Magyar Hírlap, 1970. január (3. évfolyam, 1-31. szám)
1970-01-24 / 24. szám
Magyar Hírlap KULTÚRA - MŰVÉSZET 1970. JANUAR 24, SZOMBAT8 Műterem, a konyha sarkában Egy naiv mester kései virágzása Hetvenöt esztendős Pethő János bácsi, de mindössze hét év telt el azóta, hogy első rajzait papírra vetette. S ez a késői hét év is elég volt ahhoz, hogy neve mellé odaírják a tiszteletteljes jelzőt: mester. A hosszú, vargabetűkkel és kaptárokkal szabdalt életút krónikájának utolsó lapjait már az egész országban ismerik a szakemberek. Művészeti életünk hivatalos közlönyei, albumai adták hírül: Makón él egy öregember, aki a két világháború között felnőtté érett nemzedék őstehetségei közé tartozik, de alkotó művészete csak most, ilyen megkésve hozott virágot. Hanem hát hét esztendő igen kis töredéke a háromnegyedszázados életútnak. Mit írt az élet a többi hatvannyolc lapra? Ez jár az eszemben, ahogy bekopogtatok hozzá. A menhelytől Ausztráliáig Műterme, a konyha egyik sarka. Szobájának, egyszerű „kiállítócsarnokának” falán sűrűn sorakoznak képei. Vidám, élénk színeik egy derűs, a világgal megbékélt ember érzésvilágát tükrözik. Várom a megszokott történetet, amelyet oly sok esetben hallottunk, olvastunk nevessé vált művészeinktől: „Már kisfiú koromban szerettem mintázgatni, kenyérből, agyagból készítettem figurákat. A házfalra, papírra, meg a porba rajzoltam mindenfélét.” De János bácsi emlékei nem így rendeződnek. Az uradalmi igáskocsis sokadik fia korán árvaságra jut. Menhelybe kerül, ahonnan „bérbe adják” és családtól családig vándorol. Munka, verés, megaláztatás — ebből áll a gyermekévek krónikája. — Egyedül Mezőhegyesen volt egy parasztcsalád, amelynél én is az asztalhoz ülhettem. Ott emberszámba vettek. De egyebütt csak „hét”, meg „te, kölyök!” voltam. A lelencület akkor szűnt meg, amikor borbélyinasnak szegődtem. De ez se tartott soká, mert kitört az első világháború, és vittek a frontra. 1916-ban hadifogságba kerültem. 1923-ban szöktem meg egy japán hajó segítségével. Beálltam a legnehezebb munkára, szenet talicskáztam a kazánokhoz. Még Ausztráliába is eljutottam. Innen Jaffába hajóztunk. Akkoriban ott magyar missziós kirendeltség működött, és segítségükkel végre hazajutottam. A bánya mélyén — És a rajzolás? — Eszembe se jutott. Ha meg jutott volna is, nem értem én rá arra. Hazatérésem után bányába mentem dolgozni. Pécsett, az István-aknán vágtam a szenet. A festés, rajzolás ízére még negyvenévesen sem talált rá. Valahol mélyen benne szunnyadt ugyan a hajlam, a tehetség az alakformálásra, de kezenyomát csak az évekig szorított csákányon vagy az omló szénfalon örökítette meg. Mondják, aki egyszer igazán eljegyezte magát a tárnával, többé nem tud elszakadni tőle. János bácsi frigye is ilyennek indult. Részt vett a nagy széncsatákban, kellett a szén az országnak és ő tiszta szívvel dolgozott, nem gondolt egyébre. Ahogy végigtekintek mésfélszáz képén, mégis mindössze egyetlen olyat találok, amely a bánya emlékét idézi. — Nem is festek többet róla. Szerettem én a bányát, két évtizedet töltöttem a mélyben, ő lett hűtlen hozzám, elárult, az életemre tört. Ezért nem bocsátok meg neki. Tudja, én is ott voltam 1951-ben, amikor az a nagy robbanás történt. Éppen lefelé tartottam az aknán, amikor felrobbant egy töltet. Sok halottunk volt akkor. A csillék