Magyar Hirlap, 1935. október (45. évfolyam, 223-249. szám)

1935-10-06 / 228. szám

6­­935 október 8. HÍRLAP J­sil APRÓ SZÉNNEL APRÓPÉNZÉRT FUT A GI.YO N­G*Y KÁLYHÁBAN GYÁRTJA: Magyar Radiátorgyár 1.1 Mintaraktár: V.­ Kálmán­ utca 18. igazi főuraknak a kis, idegenből idekerült bárósított, vagy grófosított katona­ tisztviselő családokat. Az új sütetű bárók közül pedig csak egy-kettőt „vettek be". Ez persze nem volt egészen igazságos. Hiszen sok olyan el­szegényedett főúri család akad, amelyik ősi­­ségben vetélkedett a legtörzsökösebb famíliá­val s egyszer-egyszer a leggőgösebb főurak is „magukhoz emeltek“ olyan új, gazdag mág­násokat, akikkel családi összeköttetésbe ke­rültek. Valóság, hogy az Apponyi és Pálffy-család múltra, hatalomra a legelsők közé tartozik. Apponyiék a honfoglaló Pécs nemzetségből származnak, őseiket egyenes vonalban fel tudják vezetni IV. Béla koráig. Pálffyak a hédervári Kontok leszármazottai s ugyancsak már az Árpádok korában szerepeltek. E két család főkancellárokat, táborszernagyokat, nagyköveteket adott s a Pálffyak sorában nádorok is szerepeltek, sőt egyik águk her­cegi rangra is emelkedett. Apponyi Júlia grófnő pláne anyai ágon a monarchia legelső családjából, abból a Mannsdorf-Pouilly famíliából származik , melyik egészen kivételes befolyással birt a bécsi udvarnál. Boltot nyit a főkancellár unokája Amikor Apponyi Albert a függetlenségi s negyvennyolcas párt élére állott és vezértársa lett Kossuth Ferencnek, akkor írta Rákosi Jenő: „ Ha a halottak tudnak arról, hogy mi történik a világban, akkor most két halott fordul meg a sírjában. Apponyi György, mert a fia vezértársa lett a Kossuth Lajos fiának s Kossuth Lajos, mert a fia vezértársa lett Apponyi György fiának. Apponyi György, Apponyi Albert apja volt ■ugyanis egyetlen komoly ellenfele Kossuth La­josnak. Apponyi György — a kancellár, a császár bizalmasa, a legnagyobb hatalmú ma­gyar úr — minden áron meg akarta akadá­lyozni Mgyarország forradalmi átalakulását Gyűlölték a magyarok, pedig Apponyi György jó magyar volt s az elnyomatás ko­rában — ő a konzervatív, az uralkodóház híve bátran ki mert állni nemzetéért s oda tudta dobni méltóságát. Apponyi Albert a főkancellár fia, akit csá­szárhűségben, konzervatív felfogásban ne­veltek, bizonyára olyan nagy utat tett meg amíg eljutott a Kossuth Lajos nemzeti, de­mokrata ellenzékiségéig és később kiállott igen nehéz időkben a felekezeti türelmetlen­ség ellen, mint kívüle talán egyetlen magyar államférfi sem. Olyan nevet örökölt, amellyel szinte nehéz volt nem emelkedni a legmagasabb méltósá­gig. Hatalmas vagyont, bár ezt már adóssá­gokkal terhelte atyjának költséges politikai szereplése. Szerényebben, egyszerűbben élt mint akárhány jómódú polgár ember, mégis szegényen halt meg. A politikára — amelyen annyian keresnek — sokat költött ez az igénytelenül élő szent ember — maradék vagyonát is elvitte az összeomlás. A béke boldog éveiben még felháborodott egy újdonsült magyar bárói család, mert egyik nőtagja kalaposboltot nyitott Resten „Kihűlt csillag fénye" a címe annak a finom novellának, melyben Justh Zsigmond két szerelmes gyermek tragédiáját meséli el. A leány — a tábornok gyönyörű lánya —, a fiú — Lionel Barrington — val­a­mi eldu­gott indiai helyőrség ifjú hadnagya. Szeretik egymást és türelmetlenül várják