Magyar Hírlap, 1969. május (2. évfolyam, 118-148. szám)
1969-05-04 / 121. szám
Magyar Hírlap KULTÚRA - MŰVÉSZET 1969. MÁJUS 4. VASÁRNAP Transzmisszió ANNO 1890. Váci utcai Korona-kávéház. Egy napon a füstből, mely az újságírók törzsasztalát körülborongta, éles hang harsant elő, mint Jupiteré a felhőkből : — Közeledik, a tárcanovella divatja! Emlékezzetek rá, mit mondok! Aki százötven sorban el tud mondani egy humoros, vagy szerelmes történetet, az aranyat fog keresni. A helyszíni tudósítás Herczeg Ferenc emlékezéseiből való. S rögtön utána ideírom Dürrenmatt szellemes, bár némileg lekerekített megfogalmazását is, amelyet Elbert János idéz a Nagyvilág című folyóiratban, a fiction — non fiction, szépirodalom — tényirodalom ügyében folyó vita során, egyre fogy „a még elmondható" történetek száma. Nyolc évtized választja el egymástól a két idézetet. Nyolc évtized, amely tanúja volt a hírlapi tárcairodalom sosem látott fellendülésének — és hanyatlásának. Mihályfi Ernő az újságírók háztáji lapjában, a Magyar Sajtóban hangsúlyosan vetette fel legutóbb: „Hiányzik napilapjainkból a tárca, szervetlenül és főleg az életünk társadalmi problémáitól többnyire függetlenül kerül be néhány vers, ritkán olvasható mai témájú színvonalas folytatásos regény.” Emlékeztet arra, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a legkiválóbbak, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Szomory Dezső, Nagy Lajos, Hunyady Sándor, Krúdy Gyula, Tersánszy Józsi Jenő és mások regényei, novellái, karcolatai előbb napilapban jelentek meg. S manapság? „Az egyik lap megkísérelt naponta közölni szépirodalmi tárcát. Túlnyomó többségben semmitmondó volt és időszerűtlen, mai életünktől elszakadt írásokkal árasztották el középszerű írók, az élvonalbeliektől pedig alig lehetett elhelyezhető terjedelmű írást kapni.” Ha az irodalmi hetilap szerkesztőségét kérdezzük, ugyanezzel a gonddal találkozunk. Nem mások a problémái az irodalmi folyóiratoknak sem, s ha a kritikákat olvassuk vagy a könyvkiadókkal beszélünk, ott sem ismeretlen ez a hiányérzet. MIBŐL ÉLNEK HÁT AZ ÍRÓK? — vetődik fel mostanában egyre gyakrabban szakmai, kávéházi vagy magánbeszélgetéseken. Néhány esztendeje egy könyvkiadói értekezleten hallottam egy adatot — máig is csóválom tőle afejemet —, hogy Magyarországon nem kevesebb, mint kétezer író és költő van. A számadat nyilván egész sereg önjelöltet is magába foglal, de még így is riasztóan hat. Kétezer író! Nem egy tízmilliós országnak, adott pillanatban, hanem az egész világirodalomnak, ötezer év alatt is sok egy kicsit. Na, de ha nem kétezer, hát legyen kétszáz. Ennyi is éppen elég ahhoz, hogy az újra, maira éhes olvasóközönség igényeit messzemenően kielégítse, bőven ellássa a napi- és hetilapok, a folyóiratok, a könyvkiadók, a rádió és a televízió szükségleteit. S miért nem látja el? Sok tinta folyt már el a kérdés körül, ilyen vagy olyan vonatkozásban viták, cikkek, elemzések hosszú sora foglalkozott vele. Meg sem próbálkozom itt a rébusz megoldásával, csak margójegyzetekre szorítkozom. VOLT IDŐ — s a tőkés könyvkiadói rendszerben ma is az az idő van —, mikor az irodalom túlnyomó többsége ugyanolyan elválaszthatatlan része volt a kereslet-kínálat piacszemléletén alapuló kereskedelmi életnek, mint a többi „fogyasztási cikk”. Tudjuk, hogy ez így nem jó. Volt idő — nem is olyan rég —, mikor visszájára fordult a dolog, és e piaci szemlélet ellenhatásaként, naivan optimista, voluntarista felfogásból kiindulva, csak nevelni, azonnal, méterre, kilóra lemérhető módon „használni” akart az irodalom. Rájöttünk, hogy így sem jó. Aztán volt idő, mikor az irodalom a társadalom élő lelkiismeretének rangját igényelte magának, olyan prófétai, ráteszi jelzőapparátus kívánt lenni, amely az erre hivatott és hivatalos szervektől függetlenül, vagy éppen azokkal ellentétben, fejük felett“ csinál „politikát”. Alaposan megtanultuk, hogy ez sem jó. S jött idő — sok vita, fortyogás, dörmögés bizonyítja, hogy még nem múlt el —, mikor az irodalom