Magyar Hírlap, 1969. november (2. évfolyam, 302-330. szám)

1969-11-01 / 302. szám

MEGTŰR 1 SÍRUP NEMZETKÖZI POLITIKA 1969. november/szombat 3 A Szovjetunió továbbra is támogatja az arab államokat A szovjet külügyi szóvivő sajtókonferenciája • Nyilatkozat a közel-keleti problémákról Iliver József, az MTI moszkvai tudó­sítója jelenti: Leonyid Zamjatyin, a Szovjetunió kül­ügyminisztériuma sajtóosztályának veze­tője sajtóértekezletet tartott pénteken a külügyminisztérium épületében. A szov­jet külügyminisztérium szóvivője előbb nyilatkozatot olvasott fel a közel-keleti helyzetről, majd válaszolt az újságírók számos nemzetközi problémát érintő kér­déseire. Az ismertetett nyilatkozat bevezető sza­vai hangsúlyozták, hogy a közel-keleti helyzet továbbra is súlyosan éleződik. Izrael nem szünteti be az arab államok elleni provokációit. A tűzszüneti vonalat Izrael gyakorlatilag frontvonallá változ­tatta. Ami az Izrael által megszállt arab területeket illeti, a nyilatkozat idézi iz­raeli vezetők, többek között Mose Dajan kijelentéseit, amelyek az állami politika rangjára emelik az arab területek beke­belezését. Mindez, továbbá a közel-keleti politikai rendezésre irányuló javaslatok tudatos megtorpedózása Izrael részéről megerősíti, hogy az izraeli vezetők nem a békére, hanem a helyzet további sú­lyosbítására törekszenek ebben a térség­ben. A szovjet nyilatkozat kalandorként bé­lyegzi meg az izraeli vezető körök irány­vonalát, és rámutat arra, hogy az nem más, mint a haladó rendszerű arab álla­mok, az arab népek nemzeti függetlensé­ge és szabadsága elleni imperialista ter­vek megtestesülése. A nyugati hatalmak, mindenekelőtt az Egyesült Államok im­perialista körei bujtogatják az izraeli ag­resszív politikát a Közel-Keleten, pénz­ügyi és katonai segítséget nyújtanak Iz­raelnek. Azt a tényt, hogy az izraeli esz­telen irányvonalat tevékenyen támogat­ják az Egyesült Államok uralkodó körei, megerősítik az izraeli miniszterelnöknek az Egyesült Államok vezető személyisé­geivel nemrég Washingtonban folytatott tárgyalásai, amelyek oda vezettek, hogy Izrael újabb tétel fegyverszállítmányban részesült. A továbbiakban a szovjet nyilatkozat állást foglal amellett, hogy haladéktalan­­ intézkedések történjenek az izraeli ag­resszió következményeinek felszámolásá­ra. A szovjet kormány az ENSZ kereté­ben folytatott tanácskozások során min­dig abból indult ki, hogy az ENSZ Biz­tonsági Tanácsa 1967. november 22-i ha­tározatát az érdekelt feleknek kölcsönö­sen és teljes mértékben végre kell haj­taniuk. A továbbiakban a nyilatkozat sajnál­kozva állapítja meg, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Francia­­ország biztonsági tanácsbeli képviselőinek az izraeli agresszió következményei fel­számolását előmozdítani hivatott tárgya­lásai nem jártak eredménnyel. Ennek oka egyrészt Izrael obstrukciós magatar­tása, másrészt bizonyos nyugati hatalmak képviselőinek részrehajló állásfoglalása. Ezek a nyugati hatalmak abból indulnak ki, hogy Izraelnek hasznot kell húznia az elkövetett agresszióból. A nyilatkozat rámutat az arab államok egységének és összeforrottságának fontos­ságára. Mint a Libanon körüli események megmutatták — húzza alá —, a Közel- Keleten az intrikák hálóit szövik, terve­ket kovácsolnak annak érdekében, hogy aláássák az arab államok és népek egy­ségét, eltereljék figyelmüket a létfontos­ságú problémák megoldásáról. A nyilat­kozat