Magyar Hírlap, 1969. május (2. évfolyam, 118-148. szám)

1969-05-04 / 121. szám

Magyar Hírlap KULTÚRA - MŰVÉSZET 1969. MÁJUS 4. VASÁRNAP Transzmisszió ANNO 1890. Váci utcai Korona-kávé­­ház. Egy napon a füstből, mely az újság­írók törzsasztalát körülborongta, éles hang harsant elő, mint Jupiteré a fel­hők­ből : — Közeledik, a tárcanovella divatja! Emlékezzetek rá, mit mondok! Aki száz­ötven sorban el tud mondani egy humo­ros, vagy szerelmes történetet, az ara­nyat fog keresni. A helyszíni tudósítás Herczeg Ferenc emlékezéseiből való. S rögtön utána ide­írom Dürrenmatt szellemes, bár némileg lekerekített megfogalmazását is, amelyet Elbert János idéz a Nagyvilág című fo­lyóiratban, a fiction — non fiction, szép­­irodalom — tényirodalom ügyében­ folyó vita során, egyre fogy „a még elmond­ható" történetek száma. Nyolc évtized választja el egymástól a két idézetet. Nyolc évtized, amely tanúja volt a hírlapi tárcairodalom sosem látott fellendülésének — és hanyatlásának. Mi­­hályfi Ernő az újságírók háztáji lapjában, a Magyar Sajtóban hangsúlyosan vetette fel legutóbb: „Hiányzik napilapjainkból a tárca, szervetlenül és főleg a­z életünk társadalmi problémáitól többnyire füg­getlenül kerül be néhány vers, ritkán olvasható mai témájú színvonalas foly­tatásos regény.” Emlékeztet arra, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a legkiválób­bak, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Szomory Dezső, Nagy Lajos, Hunyady Sándor, Krúdy Gyula, Tersánszy Józsi Jenő és mások regényei, novellái, karco­­latai előbb napilapban jelentek meg. S manapság? „Az egyik lap megkísérelt naponta közölni szépirodalmi tárcát. Túl­nyomó többségben semmitmondó volt és időszerűtlen, mai életünktől elszakadt írásokkal árasztották el középszerű írók, az élvonalbeliektől pedig alig lehetett el­helyezhető terjedelmű írást kapni.” Ha az irodalmi hetilap szerkesztőségét kérdezzük, ugyanezzel a gonddal talál­kozunk. Nem mások a problémái az iro­dalmi folyóiratoknak sem, s ha a kriti­kákat olvassuk vagy a könyvkiadókkal beszélünk, ott sem ismeretlen ez a hiány­érzet. MIBŐL ÉLNEK HÁT AZ ÍRÓK? — vető­dik fel mostanában egyre gyakrabban szakmai, kávéházi vagy magánbeszélge­téseken. Néhány esztendeje egy könyv­kiadói értekezleten hallottam egy adatot — máig is csóválom tőle a­­fejemet —, hogy Magyarországon nem kevesebb, mint kétezer író és költő van. A szám­adat nyilván egész sereg önjelöltet is magába foglal, de még így is riasztóan hat. Kétezer író! Nem egy tízmilliós országnak, adott pillanatban, hanem az egész világirodalomnak, ötezer év alatt is sok egy kicsit. Na, de ha nem két­ezer, hát legyen kétszáz. Ennyi is ép­pen elég ahhoz, hogy az újra, maira éhes olvasóközönség igényeit messzemenően kielégítse, bőven ellássa a napi- és heti­lapok, a folyóiratok, a könyvkiadók, a rádió és a televízió szükségleteit. S miért nem látja el? Sok tinta folyt már el a kérdés körül, ilyen vagy olyan vonatkozásban viták, cikkek, elemzések hosszú sora foglalkozott vele. Meg sem próbálkozom itt a rébusz megoldásával, csak margójegyzetekre szorítkozom. VOLT IDŐ — s a tőkés könyvkiadói rendszerben ma is az az idő van —, mi­kor az irodalom túlnyomó többsége ugyanolyan elválaszthatatlan része volt a kereslet-kínálat