Magyar Hírlap, 1970. március (3. évfolyam, 60-89. szám)

1970-03-01 / 60. szám

2 1970. MÁRCIUS 1. VASÁRNAP NEMZETKÖZI POLITIKAKÜLFÖLD HírSYfíN Hírlap \ K.Ü L F ÖL Pl LA P O KB Ó L ■w­­p* C ATD A brüsszeli újságok részle­­g­e 5 wikt. tesen foglalkoznak Péter János látogatásával. A lap a külügyminisztérium illetékesei­re hivatkozva kiemeli, hogy a két kül­ügyminiszter megbeszélése előbbre vitte az európai biztonság kérdésével foglal­kozó konferencia előkészítését. Úgy vé­­lik, hogy ebből a szempontból a követ­kező lépés az atlanti tanács májusi ró­mai ülésszaka lesz, amelyen a NATO tag­országai javaslatokat és módosításokat dolgozhatnak ki az értekezlet napirend­jére vonatkozóan. A lap kiemeli a közös közleménynek az erőszak alkalmazásáról való lemondással és a fegyverzet csök­kentésével foglalkozó részeit. Rámutat ar­ra is, hogy haladás történt a kétoldalú kapcsolatok tekintetében. Ennek bizonyí­tására idézi azt a bejelentést, hogy jövő kedden tárgyalások kezdődnek hosszú le­járatú gazdasági megállapodás kötéséről Magyarország és a Benelux-államok kö­zött és azt, hogy a belga miniszterelnök, a külügyminiszter és a külkereskedelmi miniszter elfogadta a magyar kormány meghívását egy Magyarországon teendő látogatásra. A Libre Belgique kiemeli a közös köz­lemény két megállapítását. Azt, hogy a béke légköre csak a függetlenség, a szu­verenitás, a területi sérthetetlenség, az egyenlőség, a mások belügyeibe való be nem avatkozás és minden nép önrendel­kezési joga alapján lehetséges, másrészt pedig azt a bekezdést, amely szerint a két fél hangsúlyozta az esetleges részle­ges vagyi regionális leszerelési intézkedé­sek kedvező kihatásait. Egyik legfőbb ^^OfeCCMOflbCKflfl ^lja ,a. haD0' n PQ Bfia ru?. hisztériát ■ f-8 el­t szító jelenlegi kampánynak Kínában, hogy a kínai nép­ben elhintse a gyanakvás, a bizalmatlan­ság és az ellenségeskedés légkörét más országok, elsősorban a Szovjetunió népei iránt. A háborús hisztéria keltésével a pekingi vezetés arra törekszik, hogy kitö­rölje a kínai nép emlékezetéből annak az önzetlen segítségnek emlékét, amelyet a szovjet emberek a forradalmi háborúban és a társadalom újjáépítésében nyújtottak Kínának. A maoisták arra számítanak, hogy az „ostromlott vár” tudatának be­idegzése az ország ideológiai-politikai el­szigetelődése a szocializmust építő orszá­goktól, lehetővé teszi számaikra helyzeteik megerősítését. A kínai sajtó valósággal forr a hábo­rús felhívásoktól. Kitartóan igyekszik el­ültetni a lakosságban egy Kína elleni vá­ratlan támadás lehetőségének gondola­tát. A lakosság meggyőzésére irányuló militarista szellemű lélektani hadjáratban természetesen részt vesz a mozi és a szín­ház is. A repertoárból mindent kitöröl­tek, ami nem szolgálja a háború és Mao Ce-tung dicsőítését. I Vacarnan Megegyezéssel zárul a jordán I—_Tél- "_j dániai kormány és a Palesz­tinai ellenállók tárgyalása. — Az arab el­lenállási szervezetek elhatárolják magu­kat a svájci Swissair légitársaság, repülő­gépének katasztrófájától. "TiaTig­­ Pompidou francia elnök az —­­u Egyesült Államokba látogat. — Amerikai légierődök bombázzák a laoszi Kőedény-síkságot. — Tito jugoszláv el­nök az EAK-ba érkezik. K­i­s Péter János magyar külügymi-Ret ma­niszter Brüsszelbe utazik. — Moszkvába érkezik Kekkonen finn elnök. — Nixon és Pompidou tárgyalásai Wa­shingtonban. p.p . Magyar—belga külügyminisz­­t­erud