Magyar Hírlap, 1969. szeptember (2. évfolyam, 241-270. szám)
1969-09-11 / 251. szám
4iw*. SZEPTEMBER 11. CSÜTÖRTÖK HAZAI KORKÉP Magyar Hírlap Az Elnöki Tanács határozata nyomában Főiskola az ország centrumában Az iskola úgyszólván az ország „középpontjában” a főváros szívében áll — szemben a kistérséggel, ahol egykor a Nemzeti Színház emelkedett, alig pár lépésre a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződésétől. A régi pesti emberek csak úgy ismerték a csaknem százéves épületet, hogy „a Technológia”. A „Technológia” — ahogy régen nevezték: a Magyar Királyi Felsőbb Ipariskola — szinte egyidős a magyar iparral! 1879- ben nyitotta meg kapuit; 1949-ben nevét Bánki Donát Gépipari Technikumra változtatták. 1962-ben felsőfokú technikumivá lépett elő. 1969. augusztus 30-án az Elnöki Tanács határozata a hajdani „Felsőbb Ipariskolát” Gépipari Főiskolává nyilvánította. Az előcsarnokban körben arcképek, a fotókról Bánki Donát, Bláthy Ottó, Eötvös Loránd tekint a belépőre. A magyar tudomány, az ipar és technika történetének e nagyjai a múltat idézik, az igazgatói iroda egész falát beborító hatalmas fénykép azonban már a jelen: a kép a technikum korszerű gyakorló-laboratóriumát ábrázolja. De a múlt azért erről a képről sem hiányzik. Angyal Béla, az intézet igazgatója az óriás fotográfia egyik szegletében látható kis gépre mutat. Szerszámgép a magyar ipar hőskorából — Századunkkal egyidős, múzeumi ritkaság — mondja az igazgató — egy marógép a szerszámgépipar hőskorából. Persze ezt csak mint ritkaságot őrizzük, ugyanebben a laboratóriumban a legmodernebb gépek is a hallgatóink rendelkezésére állnak. Általában: a gazdag múlt és a termékeny jelen szervesen, ösztönző-serkentő erővel fonódik össze a régi intézetben, azaz — újszülött főiskolán. — Valóban — mondja Kántor György, az intézet tudományos igazgatóhelyettese — úgy érezzük, joggal lehetünk büszkék iskolánk múltjára! Az intézet növendékei, tanárai csaknem egy évszázad alatt múlhatatlan érdemeket szereztek a magyar ipar fejlesztésében. Mind a régi Felsőbb Ipariskola, mind pedig a felszabadulás utáni Bánki Donát technikum végbizonyítványa hazai gyárainkban és külföldön egyaránt tiszteletet, megbecsülést vívott ki. Az igazgató szekrényéből muzeális értékek kerülnek elő, többek között egy régi-régi, kézzel írt jegyzet, címlapján a felirat: „Ladányi Jenő felsőipariskolai tanár úr előadásai alapján lejegyezte és kiadja Fekete Gábor ipariskolai halgatót (egy 1-lel!). Ilyen jegyzetből tanultak az első világháború nehéz éveiben az ipariskola növendékei. Nemzedékek — a magyar ipar derékhadának nemzedékei — nevelkedtek ebben a híres iskolában! Ma erre a főiskolává előléptetett intézményre hárul fejlődő iparunk üzemmérnökeinek képzése. 1700 hallgatója van ma a Bánki Donát főiskolának. Évenként mintegy 400 új növendéket vesznek fel, a képzés ideje a nappali tagozaton három, az estin négy esztendő. — A mi növendékeinkre nagy feladatok várnak — mondja az intézet igazgatója. — Ipari fejlettségünk jelenleg még meglehetősen egyenlőtlen. Sok esetben kitűnő konstrukciók, technikai újdonságok sorozatgyártása éppen azért nem kezdhető meg, mert a gyártási folyamatok szakemberei még nem rendelkeznek mindenhol a kellő korszerű ismeretekkel. Részben a főiskolának kell mind az oktatásban, mind a termelésben betöltenie azt a hézagot, ami ma még a tudományos tervezés és a folyamatos gyártás között olykor még mutatkozik. A Művelődésügyi Minisztérium szakmai ellenőrző bizottsága úgy találta: a Bánki Donát technikum fölött nem múltak el hiába az esztendők, s az Elnöki Tanács rendelkezése lényegében egy, már kialakult állapotot szentesített. Hiszen 1969 szeptemberében már valóban csupán az állami döntés hiányzott ahhoz, hogy a kapura felkerülhessen az új tábla: Bánki Donát Gépipari Főiskola. A képzés színvonala, a felvételi követelmények, már teljesen főiskolai színvonalon álltak. Erre mi sem jellemzőbb, mint az, akik két évig még a technikumban hallgatták az előadásokat, a jövő év júniusában már automatikusan főiskolai diplomát kapnak. 