jó része és vele a művészetek legkülönfélébb ágai hol a „piac”, hol a „politika” elől valami területen kívüli exkluzivitásba vonultak. Legkifejezettebben és legnyilvánosabban a művészfilm—közönségfilm ellentétben mutatkozott ez meg, de az ellentétpár könnyen felismerhető az irodalomban, a képzőművészetben (látványos formában — és misszió a közterületi szobrok körül zajló, nemegyszer tettleges önbíráskodásokig fajuló vitákban.), a zenében s egyebütt is. MIÉRT VÁZOLOM FEL az alkotók és a közönség viszonyának ezt a rövidre fogott, következésként elnagyolt hosszmetszetét? Mert leegyszerűsített voltában is, vagy éppen azért, igen jellemző. Mert e napokban, mikor kereken egy esztendős az Olvasó népért mozgalom, sok szó esik a „fehér foltokról”, arról, hogy a korábbi idők optimista statisztikai tetszelgésével ellentétben, még mindig meghökkentően kicsi azoknak a száma, akik rendszeresen „olvasói" az irodalomnak és a többi művészeti ágnak. A mai társadalomban már egyre kevésbé magyarázhatjuk ezt gazdasági okokkal, hiszen az állam két évtized óta s egyre fokozódó mértékben — minden ellenkező aggodalom, bizalmatlanság beszédes cáfolatául, az új gazdasági mechanizmus idején is egyre fokozódó mértékben — vállalja a terheket az olcsó könyv s általában (a szó jó értelmében vett) „olcsó művészet” érdekében. Nos, szerintem ezeknek a fehér foltoknak a létében igen nagy szerepe van az előbb említett, az írók és a közönség kapcsolatában megmutatkozó zavaró jelenségeknek. Mondjuk meg őszintén: irodalmunk jelentős része — így vagy úgy, ezért vagy azért, korszakonként változó okokból — nem hagyta magát szeretni. S most érek vissza a kiindulási ponthoz, a hírlapi tárcairodalomhoz. A nagy példányszámú napilapok mindennapos vagy hetes tárcarovatai, irodalmi mellékletei kínálják a legjobb lehetőséget az irodalom kelendő és széles körben olvasható-szoktató formáinak népszerűsítésére. A rövid, cselekményes, olvasmányos hírlapi tárcanovella transzmisszióként köti össze a még fel nem tárt olvasórétegeket az irodalommal. Ez a transzmisszó a misszió. Ha pedig igaza van Dürrenmattnak, ha „elfogytak” a még elmondható történetek, hát szóljanak ezek a tárcák akár a magnótechnika nyelvén; az elapadó, aszályos teremtőképzelet „serkentőszerének” ott van a dokumentarizmus, amelyben az élet beszél közvetlenül az élethez. (Persze, hogy azért sosem egészen közvetlenül, benne van abban az író is.) Aki száz-százötven sorban el tud mondani egy érdekes, mai történetet, az aranyat fog keresni. Aranyat a szónak közvetlen értelmében is, meg átvitt értelmében is: a közönség meghódításával, olvasóverbuválással, népszerűséggel. A maga hasznára és a fehér foltok megszüntetésére. Papp Antal A helyre, ahol először talállkoztunk, nem emlékszem , lehetett kávéház, szerkesztőség. De jól emlékszem szemére, kézfogására, mosolyára, hangjára. Tekintetében volt valami rejtőzködő nyíltság, tétovaságba rejtett határozottság, álmodozással felhőzött éles figyelem. Ez a sajátságos feszültség jellemezte egész megjelenését, beszédmódját, gondolatfűzését. Ő volt a szelíd lázadó, a költő, aki el tudja végezni a szépség varázslatát, de úgy, hogy ráébresszen a szépség tünékeny, csalóka látszatára. Csend vette körül. Ennek sugárzása járta át azt a kedves kicsi lakást is, amelyet felesége épített kettőjüknek, s amelyet olyan tiszta fényességgel töltött be szerelmük: az ember önkéntelenül is lábujjhegyen járt a könyvek és a kecses bútorok közt, hogy fel ne rebbentse csendességüket. Akkoriban urak és parasztok, urbánusok és népiesek sorakoztak fel s vitáztak egy-, mással a fiatalok világában. Radnóti nem tartozott egyik táborhoz sem; általában nem volt táborpárti. Az a közösség, amellyel együttérzett és gondolkodott, mindkét nyílt arcvonalnál mélyebben élt, tenyészete átindázott, nem csupán a hazai csoportosulások határán, de az országokén, a nemzetekén is. Radnóti városi ember volt, de egyformán otthonos és idegen a városi élet színhelyein meg a természetben. Mindkettővel a költő