téri tárgyalások. — Gromiko szovjet külügyminiszter megbeszélései Berlinben. — Befejeződik Szófiában a szocialista országok kommunista és mun­káspártjainak ideológiai tanácskozása. "pen­tartnir Péter János látogatása Bau­-LSUioriOK­douin belga királynál _ Befejeződik Kekkonen moszkvai tárgya­lássorozata. " A nemzetgyűlés épületé­ből a saigoni rendőrség elhurcolja Tran Ngoc Chan képviselőt, p­.f.i. Közös közlemény Péter János brüsszeli látogatásáról. — Meg­kezdődik az afrikai külügyminiszterek tanácskozása. — Gromiko szovjet kül­ügyminiszter Varsóban. — Négyhatalmi megbeszélés New Yorkban a közel-keleti válság politikai rendezéséről. czrmh-t Vinogradov szovjet külügy­­__—.......­ miniszter-helyettes Kairóban. — A guatemalai partizánok egy letartóz­tatott társuk szabadlábra helyezését kö­vetelik — az éjszaka elfogott *— Fuentes Mohr guatemalai külügyminiszter szaba­don bocsátásáért A londoni rádió egyik közelmúltban elhang­zott kommentárjában a hírmagyarázó azt bi­zonygatta, hogy Leninnek, a szovjet állam megalapítójának meglehetősen távoli elképze­lései voltak korunk fontos problémáiról. Esz­mefuttatásában — amely az SZXP Központi Bizottságának a Letita-centenár­umra kiadott téziseihez kapcsolódott — az angol kommen­tár azt magyarázgatta, hogy „a huszadik szá­zad második felében élünk” és „hogy a hely­zet egészen más, mint Lenin idejében volt, s ez a körülmény, végső soron, bizonyos vonat­kozásokban új hozzáállást, új eszméket köve­tel”. E megjegyzésekre válaszol az ismert szovjet szemleíró. Sok minem­ azóta, ez ter­mészetes. Hogy mást ne mondjak, belép­tünk az atomkorba, létrejött a szocialis­ta államok közössége. Mégis, az esemé­nyek és jelenségek bonyolultsága ellené­re azokat a törvényeket, törvényszerűsé­geket, amelyek napjainkban a lényeget magyarázzák, már Lenin feltárta a maga korában, amikor lerakta a Szovjetunió külpolitikájának elvi alapjait, és egyúttal a világ fejődésének hosszú évekre szóló marxista előrejelzését adta. Lenin már a kezdet kezdetén a forra­dalom nemzeti és internacionalista fel­­adatainak szolgálatába állította a szovjet külpolitikát. Az 1917. november 8-án kelt békedekrétumban hangsúlyozta, hogy a népek fő ellensége az imperializmus. A háborúkat az imperializmus robbantja ki a világ felosztása érdekében. Tehát már az első lenini programokmányok hang­súlyozzák a szocialista forradalom anti­­imperialista jellegét, internacionalista je­lentőségét a szocializmusért folytatott nemzetközi méretű harc szempontjából. Lenin pontosan meghatározta, hogy a forradalom szövetségesei a nyugati orszá­gok munkásosztálya és az elnyomott ke­leti népek. Megnyilatkozásaiban végig­húzódik az a gondolat, hogy az imperia­lizmus nemzetközi erő, és legyőzésére lét­re kell hozni a munkások nemzetközi szö­vetségét, nemzetközi testvériségét. 1918. március 11-én este begördült Moszkva egyik pályaudvarára a 4001-es szerelvény. A szovjet kormány tagjait hozta az új fővárosba. Március 12-én reggel a Kreml már az ország agya lett. Preiss, a brit Manchester Guardian tu­dósítója, a Kreml új történetének első napjaiban a következőkben összegezte Leninnel kapcsolatos észrevételeit: „Nem leplezi a nehézségeket, nem túlozza az eredményeket. Az álmodozó és a realista csodálatos módon párosul benne, nem mond ellent és mintegy kiegészíti egy­mást.” Preiss egy ízben azt mondta Leninnek, hogy az antant