úgy összegyűrődtek, mint az újságpapír. Nekem a hasfalamat szakította fel egy borotvaéles széndarab. Megrokkantam. Máig is szorítókötést kell viselnem. Hanem azért 1957-ben első volt azok között a nyugdíjasok között, akik felvették a szétszéledt fiatalok által eldobott szerszámot Még, János bácsi! Aztán megcsendesült az élete, igáz nyugdíjas évek következtek. Betegeskedő feleségét helyettesítette az iparitanuló-iskolában. Kapus, pedellus, mindenes volt Unalmában egyszer egy lovat rajzolt, és a tanár, aki meglátta, biztatta még! — Magam sem tudom, hogy tört ki ez rajtam — mondja. — Előbb rajzoltam, majd vízfestékkel, aztán olajjal festettem. Eljártam a makói képzőművész-szakkörbe is, de leginkább itthon, a konyhában pingáltam tele vásznakat, papírlapokat. Főleg emlékezetből. Mert emlékezet dolgában nem cserélnék senkivel. Amit egyszer jól megnézek, le is tudom rajzolni. Így festettem meg régi emlékeimet, a paraszti életet, külföldi kikötőket, falusi házakat, erdei munkásokat, aratókat és sok-sok tájképet. Némelyiket el kellett adnom, mert a kis nyugdíjból nem futja a drága festékre. Pedig most már úgy vagyok vele, hogy festenem kell. Váratlanul éri a kérdés: művésznek tartja-e magát? Eltűnődik. Végiggondol magában műveinek során. S hogy tíz képet kért tőle a Magyar Nemzeti Galéria, huszonhármat vittek el a Népművelési Intézetbe, négy képe függ a helyi múzeumban, másik négy meg a tanács épületébe került. Mindent összevet, amikor mondja: — Egyszerű ember vagyok én. Izmusokról, festészeti irányzatokról János bácsi mit sem tud. Mint ahogy arról sem, hogy ő is az úgynevezett népi őstehetségek közé tartozik, s azok között is egyéni hangot és minőséget képvisel. Sohasem látott Csontváryt, egyik-másik képén mégis naiv-szép rokonvonásokat lehet felfedezni. Úgy érzi, elkésett már a tanulással, nem akar más stílussal próbálkozni. Így marad ő mindannyiunk egyszerű, kedves János bácsija. Nem „művész úr”, — de ösztönös, őszinte, naiv mester, akinek a képeit — pályatársaival együtt — szívesen látnánk közös kiállításon. Esztergomi László De Te, Estrillag, megmaradsz, Akárhol is leáldozz, Az ősformákhoz számítasz. Az egy-Örök csodákhoz. Elöljáróban néhány lexikális, de jellemző adattal kell terhelnünk az ódainak kívánkozó emlékezés pillanatait. Botosani moldovai kisváros: itt született 1850 januárjában. Cserovic, az akkoriban Ausztriához tartozó Bukovina tartományi székvárosa: itt tölti első középiskolai esztendeit. Budapest (igen, Budapest, s nem Bukarest, tévedésként, a már Csokonait is megejtő rímpár igézetében): itt kapja a költői keresztségben, a Famailia című néplap szerkesztőjétől, egy verse alá írva, az Eminescu nevet. (Vulkán Józsefnek szlávosan hangzott az eredeti családnév, az Eminovici.) Balázsfalva kisváros Erdélyben: itt telítődik a tizenhat éves ifjú az új román eszmélkedés áramával. Ismét Moldova, hányatott diákévek, tehetségét fel nem ismerő, vagy kellőképp nem méltányoló, rideg tanintézetek. S aztán a szökés Thália szekerén, és újabb, követhetetlen kóborlások egészen Árádig, majd a vándorszíneskedésből való kiábrándulás és hazarogyás. S végre az első nagyobb ugrás: Bécsbe, joggal elkeseredett apja akaratából — történelmi, filozófiai tanulmányok (1869). Itt kapja Kant és Schopenhauer eszméiből a később alig módosuló tragikus