Magyar Hírlap, 1970. december (3. évfolyam, 334-362. szám)

1970-12-05 / 338. szám

Magyar Hirlap [■'­ l / __________hétvége __________________________________two.decembers,szombat Hl. Ostor Humánus és a Sin I. A ROBOT, a szolgálatunkra szerkesztett emberszabású gép, e játékos módon minket után­zó gépi karikatúra, kinek „vé­re” gépolaj, „agya” elektroni­kus szerkezet, „szíve” kétkilós villanymotor — e kocka fejű, zseblámpa szemű, űrhajós módra lépegető, sípoló hangú, magnótekercsről beszélő fém­bábu nem szorul már újabb bemutatásra; ismerjük, ha máshonnan nem, az utópikus­­fantasztikus regényekből, jö­vő századot idéző filmekből, vagy akár a mai Ludas Matyi­­viccekből. Mi is, a Magyar Hír­lap egy régebbi számában be­széltünk már „Robot Róbert” múltjáról, és számítgattuk a jövőjét Most híre jött, hogy nem is a múltja igazán kalandos en­nek a távirányítású gondolko­dó gépnek, ennek az acélgó­­lemnek, ennek a több száz éves ponyvatémának, és nem is a jövője — mert hiszen a jövő most még inkább csak a re­gényírók fantáziájában népe­sül be robotgépekkel —, ha­nem a jelene kezd igazán ér­dekes lenni. HASZNÁLJUK MÁR őket, és nem is akármilyen siker­rel: autónak beöltöztetve furi­kázik helyettünk egy szovjet állampolgárságú robotgép a Holdon; a Southern Californic Medical Centerben amerikai orvosok beállítottak egy robo­tot a gyógyítás szolgálatába is: név szerint „Első Számú Si­­monkát”. Londonban, Mere­dith Thring professzor lakásá­ban sétálgat Polly, a háztartási robot, „aki” nevének hallatá­ra a hang felé fordul, és uta­sításra vár , amit beprogra­mozott agyával, fémkarjával, krómozott lábacskáival végre is tud hajtani. . És itt van „Humánus Osz­kár”, az emberformájú mű­anyag robotbaba, akit autókba ültetnek, hogy testébe épített műszerekkel lemérjék a bal­esetek, koccanások, borulások hatását az utastérben. Felépítése kísértetiesein ha­sonlít ránk: „csontjai” éppen annyira törékenyek, mint a mieink, „koponyája” alatt a kocsonyás zselé az emberi agy­velő sérülékeny lágyságát utá­nozza. Az összeütközéseknél, az autós biztonsági kísérletek alatt sokszorosan „meghal” he­lyettünk, de mindig feltámaszt­ható, hiszen a mi teremtmé­nyünk, a technikusok vissza­ragasztják leszakadt fejét, új­ból felpumpálják az oxigént gumi mellkasában. Minden „halálos balesete” tanulság a karosszéria-készí­tőknek — máris ezerszeres életmentőnk Oscar Humánus, a műember, a robotkorszak el­­nyűhetetlen-romolhatatlan hír­nöke. EZ AZ ELV, vagyis a robotok — egyébként erősen korláto­zott! — képessége arra, hogy veszélyes helyzetekben, nehéz kísérletek közepette pótolják az embert; ez mozgatta a „Sin I.” nevű „gyógyászati robot” készítőit is. Az olajozott tech­nika és az emberi képzelet egymásba borulásának száz­negyven kilós gyermeke­i. A Sin I.: komputer irányítású műbeteg, pácienspótló szerke­zet Az érzéstelenítést tanulják rajta az orvostanhallgatók — visító hangot ad, ha az injek­ciót rossz helyre döfik; ha dur­va volt a tű beszúrása a mű­beteg vénájába, ha orvosilag téves volt bármi is, amit a hallgató tett a kezelés során. „Arca” ilyenkor csúnya, lila színt ölt, szívverést utánzó ke­tyegése ijesztően felgyorsul vagy kihagy, „szeme” kidülled, nyelve kicsüng. Ellenőrizni le­het ily módon, képes-e a jö­vendő orvos gyorsan felismer­ni a bajt, és következtetni tud a professzor arra is, hogy va­jon azt teszi-e majd az igazi beteggel a mai medikus, amit kell , s amit Sin I. műanyag testén most még veszély nél­kül, kockázat nélkül kipróbál­hat. AZ OKTATÁSBa 1971-ben állítják be a Sin I. fogorvoskép­ző változatát, ahol a modell­­ egy igazi beteg száját utánoz­za, és a kezelési hibákra is or­dítással, vérzéssel, „ájulással” reagál. Vére persze paradi­csomlé, ordítása az adott pil­lanatban bekapcsolódó magnó­tekercs hangja, ájulása vil­lanyáram-kihagyás — de mennyivel jobb is ez így...! Erőss László gat, onnan írom ezt a