Magyar Hírlap Képes Melléklete, 1984

1984-07-28

Az utóbbi száz évben több tucat cikk, tanulmány foglal­kozott Petőfi arcképeivel, hitelességükkel. Az ábrázolá­sok hitelességének kérdésében legcélszerűbb a kortársak­hoz fordulnunk, azokhoz, akik ismerték, látták Petőfit, s meg is ítélhették a róla készült arcképeket. A feljegyzé­sek szerint a költőről életében négy metszet, két, Orlai Petrich Soma festette olajkép és két dagerrotípia készült. A képzőművészek munkáiban azonban — különösen a későbbiekben, amelyek már az országos hírű költőt ábrá­zolták — több a fantázia, a romantikus hevület, mint a pontos megfigyelés. ,A kortársak véleménye szerint egyik sem találó...” — összegzi a téma legalaposabb feldolgo­zója, Várkonyi Nándor (Petőfi arca. Janus Pannonius Társaság, Pécs, é. n. 1940.). Jókai Mór 1848 című művében így írt erről: „Petőfi nem volt egy eszményi alak egy férfiban. Hátramaradt arcképei közül csak az az egy hű, melyet legelőször raj­zolt Barabás, ahol Petőfi két kezét hátratéve tartja, a töb­bi mind eszményítve van. Termete szikár, középnagyságú, arcszíne sápadt, szemei apró feketék, szemöldei satyrvo­­nalban menők, orra hegyes, tövén a homlokánál benyo­mott, haja fölfelé szoktatott, szája kicsiny, s egy rendet­lenül előreálló fog miatt gúnyos kifejezésre nyíló.” A jó barát alapos ismeretén nyugvó jellemzés valóban eltér az idealizált képzőművészeti ábrázolásoktól, s kortársak vé­leménye abban is megegyezett, hogy „valamennyinél hí­­vebb a Daguerre-féle kép” (Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Budapest, 1905. X. kötet). „Ha egyetlen arckép sem maradt volna fenn, csak a daguerrotypia, akkor is teljesen hű és jó képet alkotha­tunk magunknak arról, hogy Petőfi milyen volt. Erre leg­jobb bizonyíték az, hogy újabb művészeink, akik Petőfit festették vagy rajzolták, csakis ebből a képből indultak ki” — állapította meg Ernst Lajos (Petőfi arcképei, Buda­pest, 1922. Az Ernst Múzeum kiadása). Persze, találónak fogadhatjuk el Sass Istvánnak, Petőfi gyerekkori barátjának megállapítását: „...alig is fogunk hozzá teljesen hasonló arcképet leírni, mert — mint jól ismerjük őt — kedélyének végtelenszerű csapongásai sze­rint a naponkénti találkozás, összejövetel, s kedélyes mu­latsága közben is akárhányszor más alakba tevődtek vo­násai.” (A Hon, 1879. szeptember 2.) Valóban jámbor óhaj lehet csupán, hogy egy arckép a személyiség teljes gazdagságát megmutassa, viszont karakterének néhány jellemző vonását kifejezheti. Ezért talán nem érdektelen felidézni a kortársak és a Petőfi­­ikonográfia által hitelesnek elfogadott dagerottipia (egy kis, 6X9 centiméter méretű, ezüstözött rézlapra fényké­­p­i módon készült képmás), kultúrtörténetünk felbecsül­hetetlen értékű darabja történetét. Kertbeny Károly, Petőfi barátja és verseinek németre fordítója a Koszorú című folyóiratban, 1879-ben megje­lent cikkével indította el a Petőfi-ikonográfiát. Nemcsak értékelte a költő arcmásait, köztük a dagerrotípiát, ha­nem ismertette a kép történetét is: „Petőfi Zoltán, ki 1870. nov. 5-ikén halt meg 22 éves korában, egy ilyen daguerre-féle képét őrizte nagynevű atyjának. A fénykép Petőfi Zoltán halála után dr. Belitzay Imre birtokába ke­rült, s másolatai az írói és művészi körökben csakhamar elterjedtek... A legsajátságosabb azonban, hogy e daguer­­rotipia létezéséről (korábban) még a költő legbizalma­sabb barátainak sem volt tudomásuk. 