piacszemléletén alapu­ló kereskedelmi életnek, mint a többi „fogyasztási cikk”. Tudjuk, hogy ez így nem jó. Volt idő — nem is olyan rég —, mikor visszájára fordult a dolog, és e piaci szemlélet ellenhatásaként, naivan opti­mista, voluntarista felfogásból kiindulva, csak nevelni, azonnal, méterre, kilóra le­mérhető módon „használni” akart az iro­dalom. Rájöttünk, hogy így sem jó. Aztán volt idő, mikor az irodalom a társadalom élő lelkiismeretének rangját igényelte magának, olyan prófétai, rá­teszi jelzőapparátus kívánt lenni, amely az erre hivatott és hivatalos szervektől függetlenül, vagy éppen azokkal ellentét­ben, fejük felett“ csinál „politikát”. Ala­posan megtanultuk, hogy ez sem jó. S jött idő — sok vita, fortyogás, dör­­mögés bizonyítja, hogy még nem múlt el —, mikor az irodalom jó része és vele a művészetek legkülönfélébb ágai hol a „piac”, hol a „politika” elől valami te­rületen kívüli exkluzivitásba vonultak. Legkifejezettebben és legnyilvánosabban a művé­szfilm—közönségfilm ellentétben mutatkozott ez meg, de az ellentétpár könnyen felismerhető az irodalomban, a képzőművészetben (látványos formában — és misszió a közterületi szobrok körül zajló, nem­egyszer tettleges önbíráskodásokig fajuló vitákban.), a zenében s egyebütt is. MIÉRT VÁZOLOM FEL az alkotók és a közönség viszonyának ezt a rövidre fo­gott, következésként elnagyolt hosszmet­szetét? Mert leegyszerűsített voltában is, vagy éppen azért, igen jellemző. Mert e napokban, mikor kereken egy esztendős az Olvasó népért mozgalom, sok szó esik a „fehér foltokról”, arról, hogy a korábbi idők optimista statisztikai tetszelgésével ellentétben, még mindig meghökkentően kicsi azoknak a száma, akik rendszere­sen „olvasói" az irodalomnak és a többi művészeti ágnak. A mai társadalomban már egyre kevésbé magyarázhatjuk ezt gazdasági okokkal, hiszen az állam két évtized óta s egyre fokozódó mértékben — minden ellenkező aggodalom, bizal­matlanság beszédes cáfolatául, az új gaz­dasági mechanizmus idején is egyre fo­kozódó mértékben — vállalja a terheket az olcsó könyv s általában (a szó jó ér­telmében vett) „olcsó művészet” érdeké­ben. Nos, szerintem ezeknek a fehér fol­toknak a létében igen nagy szerepe van az előbb említett, az írók és a közönség kapcsolatában megmutatkozó zavaró je­lenségeknek. Mondjuk meg őszintén: irodalmunk jelentős része — így vagy úgy, ezért vagy azért, korszakonként vál­tozó okokból — nem hagyta magát sze­retni. S most érek vissza a kiindulási pont­hoz, a hírlapi tárcairodalomhoz. A nagy példányszámú napilapok mindennapos vagy hetes tárcarovatai, irodalmi mellék­letei kínálják a legjobb lehetőséget az irodalom kelendő és széles körben olvas­­ható-szoktató formáinak népszerűsítésére. A rövid, cselekményes, olvasmányos hír­lapi tárcanovella transzmisszióként köti össze a még fel nem tárt olvasórétegeket az irodalommal. Ez a transzmisszó a misszió. Ha pedig igaza van Dürrenmattnak, ha „elfogytak” a még elmondható történe­tek, hát szóljanak ezek a tárcák akár a magnótechnika nyelvén; az elapadó, aszá­lyos teremtőképzelet „serkentőszerének” ott van a dokumentarizmus, amelyben az élet beszél közvetlenül az élethez. (Per­sze, hogy azért sosem egészen közvetle­nül, benne van abban az író is.) Aki