavakat morog maga elé , Balla Erzsébet és eltűnik hirtelen egy szürke cuccaszegleten. v Szomszat Keviczky Hugó Móra-emléktáblája Az elmúlt vasárnapon leplezték le Kiskunfélegyházán, a gimnázium falán, Móra Ferenc emléktábláját. Az egykori iskolatársak állíttatták ezt az emléket a nagy magyar írónak, aki harmincnyolc esztendővel ezelőtt tette le ebben az intézetben az érettségi vizsgát. Az emléktábla felett ez a szó áll: Consiteor... Talán dokumentumául Móra Fernc egyik legfínomabb, legmélyebbről jött és a szív legmélyéig ható írásának, annak, amely — viszapillantásként egykori hitoktatójára — ezzel a címmel éppen a Magyar Hírlap hasábjain jelenjen meg első ízben, hogy innen elindulva a legkülönbözőbb nyelveken tegye hozzáférhetővé ezt a klasszikusan szép és őszinte önvallomását. Reviczky Hugó tervezte ezt a félegyházi emléket. A művész neve a nagyközönség előtt meglehetősen ismeretlen. Pedig jó egynéhány munka került már ki a keze alól, amely jó ismerőse a járókelő embereknek, akik azonban aránylag ritkán állanak meg, hogy megnézzék, kinek a műve is a szobor, vagy emléktábla, amely figyelmüket felkeltette. Érdekes ember Reviczky Hugó, de érdekesek apja és családi körülményei is. Amint most itt szembenülünk vele százados úti műtermében, a szekrény rejtett fiókjából elsárgult írások, régi levelek egész tömege kerül napvilágra. Elfelejtett világ elfelejtett emberei szólalnak ezekből az írásokból, a nógrádi Keviczkyek rokonságban, atyafiságban álltak, a megyében úgyszólván mindenkivel. Mintha Mikszáth Kálmán mondása elevenednék meg: minden nógrádi ember rokon ... Mikszáth Kálmán... Az ő emléke is kísért ezekből a porlepte feljegyzésekből... Reviczky Hugó szülei komaságban voltak Mikszáthékkal és a nagy palóc vállalta a festő nővérének keresztapaságát is. De még egy vonatkozásban megelevenedik előttünk Mikszáth Kálmán alakja. Ismételten, sokszor felmerült a kívánság: emléket kell állítani Mikszáth sírdombja fölé. Úgy tervezték, hogy Reviczky Hugó készíti el ezt a síremléket. Egész köteg levél őrzi ennek a tervnek az emlékét. Mert a terv elkészült Mikszáth özvegye szeretettel fogadta azt el és 1924 májusában kelt levelében már arról álmodozik, hogy novemberre felállíthatják az emléket. De a terv a terv maradt. Elköltözött az élők sorából az özvegy is és Mikszáth Kálmánnak a Kerepesi-temetőben lévő sírja még mindig vár az utókor kegyeletének, most már igazán esedékes megnyilatkozására ... Ez az egyik nem szigorúan vett festői érdekessége ennek a műteremnek. A másik, a festő apja, Reviczky József, az egykori nógrádnagyhalomi tanító, akiről meg lehetne mintázni a magyar tanító szobrát. Mint segédtanító kezdte a pályáját ebben a kis nógrádmegyei faluban. Azután tanító lett belőle és bármennyire hívták is később nagy városokba jövedelmezőbb állásokba, ottmaradt mindvégig Nagyhalmon. Nem engedték el és talán ő sem tudott volna már elmenni, öt-venkét éven keresztül tanította a nagyhalmi gyerekeket. És mikor néhány esztendővel ezelőtt meghalt, a temetésére a szélrózsa minden irányából megérkeztek az egykori diákok. Volt közöttük 65 éves is... Az öreg Reviczky József érdemeit méltányolták a tanügyi felettes hatóságok és méltányolták azok is, akik keze alól kikerültek. Ami az egyik irányú elismerést illeti, jó néhány hivatalos írás kerül most a kezünkbe. Mindegyik így kezdődik: „Reviczky József ág. ev. tanítónak, a magyar nyelv tanítása és terjesztése körül szerzett érdemeinek elismeréséül ennyi és ennyi forint vagy korona adományoztatott..Ami pedig a másik irányú elismerést illeti: Azok az egymásután következő generációk, amelyek tőle tanulták meg a betűvetés tudományát, hálásoknak bizonyultak. Pedig —, de itt adjuk át a szót Reviczky Hugónak: — Apám borzasztóan szigorú ember volt. Szinte fantasztikus, mennyire féltünk tőle. Emlékszem, felnőtt férfiak voltunk már mi testvérek, összesen nyolcan —, amikor, még mindig elhallgattunk, ha apám belépett a szobába, bármiről is beszéltünk előbb. Ilyenkor azután apám törte meg a csendet! — Na, miről volt szó? — kérdezte és mi felszabadultan beszéltünk tovább. Ilyenkor szigorú volt a tanító úr — a katedrán is. Ebben az időben még elképzelhetetlen volt a nevelés verés és nádpálca nélkül. S, ha a tanító úr elfáradt, valamelyik eminens diák folytatta „megbízásból“ a rendcsinálás munkáját... Az effajta fegyelmezési módszer ma már a múlté. De azért a megrendszabályozott gyerekek szeretettel őrizték meg szívükben Reviczky tanító úr irányában. Végül a harmadik, a legaktuálisabb érdekeség maga a művész, akinek Móra-emléktábláját itt közöljük. És aki ugyancsak hosszú utat tett meg 1879-től máig, az akkori Nagysztráczintól a századosúti műteremig. Kosztka Mihály, a vármegye tanfelügyelője fedezte fel a szegénysorsú kis diákban a nagyrahivatott művészt, ő küldte azután a zayugróci állami fafaragó iskolába. Amikor innen eltávozott, az iskola igazgatója ezeket az igazán nem sablonos szavakat írta bizonyítványába: „Fadrusz János, jelenlegi hírneves akadémiai szobrász ittléte óta nem volt hasonló rendkívüli növendékem, mint Reviczky Hugó. Fényes jövő jósolható számára." A fényes jövőbe vetett remény csak részben teljesedett be. Eleinte — igaz — sűrűn kerültek ki keze alól érdekes és értékes alkotások. A könnyen hozzáférhetőek között ott van a budapesti főpostán a postáshősök emléke, a parlament épületében a hősi halált halt képviselők emléktáblája, Thai Kálmán emléke a róla elnevezett utca elején, Tompa Mihályé a kelemen papiak falán, Jankó Jánosé tótkomlósi szülőházán és Hoitsy Pálé a szarvasi gimnáziumban. A ma is élők egész soráról nem is szólva. Aztán betegségek és nehéz évek jöttek. Ma Reviczky Hugóra ismmét ráférne, hogy a megjövendölt fényes jövő gondjaiba fogadja. Meg is érdemelné. (Egészen csendesen vetjük fel csak a kérdést: Mikszáth Kálmán halálának huszonötödik évfordulóján nem lehetne végre valahára elkészíttetni vele azt a nagyon is esedékes Mikszáth-síremléket?) (—m—) !