befejezésül hangsúlyozta: a szovjet kormány szükségesnek tartja kijelenteni, hogy továbbra is sokoldalú támogatást nyújt az arab államoknak, amelyek har­cot vívnak nemzeti függetlenségükért, harcot folytató arab államoknak nyújt se­gítséget. A libanoni helyzettel kapcsolatos kér­désekre válaszolva Zamjatyin elmondotta, hogy ez ügyben a négy nagyhatalom kö­zött sor került érintkezésre.. Rámutatott a libanoni események veszélyes jellegére. A sajtóértekezleten kérdést tettek fel az NSZK politikájára vonatkozóan is. A külügyminisztérium sajtóosztályának ve­zetője kijelentette, hogy a régi Kiesinger­­kormány nem folytatott reális politikát a közel-keleti kérdésben sem. Az izraeli ál­láspontot támogatta, s közismert az a tény is, hogy nyugatnémet fegyverrel harcol­tak az izraeliek az arabok ellen. Az új, Brandt-kormány politikájával kapcsolat­ban azt a véleményét fejezte ki, hogy ed­dig még nem tűnt ki világosan, milyen politikát kíván folytatni e tekintetben. Ami az NSZK egész kormánypolitikáját illeti, ennek tanulmányozása most van folyamatban. Az első benyomások szerint a kormányprogram külpolitikai részében több figyelemre méltó mozzanat van. Kö­zéjük tartozik mindenekelőtt az atomso­­rompó-szerződés aláírására irányuló szán­dék, és az európai biztonsági értekezlettel kapcsolatos állásfoglalás. Ugyanakkor a kormányprogramban fellelhetők a múlt dogmái megőrzésének törekvései is. A kö­zeljövő fogja megmutatni, mi a kormány­­program tényleges értéke. A Pekingben folyó szovjet—kínai tár­gyalások távlatai iránt érdeklő kérdésre válaszolva Zamjatyin utalt Leonyid Brezsnyevnek a szovjet—csehszlovák ba­rátsági gyűlésen elmondott beszéde meg­állapításaira. Hangsúlyozta, hogy a Szov­jetunió pozitív szellemben törekszik ha­­­ladás elérésére, s úgy véli, hogy a másik felet ugyanilyen hozzáállás jellemzi. A tárgyalások még csak most kezdődtek, s ezért korai lenne bármilyen bővebb fejte­getés — húzta alá Zamjatyin. A stratégiai fegyverek korlátozásáról november 17-én Helsinkiben kezdődő szovjet—amerikai tárgyalásokról szólva a külügyminisztérium sajtóosztályának ve­zetője előzetesen csupán annyit mondott: keressük a konstruktív megoldást, amely megfelel a szovjet leszerelési politikának. Válasz az újságírók kérdéseire Ezután Leonyid Zamjatyin válaszolt az újságírók kérdéseire. Az iraki Al Dzsum­­hurija munkatársa megkérdezte: nem gondolja-e a szóvivő, hogy az arab népek és a palesztinai menekültek számára a kérdés megoldásának elhúzódásával el­érkezik egy olyan pont, amikor a politi­kai megoldás lehetősége elvész. A kérdés feltevését Zamjatyin jogosnak minősítet­te, s egyben h­angsúlyozta, hogy nem le­het halogatni a közel-keleti problémák megoldását, amely milliók életét érinti. A szovjet kormány ezért is hívja fel a figyelmet napról napra a megoldás fon­tosságára. A szóvivő kiemelte, hogy a szovjet kormány a mielőbbi politikai ren­dezés mellett száll síkra, mivel ez felel meg a béke és a közel-keleti népek, köz­tük a palesztinai arab nép érdekeinek. Ami a közel-keleti problémával kap­csolatos négyhatalmi tárgyalásokat illeti. Zamjatyin ezek folytatása mellett foglalt állást, s ugyanakkor hasznosnak minősí­tette a kétoldalú szovjet—amerikai kon­zultációkat is. Az ilyen irányú kapcsola­tok megkönnyítik az óhajtott cél eléré­sét. A közvetlen arab—izraeli tárgyalá­sokra vonatkozó kérdésre válaszolva Zamjatyin hangsúlyozta, hogy ennek — és