Magyar Hírlap, 1970. szeptember (3. évfolyam, 243-272. szám)
1970-09-21 / 263. szám
4 1970. SZEPTEMBER 21. HÉTFŐ NEMZETKÖZI POLITIKA Magyar Hírlap X KÜLFÖLDI LAPOKBÓL ___________________________________ _____________ _______ M&nm » mm m m tm vlaSVimir Mihaj-GOTlPflBAti TM ‘sa számában „A népek biztonságának ellenségei” című terjedelmes cikkében azt elemzi, hogyan reagált a világ közvéleménye az augusztus 12-én aláírt szovjet—nyugatnémet szerződésre. Az elemzés azt mutatja — írja a szerző —, hogy a szerződést az egész háború utáni fejlődés törvényszerű következményeként fogadták. Úgy értékelik, mint a szocialista országok kollektív békeszerető erőfeszítéseinek eredményét, mint fontos szakaszt az antiimperialista erők, a békéért és a haladásért küzdő erők harcában. Természetes, hogy ennek a fontos politikai okmánynak akadnak ellenségei is. A Német Szövetségi Köztársaságban például nyomban kirohant a szerződés ellen a legelvetemültebb reakciós csoport, a Thadden vezette neonáci NPD, a Strauss vezette CDU—CSU-ultrák, egyszóval mindazok, akik a revansista és militarista imperialista körök szekerét tolják. A szerződés ellenségeinek kórusához csatlakozott a pekingi Zsenmin Zsipao is. A pekingi propagandisták lényegében egy bandába kerültek a német revansistákkal. Néha még érvelésük is szó szerint egyezik. Strauss például „totális Münchenről” kiabál, míg a Zsenmin Zsipao „globális müncheni összeesküvésről” beszél. Thadden nyugatnémet újfasiszta vezér azt állítja, hogy a szerződés aláírása a német nép túlnyomó többségének heves tiltakozása ellenére történt, hogy a szerződés állítólag a Szovjetunió egyoldalú érdekeinek való alárendelés politikáját szolgálja, a Zsenmin Zsipao a német nép érdekeinek elárulásáról ír és szitkokat szór a Szovjetunió külpolitikájára. Peking azzal próbálja ijesztgetni az európai népeket, hogy a német revansisták úgy sem tartanak be semmiféle megállapodást. A szovjet nép és Európa minden népe — húzza alá Mihajlov — nem ijed meg a német militarizmustól, hiszen mindenkinél jobban ismeri azt, és jól megtanulta az ellene való harcot. A szovjet nép és valamennyi európai nép továbbra is éber, nem csökkenti a harcot a militarizmus és a revansizmus ellen. Pekingnek a szerződés kérdésében elfoglalt álláspontja arra enged következtetni, hogy a pekingi vezetők nem bíznak a népi erőkben, mert nem látják, hogy éppenséggel az európai és a nyugatnémet néptömegek mozgalma tette lehetetlenné a régi politika folytatását. Az aktív európai békepolitika sikerei állandóan szűkítik a fegyverkezési hajsza és a háborús készülődések szféráját. Peking minden esetben idegeskedni kezd, amikor előrehaladás történik az országok közötti kapcsolatok rendezésében, amikor javulnak a kilátások a nemzetközi konfliktusok békés rendezésére. Pekinget nagyon feldühösíti a szocialista országok egyre fokozódó egysége, közös béke- és biztonsági politikája, s az a lelkesedés és támogatás, amellyel ezt a politikát az antiimperialista front más osztagai, más csapatai fogadják. f _ TT_faA szovjet—német JUita szerződés megkötése után azt kívánjuk, hogy Pompidou október elejére tervezett moszkvai utazása új és jelentős távlatokat kölcsönözzön a francia—szovjet együttműködésnek. A most lezajlott véleménycsere és a „nagy bizottság” keretében kötött párizsi megegyezésnek ezt az újjáéledését készítik elő. Franciaország soha nem állította, hogy barátságának a Szovjetunióval exkluzív jellege van, és őszintén örül, hogy Bonn és Moszkva kapcsolataiban változások álltak be. Nem kevésbé kell azonban hangsúlyozni, hogy Moszkvát és Párizst privilegizált jellegű kapcsolatok kötik öszsze. Franciaország és a Szovjetunió kapcsolatai ne csak az alapelvek és a jó közérzet tekintetében legyenek barátiak. Fontos, hogy praktikus tartalmuk legyen és hogy a gazdasági együttműködés új föllendülést kapjon. A LEMP KB heti POLITYKA lapja legújabb számában kommentárban foglalkozik a repülőgéprablások ügyével. A cikk a többi közt hangoztatja: „ A repülőgéprablás és a légiközlekedésben elkövetett szabotázs nemzetközi bűncselekmény. Csak az összes állam közös akciójával lehet sikeresen fellépni ellene. Minél több állam hajlandó szigorú büntetéssel sújtani, vagy kiadni a rablókat, annál nagyobb esély van a bűncselekmény-sorozat felszámolására. Amíg egyes államok elnézők lesznek a rablókkal szemben, s ameddig azok büntetlenül megússzák a dolgot, addig a légi út életveszéllyel jár. A Nílus völgyére korlátozódó termőterület és a túlnépesedés miatt élelmezési gondokkal küzdő Egyiptom számára létfontosságú volt az asszuáni gát megépítése. 