Magyar Hírlap, 1971. március (4. évfolyam, 60-90. szám)

1971-03-04 / 63. szám

Három színházi este­­At, A múltról más-más hangnemben A rendkívül bőséges premiertermésből ezúttal három produkcióról tájékoztatjuk olvasóinkat. Értékre, súlyra, műfajra igen különbözőek a darabok, közös bennük csupán annyi, hogy régen, még régebben, vagy éppen sok, száz éve születtek. Huszonötödik Színhez XIII. századbeli kuant''’" operadráma (Kuan­tfang-csivpg JPon­­g igaztalan ha­lála), betétként''­- „a közönség okulásá­ra” — a Krétakör híres-nevezetes törté­netével. Hogy igazán gyönyörködni tud­junk benne, lélekben is mintegy lábat kell törülnünk, s azzal a mély meghaj­lással fogadnunk, amelyet a szereplőktől is annyiszor látunk. A történet hamvas üdesége magunkba szállásra késztet. Segít ebben a rendezői kollektíva (Be­rek Kati, Mezei Éva, Szigeti Károly) és a kitűnő együttes, amelynek szinte min­den tagját fel kellene sorolnunk, oiyany­­nyira egybeolvadnak teljesítményükben. Mi a hatásuk titka? Az a — bonyolult­ságunk tudatában művelt — játékos va­rázslat, mely az elvesztett gyermeki nai­vitáshoz fellebbez érdekünkben, benső bí­róként, lelkiismeretünket élesztgetve. A fekete-fehér jellemek, népmeséi csodák, történetismétlések szent együgyűsége, s legkivált a Krétakör óvodásokra hang­szerelt élő bábelőadása többször is szá­junkba rágja a mondanivalót, s mégis új­ra meg újra elgyönyörködtet a pőre igazsággal. Az ártatlanul vádolt, majd kivégzett, majd csodatevő, végül meg­­igazult Tou­r története, egyszerű példá­zatával, minden embertelenség megalku­vás nélküli elítélésére tanít. Tőkei Ferenc próza-, Nagy László és Garai Gábor versfordítása: költészet és egyszerűség színpadi párbeszéde. Sebő Ferenc zenéje húros- és ütőhangszerei­vel, pantantonikus lejtésével egyszerre idézi a Távol-Keletet és a mi népzenénket. Gombár Judit díszletei-jelmezei élénk színekkel, találó jelzésekkel segítik ura­lomra az optimizmust. A szereplők játé­kában semmi rossz feszültség, mindenkin a halálos komolyan vett játék öröme ér­zik. A főszereplő Jobba Gabi alakítása a szó legnemesebb értelmében megható. Felnőtt embertől ritkán látni a gyermeki ártatlanság ilyen tökéletes, szinte termé­szetadta kifejezését. Tou­r-jában, e „feu­dális naivában” egy rendkívüli tehetség magára találását fenntartás nélkül üdvö­zölhetjük. A vidéki sikerek után Pesten „újrakezdő” Andaházy Margit, úgy tet­szik, meghódította a közönséget; fel kell figyelnünk pompás mozgáskultúrájára. Az ő és Verebes István (Ló doktor) ala­kításán is átvonul a naiv stilizálást sze­retetteljes iróniával vegyítő, mába állító játékmodor, mely Szendrő Iván halk int­­rikusából sem hiányzik. Haumann Péter, az emb­eri esendőségtől sem mentes igaz­ságtevő kettős szerepében ismét élni tu­dott legjobb képességeivel, a Szókratészé­­ből megismert küzdő humánum felra­­gyogtatásával ,­kánsan megjelenítő Dvorák István és Levente Péter.) Eredményekről számolhatunk be egy korszerűbb játékstílus stabilizálása te­kintetében. Lehoczky Zsuzsa teljes érett­séggel oldja meg feladatát. Illúzió- és tá­volságtartás egyensúlya, az énekhang teltsége és a játék egyre felszabadultabb öröme a biztosíték, hogy állandó táma­sza lehet a műfaj ízlésátalakító erőfeszí­téseinek. A legnagyobb ör­ömmel Rátonyi Róbert ,,pálfordulásáról” számolhatunk