száz-százötven sorban el tud mon­dani egy érdekes, mai történetet, az ara­nyat fog keresni. Aranyat a szónak köz­vetlen értelmében is, meg átvitt értelmé­ben is: a közönség meghódításával, ol­vasóverbuválással, népszerűséggel. A ma­ga hasznára és a fehér foltok megszün­tetésére. Papp Antal A helyre, ahol először talál­­l­koztunk, nem emlékszem ,­ lehetett kávéház, szerkesztő­ség. De jól emlékszem szemé­re, kézfogására, mosolyára, hangjára. Tekintetében volt valami rejtőzködő nyíltság, té­­tovaságba rejtett határozottság, álmodozással felhőzött éles fi­gyelem. Ez a sajátságos fe­szültség jellemezte egész meg­jelenését, beszédmódját, gon­dolatfűzését. Ő volt a szelíd lá­zadó, a költő, aki el tudja vé­gezni a szépség varázslatát, de úgy, hogy ráébresszen a szép­ség tünékeny, csalóka látszatá­ra. Csend vette körül. Ennek sugárzása járta át azt a kedves kicsi lakást is, amelyet fele­sége épített kettőjüknek, s amelyet olyan tiszta fényes­séggel töltött be szerelmük: az ember önkéntelenül is lábujj­­hegyen járt a könyvek és a kecses bútorok közt, hogy fel ne rebbentse csendességüket. Akkoriban urak és parasz­tok, urbánusok és népiesek so­rakoztak fel s vitáztak egy-, mással a fiatalok világában. Radnóti nem tartozott egyik táborhoz sem; általában nem volt táborpárti. Az a közös­ség, amellyel együttérzett és gondolkodott, mindkét nyílt arcvonalnál mélyebben élt, te­nyészete átindázott, nem csu­pán a hazai csoportosulások határán, de az országokén, a nemzetekén is. Radnóti városi ember volt, de egyformán ott­honos és idegen a városi élet színhelyein meg a természet­ben. Mindkettővel a költő él­ménye és figyelme kötötte ösz­­sze: séták és olvasmányok, munka és szemlélődés, erkölcsi felelősség és művészi látomás. Bár nyíltan, előzékenyen, ba­rátságosan közeledett az embe­rekhez, személyes kapcsolatba nehezen került. Az egyesektől Keresztúry Dezsőv el kellett távolodnia, hogy megtarthassa hitét az emberi­ségben. Természet és társada­lom hosszú időn át a költői él­mény és műhelymunka átkép­ző szűrőjén keresztül jutott el verseibe, s formálódott bennük művészi alakzatokká. Radnóti művészetének törvényei em­berszabásúak; írásai mindig követhetők; a téboly élményei­ről és látomásairól is tiszta ér­telemmel, fegyelmezett okos­sággal szólt. Természete és műveltsége szerint is derűs, tiszta, vi­lágos szellem volt. Egyensúlyt tudott teremteni érzéseiben és alkotásaiban, bár a világ egy­re féktelenebb zűrzavarral, el­lentmondással és támadással kavargott körülötte. Már a szörnyetegek első mozdulására is éber értelemmel figyelt, de arcán inkább a körültekintő bátorság mosolya, mint a riadt félelem görcse tűnt szemünk­be. Keserűsége sohasem vált reménytelen kétségbeeséssé; haragját, felháborodását soha sem sodorta magával a vak indulat. Az öntudat világossá­gát, az önuralom fölényét min­dennél többre tartotta oly kor­ban, amelyben egyre jobban elszabadultak és megdicsőültek a révület, az ösztön, az ember­telenség szörnyetegei. Ha de­rűje elkomorodott is, ha egyre jobban körülvették is a sötét­ség hatalmai, mindvégig mí­ves, gondos, makulátlan költő maradt, a kordában tartott ih­let hordozója, kifejezője. A sorsnak csak annál félelmete­sebb iróniája, hogy végül is a prófétákhoz, közöttük is a