vezetői kellőképpen ér­tékelik hatalmas szerepét abban a küz­delemben, amely Szovjet-Oroszországban folyik. „Moszkva megközelíthetetlen, amíg Lenin ott ül” — mondták. „Moszkv­­va megközelíthetetlen, mert Lenin a munkás-paraszt kormány elnökeként ül benne — válaszolta Lenin és hozzáfűzte: „ Ismerni helyünket a történelemben annyit jelent, mint józanul értékelni sa­ját magunkat, nem többet.” A győzelemhez mindenekelőtt meg kel­lett tanulni a provokációk és a diverziók letörését. Ellenségeink később azt állítot­ták, hogy a bolsevista forradalom vérten­gerben született. A valóságban az 1917 novemberi fordulat a történelem legvér­­telenebb eseménye volt. Jobb lenne, ha inkább arról beszélnénk, hogy kezdetben bizony nem nagyon értettünk forradal­munk megvédéséhez. Krupszkaja az alábbi esetet említi: amikor Oroszországba érkezett Mirbach gróf, német nagykövet, természetesen fel­kereste a Kremlben a népbiztosok taná­csának elnökét. Az őr Lenin szobájának ajtaja előtt ült, olvasásba mélyedve. Amikor a gróf odaérkezett, az őrszem ügyet sem vetett rá. Ez 1918. május 18-án történt. Június 6-án a moszkvai német nagykövetségen bomba robbant .— Mir­bach nagykövet meghalt. Ez a forrada­lom ellenségeinek műve volt. Terrorisz­­tikus légkört akartak kialakítani, arra törekedtek, hogy a szovjet köztársaságot háborúba sodorják Németországgal, az antantországokkal, az egész világgal. A „vörös ellenterror” elkerülhetetlen­ségének a gondolatával mégis nehezen barátkoztak meg a forradalom vezetői. Amikor Lenin 1918 tavaszán először ment el a moszkvai Michelsson-gyárba, hogy részt vegyen a munkások nagygyűlésén, a városparancsnok katonai kordont vo­natott a gyár köré. Lenin mérges lett: „Vigyék el a kordont! A munkásoktól ne védjenek minket, hiszen mi a munkás­­osztály pártjának képviselői vagyunk.” Augusztus 30-án azonban, amikor Lenin ugyanebben a gyárban tartott beszédet, ellenforradalmát golyó sebezte meg. Ez volt az a nagygyűlés, amelyen Lenin be­szédét ezzel fejezte be: „Nincs más vá­lasztásunk, mint győzni, vagy meghalni!” Most már a napnál is világosabb lett, hogy győzni csak akk­or lehet, ha könyör­telenül megsemmisítik az ellenséget, ha mozgósítják a nép erőit és a forradalom külföldi barátait. Sebesülése előtt tíz nappal Lenin megírja híres levelét az amerikai munkásokhoz. Visszautasítja azokat a képmutató állításokat, amelye­ket a szocializmus ellenségei terjesztenek a forradalom „pusztító jellegéről”. Lenin 1919 októberében nyilatkozatot adott egy bostoni nemzetközi hírügynök­ség tudósítójának. (A nyilatkozat szöve­gét nemrég találták meg amerikai levél­tárban és közölte a Lityeraturnaja Ga­­zeta.) Ebben Lenin aláhúzta, hogy Szov­­jet-Oroszország egyetlen országgal sem akar háborúskodni, mert az a véleménye, hogy mindig minden háború gyakorlati­lag a dolgozókat sújtja. Ilyen módon pon­tosan végigvitte azt a gondolatot, hogy a háborúk ellentmondanának a szocializ­mus természetének. A háborúk forrása az, hogy az imperializmus a tőkés érde­kek védelmében beavatkozik más orszá­gok belügyeibe. Persze, az imperializmus már nem képes visszafordítani a történe­lem kerekét — jegyezte meg Lenin ugyancsak 1919-ben, egyik beszédében. Az ellenforradalom leverése után a szovjet köztársaság előtt, Lenin szavai szerint, kitárult a tőkésországokkal való együttélés lehetősége. A génuai konferen­cián (1922 április-május) a