Magyar Hirlap, 1935. december (45. évfolyam, 274-297. szám)
1935-12-25 / 294. szám
Szerda hogy talán mégis inkább színházi szakembert kellene odatenni, senkinek sem jutott eszébe, mint ahogy ez Magyarországon azelőtt is, azóta is állítólag még néhányszor megesett már.) S hogy mind a három tendencia kielégüljön, a Zichy-dinasztiából való, de nem a grófi, hanem a köznemesi ágból való Zichy Antalt nevezték ki ideiglenes vezetőin, aki amellett beamter is volt, t. i. tanfelügyelő. Zichy Antal határozottan tehetséges és sokoldalú poligráf volt, csak talán éppen a színházhoz még csak nem is konyitott. Becsületességének legjobb bizonysága az, hogy csupán alig pár nap választotta el attól, hogy végérvényesen őt nevezzék ki intendánsnak, amikor egyszerre csak egészen váratlanul s a nyilvánosság számára adandó minden indokolás nélkül visszalépett a jelöltségtől. Úgy látszik, azok a hónapok, amelyek Teleki-féle drámabíráló bizottságbeli tagsága még nem elegendő kvalifikáció a Nemzeti Színház veztésére. Lehetséges ugyan, hogy politikai motívumok is közrejátszottak lemondásában. Andrássy Gyula fénykorát éli, éppen most nevezi ki Ferenc József Beust gróf utódjává a Monarchia külügyminiszterévé és a császári ház miniszterévé. Ebben pedig rendkívül nagy szerepe jutott Orczy Béla bárónak, aki már 1868 óta volt Andrássy bizalmasa a Beust külügyminisztériumában s akinek Andrássy, a beau pendu, tulajdonképpen köszönhette azt,, hogy előkészítette számára a Ball-Platz-i állást. Andrássy alat most. Orczy lett a magyar ügyek vezetője a krilügyben s így az egyik legfontosabb pozíció: töltötte be — Andrássy után — a kettőt. Monarchiában. Érthető, a Andrássy hálá: akart lenni pacemaker-jével szemben. Min-Side iniend,8 jött nél, meggyőzték arról, hogy az Akadémia" zene A Nemzeti Színház éléről Angliába Az egykor óriási vagyonú Orczy-család a 19. század második felében már meglehetősen leromlott anyagilag: a nagy épületdombár a Károly körúton, amely állítólag óránként egy aranyat jövedelmezett, már nem volt az övék, az Orczy-kertet még nagyapai nagybátyjuk, László báró ajándékozta a kincstárnak. Most pedig ketten voltak itt fiúk: a másik, Bódog báró, aki nemrégiben vette el az egyik legrégibb, de kisvagyonú erdélyi arisztokrata család leányát, Wass Emma grófnőt s házasságukból már kislány is született, Orczy Emma baronesz, aki majdan, mint előkelő angol úr neje és mint a Vörös pimpernel írója szerez írói hírnevet az angol nyelvterületen. Orczy Lőrinc, miként ezt éppen az idétt mutatta ki Arany János zseniális költő volt. Most tehát Andrássy Gyula gróf az udódjánál, Lónyay Menyhértnél egész súlyát latba vette, hogy Bódog bárót nevezzék ki a Nemzeti Színház intendánsává. A kinevezés politikai tényét még azzal is aláhúzták, hogy az új intendáns mostantól kezdve már csak közvetlenül a belügyminiszternek felelős, senki mással szemben felelősséggel nem tartozik. Ezzel a rendelkezéssel az intendánsi állást kiemelték az állami adminisztráció szürke hétköznapjából s annál is nagyobb súlyt adtak neki, mert hiszen az ekkori belügyminiszter, Tóth Vámos, meglehetős színtelen, súlytalan ember volt s így Orczy voltaképpen azt tehetett, miniszterének felelőssége mellett, Amit akart. És Orczy ezt a helyzetet — igaz, hogy a színház érdekében — alaposan ki is használta. Olyan fényűző előadásokat produkált, hogy az ilyesmi eddig hallatlan volt magyar földön. Nyomban kinevezése után alaposan felemelte a színházi tagoknak, persze, főként az operai kórusnak és a balletkornak a fizetését, s ugyancsak szerződtetgette az új tagokat is, főként a kórusban és a balletben. Nem csoda, ha 190.000 forint évi bevétel mellett ilyen körülmények között 51.000 forint volt az