leg­megszállottabban átkozódók­hoz kellett menekülnie. A róla szóló megemlékezé­sek főként tragikus mártírút­­járól szólnak. Erről nem is le­het, nem is szabad megfeled­kezni. Márcsak azért sem, mert ott, a bori tábor drótsövényei mögött s a halálos erőltetett menetben bontakozott ki teljes valójában emberi és költői nagysága. Akik ismertük, be­csültük és szerettük őt, soha­sem fogunk — s nem is aka­runk — megszabadulni attól a víziótól, amely halála és a tö­megsírból visszamentett Razg­­lednicák nyomán támad fel bennünk. Micsoda menet! Há­nyan vonulnak ott a költővel együtt, gyerekek és asszonyok, fiatalok és öregek, civilek és babák, megjelöltek és jeltele­nek, ártatlanok rettenetes so­kasága! Most volna hatvanéves. öcsém lehetett volna, de az a néhány év, amellyel ké­sőbb született, nemzedéki ha­tárt vont közénk. Mi az első világháborút is ébredő öntu­dattal éltük át: a XX. század­ban, amely a felszabaduló em­berség eszményével indult, s a totális erőszak korává lett. De a mi gyermekkorunkra még­is hullt még „az Édenkertnek egy késő sugára”, az övékére már nem. S Radnóti mégsem veszítette el lelkének gyengéd­ségét, jóságát, bizakodását. Szerette az életet és hitt ben­ne, hogy érdemes szeretni, hogy érdemes szolgálni, derűs szigorúsággal, játékos szépség­gel, erkölcsi komolysággal. Ta­lán ezért is tudta megőrizni mindvégig az erős, egész lélek nyugalmát. Utolsó versei, ame­lyekben pályájának legmaga­sabb ormaira hágott, nemcsak tartalmukkal, keletkezésük körülményeivel megrendítők, hanem fegyelmükkel is. Költő­ként is úgy viselkedett, mint az a bűntelenül halálra ítélt, aki igazsága tudatában szembenéz a rászegezett fegyverekkel, s elhárítja a kendőt, amellyel beköthetné szemét. Negyedszázada hullt a tö­megsírba. Azóta új nemzedék nőtt fel; új élmények fedik el a régieket; új lomb sarjad az avarba korhadó helyén. De a költő és műve itt él köztünk; tanúságot tesz. Megértik-e üzenetét a fiatalok? RADNÓTI (Beck Judit rajza) Énekes madár : „Történik akármelyik székely faluban, akármikor” — már ez a szerzői megjegy­zés is voltaképpen az időtlenség fényét ragyogtatja fel az ízig-vérig székely né­pi színjáték felett. Cselekménye a nép­mesék törvényei alapján bonyolódik: ad­va van az énekes madárként szárnyaló, igaz szerelem é­s az ellene acsarkodó irigy varjúhad, a gyilkolásra is­­elszánt ellenséges világ, amelynek azonban csú­fosan el kell buknia, hiszen előbb-utóbb mindenütt a jó győzedelmeskedik a go­nosz felett. Tamási Áronnak, a költői ihletettségű elbeszélőnek, nyelvünk egyik legnagyobb művészének jókedvű kiruccanása a szín­pad világába az Énekes madár. Értékeit hamar felismerték; már megírása után alig egy évvel, 1934-ben előadták Kolozs­várott, kiadták könyv alakban Csehszlo­vákiában, Budapesten az Új Thália Tár­saság, majd a Nemzeti mutatta be. So­kan emlékezhetnek még az akkori Jókai (ma Thália) Színház 1956-os felújítására, majd 1961-ben debreceni bemutató, ké­sőbb rádió- és tv-változat, végül tavaly jónéhány romániai magyar színház sike­re jelzi a mű pályafutását. S mégis, mintha most a Déryné Szín­házban az Énekes madár igazán haza­érkezett, fészkére szállt volna. Nem ar­ra a közönségre gondolok, amely húsz­egynéhány éve „ünneplésen, könnyes szemmel” bámult a szétnyíló