általában az eljárási kérdéseknek — az erőltetésével Izrael a Biztonsági Ta­nács határozatának végrehajtását, a probléma mielőbb kidolgozandó átfogó megoldási módjának megvalósítását aka­dályozza. A BT határozta alapján műkö­dő úgynevezett Jarring-missziót kedve­zően értékelte Zamjatyin. A Neue Zürcher Zeitung tudósítója azt kérdezte, vajon a Szovjetunió helyesli-e a partizánok akcióit a Közel-Keleten és a világ más részein. A szóvivő a kérdés közel-keleti vonatkozására válaszolt. Mint hangsúlyozta, nem lehet elvitatni az arab nép jogát arra, hogy harcot foly­tasson a megszállókkal, a területrablók­kal. Történelmi példákat idézve utalt ar­ra, hogy a második világháború idején a szovjet és a francia partizánok, és más országok partizánjai mindaddig­ harcol­tak, amíg az utolsó hitleri megszálló ki nem takarodott országuk földjéről. A kér­déshez kapcsolódva a Washington­ Post tudósítója azt firtatta, milyen segítséget nyújt a Szovjetunió a palesztinai parti­zánoknak. A szóvivő felhívta az amerikai újságíró figyelmét arra, hogy a Szovjet­unió az izraeli agreszió ellen igazságos A külügyminiszterek nyilatkozata (Folytatás az 1. oldalról) valamennyi ország pozitív választ adott erre a kezdeményezésre. A Varsói Szerződés tagállamainak kül­ügyminiszterei kormányaik megbízásá­ból a következő kérdések felvételét java­solják az összeurópai értekezlet napirend­jére; O az európai biztonság megteremtése, az erőszak alkalmazásáról és az erő­szakkal való fenyegetésről történő lemon­dás az európai államok kapcsolataiban; O az európai államok közötti politikai együttműködés fejlesztését szolgáló, az egyenjogúságon alapuló kereskedelmi, gazdasági és műszaki-tudományos kap­csolatok kiszélesítése. A jelen nyilatkozatot aláíró szocialista államok szilárd meggyőződése, hogy a fel­sorolt kérdések termékeny megvitatása, az e kérdésekben elért egyetértés és az európai feszültség csökkenése az államok közötti kölcsönös megértést, a békés és baráti kapcsolatok fejlesztését és ezzel Európa valamennyi népe létérdekeinek megfelelően a biztonság megvalósítását szolgálná. Az összeurópai értekezlet si­kere történelmi jelentőségű esemény len­ne kontinensünk és az egész világ népei­nek életében. A későbbiekben lehetővé tenné az európai államokat foglalkoztató olyan más problémák megvizsgálást, amelyek megoldása hozzájárulna az euró­pai béke megszilárdításához, előmozdíta­ná valamennyi európai állam széles körű, kölcsönösen előnyös együttműködésének fejlődését, hozzájárulna a történelmileg kialakult mai Európa kollektív alapokon és az összeurópai értekezleten részt vevő­­államok közös erőfeszítésein nyugvó biz­tonságának szavatolásához. A jelen tanácskozáson részt vevő or­szágok kormányai javasolják, hogy az összeurópai értekezlet előkészítéseképpen az érdekelt államok két- vagy több­oldalú konzultációkon vitassák meg eze­ket az elgondolásokat. Természetesen ké­szek arra, hogy megvizsgáljanak bármely más javaslatot, amely az összeurópai ér­tekezlet gyakorlati előkészítését és sikeré­nek biztosítását szolgálja. A külügyminiszterek kormányaik nevé­ben kifejezik meggyőződésüket, hogy egyes, még el nem hárított nehézségek ellenére az összeurópai értekezlet előké­szítésével és megtartásával kapcsolatos valamennyi kérdés — akár a napirendre, a részvevők körére, vagy az összehívás rendjére vonatkozzék is — megoldható, ha jóakarat és a kölcsönös megértésre va­ló őszinte