Orczy-éra utolsó esztendejének deficitje. Amellett az alapokat sem ellenőrizte senki s itt is különböző hiányok mutatkoztak. Előbb csak az egyes sajtóorgánumok kezdték az Intendáns gesztióját bírálgatni, de aztán már a képviselőházban is mind erélyesebb kritikák hangzottak el. A kormány azonban — Lónyay Menyhért kormánya! — mindvégig tartotta a hátát ezért a kissé enrichissez nous-típusú rezsimért. Ellenben alig hogy Lónyay megbukott s az utána következő minisztériumban Szapáry Gyula vette át 1873 március 5-én a belügyi tárcát, tíz napon belül Orczynak is le kellett mondania az intendánsságról. A báró nagyon rossz néven vette, hogy jószándékú, bár felettébb költséges igazgatását ennyire félreértették, megharagudott hálátlan hazájára és Coriolan módjára, családostul együtt elköltözött Angliába. Többé haza sem tért A legjobban talán az bántotta, hogy maguk a színház tagjai — persze, inkább csak a drámaiak s azok közül is inkább csak a férfiak — ellene fordultak s amikor az intendáns valami nagyon becsületsértőt mondott róluk egy társaságban, palotaforradalmat rendeztek ellene Miként Valaki József kitűnő Magyar Színészet történetében elmondja, a színészek küldöttségben jártak a belügyminiszternél s a sértés miatt vagy az intendáns menesztését, vagy a saját szerződésük felbontását kérelmezték. A kínos ügyet aztán úgy applanálták, hogy Orczy visszavonta a sértését s a színészek megelégedtek ezzel az elégtételel, egy művésznek kivétrével. Ez persze Molnár György volt, aki Biatthyányné Apraxin Júlia grófnővel való bensőséges és művészi barátsága óta némi kis sznobériába esett s ezt az elintézési módot magára nézve nem tartotta kielégítőnek. A „gatyás“ műfaj önállósítja magát Orczy távozásával újból provizórium indult meg a színháznál, igaz, igen szerencsés auspiciumok közepette, amennyiben ideiglenesen Szigligeti Edét bízták meg a színház vezetésével, akinek pedig, főként eleinte, nem volt könnyű a helyzete, mert részben még kötötték a kezét az Orczy által lekötött hosszúlejáratú, drága szerződések, részben pedig eleinte még nem is volt meg saját pályatársai között a kellő és szükséges tekintélye, úgy hogy még a saját rendezője is, Mr névtelen cikkekben, támadta őt a napisajtóban. Illetékes körök úgy érezték, hogy az igazgató tekintélyének alátámasztására, szükség van újra egy intendáns, természetesen egy főrangú intendáns kinevezésére. S ezúttal — ezt tárgyilagosan meg kell mondanunk — csakugyan helyes terv volt az, hogy az igazgatót mentesítik a pusztán adminisztratív jellegű munkáktól s kizárólag a művészi és irodalmi vezetést bízzák rá, mert hiszen a most következő évtizedben aktuálissá vált a nagy színházreformok csakugyan egész ember erejét igényelték. A Nemzeti Szóház rákfenéjét kellett ugyanis gyökerében kigyógyítani: a drámai szaknak az énekes szakkal való törvénytelen együttélését, amely kezdettől fogva okozta a folytonos viszályokat, a sajtótámadásokat s a színháznak a közönség szemében való időnkénti népszerűtlenségét. Most, a 67-es kiegyezés után, immár eléggé erős volt a főváros magyarnyelvű közönsége ahhoz, hogy egy önálló drámai színházat is be tudjon estéről-estére tölteni, a királyi civillistából való hozzájárulás is biztosíthatta szükséghiányok fedezését s így elérkezett az ideje annak, hogy az énekes színházi szakma kivonuljon a Nemzetiből. Erre a különválásra annál is nagyobb és sürgetőbb szükség volt, mert részben természetesen maguk a nemzeti színházi színészek sem nézték jó szemmel az ő „magas“ művészetüket devalváló „dalolásokat“, részben pedig — már amennyire a dolog az új magyar műfajt, a népszínművet illette — a főrangú intendánsok is meglehetős szkepszissel látták ennek az új „gatyás“ műfajnak (egyikük nevezte el annak) a felvirágozását. A most következő 1875—1884-iki évtized ennek a különválásnak a jegyében folyt le s ezt az egy évtizedre terjedő operációt a magyar színházi intendánsok egyik legértékesebb, de egyben legeredetibb alakja, Podmaniczky Frigyes vezette végig. Intendánsságának első évére esik a főváros által alapított Népszínház alapítása, utolsó esztendejében pedig végre megnyílt a M. Kir. Operaház. Hogy éppen Podmaniczkyra esett az illetékes körök választása, annak a legkülönbözőbb okai voltak. Őrá nézve csak másodsorba.n áll az a tapasztalati tény, hogy a Nemzeti intendánsává rendszerint egy, a kormányzat mellett magát exponáló, egyébként leszegényedett mágnást illik kinevezni. Hiszen tagadhatatlan, hogy Podpianiczky is immár közel másfél évtizede volt kormánytámogató képviselő, amikor intendánssá kinevezték. De komolyabb szempontok is szólottak mellette, ő ugyanis ekkor már második éve volt a Közmunkatanács alelnöke, márpedig éppen a tervbe vett színházi reformok végrehajtásánál igen nagy szerep jutott a főváros Közmunkatanácsának is, úgy a hely megválasztása, mint az építkezések végrehajtása tekintetében. Aztán meg bizonyos kabbala is fűződhetett ahhoz a tényhez, hogy fiatalkorában Podmaniczky éppen annak a Ráday Gedeon grófnak volt követi írnoka, aki olyan sikerrel volt három ízben is a színház intendánsa. Aztán meg azt sem lehet teljesen figyelmen kívül hagynunk, hogy Podmaniczky — mai szemmel nézve ugyan igen gyönge, de a maga korénak szebblelkű honleányai által szívesen olvasott — író is volt, ami pedig captatio benenilentiae tekintetéből mégis csak latba esett akkor, amikor a közönségnek a most már tisztán a saját lábára ártott drámai színvcuk/ ul«-3 kalyj/.Ltjaiutaitii *•****■* esetére a netán mégis beköveetkező anyagi házba való édesgetése volt a főfelada. HÍRLAP 1935 december 25. 29 Pepita de Olíva a portugál táncosnő és a pepítanadrág A Ráday Gedeon oldalán töltött esztendőit egyik maradandó emléke volt Podmaniczkynál az ő furcsa, különcködő inhaviselete, amelyet még az akkori Walesi herceg, a későbbi VII. Edward is megmosolygott Pesten tartózkodási idején. A nemzetiszínházi Ráday-rezsim egyik legnagyobb sikereket elért vendége volt ugyanis a Pepita de Oliva nevű andalúz táncosnő Egy neves kórtanú, Porzó (Ágai Adolf), ilyenformán írja le a hatást, amelyet ez a ballerina Budapest közönségére gyakorolt. — Elmondhatatlan volt az a láz, amelyet ez a bájos, szépséges táncosnő okozott, midőn kibontva dús fekete haját, igézetes szemeinek emésztő tüzet szerte lövelve és kecses ívbe hajlítva szobrászi karjait s patyolat kezeivel csattogtatva a caslagattát, már inkább kígyómód hasadozva testével, mint lábaival fejtette az „Előle" táncot s ejtett mámorba öreget s őrjített meg fiatalt. Családokban s közhelyeken csak e körül a Kirké körül folyt a beszéd. A penitizmus görcse rántott össze minden szíveket. Ismertem egy agglegényt (gyógyíthatatlan fiatalságban szenvedett), aki lakásának minden falát, asztalát s pócát tele aggatáa „gyilkosnak“ (így nevezte) arc- és jelmezképeivel s szobrocskáival. Még ma is él emléke ennek a, Jókaival szólva, észrontó aszonynak neve abban a kockás kelmében, mely „pepita“ néven ismeretes. És közülünk ki nem hordott pepitanadrágot, pepitanyakravalót ? Ismeretlen fajtája: a trismus pepiticus, melyet dr. farmai, a kórház igazgatója, persze nem hivatalosan, külön így klasszifikált: morbus asinorum. Úgy jártak a pesti arszlánok ezzel a Pepitával, mint félévszázaddal korábban a magyar hölgyek Madame Maria Vigano-val, aki Pozsonyban vendégszerepelt mint táncosnő, s akinek kurta szoknyáját kapták fel akkoriban divatnak s arról nevezték el magyarosan viganónak. Ezúttal