Magyar Hírlap, 1970. december (3. évfolyam, 334-362. szám)
1970-12-05 / 338. szám
Magyar Hirlap [■' l / __________hétvége __________________________________two.decembers,szombat Hl. Ostor Humánus és a Sin I. A ROBOT, a szolgálatunkra szerkesztett emberszabású gép, e játékos módon minket utánzó gépi karikatúra, kinek „vére” gépolaj, „agya” elektronikus szerkezet, „szíve” kétkilós villanymotor — e kocka fejű, zseblámpa szemű, űrhajós módra lépegető, sípoló hangú, magnótekercsről beszélő fémbábu nem szorul már újabb bemutatásra; ismerjük, ha máshonnan nem, az utópikusfantasztikus regényekből, jövő századot idéző filmekből, vagy akár a mai Ludas Matyiviccekből. Mi is, a Magyar Hírlap egy régebbi számában beszéltünk már „Robot Róbert” múltjáról, és számítgattuk a jövőjét Most híre jött, hogy nem is a múltja igazán kalandos ennek a távirányítású gondolkodó gépnek, ennek az acélgólemnek, ennek a több száz éves ponyvatémának, és nem is a jövője — mert hiszen a jövő most még inkább csak a regényírók fantáziájában népesül be robotgépekkel —, hanem a jelene kezd igazán érdekes lenni. HASZNÁLJUK MÁR őket, és nem is akármilyen sikerrel: autónak beöltöztetve furikázik helyettünk egy szovjet állampolgárságú robotgép a Holdon; a Southern Californic Medical Centerben amerikai orvosok beállítottak egy robotot a gyógyítás szolgálatába is: név szerint „Első Számú Simonkát”. Londonban, Meredith Thring professzor lakásában sétálgat Polly, a háztartási robot, „aki” nevének hallatára a hang felé fordul, és utasításra vár , amit beprogramozott agyával, fémkarjával, krómozott lábacskáival végre is tud hajtani. . És itt van „Humánus Oszkár”, az emberformájú műanyag robotbaba, akit autókba ültetnek, hogy testébe épített műszerekkel lemérjék a balesetek, koccanások, borulások hatását az utastérben. Felépítése kísértetiesein hasonlít ránk: „csontjai” éppen annyira törékenyek, mint a mieink, „koponyája” alatt a kocsonyás zselé az emberi agyvelő sérülékeny lágyságát utánozza. Az összeütközéseknél, az autós biztonsági kísérletek alatt sokszorosan „meghal” helyettünk, de mindig feltámasztható, hiszen a mi teremtményünk, a technikusok visszaragasztják leszakadt fejét, újból felpumpálják az oxigént gumi mellkasában. Minden „halálos balesete” tanulság a karosszéria-készítőknek — máris ezerszeres életmentőnk Oscar Humánus, a műember, a robotkorszak elnyűhetetlen-romolhatatlan hírnöke. EZ AZ ELV, vagyis a robotok — egyébként erősen korlátozott! — képessége arra, hogy veszélyes helyzetekben, nehéz kísérletek közepette pótolják az embert; ez mozgatta a „Sin I.” nevű „gyógyászati robot” készítőit is. Az olajozott technika és az emberi képzelet egymásba borulásának száznegyven kilós gyermekei. A Sin I.: komputer irányítású műbeteg, pácienspótló szerkezet Az érzéstelenítést tanulják rajta az orvostanhallgatók — visító hangot ad, ha az injekciót rossz helyre döfik; ha durva volt a tű beszúrása a műbeteg vénájába, ha orvosilag téves volt bármi is, amit a hallgató tett a kezelés során. „Arca” ilyenkor csúnya, lila színt ölt, szívverést utánzó ketyegése ijesztően felgyorsul vagy kihagy, „szeme” kidülled, nyelve kicsüng. Ellenőrizni lehet ily módon, képes-e a jövendő orvos gyorsan felismerni a bajt, és következtetni tud a professzor arra is, hogy vajon azt teszi-e majd az igazi beteggel a mai medikus, amit kell , s amit Sin I. műanyag testén most még veszély nélkül, kockázat nélkül kipróbálhat. AZ OKTATÁSBa 1971-ben állítják be a Sin I. fogorvosképző változatát, ahol a modell egy igazi beteg száját utánozza, és a kezelési hibákra is ordítással, vérzéssel, „ájulással” reagál. Vére persze paradicsomlé, ordítása az adott pillanatban bekapcsolódó magnótekercs hangja, ájulása villanyáram-kihagyás — de mennyivel jobb is ez így...! Erőss László gat, onnan írom ezt a