törekvés nyilvánul meg. A Bolgár Népköztársaság, a Csehszlo­vák Szocialista Köztársaság, a Lengyel Népköztársaság, a Magyar Népköztársa­ság, a Német Demokratikus Köztársaság, a Román Szocialista Köztársaság és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövet­sége kormányai felhívják az összes euró­pai államokat, hogy a kontinens békés jövőjének érdekében tegyenek erőfeszíté­seket az összeurópai értekezlet mielőbbi összehívására. Az értekezletet vélemé­nyünk szerint 1970 első felében Helsinki­ben lehetne megtartani. Prága, 1969. október 31. Ivan Basev, a Bolgár Népköztársaság külügyminisztere Jan Marko, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság külügyminisztere Stefan Jedrychowski, a Lengyel Népköztársaság külügyminisztere Erdélyi Károly, a Magyar Népköztársaság külügyminiszter-helyettese Otto Winter, a Német Demokratikus Köztársaság külügyminisztere Corneliu Manescu, a­ Szocialista Köztársaság külügyminisztere Andrej Gromiko, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének külügyminisztere Scheel az NSZK "tárgyánási szá­ntfeltárój­­" (AP) Walter Scheel nyugatnémet kül­ügyminiszter, az AP bonni tudósítójának adott nyilatkozatában az NSZK és a Szov­jetunió kapcsolatai bővítésének lehetősé­geivel foglalkozott. Mint mondotta, az új bonni kormány erőfeszítéseket kíván ten­ni nyugatnémet—szovjet tárgyalások megkezdése érdekében, amelyeknek na­pirendjén „az erőszak alkalmazását el­ítélő nyilatkozatok” szerepelnek. Az új külügyminiszter, akinek hivatal­ba lépése óta ez volt az első nyilatkozata, kijelentette, hogy kormánya „megkülön­böztetett jelentőséget” tulajdonít a Len­gyelországgal folytatandó megbeszélések­nek is. Hozzátette: reméli, hogy az emlí­tett tárgyalások mielőbb megkezdődhet­nek. Kifejtette azt a véleményét, hogy „gon­dos előkészítés esetén” kormánya kész tá­mogatni az európai biztonsági értekez­letet. Ami az NDK-val fenntartott kapcsola­tokat illeti, Scheel megismételte azt a korábbi nyugatnémet álláspontot, amely kizárja az NDK hivatalos — de jure — elismerését, de nem tartja lehetetlennek egyéb, belső kapcsolatok kiépítését. Portugál tragikomédia Él még Salazar, a fasiszta Portugália egykor mindenható diktátora. Az öreg zsarnok egy év óta nem ül a kormány élén, de­­ még mindig nem tud erről a változásról. Lisszabon központjában, a Sao Bento palotában még ma is egymást érik a kihallgatások és tanácskozások, amelyeket a félig béna aggastyán rendel el. Miniszterek és exminiszterek, közéleti emberek és újságírók jelennek meg dol­gozószobájában, és szemrebbenés nélkül játsszák a tragikomédiában rájuk osztott szerepet: úgy tesznek, mintha még min­dig a kormányfőt tisztelnék Salazarban. Egy újságíró, aki szintén ilyen szerepet játszott el, a múltkoriban megkérdezte a beteg zsarnokot, mi a véleménye Mar­cello Caetano professzorról. A válasz ez volt: „Intelligens, de ambiciózus ember ... Az én posztomat akarja átvenni.” Salazar tehát sejt valamit, de még min­dig nem tudja. Pedig Caetano professzor már a múlt ősz­­ óta a portugál kormány élén áll, és eddigi tevékenysége nem cse­kély érdeklődést és várakozást keltett. Hatalomra kerülése után azt híresztelték, hogy a negyven évig mozdulatlan Portu­gáliában ezentúl új szelek fújnak: Caeta­no lesz a megújulás végrehajtója, a for­radalom nélküli átalakulás vezére. A dics­himnuszok különösen azokban a lapok­ban voltak gyakoriak (Nyugat-Európá­­ban), amelyek