szovjet állam megkísérelte, hogy normalizálja viszonyát a tőkésországokkal. A szovjet delegáció már az első plená­ris ülésen leszögezte: a kommunizmus elvi szempontjai alapján elismeri, hogy a jelenlegi történelmi korszakban, amely lehetővé teszi a régi és a születő új tár­sadalmi rendszer párhuzamos együttélé­sét, a gazdasági együttműködés a két tu­lajdonrendszert képviselő államok között parancsolóan szükséges az általános gaz­dasági helyreállítás szempontjából Lenin világosan kidomborította: meg kell védeni a szovjet állam, az új rend­szer egyenjogúságát, törekedni kell a bé­kére, a békés együttélésre és a gazdasági együttműködésre a két ellentétes társa­dalmi és gazdasági rendszer között. E le­nini program egyik fontos pontja volt az a javaslat, hogy általánosan csökkentsék a fegyverzeteket, tiltsák be a vegyi gázo­kat és más tömegpusztító fegyvereket. A konferencia során kedvezően alakult a helyzet arra, hogy a szovjet delegáció felvegye a tárgyalások fonalát a német delegációval. Ismeretes, hogy a német kormány Genua előtt nem volt hajlandó aláírni megállapodást a Szovjet-Oroszor­­szággal, bár a tárgyalások megkezdőd­tek. 1922. április 16-án Rapallóban (Ge­nua külvárosában) aláírták a szovjet— német szerződést, amely egyenlő alapon rendezte a két ország viszonyát, és meg­határozta azokat az elveket, amelyek alapján a szovjet állam rendezte kapcso­latait a burzsoá országokkal. Korunk elfogadta a békés együttélés fo­galmát. Lenin azonban figyelmeztetett rá, hogy az imperialista ideológusok és politikusok békeszólamai mögött gyakran rejlenek olyan kísérletek, hogy lehetet­lenné tegyék országok és népek békés együttműködését. Ne feledjük — mon­dotta —, hogy szerte a világon szokat­lanul sok békefrázis, szóbeszéd, ígéret, sőt még a háború elleni esküdözés is el­hangzik. Sokkal kevesebb a hajlandóság a békét biztosító valódi, akár a legcseké­lyebb lépésre a legtöbb államnál, főképp a modern, civilizált államoknál. Már­pedig mind ebben, mind pedig más ha­sonló kérdésekben kevesebb általános frázist, ünnepélyes ígérgetést, hangzatos megfogalmazást és sokkal több egyszerű és világos megoldást és intézkedést sze­retnénk, amelyek valójában a békéhez vezetnének, nem is szólva a háború ve­szélyének teljes kiküszöböléséről. E gondolatok időszerűségéhez, az idé­zett lenini elvek korszerűségéhez nem fér kétség. Azok a lenini elvek, amt­ elye­­ken a születő szovjet állam külpolitikája alapult, napjainkban is a Szovjetunió külpolitikai irányvonalának meghatáro­zói. Ez a politikai gyakorlat bizonyítja — többek között — a lenini elmélet he­lyességét, időszerűségét. Szpartak Beglov, az APN szemleírója Lenin a szovjet külpolitikáról Sajtótájékoztató Nyugat-Berlinben Schütz a nagyhatalmi tanácskozásokról Győrffy Tibor, az MTI tudósítója je­lenti: Klaus Schütz nyugat-berlini kormányzó polgármester Nyugat-Berlinben beszélge­tést folytatott küföldi újságírókkal. Az összejövetel jelentőségét növelte, hogy küszöbön áll a négy hatalom képviselői­nek Nyugat-Berlinnel kapcsolatos tanács­kozása. A beszélgetés érdekessége volt, hogy a jelenlevő nyugati újságírók (első­sorban a BBC és a New York Times) kérdései bizonyos nyugtalanságról tanús­kodtak Willi Stoph miniszterelnök és Willy Brandt kancellár előkészítése alatt álló berlini tanácskozását illetően, főleg abban a vonatkozásban, hogy Brandt a meghívást az NDK