1956 elején megállapodás született arról, hogy a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank 200 millió dollár összegű kölcsönt nyújt erre a célra. Az USA külön ígéretet tett 50 millió dolláros, Anglia pedig 15 millió dolláros kölcsönre. A tárgyalások folyamán azonban politikai feltételekkel léptek fel. Követelték az állami kiadások ellenőrzésének jogát s kikötötték azt is, hogy Egyiptom ne fogadjon el segítséget a szocialista országoktól. S bár Nasszer elutasította ezt, aláírták a kölcsönegyezményt. Az asszuáni baklövés Talán abban a reményben, hogy Naszszer mégis csak elkötelezettnek érzi majd magát a Nyugat iránt. Ebben azonban csalódniuk kellett. S ekkor, 1956 júliusában, az Egyesült Államok és Anglia váratlanul bejelentette, hogy visszavonja a kölcsönre tett ígéretét. Erre hivatkozva rövidesen a Világbank is visszalépett. Kapitulációra akarták kényszeríteni az „engedetlen”M Nasszert, vagy legalábbis súlyosan kompromittálni a néptömegek előtt. Abban a hiszemben főzte ki ezt a tervét Dulles, hogy Egyiptom a Nyugat segítsége nélkül nem lábolhat ki gazdasági elmaradottságából s ennek tudatosítása elegendőnek bizonyulhat Nasszer megbuktatásához és egy „megfelelőbb garnitúra” hatalomra juttatásához. Sokan elemezték már Dullesnek ezt a döntését s az idő múlásával egyre több amerikai politikus és kommentátor vonta le azt a következtetést, hogy a diplomáciai szaktekintélynek reklámozott külügyminiszter, a „hidegháború főépítésze” ez esetben súlyosan elszámította magát. Nasszer válasza nem késett sokáig: két hét múlva bejelentette a Szuezi-csatorna Társaság államosítását. Közölte, hogy az egyiptomi népet jogosan megillető csatorna jövedelmét az asszuáni gát finanszírozására fordítják. Ez bombaként hatott. Főleg Anglia és Franciaország érdekeit sújtotta közvetlenül ez az intézkedés, de Washington tekintélyét szintén csorbította és veszélyes precedenst is teremtett. Óhatatlanul szóba került, hogy a Panamacsatorna, a közel-keleti olajkoncessziók és az amerikai tőke más külföldi beruházásai is hasonló sorsra juthatnak. (Ezért az Egyiptom elleni kórusban az USA is hallatta hangját a „nemzetközi jog sárba tiprásáról”.) „Mondják meg Nasszernak..." Amikor azonban világossá vált, hogy Anglia és Franciaország — Izrael bevonásával — katonai intervencióra készül, Washingtonban mérséklődött az Egyiptom elleni hangulatkeltés. Az amerikai kormánynak az a törekvése, hogy bármilyen konfliktusból — akár szövetségeseinek rovására is — hasznot húzzon, a legszemléletesebben az 1956. évi szuezi kalanddal kapcsolatos magatartásában nyilvánult meg. Washingtonnak ugyanis pontos értesülései voltak arról, mi készül, de a kisujját sem mozdította az agresszió leállítására. Sőt, inkább olyan benyomást keltett az angol kormányban, hogy helyesli akcióját. Nyolc héttel a támadás megindítása előtt Dulles Londonban ismertette Eisenhower üzenetét, melyben az elnök kijelentette, hogy „esetleg szükségessé válhat erő alkalmazása”. E. J. Hughes, az elnök beszédírója memoárjaiban elmondta, hogy amikor Eisenhowernek jelentették az angol—francia—izraeli támadás veszélyének növekedését, az elnök gúnyosan megjegyezte: „Mondják meg Nasszernak, szívesen letelepítjük Szent Ilona szigetén és adunk neki egymillió dollárt.” A macchiavellista ihletésű döntés, hogy páholyból nézi végig szövetségeseinek szuezi kalandját, logikusnak látszott Washington szempontjából. Ha a vállalkozás sikeresnek bizonyul — „sose érjen bennünket nagyobb baj, mint Nasszer bukása” — ennek lefölözése végső soron az USA- ra marad. Ha