élménye és figyelme kötötte öszsze: séták és olvasmányok, munka és szemlélődés, erkölcsi felelősség és művészi látomás. Bár nyíltan, előzékenyen, barátságosan közeledett az emberekhez, személyes kapcsolatba nehezen került. Az egyesektől Keresztúry Dezsőv el kellett távolodnia, hogy megtarthassa hitét az emberiségben. Természet és társadalom hosszú időn át a költői élmény és műhelymunka átképző szűrőjén keresztül jutott el verseibe, s formálódott bennük művészi alakzatokká. Radnóti művészetének törvényei emberszabásúak; írásai mindig követhetők; a téboly élményeiről és látomásairól is tiszta értelemmel, fegyelmezett okossággal szólt. Természete és műveltsége szerint is derűs, tiszta, világos szellem volt. Egyensúlyt tudott teremteni érzéseiben és alkotásaiban, bár a világ egyre féktelenebb zűrzavarral, ellentmondással és támadással kavargott körülötte. Már a szörnyetegek első mozdulására is éber értelemmel figyelt, de arcán inkább a körültekintő bátorság mosolya, mint a riadt félelem görcse tűnt szemünkbe. Keserűsége sohasem vált reménytelen kétségbeeséssé; haragját, felháborodását soha sem sodorta magával a vak indulat. Az öntudat világosságát, az önuralom fölényét mindennél többre tartotta oly korban, amelyben egyre jobban elszabadultak és megdicsőültek a révület, az ösztön, az embertelenség szörnyetegei. Ha derűje elkomorodott is, ha egyre jobban körülvették is a sötétség hatalmai, mindvégig míves, gondos, makulátlan költő maradt, a kordában tartott ihlet hordozója, kifejezője. A sorsnak csak annál félelmetesebb iróniája, hogy végül is a prófétákhoz, közöttük is a legmegszállottabban átkozódókhoz kellett menekülnie. A róla szóló megemlékezések főként tragikus mártírútjáról szólnak. Erről nem is lehet, nem is szabad megfeledkezni. Márcsak azért sem, mert ott, a bori tábor drótsövényei mögött s a halálos erőltetett menetben bontakozott ki teljes valójában emberi és költői nagysága. Akik ismertük, becsültük és szerettük őt, sohasem fogunk — s nem is akarunk — megszabadulni attól a víziótól, amely halála és a tömegsírból visszamentett Razglednicák nyomán támad fel bennünk. Micsoda menet! Hányan vonulnak ott a költővel együtt, gyerekek és asszonyok, fiatalok és öregek, civilek és babák, megjelöltek és jeltelenek, ártatlanok rettenetes sokasága! Most volna hatvanéves. öcsém lehetett volna, de az a néhány év, amellyel később született, nemzedéki határt vont közénk. Mi az első világháborút is ébredő öntudattal éltük át: a XX. században, amely a felszabaduló emberség eszményével indult, s a totális erőszak korává lett. De a mi gyermekkorunkra mégis hullt még „az Édenkertnek egy késő sugára”, az övékére már nem. S Radnóti mégsem veszítette el lelkének gyengédségét, jóságát, bizakodását. Szerette az életet és hitt benne, hogy érdemes szeretni, hogy érdemes szolgálni, derűs szigorúsággal, játékos szépséggel, erkölcsi komolysággal. Talán ezért is tudta megőrizni mindvégig az erős, egész lélek nyugalmát. Utolsó versei, amelyekben pályájának legmagasabb ormaira hágott, nemcsak tartalmukkal, keletkezésük körülményeivel megrendítők, hanem fegyelmükkel is. Költőként is úgy viselkedett, mint az a bűntelenül halálra ítélt, aki igazsága tudatában szembenéz a rászegezett fegyverekkel, s elhárítja a kendőt, amellyel beköthetné szemét. Negyedszázada hullt a tömegsírba. Azóta új nemzedék nőtt fel; új élmények fedik el a régieket; új lomb sarjad az avarba korhadó helyén. De a költő és műve itt él köztünk; tanúságot tesz. Megértik-e üzenetét a fiatalok? RADNÓTI (Beck Judit rajza) Énekes madár : „Történik akármelyik székely faluban, akármikor” — már ez a szerzői megjegyzés is voltaképpen az időtlenség fényét ragyogtatja fel az ízig-vérig székely népi színjáték felett. Cselekménye a népmesék törvényei alapján bonyolódik: adva van az énekes madárként szárnyaló, igaz szerelem és az ellene acsarkodó irigy varjúhad, a gyilkolásra iselszánt ellenséges világ, amelynek azonban csúfosan el kell buknia, hiszen előbb-utóbb mindenütt a jó