levele­met. Ez az oka, hogy szemé­lyes udvarlásomat is a Tekin­tetes Úmnál nem tehettem, s a jó Isten tudja csak, hogy mikor tehetem? Mert az orvoslás módja lassú is, hosszas is, fő regulája pedig az, hogy a külső p erre a szobából ki ne menjek ... Hogy mégis az or­voslás alatt való idő tőlem hí­jába ne múljon, minden rend­­béli Munkáimat Typographia alá tisztázhatom. De már ebből kivert a kemény idő! A kis Múzeum hangos (szobácskáját nevezte így Csokonai — szerző) és benne a Partizálónak ujjai meggémberednek. De sokkal inkább hangos és alkalmatlan egy olyan Cúrának a folytatá­sára, mely gyakori momentu­­mokkal, főzésekkel, és fürdé­sekkel van egybe köttetve, és a melly miatt 16-ik Októbertől fogva még mindég más házá­nál kénytelenítettem patziens­­kedni. Instálom tehát a Tekin­tetes Urat, tellyes bizodalom­­mal méltóztasson nékem illy ügyetlen szorultságomban azon öntött kályhák közül, amellye­­ket olly igen javallani méltóz­­tatott, egyet a maga árán, vagy ha az a jövendőben teendő épületek mig nem eshetne, tsak haszonvételre kikeletig áltál­­engedni, és engemet az utánna való járás terheitől és vesze­delmeitől kegyelmesen meg­menteni; annyival is inkább, mert az utánna való járásra már sem időm, sem erőm, sem módom, sem bízott emberem nintsen. Most is azt az ifjút alig nyerhettem meg a Profes­­siók alól, ki is a Gróf Festetits gimnáziumában tanítványom lévén, abbeli hűségből vállalta fel, hogy a Tekintetes Űr előtt e dologban személyemet vi­selje. Méltóztassa a Tekintetes Űr olly megelégedéssel küldeni haza őket, mint a millyennel reménytem, magamat botsátott volna. Én hiszem az Egeket, hogy nem sokába olly állapotba he­lyezhetnek, a mellyben tiszte­letemnek és háládatosságom­­nak olyan emlékeztető jelet ál­líthatok, a mellyről kevélység nélkül elmondhatom, hogy a késő Maradékra által mégyen. Addig is szerencsémnek s bet­­sületemnek tartom, hogy lehe­tek A Tekintetes Úrnak alázatos tisztelő Szolgája Csokonay V. Mihály­ok.” Nincs nyoma annak, hogy melegedhetett-e a költő az es­­dekelt vaskályha tüzénél, de Bek Pál aligha késlekedett megküldeni. Csokonain ez már nem segített Két hónap múl­tán, 1805. január egyik utolsó napján, didergő, vézna, csontig soványodott, gyenge testében megszűnt a szíve dobogni, és a fütyülő szél kísérte ki a teme­tési menettel a Hatvani utcai temetőbe. Mintha ott sem akart volna neki békét hagyni a hi­deg. De akkor már a költő más életet kezdett élni. Könyvecs­kéje megjelentetésekor így írt erről első életrajzírója, Domby Márton: „Haladta a tíz eszten­dőt már, mió­ta eltemetve he­vernek Debreczennek homokja között a Csokonay hamvai, de az ő nem koporsóba való lelke, nemcsak feltördelte sírjának boltozatit, hanem új erőt vé­­vén, szintén a földtől mint a Hercules egyszeri bajnok társa, maga a halál által lett halha­tatlanná." Soltész István Nagy Sándor rajza a debreceni református kollégium XVIII. századbeli állapotáról — mellette a Darabos utca, ahol Csokonai meghalt. ti ötvenezer magyar szó életrajza készül az etimológiai szótár második kötete ) . ■ Amikor beszélünk, szavakat ejtünk ki, mondatokat formá­lunk; sohasem tudjuk, hogy a ködbe tűnő múlt miféle emlé­keit kavarjuk fel. A minden­napi nyelvhasználat inkább előre tekint, mint hátra, s nem érdekli a szó kora, származá­sa és fejlődése. Az új és új be­szélők birtokba veszik a nyel­vet, s eszük ágában sincs pél­dául a gyűjtögető, vadászó ősökre gondolni akkor, amikor idegről és késről szólanak a mai élet legkülönfélébb hely­zeteiben. Mégha tudjuk is, ak­kor sem gondoljuk végig pél­dául, hogy a kedveskedő hölgy megszólítás a régmúltban az elejtendő hermelint jelentette. Ha pedig andalogni támadna kedvünk, megsértődnénk, ha valaki letűnt jelentés szerint szájtátva bámulónak vagy ép­pen bambának, butának tarta­na bennünket. Ma már a dú­san rakott asztal, a dúsan be­nőtt kert vagy az eseménydús program