Magyar Hírlap Képes Melléklete, 1984
1984-01-07
„Ki a Francia Köztársaság elnöke?” A kérdés elhangzása után vagy 500 gyerkőt nézegetett egymásra tanácstalanl. 1956-ot írtak, a fran,ciák választási lázban égtek, s lám, egy compiègne- moziteremben tartott összejövetelen a srácoknak halvány fogalmuk sem volt arról, hogy ki az ország első közjogi méltósága. Charles de Gaulle? Victor Hugo? Clémenceau? Az ifjak kobakjaiból e „jelöltek” nevei pattantak ki... Ám amikor azt kérdezték tőlük, hogy vajon ki a helyi lap, a l’Oise- Matine igazgatója, szinte kórusban vágták rá: Robert Hersant! Senki sem tévesztette el a nevet... Azóta, persze, sok víz lefolyt a Szajnán is, és Hersantról ma már nem csupán a compiegne-i kölykök tudják, hogy kicsoda. Sőt, Franciahonban nagyon is tudják, hogy ki is Robert Hersant. Hiszen például manapság már senki sem írhatná meg — egy elveszített sajtóperódiuma nélkül —, hogy Hersant úr ifjú korában a többi között Hitlerrel kollaboráló pétainista rezsim ifjúsági vezetője volt... Robert Hersant ugyanis nem más, mint Franciaország legnagyobb sajtóbirodalmának tulajdonosa, aki hol kuncogva, hol haragos szemöldökráncolással ugyan, de mindig kijátszotta a Franciaország felszabadulásakor hozott törvényeket, s állandóan új lapokkal gyarapította gyűjteményét. (Akkor, 1944-ben, De Gaulle tábornok kormánya idején ugyanis olyan törvényt léptettek életbe, mely szerint egy ember tulajdonában csupán egyetlen napilap lehet. S ezt a szigorú rendelkezést egyébként mindmáig be is tartották — Hersant kivételével!) „Megtanultam a megvetést. Anélkül, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is elbátortalanodtam volna.” Robert Hersantnak ez a megjegyzése — amit még 1956-ban tett, midőn első ízben választották a nemzetgyűlés tisztelt tagjai sorában, egyszersmind jól jellemzi magát az embert is. Hersant sajtócsászárt, aki befelé fordulva, csak a családjára figyelve él, a környező világot csak annyira méltatja figyelemre, amilyen mértékben hasznot húzhat belőle. Így azután, nem véletlenül, kipróbált munkatársakkal is veszi magát körül. Elfogadja, hogy enyhén szólva nem örvend közszeretetnek, még azon politikai körökben sem, amelyeknek érdekeit pedig oly hűségesen (ki)szolgálja. Nem nagy kaliberű üzletember ez a császár, nem is különleges képességekkel megáldott menedzser, ahogyan például a Le Figaro megvásárlásakor lefestették őt, s még az újságírásban sem különösebben járatos. „Csupán” gátlástalan vállalkozó, aki ért a pénzügyi manipulációkhoz és fittyet hány a törvényekre, s aki a többi között azzal hökkentette meg honfitársait, hogy egy csapásra vágta zsebre a három legnevesebb párizsi napilapot, a Le Figarót, a France-Soirt és a L’Aurore-t. „Egy kicsit többet akartam, mint mások” — idézte őt a minap a Le Nouvel Observateur, nem minden él nélkül. „Kicsit többet” akart és „kicsit másként” is tett, mint mások. Ez igaz. Hiszen azóta, hogy a háború után megalapította később hallatlan népszerűségre szert tett hetilapjait (a vitorlástulajdonosok kedvenc lapját, az autósok újságját és az ínyencek kereste La bonne cuisine-t), már megszerezte a legillusztrisabb párizsi „nagyokat” is, bekebelezett vagy féltucat megyei lapot , s jelenleg a francia sajtónak mintegy 20 százalékát ellenőrzi. S tette-teszi mindezt szemrebbenés nélkül, az érvényes jogszabály ellenére. Technikája mindig is viszonylag egyszerűnek látszó, de meglehetősen csalafinta volt: majd’ mindig csapnivalóan rossz anyagi helyzetben levő újságot vásárolt föl — olcsón természetesen —, majd az általános (kiadói, szerkesztőségi, nyomdai) költségek csökkentésére hivatkozva elbocsátott újságírókat, összevont szerkesztőségeket, saját szája íze szerint formálta e „kreációinak” stílusát. Épülgető sajtóbirodalma, ennek nyomán, valóban rentábilis vállalkozás lett, csak egyúttal színtelen, erősen középszerű sajtóvá alakult. Hersant pedig azzal érvel, hogy tönkrement újságokat mentett meg, s ha elbocsátott is néhány újságírót, azért sokuk munkahelyét mégis biztosította. A mindent „kimazsolázó” krónikások szerint 1973 ősze körül történt változás az Hersant-taktikában. Addigra ugyanis már megszerezte a közvélemény befolyásolására a párizsiaknál is alkalmasabb, valamire való megyei lapokat, s nyíltan hangoztatta, hogy számára mindez csupán ugródeszka: a francia főváros sajtójára akarja rávetni magát. Ez meg is tör-