16 ezer dolláros végrendelet Az iskola vezetői mindennek ellenére úgy érzik, hogy mégis előlegezett bizalommal kapták meg a főiskolai rangot és még nagyon sok a tennivalójuk. Aki ismeri ennek az intézménynek jóhírét, jó szellemét, nem kételkedik benne, hogy céljaikat elérik. — Csakugyan: a következetesség és a hűség jellemzője intézetünknek — mondja az igazgató. — Ennek bizonyságára hadd mondjak el valamit: ötvenkét évvel ezelőtt végzett iskolánkban egy harminc év óta New Yorkban élő magyar gépészszakember. Néhány hete egykori hallgatónk meghalt, s végrendeletének felbontásakor kiderült, hogy nem kevesebb mint 16 ezer dollárt hagyományozott iskolánkra, amelynek — mint végrendeletében írja — életében elért sikereit köszönheti. Szász István „Csak" üzemmérnök? — Nehezen honosodik meg nálunk ez az új elnevezés — magyarázza Kántor igazgatóhelyettes. — Sokan azt hiszik, hogy az üzemmérnök lényegében csak amolyan „ipari közkatona’’, nem is igazi mérnök, „csak” — üzemmérnök. Pedig az üzemmérnökökre, technológusokra ma már világszerte óriási feladat hárul. Joggal mondhatjuk, az ipari termelés jelentős része az ő munkájukon alapszik. Az üzemmérnök a maga területén teljes értékű szakember, a gyártási folyamatok legalaposabb ismerője. Nem szólva arról, hogy a fejlett ipari társadalom szakemberigényét a következő aránnyal fejezhetjük ki: egy gépészmérnökre két üzemmérnököt és legalább négy technikust kell minden ipari szakterületen számolnunk. öltöny zakó nadrág VOR Nem szeretem az autóstopot. Nem lettem a híve. Lehet, hogy ez az öregedés jele. Vagy a nagyon erős ifjúkori emlékeké, ami — a gerontológia tudósainak napjainkban érvényes tapasztalatai szerint — egyre megy: minél inkább halad valaki előre a korban, annál jobban élesedik a memóriája — visszafelé a múltba. Gyalog jártunk Gödre, kis hátizsákkal — benne szerény elemózsiával — a hétvégeken, annak idején. Autók robogtak — jövet is, menet is — mellettünk. Nem annyi persze, mint most, de azért gépkocsiforgalom már akkor is volt a Dunakanyarban. Ha motorzúgást hallottunk a hátunk mögött, tudva a rendet, letértünk a betonról. (Akkoriban még nem alakult ki a nagy forgalom követelte mai, helyes gyakorlat, amely szerint gyalogolni csak „szembe” jó.) Lehajtott fejjel baktattunk az országút szélén, és talán le is tört volna a cárunk a szégyentől, ha felemeljük, hogy valamelyik autós segítségét kérjük, felkéredzkedjünk. Büszke fiatalok voltunk. Tizenöt éves fiam szerint: nem voltunk elég okos fiatalok. " A csoda 1937-ben történt. Teljesen Váratlanul, ahogyan csodákhoz illik. Szombat reggel volt, derült szép idő, a keramitkockákon csattogtak lépteink, Káposztásmegyer határát hagytuk el éppen, amikor a mellettünk elsuhanó autó vezetője hirtelen fékezett. Ketten voltunk: az öcsém és én. Úgy érkeztünk Gödre, mint a grófok. Opel gyártmányú „Super” típusú, vadonatúj gépkocsin. És este a csoda folytatódott. Alig indultunk hazafelé, motorzúgást hallunk. Pali öcsém hátranéz, és rettentő izgalommal közli: „Ő az!” Máig elfog a szégyen érzése, valahányszor eszembe jut. Hátha azt hitte, hogy leszünk rá, vártuk. Az igazság az, hogy hiába tértünk le messze, a beton mellé, megállt és hazahozott bennünket Pestre. A gépkocsivezető arcára egyáltalán nem emlékszem. Mindez most néhány hete jutott újra eszembe. Tatabányáról robogtunk Budapest felé. Tornyosan fenyegető fekete Autóstop felhőkből kipattanó villámok borzolták az idegeinket. Az egyik kanyarban, cserfa tövében jó arcú, jó növésű fiú integet, egy szál ingben. Előzünk éppen, százas tempóban. — Fel kellett volna vennünk — mondom a nyugdíjban, ötszázért bejáró öreg gépkocsivezetőnek. — Megálltam volna, de nem tudtam, mi az álláspontja az