be. A szöveg adta lehetőségeken belül a jellemkomikum irányába mélyíti egy jel-■ legzetes kispolgár figuráját. Aprólékos pontossággal felépített játékában már csak nyomai lelhetők a bevált manirok­­nak. Kertész Péter iramot is tud diktál­ni, s korábbi merevségéből is engedni látszik. Mednyánszky Ágiról emlékezünk még meg, aki jól érzékeltette a szenzá­cióra éhes Böskében egy „rágalomáb­a” rejtett képességeit, továbbá Felföldi Ani­kóról, akiben szerintünk ennél több rej­lik, s végül — csendes dohogáss­al — ar­ról, hogy az egyik pincér raccsolt (nem szerepe szerint, hanem a valóságban). Lehotay-Horváth György ÁA^lvf . Irodalmi Színpad Georg Büchner tizenegyrzeres volt, mi­kor 1824. augusztus-­11-én a lipcsei piac­téren lefejeztette Johann Christian Woy­­zeck borbélyt, mi­zel féltékenységből megölte élettársát. Három évig vitatkoz­tak a jogászok­ és az orvosok, mennyire beszámítható a gyilkos. Büchner a per és korabeli feljegyzések nyomán írta meg a Woyzeck-dráma jeleneteit. A múlt század harmincas éveiben „csak egyetlen, rövid életében hatalmas irodalmi erejű, üstökösszerűen felbukka­nó és ismét eltűnő író áll igazán a kor problémáinak magaslatán: Georg Büch­ner” — írja Lukács György. Huszonnégy évig élt Büchner, de e 24 esztendő csupa tűz és láng. A kiütéses tífusz a kor egyik legérdekesebb egyéniségének életét oltot­ta ki: politikus volt,­ forradalmár, tudós és drámaíró egy személyben. Woyzeck című darabját már nem fe­jezhette be, a fennmaradt jelenetek sor­rendje is bizonytalan, s az is a színház­tól, a rendezőtől függ, miképpen fejezi be a színpadon a tragikus történetet. Do­kumentumdrámának is nevezhetjük, hi­szen valóságos, megtörtént esetet vitt színpadra. Mégsem ebben van korszakos újszerűsége. A Woyzeck az expresszio­­nizmus jegyében fogant — közel száz év­vel az expresszionizmus kifejezés febuk­­kanása előtt. Erre utal a többi között a jelenetek felépítése, a dialógusok megol­dása is. A Woyzeck az a társadalmi drá­ma, amely osztálykülönbséget ábrázol, a színpadon megjelenik az első proletár. Az Irodalmi Színpad előadása egyetlen kísérlet egy ritka remekmű megközelíté­sére. Logikus a jelenetek sorba állítása, és kevéssé kifogásolható a kamaraszín­padon a szereplők számának csökkenté­se, a szerepek összevonása. Léner Péter rendezésében főként a felemás stílus za­varó. A rendezőn múlik, hogy a "drámai szöveget milyen stílusban valósítja meg a színpadon, a naturálistól az abszurdig "— de a hibrid nehezen elviselhető. Vo­natkozik­ ez a beszédstílusok változatos­ságára, az ellentmondó díszlet- és kosz­tümtervekre is. A Leonce és Léna előadása megelőzi a Woyzecket, vidám mesejáték a tragédia előtt. Büchner komédiája groteszk han­gú és szatirikus élű, az apró német hercegségek és nagyképű uralkodóik — mai jelzővel — pitiánerizmusáról szól. Az Irodalmi Színpad produkciója viszont kilúgoz belőle mindent, ami a korra, helyre és személyekre utal, s ezt néhány szereplőnél mai ruhákkal, mai rekvizítu­­mokkal pótolja. Ez jó ötlet — ahogy kel­lemes hatásúak Rónay György sanzonszö­vegei is, Székely Endre megzenésítésé­ben — csupán előbb el kellett volna dön­teni, mit mondjon a mese s hogyan. Itt is, mint a Woyzeekben, a stíluskevere­dés a fő hiba. Vannak aztán objektív akadályok is, amelyeket nem tudott legyőzni az elő­adás: a színpad kicsinysége, gyenge tech­nikai fel­készültsége és saját társulat hiá­nya. Hiába volt Madaras József néhol ideálist megközelítő Woyzeck, ha nem állt mellette azonos fajsúlyú partnernő. Lata­­bár Kálmán a mesejátékban kabinetala­kítást produkált, de a többiek nemigen, tudták három dimenzióssá tenni szerepü­ket. Mindkét sokjelenetes darab egyfor­ma színpadi megoldása, a fél-fél színpad gyakori nyitása és primitív elfüggönyö­­zése nem vált, nem válhatott be. Nem­csak a színészeket, a közönséget is za­varja. Léner Péter rendezői elképzelése alap­ján Szinte Gábor tervezte a díszleteket, Meluzsin Mária a jelmezeket A szerep­lők közül említsük meg dicsérőleg Bozóky István, Ferencz László és Telessy Györ­gyi, illetve Csikós Sándor és Döry Virág nevét. Thurzó Gábor kötetben is megje­lent, kitűnő fordítása a színpadon is be­vált. Flórián László 9­ S 1971. MÁRCIUS 4. CSÜTÖRTÖK­ ­ KULTÚRA - MŰVÉSZET MIABYAR Hírllp Afl­or Fővárosi Operettszínház Színpadon, filmen, tévében szaporodó fiaskók, thetséges­­művészek döbbenete­sen igénytelen vállalkozásai jelzik a könnyű műfaj nem­ is olyan könnyű vol­tát. Ezúttal szerencsénk van, a szokvá­nyos kellékek nem kellemetlen bőséggel zuhognak nyakunkba, hanem a rossz végleteket kikerülő ügyes egyensúlytar­tással szerez kellemes perceket a nézőnek a Mit vesztett el, kisasszony? című da­rab. Békeffi István megfelelőképp felújított szövege és Szenes Iván versei kellő iró­niával pillantottak vissza a Ferenc Jó­­zsef-i világ, s az onnan örökölt műfaj naivitására. Sajnálatos viszont, hogy Fé­nyes Szabolcs túlzottan támaszkodott a régi számaira, holott filmzenéjében bebi­zonyította: nem idegenek tőle az újszerű hatások. Ha leszámítjuk a cselekménykésleltető félreértések elnyújtottságát, azt mond­hatjuk: ezúttal a zenés színház produk­ciójának fő erénye az előadás ritmusa. A fiatal vendégrendező, Marton László, a Vígszínházból magával hozott stílusért­­éket jó néhány frappáns megoldásban kamatoztatta: olyan játékot teremtett, mely szakít a szerepkörök operettes szét­­­­választásával, és az előadást mindvégig egységes tónusban tartja. Kitűnő segítő­társa ebben Szinte Gábor díszlete: a pasztelles-szecessziós előfüggöny köny­­nyed lebegése, a stílusos lépcsők, függö­nyök, szobabelsők; továbbá Mialkovszky Erzsébet hasonlóképp lényegre törő jel­mezei és Bogár Richárd koreográfiája, mely ezúttal látványosság helyett az egész együttes kultúrák­ mozgatásával tűnt ki. (Elöl járt ebben Németh Sándor, s az epizódszerepben is pontosait, mar­ Premier ma Új magyar­ film és két kalandtörténet STAFÉTA. Rövid időn belül, a Kitörés mellett, ez a második filmünk, amely napjainkról és napjainkhoz szól. Az igény ezúttal is szociográfikus, de Kovács András, a rendező-író nem a munkás­­fiatalok sorsát vizsgálja (mint Bacsó Pé­ter), hanem az egyetemistákét. A téma itt is — akár korábban a Falakban — a magatartás, és ismét felmerül az ak­kor is függőben maradt kérdés: helyes-e a kompromisszum vagy sem. Jelképes képsorral indul a film: egy staféta tagjai a váltást gyakorolják. Lát­szólag kevés a köze ahhoz, ami utána történik, de mélyebb értelemben arra a gondolatra vezet rá, ami az alkotót fog­lalkoztatja. Sikerül-e az életben a nem­zedéki váltás? Milyen lesz az új arcú értelmiség? A tőmondatos általános kérdést azután