világképet, melytől eredendő bizakodó életérzése és szívósan küzdő alkata ellenére sem tud többé megszabadulni. Ez a világkép mélyül tovább Berlinben (1872—1874) a filozófiai doktorátusra való készülődés egy-két esztendeje alatt. Iasi, 1874. Majd 1877-től Bukarest — és ezek már a vívódások közt is önmagára talált, érett költő alkotó esztendei; eredmények és csalódások, elismerések és megaláztatások változatai, valami reseusi tisztogató és világmegváltó lendület jegyében, új világról álmodozás még a legkonzervatívabb szerkesztőség íróasztala mellett is. 1833-ban azonban, alig tizenöt alkotó évvel a háta mögött, életerejét és a közösséget szolgálni kívánó munkakedvét a fullasztó országos bajok és keserves érzelmi csapások végül is megtörik, felőrlik... Szellemén 33 éves korában mutatkoznak a felbomlás tünetei. S következik és tart vagy hat éven át a kálváriák kálváriája, egyik szomorú intézetből a másikba, míg 1889-ben, Bukarestben, a tündöklő Esticsillag fénytelen meteorrá zsugorodva zuhan vissza a Káoszba, melyből vétetett. Ez a költői mű, mely a XIX. századközépi eszmélkedő román léleknek s a korabeli német filozófiának és európai társadalomtudománynak ellentmondásos találkozásából fakadt, mégis, minden egyenetlensége ellenére is időtálló, mint a monumentális építmények. A lángász pokoljárásának megrázó vallomása. E költői mű legmélyebb rétegeiben mindvégig jelen van és szépséget, balzsamot árasztóan buzog a népdal, a mondavilág bő ere, a szókincs elapadhatatlan gazdagsága. A leggyötrőbb tépelődés — vanitatum vanitas! — a megsemmisülés, a közeledő káosz rémülete is olyan kristályos fényű, költői képekben jut kifejezésre, hogy mármár elzsongít, vigasztal, mint a legzuhatagosabb Berlioz-muzsikla. A kor számtalan társadalmi fájdalma — folyamatos felismerésük és az ellenük való tiltakozás Eminescu életének nem mellék-, hanem fővonala — a mitológia, vagy a népmesék örökös jó-rossz párharcának dualisztikus sűrítésében jelentkezik több, hosszabb lélegzetű költeményében. És ahogyan nyelvének, kifejezési formáinak tápláló fonása a népdal és a mondakincs, ugyanolyan ösztönösséggel keres, gyakori elhanyatlásai ellen a természetben anteusi megújulást. Ilyenformán menekülget a külső romlás, a belső nihil fenyegetése elől a szerelembe is, ha nem éppenséggel a szerelem okozta csalódások elől a természet magányába, és alkotja meg kevés örömből és tíz költőnek is sok szenvedésből a legmaradandóbb részét költészetinek — a modern román szerelmi lírát. (Ugyanabban az utcában, Ó, maradj, Nyíló fehér cseresznye ághoz... Mortua est stb.) Verseink kivált ez utóbbiakon, nem foghat az idő. Ezekkel találkozva érzi meg a mai olvasó is, hogy Eminescu minden emberöltőben új életre száll fel ragyogva, „mint a csoda Phoenix”. Jékely Zoltán A százhúsz éves Eminescu Zenei levél az olasz muzsikálásról AZ ELMÚLT NAPOKBAN valóságos olasz muzsikusinvázió volt Budapesten — a közönség legnagyobb örömére. Rengeteg a rokonvonás az olasz és a magyar muzikalitásban. Mindkét nemzet muzsikusait alapjában, véve a nagy lendület, a szenvedélyes játékmód, a fantázia- és színgazdagság jellemzi. (Érdekes , és alig magyarázható, hogy ezek a rokonvonások csak az előadóművészet terén vannak meg, ugyanakkor a zeneszerzésben inkább a német és francia szellemhez állunk közelebb.) A BEETHOVEN