azonban Podmaniczkyn szárad az új divat bűne. Az történt ugyanis, hogy az akkor még fiatal bárónak egy éjjel egész garderóbját ellopták ismeretlen tettesek, úgyhogy reggelre kelve nem volt mibe öltöznie. Ekkor eszelte ki bosszúságában (mert bizony meglehetősen szűkös anyagi viszonyok között élt), hogy ezentúl olyan egyéni ruhában fog járni, melyet senki sem fog tőle ellopni, mert nem lesz érdemes, rögtön rájönnének, kitől ered. Így határozta el magát Podmaniczky arra, hogy a táncosnő kockás, „pepita“ szövetéből csináltat magának félig lengyel, félig angol szabású mixtum-kompozítumot s amellett olyan mély kivágású, lehajtós gallért fog sorolani, hogy a kivágás egészen a melle közepéig érjen le. Nyakkendőjében pedig beletűzve piros szekfűt hordott állandóan. Ehhez a viseletéhez aztán hű maradt egész holta liányáig az az ember, aki húszéves korában egy pesti követválasztáson azzal bolondította meg a pesti nőket, hogy lobogós ingű betyárruhában, fokossal a kezében, lovát szőrén ülve meg, robogott végig a pesti utcákon. Hát mi tűrés-tagadás, különc volt az életében a derék Podmaniczky Péci báró, ahogy az egykorú vicclap elnevezte, de ezt az excentricitást valahogy már a vérében hozta magával, hiszen már az első Podmaniczky báró, János is, akit II. Ulászló korában iktattak a birodalmi bárók sorába, a saját nagynénjét, édesanyjának nővérét vette feleségül, ami eddig bizony eléggé ritkán esett meg a világhistória során. Frici báró különcködése még a katonaságnál sem tagadhatta meg magát, amikor a szabadságharc után büntetésből közlegénynek soroztak be a Irénhez, valamelyik taliánországi ezredbe. Itt dacból adta az urat, csak azért, hogy fülöttéseit bosszantsa. Fehér glaszékesztyűben kente kunimászal a szekereke s minden szekérhez új pár kesztyűt húzott. Nem is bírták ki soká s nyilván azért engedték már 1850-ben haza, hogy megszabaduljanak tőle. Itthon aztán az irodalomra adta magát, s könyveit, főként az annak idején nagy példányszámot elért „Alföldi vadászok tanyáját“ nem annyira írói kvalitásai miatt olvasták, hanem azért, mert tudták a szerzőjéről, hogy titokban öszeköttetésben maradt az emigrációban szorult magyar forradalmárokkal s az így szerzett értesüléseit szép hegedűszóban belefonta regényeibe is, — vagy legalább ilyesmit véltek az olvasók a könyveiből kiolvashatni. Sok rokon, sok állás A nemzeti újraébredés korában aztán, amikor megszületett a nagy szintézis a néhai forradalom és az új legitimizmus között, a kialakuló rezsimnek éppen kapóra jött ez a leszegényedett mágnás, a maga kitűnő históriai nevével, forradalmár múltjával, írói velleitásával, megszelídült jelenével, és a nacionalista újraébredésnek egyelőre hatóságilag is megtűrt válfajával, amely ugyanis a lokálpatriotizmusban élte ki magát Hiszen híres volt Podmaniczkynak az a felmondása, hogy ő sehol a világon nem tud sem olyan jól telelni, sem olyan jól nyaralni, mint Budapesten- Amellett abszolúte becsületes úr volt, úgyhogy bárhol kellett a Lónyay-korszak elmúlta után egy-egy tisztakezű ember, oda elsősorban Podmaniczkyt állították, már csak azért is, mert mindenféle hivatásában hihetetlenül lelkismeretesen dolgozott. Azért is, hogy nagyszámú elszegényedett rokonságát támogathassa, így került hát a legkülönbözőbb hivatalokba: volt az északkeleti vasúttársaság személyzeti főnöke, volt a közmunkatanács alelnöke, volt képviselő s mint ilyen a legkülönbözőbb bizottságok előadója, volt városbizottsági tag, volt biztosító társasági elnök, volt szabadságolt állományú honvédkapitány (utóbb őrnagy), s volt tíz éven ker észtül színházi intendáns. Annyi volt a hivatala és a tisztsége, hogy utóbb már maga sem tudta szokat mind számon tartani s egy szép