győzedelmeskedik a gonosz felett. Tamási Áronnak, a költői ihletettségű elbeszélőnek, nyelvünk egyik legnagyobb művészének jókedvű kiruccanása a színpad világába az Énekes madár. Értékeit hamar felismerték; már megírása után alig egy évvel, 1934-ben előadták Kolozsvárott, kiadták könyv alakban Csehszlovákiában, Budapesten az Új Thália Társaság, majd a Nemzeti mutatta be. Sokan emlékezhetnek még az akkori Jókai (ma Thália) Színház 1956-os felújítására, majd 1961-ben debreceni bemutató, később rádió- és tv-változat, végül tavaly jónéhány romániai magyar színház sikere jelzi a mű pályafutását. S mégis, mintha most a Déryné Színházban az Énekes madár igazán hazaérkezett, fészkére szállt volna. Nem arra a közönségre gondolok, amely húszegynéhány éve „ünneplésen, könnyes szemmel” bámult a szétnyíló függönyre és mindenre, válogatás nélkül, amit mögötte láthatott. Lehet ugyan, hogy országjáró színtársulatunk még „szűz” területekre is eljut ezzel az előadásával, valóban számba vehető közönsége azonban ma már többnyire a tv-ben látottakhoz mér. Ettől a fejlettebb ízlésű, már egyebet is kóstolt közönségtől várhatjuk csak, hogy e színpadra álmodott költemény értő élvezője lesz. A két vénlány nővér, Eszter és Regina által cudarul sanyargatott, hamvas tiszta Magdó diadala, a cselvető vőlegények szánalmas butasága, Kemény Mória legényesen virgonc, de őszinte szerelme hamisítatlan népmeséi ízeket hordoz. Színpadi életük azonban igencsak ingatag lenne, ha nem tartaná szilárdan össze az írói gondolat: minden ármányt, erőszakot lebír az ember természetes életszeretete, szabadságvágya! Kertész László rendezése — elkerülve a „magyarosdh” commedia dell’arte sűrűn kínálkozó buktatóit — e gondolat érvényre juttatására törekszik, minden filozofáló nagyképűség nélkül. Éltető forrása az előadás sikerének a szerelmeseket alakító, üde megjelenésű Szűcs Ildikó és a kitűnő humorú, szép beszédű Gyukár Tibor játéka. Hajdú Endre rutinjára is támaszkodik Bakk Lukács megformálásában. Jurik Júlia, Fáy Györgyi, Siménfalvy Lajos, Sárosi Margit és a többi inkább csak végrehajtja, amivel író és rendező — nem túl bőkezűen — megbízta. A mese és a valóság elemeit jól elegyíti Sostarics Zsuzsa színpadképe, s az előadás atmoszférájához illően öltöztette szereplőit Rimanóczy Ivonne. G. Szabó László VASÁRNAP A TV-BEN Vidocq, a kifogyhatatlan, Turpi úrfi kalandjai immár ismétlésben, sztereotip állandó sorozatok — mit ajánljunk hát? A tévé-vasárnapokkal általában nem vagyunk kibékülve. Délelőtt mindenesetre egy Verne-regényből készült cseh Karel Zeman-film — érdekes, megéri a másfél órát. Este egy haladó szellemű spanyol író, Alfonso Sastre tévéjátéka. A drámát, amelyből az adaptáció készült, a Nagyvilágban olvashattuk régebben. Érdekessége, hogy a spanyolországi bemutatóhoz meg kellett változtatni a történet színterét, nehogy a francóista hatóságok az előadást betiltsák. A polgárháború leverése utáni esztendőkben játszódó, s azoknak az időknek folytonosan robbanással fenyegető éles társadalmi ellentmondásait bemutató történetből afféle „feszültségdrámát” kreált az író. Spanyol falusi környezet, fülledt délszaki táj, s benne rejtetten izzó szenvedélyek. Néha szinte lorcaian nyomott atmoszféra. A felvetett konfliktusból s a jó írói nyersanyagból mindenképpen lehetett volna egy igazán feszült előadást felépíteni. Ez azonban Esztergályos Károlynak, a rendezőnek nem sikerült. Talán a filmdramaturgiához szokott fiatal művész bizonytalanabbul mozog a színpadra komponált cselekményben? Vagy csak éppen indiszponáltság? Mindenesetre az az előadás, amit a képernyőn látunk, széteső és dekoncentrált. Figyelmünk el-ellankad, amint a drámai összjáték is lazul, s a színészi produkciók magánjelenetekké különülnek el. Egyedül talán Kálmán György jó epizódalakítása érdemel több figyelmet. Egy nálunk kevéssé ismert irodalom üzenete ez az alkotás — és tulajdonképpen egyedül ez a tény indokolja a néző esetleges érdeklődését. L. A. 02-cer Tamási Áron népi játéka a Déryné, Színházban