levelemet. Ez az oka, hogy személyes udvarlásomat is a Tekintetes Úmnál nem tehettem, s a jó Isten tudja csak, hogy mikor tehetem? Mert az orvoslás módja lassú is, hosszas is, fő regulája pedig az, hogy a külső p erre a szobából ki ne menjek ... Hogy mégis az orvoslás alatt való idő tőlem híjába ne múljon, minden rendbéli Munkáimat Typographia alá tisztázhatom. De már ebből kivert a kemény idő! A kis Múzeum hangos (szobácskáját nevezte így Csokonai — szerző) és benne a Partizálónak ujjai meggémberednek. De sokkal inkább hangos és alkalmatlan egy olyan Cúrának a folytatására, mely gyakori momentumokkal, főzésekkel, és fürdésekkel van egybe köttetve, és a melly miatt 16-ik Októbertől fogva még mindég más házánál kénytelenítettem patzienskedni. Instálom tehát a Tekintetes Urat, tellyes bizodalommal méltóztasson nékem illy ügyetlen szorultságomban azon öntött kályhák közül, amellyeket olly igen javallani méltóztatott, egyet a maga árán, vagy ha az a jövendőben teendő épületek mig nem eshetne, tsak haszonvételre kikeletig áltálengedni, és engemet az utánna való járás terheitől és veszedelmeitől kegyelmesen megmenteni; annyival is inkább, mert az utánna való járásra már sem időm, sem erőm, sem módom, sem bízott emberem nintsen. Most is azt az ifjút alig nyerhettem meg a Professiók alól, ki is a Gróf Festetits gimnáziumában tanítványom lévén, abbeli hűségből vállalta fel, hogy a Tekintetes Űr előtt e dologban személyemet viselje. Méltóztassa a Tekintetes Űr olly megelégedéssel küldeni haza őket, mint a millyennel reménytem, magamat botsátott volna. Én hiszem az Egeket, hogy nem sokába olly állapotba helyezhetnek, a mellyben tiszteletemnek és háládatosságomnak olyan emlékeztető jelet állíthatok, a mellyről kevélység nélkül elmondhatom, hogy a késő Maradékra által mégyen. Addig is szerencsémnek s betsületemnek tartom, hogy lehetek A Tekintetes Úrnak alázatos tisztelő Szolgája Csokonay V. Mihályok.” Nincs nyoma annak, hogy melegedhetett-e a költő az esdekelt vaskályha tüzénél, de Bek Pál aligha késlekedett megküldeni. Csokonain ez már nem segített Két hónap múltán, 1805. január egyik utolsó napján, didergő, vézna, csontig soványodott, gyenge testében megszűnt a szíve dobogni, és a fütyülő szél kísérte ki a temetési menettel a Hatvani utcai temetőbe. Mintha ott sem akart volna neki békét hagyni a hideg. De akkor már a költő más életet kezdett élni. Könyvecskéje megjelentetésekor így írt erről első életrajzírója, Domby Márton: „Haladta a tíz esztendőt már, mióta eltemetve hevernek Debreczennek homokja között a Csokonay hamvai, de az ő nem koporsóba való lelke, nemcsak feltördelte sírjának boltozatit, hanem új erőt vévén, szintén a földtől mint a Hercules egyszeri bajnok társa, maga a halál által lett halhatatlanná." Soltész István Nagy Sándor rajza a debreceni református kollégium XVIII. századbeli állapotáról — mellette a Darabos utca, ahol Csokonai meghalt. ti ötvenezer magyar szó életrajza készül az etimológiai szótár második kötete ) . ■ Amikor beszélünk, szavakat ejtünk ki, mondatokat formálunk; sohasem tudjuk, hogy a ködbe tűnő múlt miféle emlékeit kavarjuk fel. A mindennapi nyelvhasználat inkább előre tekint, mint hátra, s nem érdekli a szó kora, származása és fejlődése. Az új és új beszélők birtokba veszik a nyelvet, s eszük ágában sincs például a gyűjtögető, vadászó ősökre gondolni akkor, amikor idegről és késről szólanak a mai élet legkülönfélébb helyzeteiben. Mégha tudjuk is, akkor sem gondoljuk végig például, hogy a kedveskedő hölgy megszólítás a régmúltban az elejtendő hermelint jelentette. Ha pedig andalogni támadna kedvünk, megsértődnénk, ha valaki letűnt jelentés szerint szájtátva bámulónak vagy éppen bambának, butának tartana bennünket. Ma már a dúsan rakott asztal, a dúsan benőtt kert vagy az eseménydús program egyáltalán