autóstopról. Hazáig nem tudtam megnyugodni. Minden mellettünk elsuhanó autóban azt néztem, nincs-e benne az a fiú, nem vették-e fel mégis? Hogy az öreget is nyugtalanította a kérdés, azt onnan tudom, mert Budaörs táján — amikor már kövér esőcseppek verdesték a szélvédő üvegét — megjegyezte: — Ha gyakorlott autóstopos lett volna, jobban helyezkedik. Kanyar és előzés, ez sok egy kicsit együtt, Pécsre indultam néhány napja. A Volgát az öreg kormányozta megint. Százhalombattánál, a 27-es kilométerkőnél, egy szál ingben jóképű fiatalember emelte felénk szerényen a kezét. Túlszaladunk rajta, de érzem, hogy lassul a kocsi futása. — Felvegyük? — kérdi Dönci bácsi. — Tőlem... — mondom bizonytalanul, amibe nem tagadom, jókora adag opportunizmus szorul. A nap süt, az ég kék, elveimet fenntartom, a felelősséget nem vállalom, annál is inkább, mivel a pasztellkék Inges fiatalember arcán a szakállnövesztés kétségtelen tendenciái mutatkoznak. A Volga megáll, a fiú beszáll. — Pécs felé, egy darabig, ha lehetne ... — akadozik a szava. Nem nézek hátra (elveim fenntartásával), de már oldódik a görcs bennem. — Apámnál voltam, a nagybátyám ígérte, hogy erre jön a Skodájával és elvisz Pécsre, az anyámhoz. De elkéstem a megbeszélt időpontot. Nem szoktam autóstopolni. Különben sem sikerült még soha. Illetve egyetlenegyszer egy kocsi elvitt vagy öt kilométernyire. Hallgatom a lelki kényszerből fakadó szóáradatot, és az a gyanúm, hogy füllent a gyerek. — Szokott lottózni? — Kérdem, még mindig egy kicsit gorombább hangsúllyal, mint szeretném. Nem érti a kérdés logikáját, érzem a hangján, amikor válaszol: — Nem. Nem lottózom. — Akkor kezdje el. Ugyanis nem Pécs felé, hanem Pécsre megyünk. — És elvisznek? ... — A Volga hátulja ugyanoda megy, ahová az eleje. Maga benne ül, most már mit csináljunk? — Kömlődön egy jaffára akarom meghívni, nem engedi. — Elvisznek, és még füzetnek is, ez már sok! Pécsig megtudom róla, hogy 22 éves, elvált szülők gyereke. Édesapja egyik nagy erőművünk kitűnő mérnöke. Édesanyja férjhez ment újra, orvos a férje. Van egy 11 éves féltestvére. Ahogyan beszél róla, abból kiderül, hogy nagyon szereti. Egyáltalán, ahogyan beszél, abból kiderül, hogy nagyon szereti az életet. Anyut és aput, Pécset és a hőerőművet és főként az atomfizikát, amit Moszkvában tanul az egyetemen. Negyedik éve. És negyedik éve — kitűnő bizonyítványnyal! A barátai nagy részét ma már ott találja — ezt mondta. Vannak köztük németek, lengyelek, oroszok, koreaiak, afrikaiak és persze magyarok is. Az itt volt barátok szerteszéledtek közben. Pécsett például egyetlen orvostanhallgató barátja maradt. Az is „botcsinálta doktor”, az irodalmat kedveli jobban. A Mecsek lejtőjén, szemben a pálosok templomával, anyuék házának kapujánál búcsúzunk. Ehhez foghatóan szórakoztató utazásom régen volt. Az autóstopot továbbra sem szeretem. De azt — amit már egyébként is régen vallok —, hogy az előítéletek, hamis beidegződések, akár a rossz gépkocsivezetők, félrevezetnek, alaposan igazolta utazásom ezzel a Moszkvából a 6-os műútra csöppent gyerekkel. Külön köszönet érte: Csillag István Tanácsi tisztségviselők — iskolapadban Idén szeptemberben ismét a községi tanácsvezetők egyéves „egyetemén”, a tanácsakadémián találunk — Budapesten, Szombathelyen és Veszprémben — 300 községi vezetőt, akik politikai, szakmai, elméleti és gyakorlati ismereteik bővítése után visszatérnek majd a falvakba. Hazánkban 4400 tanácsi vezető képzéséről kell gondoskodni. E tanácsi vezetők 25 százaléka végezte el eddig a tanácsakadémiát. Hozzávetőlegesen ezren vesznek részt levelező oktatásban, sokan pedig már idősek a tanuláshoz. De így is, mintegy 2000 vezető kiképzése vár még ránk. Ezt a feladatot hat-hét esztendő alatt lehetne elvégezni, sajnos azonban a községek tanácsi vezetői elég gyorsan cserélődnek. Az új feladatait egyesek erejét meghaladják, mások pedig anyagi okokból