Kovács András több mellérendelt mon­dattal egészíti ki. Lesznek-e új gondo­latai, hívéül szegődik-e az újnak vagy megelégszik a központi utasításokkal; ki mer-e állni elvei mellett, hisz-e abban, amire vállalkozott? A Staféta hőse: Zsuzsa, rokonszenves alkat. Munkásszülők gyermeke. Amikor megismerkedünk vele, éppen szakítani akar szerelmével, Zoltánnal. Ez a döntés akkor még csak hiúságból, dacból szüle­tett, de amikor búcsúzunk tőlük, a leány elhatározása már tudatos: Bacsó filmjé­nek a hőse ki akart törni, Zuzsa csupán megalkudni nem akar. (Még szerelme mellett sem!) A Staféta valahogyan­­úgy fest, mint egy Kovács András-antológia. Ha villa­násnyira is, benne vannak korábbi alko­tásainak motívumai, a Nehéz emberek­től, az Extázis 7-től 10-igen át a Falakig. Ugyanakkor, mintha nem bízna a játék­film művészi eszközeinek hitelében. Do­kumentumrészletek bejátszásával dolgo­zik tehát, ez viszont lelassítja a történet tempóját. Balázsovits Lajost Balázsovits Lajos néven szerepelteti és végül elide­genít azzal, hogy személytelenül beleszól­ a történetbe, riportot csinál főszereplői­vel. A különféle műfaji elemek azon­ban inkább gyengítik, mint erősítik egy­mást. Mivel Kovács nem merte vagy nem akarta vállalni a játékfilm műfaját, a sokféle, egymástól idegen elem jóvoltá­ból a Staféta mondanivalója tételesen hat, s ráadásul éppen az a társadalmi közeg, ami hitelessé tehetné a légkört , elmosódik. Kár, hiszen Zsuzsa alakja kezdetben valóban­­ alkalmasnak mutatkozott arra, hogy a Staféta érdekes és jó alkotás le­gyen. Közrejátszik ebben Bencze Ilona érdekes egyénisége is. Mellette a Zoltánt alakító Bálint András egy más világot képvisel. Csiky András kissé színtelen, de erről nem tehet, hiszen Barabás sze­repe nem más, mint annak illusztrálá­sa: milyen lesz Zoltán (azaz Bálint And­rás) tíz esztendei okos megalkuvás után. Inkább érdekes, mint jó film a Staféta. Érződik rajta, hogy Kovács András új élményeinek feldolgozásához még nem találta meg az annak megfelelő, új for­mát. Becsülendő, hogy akárcsak hősnője, nem kíván megalkudni és kitart amel­lett, hogy cselekvő filmet, politikus té­mát, mai problémákat vigyen a felvevő­gép elé. Ragályi Elemér operatőri munkája fő­ként a levegős, életteli külső felvételek­ben érvényesült. AZ ELÍTÉLTEK KASTÉLYA. Román kaland­film, amelyben Nicolae Tie, Mircea Dra­gan és a rendező Mihai Iacob nem tet­tek egyebet, mint konstruáltak egy meg­oldhatatlannak látszó helyzetet. Jelen esetben valahol Szlovákiában, a háború befejezésének napján a román hadsereg egyik alakulata azt a parancsot kapja, hogy hallgattasson el egy sziklacsúcson meredő fellegvárban egy rádióadót, amely további harcra buzdítja a nácikat és segít a háborús bűnösök szökésében. Katonai szempontból nem kellene mást tenni, mint körülzárni a hellyet és néhány repülőgéppel a föld színével egyenlővé tenni, de ha kímélni akarják az ott fogva tartott túszok életét, úgy elegendő valamennyi híradósosztag rá­dióadójával a fasiszta adó működését le­hetetlenné tenni, így azonban se film, se izgalom nem volna. Mihail Iacob szakmai szempontból korrektül megoldja rendezői feladatát, a színészek is a magukét, kivéve Ferry Etterle patetikusan szavaló német tábor­nokát. AZ ÉLETHEZ TÚL SOK ... A kalandmű­fajnak is van alja. Banditák vetélked­nek