fővárosára szólóan fo­­gadta el. Schütz Nyugat-Berlin státusát illetően megismételte ismert álláspontját: „Egész Berlinre vonatkozóan négyhatalmi fele­lősség áll fenn: Nyugat-Berlin a három nyugati hatalom fennhatósága alatt fej­lődik; az ő megbízásukból a Német Szö­vetségi Köztársaság képviseli Nyugat- Berlint a külvilág előtt; a város a Német Szövetségi Köztársaság gazdasági, pénz­ügyi és jogrendszeréhez tartozik.” Vitatta, hogy a Szovjetunió felszámolta volna az egész Berlinre vonatkozó négy­hatalmi felelősségét és példaként megem­lékezett ennek formális maradványairól. (Így például a négy megszálló hatalom fegyveres erőihez tartozók szabad moz­gásáról egész Berlinben.) Hangoztatta, hogy Nyugat-Berlin előbbiekben vázolt jelenlegi státusa realitás. Ezzel összefüg­gésben kijelentette: az is realitás, hogy a város keleti részében vannak az NDK kormányhivatalai, tehát, ha a problémát megfosztják „emocionális jellegétől” ak­kor tulajdonképpen az az igazság, hogy a város keleti fele a Német Demokratikus Köztársaság fővárosa. A Nyugat-Berlinről kezdődő megbe­szélés értelméről szólva, megállapította, hogy a viszonylagos nyugalom időszaká­ban megpróbálják kiküszöbölni egy ké­sőbbi lehetséges feszültség forrását. A négy nagyhatalom képviselőinek a vá­rossal foglalkozó tanácskozásaitól rövi­­debb távra egyrészt azt várja, hogy az összekötő utakon „megszűnjenek a zak­latások” s olyan ellenőrzési rendszer be­vezetésére kerüljön sor, amely „az álta­lános nemzetközi ellenőrzési szabályokat” veszi alapul. Hosszabb távra azt reméli, hogy vala­mennyi érdekelt fél „elfogadja a berlini realitásokat, úgy ahogyan azok a háború után 25 évvel kialakultak”. Megismételte régebben is hangoztatott elképzeléseit a nyugatnémet jelenlét bizonyos formáinak felszámolásáról Nyugat-Berlinben. A szövetségi jelenlét bizonyos fokú­­leépí­tésének előfeltételeként jelölte meg, hogy a Szovjetunió láthatóan fogadja el a je­lenlegi státust, s ezt az NSZK-val kö­tendő kereskedelmi, kulturális vagy más szerződésben juttassa kifejezésre. Herbert Wehner az NDK-róI Az E3 nem ismerés nem lehet dogma Polgár Dénes, az MTI tudósítója je­lenti: Herbert Wehner, a szociáldemokrata párt parlamenti frakciójának elnöke szombaton egy rádióinterjúban kijelen­tette: bekövetkezhet olyan helyzet, amely­ben el kell ismerni az NDK-t. A nyugatnémet rádió riportere emlé­keztetett arra, hogy Barzel, a CDU—CSU frakció elnöke a Bundestag szerdai vitája során szemére vetette Wehnernek, hogy az NDK elismerésének lehetőségéről be­szélt. Barzel szembeállította ezzel Brandt kijelentését, amely szerint az NDK de jure elism­erése nem jöhet Szóba. A ripor­­ter megkérd­ezte,-e nincs-e Brandt és Weh­ner álláspontja között ellentét? Wehner a következőket válaszolta: — Ellentét csak annyiban állhat fenn, amennyiben az ember az elismerés fo­galmát az időtől elvonatkoztatva szemléli. Abból indulok ki, hogy a nyugatnémet politikát nem lehet odaláncolni ahhoz, ami tegnap volt, s ami ezért csak teg­napig volt időszerű. Az a véleményem, hogy elkövetkezhet — esetleg évek múl­va — olyan helyzet, amelyben az NDK-t el lehet, vagy el kell ismerni. Előnyben részesítem a „lehet” szót. Ezt a kérdést nem taktikai, hanem politikai szempont­ból vizsgálom. A kancellár a kormány je­lenlegi tevékenységének szószólója. Az el­ismerés vagy a nem elismerés azonban sohasem lehet dogma.

Next