Magyar Hirlap, 1935. október (45. évfolyam, 223-249. szám)
1935-10-06 / 228. szám
6935 október 8. HÍRLAP Jsil APRÓ SZÉNNEL APRÓPÉNZÉRT FUT A GI.YO NG*Y KÁLYHÁBAN GYÁRTJA: Magyar Radiátorgyár 1.1 Mintaraktár: V. Kálmán utca 18. igazi főuraknak a kis, idegenből idekerült bárósított, vagy grófosított katona tisztviselő családokat. Az új sütetű bárók közül pedig csak egy-kettőt „vettek be". Ez persze nem volt egészen igazságos. Hiszen sok olyan elszegényedett főúri család akad, amelyik ősiségben vetélkedett a legtörzsökösebb famíliával s egyszer-egyszer a leggőgösebb főurak is „magukhoz emeltek“ olyan új, gazdag mágnásokat, akikkel családi összeköttetésbe kerültek. Valóság, hogy az Apponyi és Pálffy-család múltra, hatalomra a legelsők közé tartozik. Apponyiék a honfoglaló Pécs nemzetségből származnak, őseiket egyenes vonalban fel tudják vezetni IV. Béla koráig. Pálffyak a hédervári Kontok leszármazottai s ugyancsak már az Árpádok korában szerepeltek. E két család főkancellárokat, táborszernagyokat, nagyköveteket adott s a Pálffyak sorában nádorok is szerepeltek, sőt egyik águk hercegi rangra is emelkedett. Apponyi Júlia grófnő pláne anyai ágon a monarchia legelső családjából, abból a Mannsdorf-Pouilly famíliából származik , melyik egészen kivételes befolyással birt a bécsi udvarnál. Boltot nyit a főkancellár unokája Amikor Apponyi Albert a függetlenségi s negyvennyolcas párt élére állott és vezértársa lett Kossuth Ferencnek, akkor írta Rákosi Jenő: „ Ha a halottak tudnak arról, hogy mi történik a világban, akkor most két halott fordul meg a sírjában. Apponyi György, mert a fia vezértársa lett a Kossuth Lajos fiának s Kossuth Lajos, mert a fia vezértársa lett Apponyi György fiának. Apponyi György, Apponyi Albert apja volt ■ugyanis egyetlen komoly ellenfele Kossuth Lajosnak. Apponyi György — a kancellár, a császár bizalmasa, a legnagyobb hatalmú magyar úr — minden áron meg akarta akadályozni Mgyarország forradalmi átalakulását Gyűlölték a magyarok, pedig Apponyi György jó magyar volt s az elnyomatás korában — ő a konzervatív, az uralkodóház híve bátran ki mert állni nemzetéért s oda tudta dobni méltóságát. Apponyi Albert a főkancellár fia, akit császárhűségben, konzervatív felfogásban neveltek, bizonyára olyan nagy utat tett meg amíg eljutott a Kossuth Lajos nemzeti, demokrata ellenzékiségéig és később kiállott igen nehéz időkben a felekezeti türelmetlenség ellen, mint kívüle talán egyetlen magyar államférfi sem. Olyan nevet örökölt, amellyel szinte nehéz volt nem emelkedni a legmagasabb méltóságig. Hatalmas vagyont, bár ezt már adósságokkal terhelte atyjának költséges politikai szereplése. Szerényebben, egyszerűbben élt mint akárhány jómódú polgár ember, mégis szegényen halt meg. A politikára — amelyen annyian keresnek — sokat költött ez az igénytelenül élő szent ember — maradék vagyonát is elvitte az összeomlás. A béke boldog éveiben még felháborodott egy újdonsült magyar bárói család, mert egyik nőtagja kalaposboltot nyitott Resten „Kihűlt csillag fénye" a címe annak a finom novellának, melyben Justh Zsigmond két szerelmes gyermek tragédiáját meséli el. A leány — a tábornok gyönyörű lánya —, a fiú — Lionel Barrington — valami eldugott indiai helyőrség ifjú hadnagya. Szeretik egymást és türelmetlenül