viszont balul üt ki a dolog, Washington „tiszta lappal” szállhat be a közel-keleti játszmába. Eden akkori brit miniszterelnök, akinek politikai karrierjét a szuezi kudarc maga alá temette, emlékirataiban keserűen beszél az Egyesült Államok képmutatásáról. Az USA szembeszállva szövetségeseivel, a Biztonsági Tanácsban határozattervezetet nyújt be, amelyben felszólítja az elsőnek támadó Izraelt csapatainak azonnali visszavonására, és javasolja az ENSZ-tagállamoknak, hogy tartózkodjanak erőszak alkalmazásától. A Szovjetunió támogatja ezt, Anglia és Franciaország pedig kénytelen vétóval élni. A szuezi agresszió időzítésére és az USA állásfoglalására egyaránt hatással volt az éppen zajló magyarországi ellenforradalom. A három intervenciós abban reménykedett, hogy ennek árnyékában zavartalanul leszámolhat Egyiptommal. Washingtont azonban bosszantotta a figyelem elterelése a „magyar kérdésről”. (Dulles, az ENSZ-közgyűlés november 2-i ülésén: „Remélem, nem leszünk annyira lefoglalva a közel-keleti kérdéssel, hogy az gátolhasson bennünket Magyarország megsegítésében...”) A Szovjetuniónak arra a javaslatára, hogy nyújtsanak segítséget Egyiptomnak, Amerika nemmel válaszolt. Ekkor a Szovjetunió erélyes figyelmeztetésben részesítette az intervenciósokat.„Mit szólnának ezek az országok — tette fel a kérdést a szovjet kormány hozzájuk intézett üzenete —, „ha olyan államok támadnák meg őket, amelyek például rakétákkal és atomfegyverekkel is rendelkeznek?”) Ez megtette hatását s az intervenciós csapatok nyolc hét múlva elhagyták Egyiptomot. Azt is meg kell állapítani, hogy — a szuezi agresszióval kapcsolatban tanúsított minden kétszínűség mellett — realitásérzékből jól vizsgázott az Egyesült Államok. A megváltozott erőviszonyokkal számolva ugyanis óvakodott a Szovjetunióval való nyílt konfrontációtól, és magatartásával bizonyos mértékben hozzájárult a konfliktus rendezéséhez. Az Eisenhower-doktrina Az amerikai kormány megkísérelt hasznot húzni a szuezi kalandban játszott szerepéből. A Szovjetuniónak a Közel-Keleten nagymértékben megnőtt tekintélyét ellensúlyozandó, 1957. januárjában Washington meghirdette az Eisenhower-doktrínát. Ez a Truman-elv továbbfejlesztett I változata volt, mert a 400 millió dolláros segélyösszeg szétosztása mellett felhatalmazta az elnököt arra, hogy a nemzetközi kommunizmus elleni harc ürügyén elmehessen egészen a fegyveres beavatkozásig. Csupán néhány periferikus arab országot — Jordániát, Libanont, Marokkót és Tunéziát — sikerült beterelni a doktrína aktába. A többiek nem kértek belőle, túlságosan kilógott a neokolonialista lóláb. Néhány arab országban talán éppen a doktrína elfogadása gyorsította meg a demokratikus erjedést. A tömegek független külpolitikát, a külföldi monopóliumok jogainak megnyirbálását és szociális reformokat követeltek. A Jordánián, Szírián és Libanonon végigvonuló feszültséghullám a Nyugat szempontjából addig legmegbízhatóbbnak vélt Irakban tetőzött. 1958. júliusában itt katonai államcsínnyel döntötték meg a gyűlölt monarchiát és Nuri esz Szaid terrorisztikus rendszerét. Másnap a Földközi-tengeren állomásozó amerikai 6. flotta tengerészgyalogos egységeket tett partra Libanonban s brit ejtőernyősök szálltak le Jordánia területén. A libanoni intervenció formálisan az Amerika-barát Chamoun libanoni elnök népi megmozdulástól fenyegetett rendszerének megmentését célozta, valójában azonban „az ágyúnaszád-diplomácia” hagyományait felelevenítő erődemonstráció az iraki forradalomnak és esetleges láncreakciójának szólt. Az ekkor vállalt csendőrszerep nem használt Amerika tekintélyének. (Ahogy a 6. flotta jelenlegi manőverei sem, amelyekkel politikai nyomást kívánnak gyakorolni a térség népeire, illetve a jordániai testvérharc kimenetelére.) Az arab világ egységes tiltakozása, valamint a Szovjetunió határozott fellépése diplomáciai síkon és az ENSZ fórumán lefékezte az intervenciót. Az Eisenhowerdoktrina, ez a — mint Kefauver amerikai szenátor minősítette — „biankóváltó nemzetközi intervencióra” egyszer óvatoltatott meg, majd csendben lejárt. c4*álfi