valóban azt szeretnék, ha a portugál rendszer „demokratizálódna”, de a munkásmozgalom és általában a baloldal részvétele nélkül. A római Il Messaggero például még a múlt héten, a vá­lasztások előtti napokban is lelkesen pro­pagálta Caetano miniszterelnök liberalizá­ciós politikáját. A hét végére aztán lelo­hadt a lelkesedés. Ugyanez a lap ezzel a remmel ismertette Caetano meglepő ak­cióját (a Szocialista Internacionálé megfi­gyelőinek kiűzését): „Caetano megállítja a liberalizálást.” A választásokon negyvenhárom év után először indultak ellenzéki jelöltek, de kö­zülük egyetlenegy sem került be a par­lamentbe. A százharminc mandátum mindegyikét az egyetlen legális párt, a Nemzeti Unió szerezte meg, így semmivé foszlottak azok a remények, hogy a bal­oldal esetleg hat-hét mandátum birtoká­ba jut, és ezáltal a képviselői padsorok­ban is jelen lehet. Természetesen hat vagy hét szocialista vagy kereszténydemokrata személyiség nem tudta volna megváltoz­tatni a helyzetet, de Caetano szempont­jából jól jöhetett volna a parlamenti de­mokratizmus látszata. Az ellenzék kudar­ca többféle okkal is magyarázható. Leg­először a négy évtizedes fasiszta elnyo­más szellemi és politikai hatásával, to­vábbá az antidemokratikus választójogi törvénnyel, a politikai rendőrség mind­máig csaknem korlátlan hatalmával, és végül az ellenzék megosztottságával.­­A baloldal különböző csoportjai önálló vá­lasztási bizottságokat szerveztek, és így egymással is versengtek. Egyes politikai erők pedig csak az utolsó pillanatban mondtak le a választások bojkottálásáról.) A választások kapcsain érdemes meg­vizsgálni, hogy végül is­ mi az igazság Caetano miniszterelnök liberalizmusát il­letően. A jelek szerint a hatvanhárom éves jogász, az egykori egyetemi rektor valóban új színeket akar festeni az elma­radott és a világtól elzárt ország meg­lehetősen sötét képére. Tevékenysége azonban eddig nem igazolta jóakaróinak várakozását, mert lényegében semmi olyant nem tett, ami valóban a desalaza­­rizálás irányába mutatna. Megszüntette azt a teljes földrajzi-politikai elzárkózást, ami Salazar uralmát jellemezte. (Az ex­­diktátor egyszer sem mozdult ki az or­szágból.) Munkatársait és tanácsadóit mo­dernebb személettel választotta ki, mint elődje és mestere. (Előtérbe kerültek a technokraták, és a hivatalos párt képvi­selőjelöltjeinek — azaz mostantól kép­viselőinek — a kétharmada új, rugalma­sabb gondolkodású ember.) A gazdasági és politikai struktúrához azonban nem nyúlt. Jóságos mosolyát szívesen ragyog­­tatja a tv-kamerák előtt, de hagyja, hogy a politikai titkosrendőrség és a legszélső­ségesebb jobboldali szervezetek letartóz­tassák és véresre verjék a nekik nem tetsző ellenzéki politikusokat és egyszerű embereket. Igaz viszont, hogy Caetano nem telj­hatalmú diktátor. Az újítás látszata mos­tanában mind ingerültebbekké tette Sala­zar legkonzervatívabb híveit: a táborno­kokat és a tengernagyokat, a bankárokat és a földbirtokosokat. Jellemző apróság, hogy a választási kampány megnyitó be­szédét nem a miniszterelnök és nem is Thomaz elnök mondta el, hanem Venan­­cio Deslandes tábornok, a vezérkari fő­nök. A kétarcú Caetano kétségtelenül nehéz helyzetben van. Ám a jelek arra mutat­nak, hogy az eddiai lavírozás nem járhat eredménnyel. Előbb-utóbb kénytelen lesz véglegesen vagy az újító konzervatívok, vagy az ultrakonzervatívok mellé állni. Todero Frigyes

Next