várják az esküvőt, melytől már csak néhány hosszú hét választja el őket. A fiú minden második nap hosszú levélben számol be kis menyasszonyának arról, milyen tündéri lesz a fészek, ha majd ellkészül. Egyik reggel aztán a szerelmes hadnagy lova megbokrosodik a gyakorlótéren. Ledobja lovasát és Lional Barrington halva terüli el a földön. Az ezredes táviratozza meg a szomorú hírt Indiából Londonba. A sürgönyhír néhány óra alatt teszi meg azt a nagy utat, melyhez a levélnek hetekre van szüksége. A regénynek vége, de a posta a temetés után még hetekig viszihozza messze Indiáiból Londonba Lionel Barrington leveleit, melyben egy boldog fiatal hadnagy minden második nap szerelmet vall kis menyasszonyának és elmeséli neki, hogy milyen tündéri lesz a fészek ... A csillag már rég kihűlt, de fényét, utolsó villanását még mindig látjuk ... Miklós Jenő Egy kihűlt csillag szikrázásában gyönyörködött péntek este a Nemzeti Színház ünneplőbe öltözött publikuma is. Két zseniális magyar tudós, a két Bolyai százesztendős történetén keresztül egy finom poéta beszédét hallgattuk, egy költőét, ki már negyven hónap óta nem él. Párizsi parfümafelhő száludos a színházban. Estélyiruhás gyönyörű nők és frakkos urak lélegzetvisszafojtva figyelik Miklós Jenő minden szavát. Gyönyörködnek egy halott poéta eleven szellemének pompázatos tűzijátékában. Szép szemek tüzelnek, brilliánsok villognak, kolbék ragyognak a páholy sötétjéből. És mikor a függöny öszszeomlik, hogy eltakarja a Bolyaiak százesztendős regényének rekvizitumait, lelkesen tapsol mindenki. Milyen boldogság látni az „ezerfejű Caesart", amint tapsolt? Milyen gyönyörűség szemtőd-szembe állni a sikerrel. Ha Miklós Jenő láthatta volna ezt a temérdek szépasszonyt és frakkos urat, mely kipirult arccal őt ünnepli. Ha látta volna. Pedig mennyire várta ezt az estét. Mennyire szerette volna és nem tudta kivárni. Valamikor együtt jártuk az újságíró-sors állomásait. A szerkesztőségi műhelyben szomszédos volt az asztalunk. Még láttam fiatalnak, jókedvűnek. „Pohár borocska mellett,, olykor eltréfálkozott. És láttam, miskorra összetörte, kifárasztotta a szerkesztői munka, meg az éjjelezés, ami velejár, agyvelőt kiuzsorázó foglalkozásával. Rabszolgája volt az életének és az újságírásnak, de sohasem panaszkodott. Néha azonban ellopott az éjszakájából, a pihenő idejéből egyegy félórácskát, megírt egy-egy gyönyörű verset, vagy egy remekbe készült cikket. Ilyenkor volt a legboldogabb. A „Hetedhétországom", meg a „Madárka" című regénye, a „Mókusok", meg a „Hattyúdal", a Nemzeti Színház két műsordarabja is ilyenkor született és ilyenkor írta, hogy „Meséltem rólad hat fehér virágos almafának! ...“ Poéta volt a legjavából és poéta volt tes- Lestől-lelkestől. A szép könyvek és a szép képek szerelmese volt. Az élet sok gondjabaja nem érdekelte. Ezeket magához méltatlanoknak tartotta és teljesen átengedte „Anyuskának“, a feleségének s mint egy elkényeztetett kisgyermek, olyan megadással tűrte, hogy a kedves „Anyuska" gondot viseljen rá. Tulajdonképpen két ötletet élt. Az egyik élete jórészt a redakcióban morzsolódott le, a másik élete a poéta élete volt. Ebbe az életébe nem engedett be senkit. Gyermekkori rekviziumukkal, édesanyja emlékével, csodálatos mesékkel, témákkal, színekkel és tervekkel