ZONGORANÉGYES ezeket a nagyszerű előadói jellemvonásokat a legmagasabb szinten képviseli. Csodálatosan kiművelt, technikailag a virtuozitásig magas rendű játékukban azonban az életteljesség a legvonzóbb. És ez a művészet két szempontból is: él a zenei anyag a maga természetes logikája, vonzásai és összefüggései, értelme szerint, és él a tartalmi-hangulati szférában. A magával ragadó temperamentum, a mindent mozgató ritmikus feszültség az egyes stílusok teljes ismeretével, finomságok és nagy keretek tökéletes érzékeltetésével párosul. Beethoven, Martinu vagy Schumann zongoranégyesei, a ráadásként játszott Mendelssohn- és Brahms-tétel — valamennyi a nagy élmény revelációja volt. Carlo Bruno, a ragyogó pianista, Felix Ago, Alfonso Ghedin és Enzo Altobelli, a három vonósművész (a Musici di Roma volt szólamvezetői) csak hálát és köszönetet érdemel! A BOLOGNAI TEATRO COMUNALE két produkciójának nagy élményét tulajdonképpen szintén a muzsikálás stílusa adta. Az a magától értetődő természetesség, amellyel zesjekar, kórus és szólisták a zenei anyagon uralkodnak, ahogy nincs technikai problémájuk, ahogy az összjáték makulátlanul pontos, a ritmus élő, a dallamosság áradó. Közhely, de olasz művészek esetében mindig le kell írni: az éneklés, a toscaninii „cantare, cantare” minden olasz előadóművésznél, együttesnél azonnal megragadja a hallgatót. (Természetesen hangszereseknél is, mint a Beethoven-zongoranégyes csodálatos lassútétel-tolmácsolásainál.) Természetesség, technikai és zenei biztonság és éneklés: ezzel magyarázható meg tehát az olasz muzikalitás. S ez egyben minden zenélés szentháromsága is; ezek az esték pedig azt bizonyították, hogy mindezt, az olasz művészek tudják, érzik, vagy még inkább: élik a legjobban ... A bolognai vendégegyüttesnek természetesen voltak kimagasló és kevésbé jó pontjai, ez a színvonalkülönbség azonban nem érinti az említett alapvető karakterisztikumokat. Ragyogó a zenekar, kevés színtelen pillanattól eltekintve igen jó a kórus is. A két este szólistái közül három művész emelkedik ki. Carlo Cava Rossini Mózes-ének címszerepében klasszikusan tömör, hangban és az ének árnyaltságában egyaránt kimagasló alakítást nyújt. Charles Craig, a Turandot Kalaf hercege, pompás hangfenomén, aki azonban nemcsak „magas C-bajnok”, hanem magávalragadó művész is. Marion Lippert, a két este nagy meglepetése volt: a Turandot címszerepét ritka színészi készséggel, rendkívül hatásosan és igen szép hanggal énekelte. Mozgáskultúrája, mimikája, és különösen szinte „koreografált” közgesztusai külön élményt adtak A jó középnívót, a biztos keretet jelentette a Mózesben Franco Tagliavini (igen szép, hősi színezetű tenor!), Silvano Carroli és Ferruccio Mazzoli, a Turandot-im Angelo Mercuriali és Silvano Pagliuca. Anna Novelli (nyáron a szigeti Faust-produkcióban hallottuk) a Mózes női főszerepében ismét szép hanggal, de kevés átéléssel énekelte szólamát. Lidia Nerezzi hanganyaga távol áll Liu zenei jellemzésétől, inkább drámai volt, semmint hagyományosan Urai. Igen érdekes volt mindkét darab színpadi életre keltése. Sandro Bolchi a Mózes-t szinte az oratórium statikusságáig egyszerűsítette le. Erre joga is van, már csak azért is, mert Rossini nem is operának, hanem „szent akciónak” (azione sacra) nevezi művét. E koncepció legfőbb erénye, hogy teljes