Viktor John Foster Dullestől William Rogersig 2. V ) 'S 2: A szuezi kaland és az USA^1 (Következik: AZ USA ÉS A NET) MÁSODIK TÜZSZÓ- A háború helyett a sörösdoboz ellen ? ! ' A szennyezés politikai funkciója U Thant, az ENSZ főtitkára „A környezet problémáiról” tartott beszámolójában több amerikai példát említett. Évente 165 millió tonna szilárd ipari hulladék kerül ebben az országban szemétre, húszmillió tonna papírt dobnak el, hétmillió gépkocsit semmisítenek meg. Az Egyesült Államok a föld természeti kincseinek aránytalanul nagy hányadát (40 százalékát) használja fel. Ugyanakkor itt kerül szemétdombra a világ ipari hulladékának fele. Olcsóbb a büntetés A reklám és az életmód hozzászoktatta az amerikaiakat, hogy állandóan eldobjanak valamit, ami felesleges. Egy háziasszony ebben az országban pontosan annyi szemetet dob ki egy nap, amennyi anyagot a főzéshez, a háztartásvezetéshez felhasznál. De elhajigálnak elolvasatlan újságot, elnyűtt cipőt, szemétbe kerül a kiszuperált gépkocsi. Egy statisztika szerint az átlag amerikai évente 250 konzervdobozt és 135 üveget hajít el. Sok étteremben található már olyan teríték, amelyik egy alkalomra szól: papírból és műanyagból van. Itt is átlépték a határt, amely valahol ott húzódik a kényelem közvetlen haszna, és a szemét összegyűjtése, megsemmisítése okozta ráfizetés között. A legelszántabb szemét a sörösdoboz. Alumíniumból készül — funkciója ugyanaz, mint nálunk a söröspalacké —, a rozsda nem pusztítja. Így aztán csak gyűlik, csak gyűlik . . . De hát nem is a szemét a legnagyobb gond. A gyárak a folyókba, tavakba öntik szennyvizüket — tele van az ország haldokló vízfolyásokkal. A városok fölött szennyezett levegő felhői tornyosulnak. Az üzemeket megbüntetik a szennyezés miatt, de hát sokkal olcsóbb kifizetni a büntetést, mint felszerelni a modern szűrőberendezéseket. Elterelő művelet Az amerikai társadalom megmozdult a természet védelmére. A kongresszus és a kormány is csatlakozott ehhez a mozgalomhoz. Nixon üzenetet intézett a kongresszushoz, és harcot hirdetett a környezet védelmében. A Capitóliumban több mint ezer törvényjavaslat gyűlt össze. Természetes, hogy mindenki a tiszta levegő, az átlátszó folyó — és az USA címerállata, a sas élete — mellett foglalt állást De a Nixon-adminisztrációt nem a természet megóvása vezérli. Sokak véleménye szerint a társadalom politikai energiáját — amely a vietnami háború, a faji megkülönböztetés, a szegénység kérdéseiben jelentősen telítődik — át lehetne terelni a környezet problémájára. Az egyik újságcikk szerint egyesek abban reménykednek, hogy az „amerikai ifjúság az utcákat fogja seperni, és szemetet fog gyűjteni ahelyett, hogy a vietnami háború ellen tüntetne”. Az amerikai társadalom haladó része a környezetért indított harcot a demokráciáért vívott küzdelem alkotórészének tekinti. Mert semmiféle látszatintézkedés sem szoríthatja a vállalkozókat arra, hogy a társadalom érdekét saját hasznuk elébe helyezzék. Mert — hogy csak egyetlen példát mondjunk —, ha egy vállalat elhatározná, hogy tisztító-berendezéseket helyez üzembe, akkor árujának önköltsége emelkedne, és így a konkurrencia nyerne az ügyleten. A kapitalizmus törvényei azok, amelyek gátolják, hogy véget vessenek a környezet szennyezésének. Az amerikai jogi egylet lapja, egy mértéktartó szaklap így ír: „A környezet fő szennyezőinek neve azokéval azonos, akik az amerikai üzleti katalógusokban szerepelnek. Környezetünk védelmére nincsenek gazdasági eszközök. Ennek oka egyszerű: a szennyezés növeli egyes személyek, egyes társaságok hasznát.” , G. Geraszimov APN Szennyezett víz hasznosítása Japánban (Reuter) Egy vezető japán lap arról adott hírt, hogy szennyezett folyóvizet filmelőhívó-pótlónak használtak, s ennek bizonyítására közölte három napbarnított lány homályos fényképét. A lap fotóriporterei Tokióban és környékén tizennégy különböző helyről gyűjtöttek össze vizet. Negyvennyolc órás áztatás után a legjobb eredményt azzal a vízzel érték el, amelyet a Fudzsi-hegy melletti folyóból vettek, ahová papírgyárakból ömlik a szennyvíz.