nem idézi fel a hajdani velencei dózsék világát, s amikor barátfüle van ebédre, nehezen hinnénk el, hogy talán egykor a szerzetesek konyháján is efféle finomság főtt. Pedig a nyelv emlékszik, s minden szó kicsit árulkodik mindazokról, akik az évszázadok során használták, alakították, esetleg torzították alakját és jelentését. Csak éppen faggatni kell a szavakat, s megtudjuk, honnan jöttek, és közben milyen utat jártak be. Sokféle lehet persze ez a faggatás. Lehet könyörtelen, objektív nyomozás, s lehet olyan keresgélés is, amely mintegy előre megjelöli a kívánt eredményt: a szavak titkából valamilyen előkelő rokonságot akar kihámozni. A délibábos nyelvészetnek ezeken a törekvésein ma már jóízűen nevetünk. A világot az ősidőkben általában szittyák lakták -- hirdette Horvát István történész a múlt század első felében. S mindezt természetesen a szóeredeztetés támasztotta alá. A Mare Jonum nem más, mint Jász-tenger (másutt az ion dialektust gyóni ngevjárásnak nevezi Horvát), az Iliász pedig Ilusvár — és Homérosz ennek megfelelően a jászok között jegyezte fel a történetet. Ilyen egyeztetéseket majdnem mindnyájan faraghatunk: kinek ne tűnne fel például a német Haus és a magyar ház, az angol cup, s a magyar kupa, a home és a hon, s még sok egyéb szó hasonlósága. Azoknak persze, akik még ma is minél nyugatibb, minél ősibb, s minél előkelőbb rokonságot hajszolnak, ez a kis nyelvi játék halálosan komoly dolog. A sumér nyelvtől az izlandiig már majd mindenkivel összehozták nyelvünket körömfont teorémák — tudománytalan tákolmányaik segítségével. Pedig a valós kép, az igazság, szavaink pontos és objektív története „előkelő nyelvrokonság” nélkül is gazdag képet ad — és sokkal izgalmasabb, mint az álmodozás. Nemsokára — éppen karácsonyi ajándékként — olvashatjuk A magyar nyelv történeti — etimológiai szótárának második kötetét. Szavainkat a Gy-től a K-ig feldolgozó hatalmas mű középső része az etimológiai szótárnak, amely öszszesen 10—12 ezer úgynevezett szócikket tartalmaz, körülbelül ötvenezer szó eredetéről ad felvilágosítást. „Ő csak izgágát szerzett, más ember soltárt énekelt, ő pedig czigán nótát énekelet, süveget feltötte.” Mindent értünk ebben a mondatban, amely az oklevélszótárból való, csak éppen az izgágát nem. Perpatvar, veszekedés a jelentése, világosít fel az etimológiai szótár, az izgágáskodik pedig annyit tesz, mint civódni. De miből lett mivé az izgága ember? Az eredetmagyarázat erre válaszol, s története pedig a jelentésfejlődést érdekes és gyakori példáját világítja meg. Különféle szláv nyelvekben a szó gyomorégést, rossz érzést jelentett, majd bosszúságot. Később a magyarban az izgágáskodik azt jelölte, hogy gyomorégésben szenvedő ember módjára viselkedik, s mivel rosszul érzi magát, nyilván érzékenyebb, könnyebben sértődik, veszekedős, összeférhetetlen. Izgága szavunk ebből az igéből származik, s fejlődött máig. A testi jelenségeket a nyelv egyébként gyakran viszi át lelki tulajdonságokra. Így például a hunyászkodik szóban a huny ige ismerhető fel, azaz, a szem lesütését és a fej lehajtását jelentő szó később a belső magatartás kifejezőjévé vált. A testi valóság szavai másféle jelentésváltozáson is átmehetnek. „Felruházták hátát hupikékkel és jaj vörössel”, olvashatjuk 1820-ból. Ez a mondat is arra utal, hogy a ma az ízléstelen színeket hangsúlyozó szavaink: a hupikék és a jajvörös, eredetileg a verés helyére utaló kék és vörös foltokat jelentették. Ma is külön él a hupál ige püfös jelentésben, s ismerjük a csihi-puhit is. Jókai szóhasználatában a jajfa is előfordul, jelölve azt a botot, amellyel az efféle foltokat előidézték. Természetesen a jajfa és a jajvörös is a megvert ember hangos jajgatásának nyomát őrzi — a jaj indulatszavunkat. A most készülő új magyar etimológiai szótár elsősorban az eddigi kutatások