nagy értékű ékszerek megszerzéséért. Az eseménysorozatba belekeveredik egy riporter is, aki végül mindent megold, csak azt nem, hogy ezt a futószalagon készült olasz.A francia tucatárut, amely­ben a két főszereplőn kívül jóformán mindenkit szitává lőnek, minek kellett átvenni? A film olcsó, brutális és érdek­telen. Csupán közepes színészeket látha­tunk benne. Ábel Péter Ma mutatkozik be az EAK népi együttese Az Egyesült Arab Köztársaság hazánk­ban vendégszereplő 70 tagú népi tánc­­együttesének vezetői és szólistái szerdán újságírókkal találkoztak a MUOSZ szék­házában. Mahmoud Roda igazgató a töb­bi között elmondotta: együttesük 1959- ben alakult, s a kezdeti időszakban szem­be kellett szállniok a maradi nézetekkel, mivel hazájában a tánc —mint köztudott — korábban csupán az éjszakai szórako­zóhelyek „műfaja” volt. Kiterjedt gyűj­tőmunkát végeztek az EAK különböző vidékeinek sajátos népi dalai, táncai, ha­gyományai,, öltözékei felkutatására. Eze­ket azután művészi feldolgozásban állí­tották színpadra. Ebből nyújtanak át egy csokorravalót magyarországi vendégsze­replésük alkalmával. Egyebek között sze­repelnek a műsorban a Siwa sivatag, a Nubia vidékéről származó népi táncok, s repertoárjukba felvették a környező arab államok néhány táncszámát is. A zenekíséretet sajátos egyiptomi pengető, ütő- és fúvóshangszereken megszólaló dallamok adják. A Reda népi táncegyüttes ma este a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Ház­ban, pénteken a Vígszínházban mutatko­zik be, majd az azt követő estén Salgó­tarjánban lép a közönség elé. Borsodi képzőművészek programja A Magyar Képzőművészek Országos Szövetsége észak-magyarországi területi szervezete elkészítette idei programját E szerint a miskolci művésztelepen élő, va­lamint a Borsodban tevékenykedő képző­művészek megközelítően harminc helyen mutatják majd be újabb alkotásaidat. Számos országos jelentőségű tárlatra is sor került az idén. Ilyen lesz a májusi rö­vidfilmfesztivál alkalmából megrendezés­re kerülő egyedi rajzkiállítás a Miskolci Galériában, valamint a hatodik országos miskolci grafikai biennále. A magyar gra­fikusok immár hagyományos országos se­regszemléjén külföldi vendégművészek is részt vesznek. A miskolci és borsodi kép­zőművészek első budapesti bemutatkozá­sára októberben, a Nemzeti Galériában kerül sor, ahol több mint húsz alkotómű­vész harmadfélszáz festményét, grafikáját és szobrát állítják ki. Szakkönyvek 800 ezer forintért Sikeresen zárult a mezőgazdasági könyvhónap Az utóbbi tíz év legsikeresebb könyvhó­napja volt az idei. A könyvhónapban 29 könyv jelent meg, 122 000 példányban, s ezenkívül további 500-féle mezőgazdasá­gi szakkönyv közül válogathattak az ér­deklődők. S hogy valóban éltek az alka­lommal, azt az bizonyítja, hogy február­ban csak az Állami Könyvterjesztő Vál­lalat boltjaiban több mint 800 000 forint értékű mezőgazdasági szakkönyvet vá­sároltak, holott e könyvekből más hóna­pokban hozzávetőleg 500 000 forintos for­galmat bonyolítanak le. A tudás felfrissítéséhez, az elavult he­lyett új ismeretek szerzéséhez járult hoz­zá az a több mint 700 előadás is, amelyet országszerte rendeztek. Az író-olvasó ta­lálkozókon és ismeretterjesztő előadáso­kon becslések szerint több mint 30 000 szakember, tsz-gazda és kiskerttulajdonos vett részt

Next