az esküvőt, melytől már csak néhány hosszú hét vá­lasztja el őket. A fiú minden második nap hosszú levélben számol be kis menyasszo­nyának arról, milyen tündéri lesz a fészek, ha majd ellkészül. Egyik reggel aztán a sze­relmes hadnagy lova megbokrosodik a gya­korlótéren. Ledobja lovasát és Lional Bar­rington halva terüli el a földön. Az ezredes táviratozza meg a szomorú hírt Indiából Londonba. A sürgönyhír néhány óra alatt teszi meg azt a nagy utat, melyhez a levél­nek hetekre van szüksége. A regénynek vége, de a posta a temetés után még hetekig viszi­­hozz­a messze Indiáiból Londonba Lionel Barrington leveleit, melyben egy boldog fia­tal hadnagy minden második nap szerelmet vall kis menyasszonyának és elmeséli neki, hogy milyen tündéri lesz a fészek ... A csillag már rég kihűlt, de fényét, utolsó villanását még mindig látjuk ... Miklós Jenő Egy kihűlt csillag szikrázásában gyönyör­ködött péntek este a Nemzeti Színház ünnep­lőbe öltözött publikuma is. Két zseniális ma­gyar tudós, a két Bolyai százesztendős tör­ténetén keresztül egy finom poéta beszédét hallgattuk, egy költőét, ki már negyven hó­nap óta nem él. Párizsi parfümafelhő szálu­­­dos a színházban. Estélyiruhás gyönyörű nők és frakkos urak lélegzetvisszafojtva figyelik Miklós Jenő minden szavát. Gyönyörködnek egy halott poéta eleven szellemének pompá­zatos tűzijátékában. Szép szemek tüzelnek, brilliánsok villognak, kolb­ék ragyognak a páholy sötétjéből. És mi­kor a függöny ösz­­szeomlik, hogy eltakarja a Bolyaiak százesz­tendős regényének rekvizitumait, lelkesen tapsol mindenki. Milyen boldogság látni az „ezerfejű Caesart", amint tapsolt? Milyen gyönyörűség szemtőd­-szembe állni a sikerrel. Ha Miklós Jenő láthatta volna ezt a temér­dek szépasszonyt és frakkos urat, mely ki­pirult arccal őt ünnepli. Ha látta volna. Pe­dig mennyire várta ezt az estét. Mennyire szerette volna és nem tudta kivárni. Valamikor együtt jártuk az újságíró-sors állomásait. A szerkesztőségi műhelyben szomszédos volt az asztalunk. Még láttam fiatalnak, jókedvűnek. „Pohár borocska mel­lett,, olykor eltréfálkozott. És láttam, mis­korra összetörte, kifárasztotta a szerkesztői munka, meg az éjjelezés, ami velejár, agy­­velőt kiuzsorázó foglalkozásával. Rabszol­gája volt az életének és az újságírásnak, de sohasem panaszkodott. Néha azonban ello­pott az éjszakájából, a pihenő idejéből egy­­egy félórácskát, megírt egy-egy gyönyörű verset, vagy egy remekbe készült cikket. Ilyenkor volt a legboldogabb. A „Hetedhét­­országom", meg a „Madárka" című regénye, a „Mókusok", meg a „Hattyúdal", a Nemzeti Színház két műsordarabja is ilyenkor szüle­tett és ilyenkor írta, hogy „Meséltem rólad hat fehér virágos almafának! ...“ Poéta volt a legjavából és poéta volt tes- Lestől-lelkestől. A szép könyvek és a szép képek szerelmese volt. Az élet sok gondja­­baja nem érdekelte. Ezeket magához méltat­lanoknak tartotta és teljesen átengedte „A­nyuskának“, a feleségének s mint egy el­kényeztetett kisgyermek, olyan megadással tűrte, hogy a kedves „Anyuska" gondot vi­seljen rá. Tulajdonképpen két ötletet élt. Az egyik élete jórészt a redakcióban morzsolódott le, a másik élete a poéta élete volt. Ebbe az életébe nem engedett be senkit. Gyermekkori rekviziu­mukkal, édesanyja emlékével, cso­dálatos mesékkel, témákkal, színekkel és