Magyar Hírlap Képes Melléklete, 1985
1985-01-05
Aztán az Inzsenyerszkibe, azaz a északi alakulathoz kerültem, mert jász vagyok. A nagy átkelésre keltünk, de én még nem tudtam. Pont építettünk, meg ladikot, aztán a vjetektől nagy gumicsónakokat itunk. Húsvétkor értünk a Drává- , április 11-én 23 órakor kezdtük az esést. Teljes csöndben kezdődött, aztán elszabadult a pokol. Sokan isztultak. Utána hidakat építettem is, meg javítgattam, még 1945 nyarsztán leszereltem, megint halász. 1945-től szövetkezetet alakítotbukovinai Istensegíts községben ács Ambruséknak 1941-ben azt dták a boltban, ha gyufáért menek egyetek érte Budapestre. A ■ítési akcióban kerültek Csanta, egy házba, ahonnan akkor már ■arták a szerbeket. Ott jelentkepartizánnak 1944 novemberében,esen, 30 másik székely legény A Petőfi-zászlóaljba került, ami 5b brigáddá nőtt. Bolmányig halott kapott fejsebet, ahol a petőfiőparancsnoka, Kiss Ferenc is elaki Kovács Ambrusinak jó óravolt. De akkor már március volt, télen át felderítő volt. Tizen voltak együtt, hármasával sártalódtak lassanként Ausztria főszovjet dobtáras géppisztolyuk megtanították őket bánni vele meg arra: ha nem muszáj, ne haszc. Nekik nem az a dolguk, hatunk, és amikor elvégeztem egy szaktanfolyamot, elnök is lettem, a bajai szövetkezetben. De a legirigyebb emberek az orvosok meg a halászok. Összevontak bennünket, én meg viszszaszálltam a csónakba, 72-ig, amikor nyugdíjba mentem. Még utána is jártam a vizet. Most már csak a 160—170 tőke szőlőt műveljük az asszonnyal, meg ami közte terem. Amióta tévé van, a szomszédok is alig járnak öszsze. A régi halászszerszámaimat, eszközeimet a múzeumnak ajándékoztam, nagyon megörültek neki, ki is vannak állítva, nem, hogy a jelentést eljuttassák, ahová kell. Főleg az égi aknától félt, a hangjától, bár megmondták: fület befogni, szájat kinyitni. 44 karácsonyán egy szerb faluban szálltak meg. Kérdezték az asszonyt, tudna-e nekik valami karácsonyit adni. — Kukoricakása jó lesz? — kérdezte. — Mert más nincs, a németek mindent elvittek. — Akkor jólmodtuk, és örültünk, mert meleg volt. Utána megint felderítőbe mentünk, ott volt éjszaka a nagy erdő, a magas fenyő, az ágán hó volt a díszítés. Alá álltunk, de énekelni nem lehetett— ilyen karácsony volt az. — Hát a mostani? — Levágtuk a nagy göbét, a torra összejöttek a gyerekek, azaz csak a lányom a férjével, meg a két unokával, meg a fiam, csak a menyem nem, két hónapos a kicsije. — Amire leszereltem, a szüleimet továbbtelepítették ide, Csátaljára, ahonnét a svábok elmenekültek. Többet vissza se jöttek. Apám földet kapott. Helyi lányt vettem feleségül 1948-ban, aztán az állami méntelepre mentem, s azóta is, a nyugdíjig az állami gazdaságban dolgoztam, 34 éven át. Előbb szekérrel, aztán gépkocsival, de a fő szerszám mindig a vasvilla volt: hol takarmányt hordtam, hol trágyát. Mióta nyugdíjba mentem, szőlőt, fát metszek, állatot nevelünk az udvarban. Ha a tévé — mert nálunk a jugoszlávot is jól lehet fogni — ezeket a partizánharcokat mutatja, mondja már a családom is: „Ilyen volt ez apáméknál is.” Csak sokszor még sokkal csúnyább. A bukovinai felderítő éjszakája ifi brigád parancsnoki és törzskara 1945 márciusában Kovács Ambrus