egyáltalán nem idézi fel a hajdani velencei dózsék világát, s amikor barátfüle van ebédre, nehezen hinnénk el, hogy talán egykor a szerzete­sek konyháján is efféle finom­ság főtt. Pedig a nyelv emlékszik, s minden szó kicsit árulkodik mindazokról, akik az évszáza­dok során használták, alakítot­ták, esetleg torzították alakját és jelentését. Csak éppen fag­gatni kell a szavakat, s meg­tudjuk, honnan jöttek, és köz­ben milyen utat jártak be. Sokféle lehet persze ez a faggatás. Lehet könyörtelen, objektív nyomozás, s lehet olyan keresgélés is, amely mintegy előre megjelöli a kí­vánt eredményt: a szavak tit­kából valamilyen előkelő ro­konságot akar kihámozni. A délibábos nyelvészetnek ezeken a törekvésein ma már jóízűen nevetünk. A világot az ősidők­ben általában szittyák lakták -­- hirdette Horvát István tör­ténész a múlt század első fe­lében. S mindezt természetesen a szóeredeztetés támasztotta alá. A Mare Jonum nem más, mint Jász-tenger (másutt az ion dialektust gyóni ngevjárásnak nevezi Horvát), az Iliász pe­dig Ilusvár — és Homérosz en­nek megfelelően a jászok kö­zött jegyezte fel a történetet. Ilyen egyeztetéseket majd­nem mindnyájan faraghatunk: kinek ne tűnne fel például a német Haus és a magyar ház, az angol cup, s a magyar kupa, a home és a hon, s még sok egyéb szó hasonlósága. Azok­nak persze, akik még ma is minél nyugatibb, minél ősibb, s minél előkelőbb rokonságot hajszolnak, ez a kis nyelvi já­ték halálosan komoly dolog. A sumér nyelvtől az izlandiig már majd mindenkivel össze­hozták nyelvünket körömfont teorémák — tudománytalan tá­kolmányaik segítségével. Pedig a valós kép, az igazság, sza­vaink pontos és objektív törté­nete „előkelő nyelvrokonság” nélkül is gazdag képet ad — és sokkal izgalmasabb, mint az ál­modozás. Nemsokára — éppen kará­csonyi ajándékként — olvas­hatjuk A magyar nyelv törté­­neti — etimológiai szótárának második kötetét. Szavainkat a Gy-től a K-ig feldolgozó hatal­mas mű középső része az eti­mológiai szótárnak, amely ösz­­szesen 10—12 ezer úgynevezett szócikket tartalmaz, körülbelül ötvenezer szó eredetéről ad felvilágosítást. „Ő csak izgágát szerzett, más ember soltárt énekelt, ő pedig czigán nótát énekelet, süveget feltötte.” Mindent értünk eb­ben a mondatban, amely az oklevélszótárból való, csak ép­pen az izgágát nem. Perpatvar, veszekedés a jelentése, világo­sít fel az etimológiai szótár, az izgágáskodik pedig annyit tesz, mint civódni. De miből lett mivé az izgága ember? Az eredetmagyarázat erre vála­szol, s története pedig a jelen­tésfejlődést érdekes és gyakori példáját világítja meg. Külön­féle szláv nyelvekben a szó gyomorégést, rossz érzést jelen­tett, majd bosszúságot. Később a magyarban az izgágáskodik azt jelölte, hogy gyomorégés­ben szenvedő ember módjára viselkedik, s mivel rosszul ér­zi magát, nyilván érzékenyebb, könnyebben sértődik, veszeke­dős, összeférhetetlen. Izgága szavunk ebből az igéből szár­mazik, s fejlődött máig. A testi jelenségeket a nyelv egyébként gyakran viszi át lel­ki tulajdonságokra. Így például a hunyászkodik szóban a huny ige ismerhető fel, azaz, a szem lesütését és a fej lehajtását je­lentő szó később a belső ma­gatartás kifejezőjévé vált. A testi valóság szavai más­féle jelentésváltozáson is át­mehetnek. „Felruházták hátát hupi­kékkel és jaj vörössel”, ol­vashatjuk 1820-ból. Ez a mon­dat is arra utal, hogy a ma az ízléstelen színeket hangsúlyo­zó szavaink: a hupikék és a jajvörös, eredetileg a verés he­lyére utaló kék és vörös fol­tokat jelentették. Ma is külön él a hupál ige püfös jelentés­ben, s ismerjük a csihi-puhit is. Jókai szóhasználatában a jajfa is előfordul, jelölve azt a botot, amellyel az efféle fol­tokat előidézték. Természete­sen a jajfa és a jajvörös is a megvert ember hangos jajga­tásának nyomát őrzi — a jaj indulatszavunkat. A most készülő új magyar etimológiai szótár elsősorban az eddigi kutatások