1868-ban halt meg Petőfiné, s az ő holmija közt találták ez arcképet, melyet utána fia, az akkor húszéves Zoltán örökölt. A fénykép tehát csak Szendrey Júlia számára készülhetett, ki hihe­tőleg gondosan őrizte azt.” (Kertbeny Károly: Petőfi arc­képeiről. Koszorú I. 1879.) Mint azóta a téma kutatói, elsősorban Rózsa György — aki a századunkra már elveszettnek hitt képet szívós kutatómunka és a véletlen szerencse segítségével 1949-ben újra felfedezte — kiderítette, hogy a kép Petőfi és Júlia megismerkedése és házassága között eltelt időben, tehát 1846. szeptember 8. és 1847. szeptember 8. között — való­színűleg 1847-ben — jegyajándékul készült Júliának. A felvétel készítőjének kiléte azonban változatlanul ho­mályban maradt. A Pesti Napló Petőfi Albuma Strelisky Lipótnak, a negyvenes évek leghíresebb fényképírójának tulajdonítja. Szinnyei József szerint viszont (az egyébként teljesen ismeretlen) Friedrich fényképész készítette 1847 tavaszán vagy nyarán, de állítását ő sem támasztja alá. Jókai szerint a kép Pesten készült, ami azért is valószí­nű, mert ez időben vidéken még nemigen működtek dager­­rotípia-műtermek. A rejtélyt fokozza a kép felső szélének közepjén, annak idején a keretezés alatt levő GRB betű­csoport, amelyből hiába próbáltak valamely ismert fény­képész nevének rövidítésére következtetni. Kertbenytől értesültünk arról is, hogy Petőfiről egy másik dagerrotípia is készült: „Jókai Mór... azt állítja, hogy 1846-ban a Ferenciek terén, abban a régi, még ma is fennálló földszintes házban, mely a Kalap és Egyetem utcák szegletén fekszik, egy ilyen fényképező települt le, kinek nevére azonban többé nem emlékezik. Ennél ké­­­szült 1846-ban Jókainé asszony (akkor még Laborfalvy Róza) ma is tisztán kivehető Laguerre-féle képe, valamint később, 1848-ban az a nagyobb kép is, mely Bulyovszky Gyulát, Nyári Albertet, Jókai Mórt, Vasvárit és Petőfit egy lapon ábrázolja, de amelynek hollétéről Jókainak nin­csen tudomása.” (Kertbeny i. m.) Ez a kép sajnos válto­zatlanul lappang, vagy — mint dagerrotípiáink túlnyomó többsége — megsemmisült vagy a felismerhetetlenségig elhalványodott. Visszatérve a megőrzött dagerrotípia történetére. Be­­liczay, Petőfi Zoltán katonaorvos barátja a becses erek­lyét a Nemzeti Múzeumnak szánta örökül hagyni, de ad­dig is nyilvánosságra akarta hozni. Ezért többször is le­másoltatta és különböző lapokban publikáltatta, mint er­ről Ernst Lajos tudósít: „A daguerrotypia 1869-ben jelent meg először a Vasárnapi Ujság­ban... Sajnos, nincs fel­jegyezve hogy ki rajzolta, csak a metsző, Pollák neve van feljegyezve. Másodszor 1874-ben a Magyarország és Nagy­világban Székely Bertalan rajza után jelent meg famet­szetben. Harmadszor 1879-ben a Koszorúban, melyet Sza­­na Tamás szerkesztett... Székely Bertalan volt az első (név szerint ismert), aki a daguerrotípiát lerajzolta, a raj­zon látható, hogy a kéz és a szék utólag hozzá van raj­zolva. Szerencsére ugyanebben az időben Ágai és Szana a képet átadták Jankó Jánosnak is lerajzolás végett, ki köz­tudomás szerint egyike volt a legjobb rajzolóknak, aki azt bámulatos lelkiismeretességgel és pontossággal rajzol­ta le.” Jankó a dagerrotípiáról selyempapírra kopírozva és pantográffal nagyítva készítette rajzát, de mivel az el­mosódott részleteket nagyítóüveggel sem tudta megfele­lően kivenni — arról panaszkodott, hogy belefájdul a sze­me —, másolatán ezért a karokat elhagyta, mellképet raj­zolt derékkép helyett. Székely rekonstrukciója rosszabbul sikerült, ülő helyett álló alakot rajzolt, s széktámla helyett könyveket a költő hóna alá. A pontosabb bemutatás kedvéért Beliczay maga is lefényképezte, s neves szakfényképészekkel, Beszédes Sándorral és Országh Antallal is készíttetett 1877-ben az egyre halványuló lemezről fényképfelvételt, de egyik rep­rodukcióval sem volt megelégedve. Ezért végül Klösz Györgyöt bízta meg a munkával, akinek reprodukciója végül is a Koszorúban — Kertbeny írása illusztrációja­ként, alatta Petőfi fakszimile aláírásával — jelent meg. (A lap minden példányába a negatív lemezről készült kópiát ragasztották be.) Kertbeny részletesen elemzi tanulmányában a dager-► D^MHD3

Next