ter­vekkel volt teli ez a másik élet. Az emlékek és hangulatok hatásaként azután néha-néha megszületett egy-egy szép vers. Tánciskola A tarka, buja színek tobzódását szerette, máskor meg a ködös borongás hatalmasodott el rajta. Stílusának volt valami bájos, finom magyaros zamata, mely mindenkit megfog. Tud verset az édesanyja csókjáról, a Kukli madárról, Pimpimpáré hercegnőről. Egyszer eszébe jutnak azok a gyönyörű kertek, me­lyekre a nagyvilágban kószáltában reá­­bukkannt: Az olasz tavaknál narancsfák, ciprusok, A vízen szél susog ... És a sok villaház Egymásra görgeti íriszek illatát. Magányos, vad fenyők, Karstba hullott nyársak, Berlinben a hársak. Kék Mah­orkán kéklő ibolya-valóság, Párizsban a rózsák. És ti magyar kertek! Színes udvarokkal, Violaszagokkal, rezeda színekkel, Rozmaring-, majorán-, muskátli­­szívekkel ... Egy másik versében azt meséli el, hogy a ködből kidugják fejüket a tornyok és be­szélgetnek. De mindig vissza-visszatér a szo­morúságra. Sok év óta benne lakik — mint valami házban — a bánatban és kibámul belőle a vakablakon. Lent az utcán szembe­néz vele múlt, ifjúság, öröm, szerelem. Bú­csúzóul Integetnek fel é­s meglóbálják a zöld kalapjaikat. Máskor fekete ködben elővu­llan sok gyermekálma, kusza románca; egy-két barát, halottak mása, néhány törött vers harangozása. Ifjúság, ami elmúlt, anyácská­jának lelke... De néha, ritkán tudott huncutkodni is, tu­dott tréfálkozni. A sikerült tréfához kedve­sen mosolygott, de mosolya fáradt, lemondó, mint a búcsúzó őszi napsugár és könnyű, mint elsárgult falevél, mellyel a szellő játszik. Egyik versében — a „Tánciskola" című­ben — megmutatja minden kedves kópé­­ságát. — A kertben várlak. Alkonyi fényben hányó sugárnak Már­ia utolsó lángja kilobban, Várlak titokban, Várlak a szálló, éjjeli széllel Hajadra omló rózsalevéllel, Válladra nyíló rózsafaággal, Arkadon virággal... Roskadó térddel, földre vert szemmel, Kacajba csukló, nagy szerelemmel, Hogy csak a fénye mondja szemednek: Itt vagyok. Jöttem. Szeress. Szeretlek! (Einzwei­drei, einzwei­drei. Könnyeb­ben, lengébbenl Oppárdon-Hoppárdon. A térdéhez értem.) — Csak gyere, várlak. Hópihe szirmát violavirágnak Mind tereád szórom hajadtól bokáig S csókolom sokáig. Csókolom sokáig s ahol csak érlek, Fonnyadó virágok, lilák és fehérek Hullnak — hulldogálnak, peregve szakadnak S violák helyébe Vérpirosan égő tűzrózsák fakadnak ... Mire az égen hajnali fény lesz, Ami virágod, mind az enyém lesz! Oppárdon-Hoppárdon. A lábára léptem. Einzwei-drei, einzwei-drei. Könnyeb­ben, lengébben!) KIHŰLT CSILLAG FÉNYE szemben a bárói palotával. El is látta a csa­lád pénzzel, hogy elhárítsa ezt a szégyent. Ma már azonban nem szégyen az, ha arisz­tokrata dolgozik. Különösen nem az: Appo­nyi Albert családjában. Ez az igazán demokra­tikus, polgári gondolkozású és életű főúr va­gyonát nem kártyázta el, nem urizálta el, ő egy nagy nemzeti szerencsétlenség áldozata. Az, hogy leánya —, akit nagyon szeretett s aki örökölte atyja fenkölt szellemét — saját üzleti tehetségével, ízlésével akarja keresni kenyerét, — megbecsülése a polgári munká­nak. A nagy Apponyi név ragyogása méltó a tisztes polgári munkához s a polgári munkát emelni fogja az Apponyi név ragyogása. Adja Isten, hogy kitünően menjen a P. A. J. cé­­gért új üzleti Kun Andor Vasárnap „Éjjel