összegezé­sét kívánja nyújtani. A hazai nyelvtudománynak mindig erőssége volt ez a kutatási ág, ám hasonló, befejezett szótár mindössze egyetlen akad, Bár­­czi Géza 1941-ben megjelent korszakos jelentőségű szófejtő szótára. A másik előd Gombocz Zoltán és Melich János ha­minc éven át készült hatalmas és kimerítő etimológiai szótár­torzója, amely csupán a G betű elejéig jutott el. Az azóta el­telt időben a gyűjtés és a ku­tatás újabb eredményeket ho­zott , s ezeknek szintézisbe foglalása ugyancsak a most ké­­szülő szótár feladata. A szavak élettörténetét a legkorábbi előfordulásuktól igyekszik bemutatni a szótár: földolgoz minden magyar ok­levelet 1200-ig, minden na­gyobb magyar szövegemléket 1526-ig, s néhányat még ezen túl is. A szótár szerkesztői megvizsgálták például régi or­vosi, növénytani könyvek szö­vegeit, a régi szótárakat és a szó­jegy­zékeket is. Kiaknázza az etimológiai szótár az újabb magyar szótörténet eddig leg­nagyobb arányú, de még cédu­lákon levő gyűjteményét, az Akadémiai Nagyszótár anyagát is. A cikkek tárgyalják a szavak történetét, közük, hogy mióta dokumentálható, mikor fordult elő először akár hazai, akár pe­dig idegen forrásokban. Ez na­gyon fontos, de rendkívül jel­lemző is. Jakobinus szavunk például először 1792-ben, a saj­tóban tűnik fel, a Magyar Hír­mondóban: „Ezek (a katonák) — mint Jakobinus ivadékok — észre vesztek a’ Nemzeti Gár­distákkal.” Az eredetmagyarázat ezután következik. Ez nem mindig kész válasz, előfordul a vita­tott, bizonytalan vagy ismeret­len eredetű megjelölés is, így például a marcona vagy a mart szó esetében, amely máig fel­derítetlen eredetű. Hatalmas feladatot jelentett az etimológiai irodalom össze­gyűjtése, a folyóiratkötetek­ben és egyebütt fellelhető anya­gok átvizsgálása és feldolgozá­sa. Ezen a területen 1862-től veszik figyelembe az adatokat, ekkor indult ugyanis a Nyelv­­tudományi Közlemények című folyóirat Ezt a valóban óriási munkát szinte rekordidő alatt végzik a Nyelvtudományi Intézetben. 1964-ben kezdték meg a gyűj­tést, és 1967-ben megjelent az első kötet, a második pedig most várható. Papp László, akivel a szótár anyagáról és a szerkesztés módszereiről beszélgetünk, ar­ról a kollektív munkáról is tá­jékoztat, amely Ben­kő Loránd főszerkesztő vezetésével folyik az intézetben. Papp László mellett Kiss Lajos a másik szerkesztője a szótárnak, s ve­lük együtt kutatók és lektorok egész serege dolgozik a szótá­ron. Minden egyes szócikk leg­alább öt kézen megy keresztül. A szótár általános lektora Bár­­czi Géza, s az ő alapos ellen­őrzését egyetlen szócikk sem kerüli el. Nagy hiányt pótol ez az ösz­­szefoglalás, amely szavaink eredetéről és történetéről ad képet. A művelt nagyközön­ség olvasmánya is lesz a szó­tár. Ezenkívül nemcsak összege­zés, de még sokkal inkább bő­séges forrás, inspiráló kezdet is kíván lenni a nyelvtörténeti, stilisztikai és művelődéstörté­neti kutatások számára. Milyen történelmi, művelés­történeti háttérre bukkanunk például, akár ha egyetlen szót kiemelünk: mondjuk a marci­pánt? A magyarba az olasz marzapane-ból került, s ha fel­vethető is a német közvetítés lehetősége, a szó megjelenése nálunk mégis elsősorban az olasz cukrászat korai magyar­­országi térhódítására utal. Elő­ző története tisztázatlan, talán azzal az arab szóval rokon, amely mozdulatlan, ülő királyt jelent — egy bizonyos bizánci pénzt, amely a trónon ülő Krisztust ábrázolja. A marcipán hangalakját különben már az olaszban a pane, a kenyér je­lentésű szó ,nénetimológiásan, azaz ráértéssel befolyásolta. A magyar népnyelv aztán ezt a furcsa keleti—olasz örökséget igyekezett a maga számára vi­lágosan érthetővé tenni, s ép­pen úgy, ahogy a hagymázt hagymás betegségként, a ki­­rurnust kisorvosként, vagy a Hidőcsúcshurutot tüdőkútyku­­rulyként emlegették sok hé­vén, a marcivánból is a ma­gyar népnyelvben marcifánk lett. Szekrényesy Júlia

Next