összegezését kívánja nyújtani. A hazai nyelvtudománynak mindig erőssége volt ez a kutatási ág, ám hasonló, befejezett szótár mindössze egyetlen akad, Bárczi Géza 1941-ben megjelent korszakos jelentőségű szófejtő szótára. A másik előd Gombocz Zoltán és Melich János haminc éven át készült hatalmas és kimerítő etimológiai szótártorzója, amely csupán a G betű elejéig jutott el. Az azóta eltelt időben a gyűjtés és a kutatás újabb eredményeket hozott , s ezeknek szintézisbe foglalása ugyancsak a most készülő szótár feladata. A szavak élettörténetét a legkorábbi előfordulásuktól igyekszik bemutatni a szótár: földolgoz minden magyar oklevelet 1200-ig, minden nagyobb magyar szövegemléket 1526-ig, s néhányat még ezen túl is. A szótár szerkesztői megvizsgálták például régi orvosi, növénytani könyvek szövegeit, a régi szótárakat és a szójegyzékeket is. Kiaknázza az etimológiai szótár az újabb magyar szótörténet eddig legnagyobb arányú, de még cédulákon levő gyűjteményét, az Akadémiai Nagyszótár anyagát is. A cikkek tárgyalják a szavak történetét, közük, hogy mióta dokumentálható, mikor fordult elő először akár hazai, akár pedig idegen forrásokban. Ez nagyon fontos, de rendkívül jellemző is. Jakobinus szavunk például először 1792-ben, a sajtóban tűnik fel, a Magyar Hírmondóban: „Ezek (a katonák) — mint Jakobinus ivadékok — észre vesztek a’ Nemzeti Gárdistákkal.” Az eredetmagyarázat ezután következik. Ez nem mindig kész válasz, előfordul a vitatott, bizonytalan vagy ismeretlen eredetű megjelölés is, így például a marcona vagy a mart szó esetében, amely máig felderítetlen eredetű. Hatalmas feladatot jelentett az etimológiai irodalom összegyűjtése, a folyóiratkötetekben és egyebütt fellelhető anyagok átvizsgálása és feldolgozása. Ezen a területen 1862-től veszik figyelembe az adatokat, ekkor indult ugyanis a Nyelvtudományi Közlemények című folyóirat Ezt a valóban óriási munkát szinte rekordidő alatt végzik a Nyelvtudományi Intézetben. 1964-ben kezdték meg a gyűjtést, és 1967-ben megjelent az első kötet, a második pedig most várható. Papp László, akivel a szótár anyagáról és a szerkesztés módszereiről beszélgetünk, arról a kollektív munkáról is tájékoztat, amely Benkő Loránd főszerkesztő vezetésével folyik az intézetben. Papp László mellett Kiss Lajos a másik szerkesztője a szótárnak, s velük együtt kutatók és lektorok egész serege dolgozik a szótáron. Minden egyes szócikk legalább öt kézen megy keresztül. A szótár általános lektora Bárczi Géza, s az ő alapos ellenőrzését egyetlen szócikk sem kerüli el. Nagy hiányt pótol ez az öszszefoglalás, amely szavaink eredetéről és történetéről ad képet. A művelt nagyközönség olvasmánya is lesz a szótár. Ezenkívül nemcsak összegezés, de még sokkal inkább bőséges forrás, inspiráló kezdet is kíván lenni a nyelvtörténeti, stilisztikai és művelődéstörténeti kutatások számára. Milyen történelmi, műveléstörténeti háttérre bukkanunk például, akár ha egyetlen szót kiemelünk: mondjuk a marcipánt? A magyarba az olasz marzapane-ból került, s ha felvethető is a német közvetítés lehetősége, a szó megjelenése nálunk mégis elsősorban az olasz cukrászat korai magyarországi térhódítására utal. Előző története tisztázatlan, talán azzal az arab szóval rokon, amely mozdulatlan, ülő királyt jelent — egy bizonyos bizánci pénzt, amely a trónon ülő Krisztust ábrázolja. A marcipán hangalakját különben már az olaszban a pane, a kenyér jelentésű szó ,nénetimológiásan, azaz ráértéssel befolyásolta. A magyar népnyelv aztán ezt a furcsa keleti—olasz örökséget igyekezett a maga számára világosan érthetővé tenni, s éppen úgy, ahogy a hagymázt hagymás betegségként, a kirurnust kisorvosként, vagy a Hidőcsúcshurutot tüdőkútykurulyként emlegették sok hévén, a marcivánból is a magyar népnyelvben marcifánk lett. Szekrényesy Júlia