változtatnak munkaterületet. Tehát ha ezzel is számolunk, egy évtized is kevés valamennyi községi vezető kiképzéséhez. A gazdaságirányítás reformja a községekben is érezteti hatását, önállóbb lett a gazdálkodás, lehetőség nyílt újszerű kezdeményezések megvalósítására, különböző közös társulások a községek között, vagy a községek és termelőszövetkezetekkel, ipari vállalatok között. Máris számos példája van annak, hogy a lakosság szempontjából fontos intézményeket koncentrált erőfeszítéssel hoztak létre. A tanácsi önállóság a községekben azonban még nem valósult meg maradéktalanul. A szocialista önkormányzat egyik jellemzője nyilvánvalóan az lesz, hogy a helyi tanács nagyobb anyagi erőforrásokkal rendelkezik és ezeket a lakosság érdekében a lehető legeredményesebben használja fel. Ehhez megfelelő, állandó jellegű bevételek kellenek, tehát az államigazgatási munka gazdasági felkészültséget is igényel, méghozzá fokozódó mértékben. Olyan tanácsi vezetőkre lesz szükség, akik kialakítják a falu fejlődését célzó különböző gazdasági és kulturális terveket, és ugyanakkor a feladatok megvalósítására mozgósítaná tudják a lakosságot. A falu közigazgatásának változása más igényeket is napirendre tűz. A községekben — ellentétben a magasabb szintű, megyei, járási igazgatási szervezet megosztottságával, ahol például külön pénzügyi, mezőgazdasági, kereskedelmi stb. osztályok, csoportok működnek — egységes szerv látja el az igazgatási feladatokat. Tehát egy szerven belül intézik az adóügyektől kezdve, a bizonyítványokon, tárlatlevelek kiállításán keresztül az anyakönyvi ügyekig mindazt, ami az emberek mindennapi életével, problémájával összefügg. Ráadásul a községekbe még újabb hatáskörök kerülnek. (Például az ipari, kereskedelmi vagy — nagyobb községekben — építési hatósági feladatok.) Nem túlzás tehát, amikor azt mondjuk, hogy a faluban minden összpontosul, ott minden ügyhöz érteni kell. A községben az egységes szakigazgatási szerv vezetője a végrehajtó bizottság titkára. A tanácselnök politikai vezető, gondoskodik a falu gazdálkodásáról, terveiről, a tervek végrehajtásáról, intézmények létesítéséről. Mindebből világosan következik, hogy a tanácsakadémiákra — amelyek mind az elnökök, mind a titkárok továbbképzéséről gondoskodnak — összetett feladatok hárulnak. Az oktatást úgy kell megszervezni, hogy politikai, gazdasági és igazgatási feladatok egyaránt szerepeljenek a tananyagban. Az elnöknek főleg a politikai és gazdasági kérdéseket kell megismernie, a testületi munka és a vezetés „rejtelmeiben” kell elmélyednie. A titkárnak döntően az igazgatási-hatósági tevékenység szakembereként kell átvennie bizonyítványát. E követelményeknek megfelelően alakult a tanácsakadémiák tanterve, tananyaga és az oktatás módszere. A marxizmus —leninizmus, a vezetés elmélete és gyakorlata, a tanács testületi tevékenysége, az igazgatási feladatok — mind olyan tantárgy, amelyekből a hallgatóknak eredményesen kell felkészülniük az esztendő során. Az államigazgatási eljárást (például a bizonyító eljárás lefolytatását, a határozatok hozatalát, szövegezését, az egészségügyi, szociális, ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági, adóügyi, költségvetési kérdéseket) is nagyon részletesen kell tanulmányozniuk. A hallgatókat tanulmányaik során elviszik különböző községekbe, ahol tanácsüléseket, végrehajtó bizottsági üléseket mutatnak be, majd ők maguk is beszámolókat, javaslatokat készítenek. A tanácsakadémiára a járási és a megyei tanácsok javaslatai alapján kerülnek a községi vezetők. Az állam nagy áldozatot vállal, amikor a bentlakásos iskolában — nagyon csekély térítés ellenében — gondoskodik a falu vezetőinek kiképzéséről. Ez a kiképzési forma a fejlődés jelenlegi szakaszában rendkívül fontos, s remélhetően olyan anyagi és erkölcsi befektetésnek bizonyul, amelynek a választópolgárok látják legfőbb hasznát. K. Gy.