mértékben érvényesülni hagyja a zenét, amely így, a maga pátoszával, drámaiságával és lírájával jóval többet mond, mintha fölösleges mozdulatokkal, játékelemekkel terhelődne. Luciano Minguzzi teljesen absztrahált díszletei és jelmezei, nagyszerű szín- és formaharmóniájukkal még jobban aláhúzták a rendezői elképzelést. A Turandot-ot rendező Giovanni Poli — Luciano de Vita stizált színpadán — a mesét először dramatizáló Gozzi világához nyúl vissza: inszcenálása a commedia dell’arte eszközeit használja. Ez nyilvánul meg a kosztümökben, s ahol csak lehet, a szereplők játékában. Ugyanakkor a színpad igen vonzó színvilága, artisztikuma az irreális mesevilágot is elénk tárja, s a rendezőnek megvannak az eszközei a Puccini muzsika drámaiságának ábrázolására is. Csak a három miniszter következetesen commedia dell’arte jellegű koncepcióját nem oszthatjuk: ezek a furcsa figurák ennél többrétűek. (Sajnos, énekesi szempontból is ezek a leggyengébb pontok!) A két karmester közül Alfredo Gorzanelli tetszett jobban, noha a Turandotot vezénylő Nino Sanzogno a „nagy név”. Gorzanelli a Rossini-zene minden szépségét kibontotta, varázsos zenekari színei, elemi ritmikus ereje és karakterizáló készsége tette a vendégjáték legnagyobb revelációjává a Mózest, a nálunk annyira ismeretlen drámai-monumentális Rossini-stílust. Ez a Rossini teljesen más világ, mint a Sevillai borbély, vagy a többi vígopera: dallamgazdagsága mellett monumentális pátosz, rendkívüli jellemző erő feszegeti a hagyományos formákat, s nemcsak az olasz operastílus betetőzőjének, Verdinek világát előlegezi, hanem összekötő kapocs Mozart és Verdi között is. Sanzogno Turandot-produkciója nem mindig volt elég színes, elég izgalmas, eléggé összefogott. NAGY ÉLMÉNYEKBEN volt részünk. A közönség tombolva ünnepelte a bolognai együttest; reméljük, hogy Operaházunk tavaszi bolognai turnéját is ilyen nagy siker koronázza majd. Várnai Péter |[| SZOMBAT A TV-BEN Zavarban van a lap és a kritikus. Abba a furcsa helyzetbe került, hogy a saját háza táját kellene reklámoznia. Két részből áló — két szombat estére tervezett — sajtókabarét indítanak el ugyanis ma este, amelyben három másik napilap (Népszabadság, Népszava, Esti Hírlap) mellett lapunk munkatársai is részt vesznek. Az ötlet nem egészen új. Néhány esztendővel ezelőtt a rádió is rendezett egy effajta vidám sajtóműsort, s a dologinak igen jó visszhangja támadt. Azt gondolták, miért ne lehetne ezt a mulatságot a kamerák előtt is megismételni? Így aztán hasonló keretben, de új számokkal képernyőre került az „újságolvasó felnőtteknek” szánt sajtókabaré, a Más lapra tartozik... A ma este a kamerák előtt szerkesztett képzelt lap főszerkesztője Komlós János, szerkesztője Kaposy Miklós, rendezője pedig Marton Frigyes. Munkatársai természetesen a négy lap újságírói, illetve karikaturistái; a biztonság kedvéért a műsorban hivatásos mulattatók, élvonalbeli színészek is fellépnek. A nap további műsorából kiemelnénk még a Felszabadult melódiák című sorozat újabb adását, amely felejthetetlen, világhírű művészünkről, Székely Mihályról emlékezik meg. Késő este újra vetíti a televízió Fellini világhírű filmjét, Az országútont, bizonyára külön ajánlás nélkül is sokan fennmaradnak majd alfáig, hogy Giulietta Masina és Anthony Quinn játékában gyönyörködjenek, L A.