volt teli ez a másik élet. Az emlékek és hangulatok hatásaként azután néha-néha megszületett egy-egy szép vers. Tánciskola A tarka, buja színek tobzódását szerette, máskor meg a ködös borongás hatalmasodott el rajta. Stílusának volt valami bájos, finom magyaros zamata, mely mindenkit megfog. Tud verset az édesanyja csókjáról, a Kukli madárról, Pimpimpáré hercegnőről. Egyszer eszébe jutnak azok a gyönyörű kertek, melyekre a nagyvilágban kószáltában reábukkannt: Az olasz tavaknál narancsfák, ciprusok, A vízen szél susog ... És a sok villaház Egymásra görgeti íriszek illatát. Magányos, vad fenyők, Karstba hullott nyársak, Berlinben a hársak. Kék Mahorkán kéklő ibolya-valóság, Párizsban a rózsák. És ti magyar kertek! Színes udvarokkal, Violaszagokkal, rezeda színekkel, Rozmaring-, majorán-, muskátliszívekkel ... Egy másik versében azt meséli el, hogy a ködből kidugják fejüket a tornyok és beszélgetnek. De mindig vissza-visszatér a szomorúságra. Sok év óta benne lakik — mint valami házban — a bánatban és kibámul belőle a vakablakon. Lent az utcán szembenéz vele múlt, ifjúság, öröm, szerelem. Búcsúzóul Integetnek fel és meglóbálják a zöld kalapjaikat. Máskor fekete ködben elővullan sok gyermekálma, kusza románca; egy-két barát, halottak mása, néhány törött vers harangozása. Ifjúság, ami elmúlt, anyácskájának lelke... De néha, ritkán tudott huncutkodni is, tudott tréfálkozni. A sikerült tréfához kedvesen mosolygott, de mosolya fáradt, lemondó, mint a búcsúzó őszi napsugár és könnyű, mint elsárgult falevél, mellyel a szellő játszik. Egyik versében — a „Tánciskola" címűben — megmutatja minden kedves kópéságát. — A kertben várlak. Alkonyi fényben hányó sugárnak Mária utolsó lángja kilobban, Várlak titokban, Várlak a szálló, éjjeli széllel Hajadra omló rózsalevéllel, Válladra nyíló rózsafaággal, Arkadon virággal... Roskadó térddel, földre vert szemmel, Kacajba csukló, nagy szerelemmel, Hogy csak a fénye mondja szemednek: Itt vagyok. Jöttem. Szeress. Szeretlek! (Einzweidrei, einzweidrei. Könnyebben, lengébbenl Oppárdon-Hoppárdon. A térdéhez értem.) — Csak gyere, várlak. Hópihe szirmát violavirágnak Mind tereád szórom hajadtól bokáig S csókolom sokáig. Csókolom sokáig s ahol csak érlek, Fonnyadó virágok, lilák és fehérek Hullnak — hulldogálnak, peregve szakadnak S violák helyébe Vérpirosan égő tűzrózsák fakadnak ... Mire az égen hajnali fény lesz, Ami virágod, mind az enyém lesz! Oppárdon-Hoppárdon. A lábára léptem. Einzwei-drei, einzwei-drei. Könnyebben, lengébben!) KIHŰLT CSILLAG FÉNYE szemben a bárói palotával. El is látta a család pénzzel, hogy elhárítsa ezt a szégyent. Ma már azonban nem szégyen az, ha arisztokrata dolgozik. Különösen nem az: Apponyi Albert családjában. Ez az igazán demokratikus, polgári gondolkozású és életű főúr vagyonát nem kártyázta el, nem urizálta el, ő egy nagy nemzeti szerencsétlenség áldozata. Az, hogy leánya —, akit nagyon szeretett s aki örökölte atyja fenkölt szellemét — saját üzleti tehetségével, ízlésével akarja keresni kenyerét, — megbecsülése a polgári munkának. A nagy Apponyi név ragyogása méltó a tisztes polgári munkához s a polgári munkát emelni fogja az Apponyi név ragyogása. Adja Isten, hogy kitünően menjen a P. A. J. cégért új üzleti Kun Andor Vasárnap „Éjjel