napon, valami fontos szavazás alkalmával, megjelent a városháza termében is, miközben egészen megfelejtkezett arról, hogy hiszen ő már húsz évek óta nem tagja a városi képviselőtestületnek. Szépen le is szavazott s az elnöklő polgármester, akit mélységesen áthatott a tisztelet ez iránt a maga korában nagytekintélyű úr iránt, nyugodtan hagyta őt leszavazni s csak az eredmény kihirdetésével jegyezte meg nagy tapintatosan. Egy szavazat leszámittatván ebből, maradt ennyi... Bármennyire lelkiismeretes volt is Podmaniczky a maga intendánsi hivatalában, persze azért mégis megeshetett vele, hogy egy hivatalokat a hosszú évek során valami nagyobb összeget sikkasztott. Podmaniczky a saját zsebéből kifizette a hiányt s amikor aztán barátai megkérdezték tőle, hogy hát vájjon nem vette-e észre az idők során a hamis könyvvezetést, Podmaniczky dörmögve így felelt: — Dehogynem, sőt tudtam is az egész dolgot, de éppen azért undorodtam attól, hogy a könyveibe belenézzek ... A kockás gróf a magyar irodalomban — A kocka jelében intett a boldogság. Láttam versét egy tanulótársamnak, melyet „Hozzá“ intézett s melyet maga csinálta pepita-papirosra rótt rá: a fekete kockába a fehér, a fehérbe a fekete betűt pingálva bele. S el is küldötte a grafikának ezt a monumentális csodabogarát az imádott hölgy címére. És szenyóra Pepita takaros francia levélben köszönte meg a „grneieux“ figyelmet Én láttam, ezeket a kecses szarkalábakat, csúnyábbul írt a drága, mint Alexander von Humboldt. Az orvosi egyetemmel szemben a napestig diáknépes „Arany sas“-kávéházban állt egy rozoga zongora. Aki csak valamelyest tudott rajta, az „F. One“-táncot verte el, s házal a fiúk közül többen jártak is. Aki pedig nem értett a zongorához, egy szál ujjal böködte ki a népszerű dallamot. Kerge-nyavalya fogta el az agyakat s a Rókus-kórház naplója teszen róla tanúságot, megfigyelő osztályán hány elmére borított rá homályt a lelki nyavalyának addigran Podmaniczky kardot ránt az Opera szfínxjének hátán Intendánsi korszakának fénypontja volt az 1884-es év, amikor végre sikerült a két nem egymáshoz való sziámi ikret, a drámát és az operát szétoperálni s megnyílhatott a régi Hermina téren, ha az Andrássy út mentén, az Operaház. Podmaniczkynak, aki fiatal éveiben karddal a kezében harcolt Ferenc József ellen, most végre megadatott, hogy ugyancsak karddal a kezében harcolhasson ugyanazért a Ferenc Józsefért. Az Operaház megnyitásakor ugyanis óriási tömegek rekedtek a színházon kívül, részben olyanok, akiknek nem volt jegyük a megnyitó előadásra, kisebb részben pedig olyanok, akiknek volt jegyük, de éppen a színház előtt tolongó tömeg miatt nem tudtak a kapuhoz férkőzni. A tömeg óriási zaivajgás körében megrohamozta a színházat, úgyhogy a zaj behallatszott a nézőtérre is, ahol udvari páholyában már ott ült az uralkodó. Podmaniczky, aki erre az ünnepélyes alkalomra levetette excentrikus pepita-ruháját s a király által nemrégen ajándékozott honvédőrnagyi rangjának megfelelő tiszti uniformisban volt, dühösen kirontott a színház elé, ahol a rendőrség már képtelen volt a tömeg ostromával megbirkózni. Erre az intendáns felugrott az egyik szfinkszre, kirántotta kardját és sajátkezűleg kezdte onnan a tömeget kardlapozni. Amikor a király megtudta, hogy mi történik odakünn az orran, indignálódva otthagyta az oldalsó „udvari“ kapun a színházat. Az eset bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a „kockás báró“ rövidesen elhagyja az Intendánsi széket: nyilván regelte a király előtt, hogy annak első látogatása a magyar operában ilyen botrányba fulladt. Ferencz József azonban nem neki rótta fel az esetet, mert hiszen az eset ellenére is kinevezte őt valóságos belső titkos tanácsossá.