függönyre és mindenre, válogatás nélkül, amit mö­götte láthatott. Lehet ugyan, hogy or­szágjáró színtársulatunk még „szűz” te­rületekre is eljut ezzel az előadásával, valóban számba vehető közönsége azon­ban ma már többnyire a tv-ben látot­takhoz mér. Ettől a fejlettebb ízlésű, már egyebet is kóstolt közönségtől várhatjuk csak, hogy e színpadra álmodott költemény ér­tő élvezője lesz. A két vénlány nővér, Eszter és Regina által cudarul sanyar­gatott, hamvas tiszta Magdó diadala, a cselvető vőlegények szánalmas butasága, Kemény Mória legényesen virgonc, de őszinte szerelme hamisítatlan népmeséi ízeket hordoz. Színpadi életük azonban igencsak ingatag lenne, ha nem tartaná szilárdan össze az írói gondolat: minden ármányt, erőszakot lebír az ember ter­mészetes életszeretete, szabadságvágya! Kertész László rendezése — elkerülve a „magyarosdh” commedia dell’arte sű­rűn kínálkozó buktatóit — e gondolat ér­vényre juttatására törekszik, minden fi­lozofáló nagyképűség nélkül. Éltető forrása az előadás sikerének a szerelmeseket alakító, üde megjelenésű Szűcs Ildikó és a kitűnő humorú, szép beszédű Gyukár Tibor játéka. Hajdú Endre rutinjára is támaszkodik Bakk Lu­kács megformálásában. Jurik Júlia, Fáy Györgyi, Siménfalvy Lajos, Sárosi Margit és a többi inkább csak végrehajtja, ami­vel író és rendező — nem túl bőkezűen — megbízta. A mese és a valóság ele­meit jól elegyíti Sostarics Zsuzsa szín­padképe, s az előadás atmoszférájához illően öltöztette szereplőit Rimanóczy Ivonne. G. Szabó László VASÁRNAP A TV-BEN Vidocq, a kifogy­hatatlan, Turpi úr­­fi kalandjai im­már ismétlésben, sztereotip állandó sorozatok — mit ajánl­junk hát? A tévé-vasárnapokkal általá­ban nem vagyunk kibékülve. Délelőtt mindenesetre egy Verne-regényből ké­szült cseh Karel Zeman-film — érdekes, megéri a másfél órát. Este egy haladó szellemű spanyol író, Alfonso Sastre tévé­játéka. A drámát, amelyből az adaptáció készült, a Nagy­világban olvashattuk régebben. Érdekes­sége, hogy a spanyolországi bemutatóhoz meg kellett változtatni a történet színte­rét, nehogy a francóista hatóságok az előadást betiltsák. A polgárháború leve­rése utáni esztendőkben játszódó, s azok­nak az időknek folytonosan robbanással fenyegető éles társadalmi ellentmondá­sait bemutató történetből afféle „feszült­ségdrámát” kreált az író. Spanyol falusi környezet, fülledt délszaki táj, s benne rejtetten izzó szenvedélyek. Néha szinte lorcaian nyomott atmoszféra. A felvetett konfliktusból s a jó írói nyersanyagból mindenképpen lehetett volna egy igazán feszült előadást felépíteni. Ez azonban Esztergályos Károlynak, a rendezőnek nem sikerült. Talán a filmdramaturgiá­hoz szokott fiatal művész bizonytalanab­bul mozog a színpadra komponált cse­lekményben? Vagy csak éppen indiszpo­­náltság? Mindenesetre az az előadás, amit a képernyőn látunk, széteső és de­­koncentrált. Figyelmünk el-ellankad, amint a drámai összjáték is lazul, s a szí­nészi produkciók magánjelenetekké kü­lönülnek el. Egyedül talán Kálmán György jó epizódalakítása érdemel több figyelmet. Egy nálunk kevéssé ismert irodalom üzenete ez az alkotás — és tulajdonkép­pen egyedül ez a tény indokolja a néző esetleges érdeklődését. L. A. 0­2-cer Tamási Áron népi játéka a Déryné, Szín­házban

Next