vívok, nappal fázom» Szerelmes versei tele vannak ragyogó színekkel, virággal. A tavasz tobzódása és illata árad ki belőlük, de ezek a tavaszt, szerelmet illatozó költemények egyre ritkábbak lesznek, amint egyre jobban hatalmasodik el törékeny testén e gyilkos betegség; egyreegyre lehangoltabbak, szomorúbbak lesznek a versek is. Legszomorúbb verseinek egyike a „Dúdoló“ című: Volt paripám. Tarka fából, De sárkány fújt az orrából. A jó Isten megállított, Falovamról leszállított. Kardom is volt, fennen ráztam, Pakson-szikrát is szikráztam, Elcsapkodtam két mérföldre, A jó Isten összetörte. Elindultam gyalogfogva, Most már el a csillagokba. Fejem szédült, fában állta, A jó Isten lekaszálta. S mint a madár a tar ágon, Elnémult az ifjúságom. Az örömöm ócska bú lett, A borocskám savanyú lett. Tolvajok közt kockát ráztam, örökségem elkockáztam; Hegedűmön olcsó zálog, Csak a tokkal szaladgálok. Éjjel vívok, nappal fázom, Tíz ujjamon furulyázom ... Isten engem úgy segéljen, Ilyen emberi minek éljen? A háború alatt volt egy kedves, nagyon kedves és tehetséges kollégánk: Pilisi Lajos. Egy szobában dolgozott Miklós Jenőve, s rá bízta minden titkát és minden tervét. 1918- ban temettük el. Mikor már közeledett hozzá a halál, Miklós Jenőre bízta „Dekros Viktor csodálatos élete" című regényét. A regényt Miklós Jenő fejezte be egy szép búcsúzó levéllel. Ennek a levélnek egyik-másik sora ráillik Miklós Jenőre is, mintha maga magáról írta volna. „Egyedül ülök már itt a szerkesztőségben” — írja Miklós Jenő ebben a levélben. —» Ilyenkor szoktunk mi ketten is felállni az asztalunktól, egyet nyújtózni, egymásra nevetni, vagy káromkodni. Csendesen hazafelé indulok én is. Milyen rég volt. Milyen nagy, utat tettél azóta. Magamban szöszmötölek, a könyved festékszagú lapjait lapozgatom, az íveket rakosgatom át. Átnézek az asztalodra, hátha ott ülsz és oldalt kapott fejjel sebesen írod megint a sorokat másokért. Megint másokért dolgozol... Hátha kihúzod megint a baloldali kis fiókot és belekukkantasz. Ott feküdt sokáig megkezdve a regényed. Aztán lassan benyomod a fiókot és sebesen írsz tovább. Az arcod lázban. Mélyeket húzol a cigarettából. Nagyon ütődött, nagyon síró emberek bolyonghatnak előtted a papíron. Csendesen nézlek. Nem merlek megszólítani. Mi mindent felejtettél még a kis fiókban! Ne sírj — kiáltottál egyszer rám —, el,múlik minden. Ne sírj. Elmúll...“ Pásztor Mihály Felfüggesztették Bulgáriában az ostromállapotot Szófiából jelentik. Illetékes helyen köztük, hogy az ostromállapotot már a legközelebbi napokban felfüggesztik, mert az összeesküvés főkolomposai már valamennyien börtönben ülnek és eddig nem jött jelentés újabb rendbontásról. Két nap alatt a rendőrség még több embert letartóztatott. Így letartóztatták szombat reggel Szófiában Kulisevet, a bolgár propagandaintézet cenzora, hivatalának volt igazgatóját. Kábítószercsempészeket lepleztek le Szófiában Szófiából jelentik: A bűnügyi rendőrségnek sikerült lelepleznie egy bűnszövetkezetet, amely kábítószereket csempészett be az országba. Az ügy főszereplőit letartóztatták. A vizsgálat megállapította, hogy igen nagyarányú kábítószercsempészés folyt és a kutatások során kilenc kilogramm heroint és két kilogramm morfiumot foglaltak le. Az őszszes bűnösöket letartóztatták.