vívok, nappal fázom» Szerelmes versei tele vannak ragyogó szí­­nekkel, virággal. A tavasz tobzódása és illata árad ki belőlük, de ezek a tavaszt, szerelmet illatozó költemények egyre ritkábbak lesz­nek, amint egyre jobban hatalmasodik el törékeny testén e gyilkos betegség; egyre­­egyre lehangoltabbak, szomorúbbak lesznek a versek is. Legszomorúbb verseinek egyike a „Dúdoló“ című: Volt paripám. Tarka fából, De sárkány fújt az orrából. A jó Isten megállított, Falovamról leszállított. Kardom is volt, fennen ráztam, Pakson-szikrát is szikráztam, Elcsapkodtam két mérföldre, A jó Isten összetörte. Elindultam gyalogfogva, Most már el a csillagokba. Fejem szédült, fában állta, A jó Isten lekaszálta. S mint a madár a tar ágon, Elnémult az ifjúságom. Az örömöm ócska bú lett, A borocskám savanyú lett. Tolvajok közt kockát ráztam, örökségem elkockáztam; Hegedűmön olcsó zálog, Csak a tokkal szaladgálok. Éjjel vívok, nappal fázom, Tíz ujjamon furulyázom ... Isten engem úgy segéljen, Ilyen emberi minek éljen? A hábo­rú alatt volt egy kedves, nagyon kedves és tehetséges kollégánk: Pilisi Lajos. Egy szobában dolgozott Miklós Jenőve, s rá­ bízta minden titkát és minden tervét. 1918- ban temettük el. Mikor már közeledett hozzá a halál, Miklós Jenőre bízta „Dekros Viktor csodálatos élete" című regényét. A regényt Miklós Jenő fejezte be egy szép búcsúzó le­véllel. Ennek a levélnek egyik-másik sora ráillik Miklós Jenőre is, mintha maga magá­ról írta volna. „Egyedül ülök már itt a szerkesztőségben” — írja Miklós Jenő ebben a levélben. —» Ilyenkor szoktunk mi ketten is felállni az asztalunktól, egyet nyújtózni, egymásra ne­vetni, vagy káromkodni. Csendesen hazafelé indulok én is. Milyen rég volt. Milyen nagy, utat tettél azóta. Magamban szöszmötölek, a könyved festékszagú lapjait lapozgatom, az íveket rakosgatom át. Átnézek az asztalodra, hátha ott ülsz és oldalt kapott fejjel sebe­sen írod megint a sorokat másokért. Megint másokért dolgozol... Hátha kihúzod megint a baloldali kis fiókot és belekukkantasz. Ott feküdt sokáig megkezdve a regényed. Aztán lassan benyomod a fiókot és sebesen írsz to­­vább. Az arcod lázban. Mélyeket húzol a ci­garettából. Nagyon ütődött, nagyon síró em­­berek bolyonghatnak előtted a papíron. Csendesen nézlek. Nem merlek megszólítani. Mi mindent felejtettél még a kis fiókban! Ne sírj — kiáltottál egyszer rám —, el,­múlik minden. Ne sírj. Elmúll...“ Pásztor Mihály Felfüggesztették Bulgáriában az ostromállapotot Szófiából jelentik. Illetékes helyen köztük, hogy az ostromállapotot már a legközelebbi napokban felfüggesztik, mert az összeeskü­vés főkolomposai már valamennyien bör­tönben ülnek és eddig nem jött jelentés újabb rendbontásról. Két nap alatt a rend­őrség még több embert letartóztatott. Így letartóztatták szombat reggel Szófiában Ku­­lisevet, a bolgár propagandaintézet cenzora, hivatalának volt igazgatóját. Kábítószer­­csempészeket lepleztek le Szófiában Szófiából jelentik: A bűnügyi rendőrség­nek sikerült lelepleznie egy bűnszövetkezetet, amely kábítószereket csempészett be az or­szágba. Az ügy főszereplőit letartóztatták. A vizsgálat megállapította, hogy igen nagy­arányú kábítószercsempészés folyt és a kuta­tások során kilenc kilogramm heroint és két kilogramm morfiumot foglaltak le. Az ősz­­szes bűnösöket letartóztatták.

Next