Magyar Hírlap, 1971. május (4. évfolyam, 120-150. szám)

1971-05-01 / 120. szám

4 1971. MÁJUS 1. SZOMBAT Magyar Hírlap HAZAI KORKÉP A szovjet mérnök azon a téli na­pon egy kisebb jelzőkőnél megállt: „Itt lesz az a pont, ahol az államhatáron majd áthalad az erő.” Azt a pontot mutatta meg, ahol a Szovjetunióból magyar területre ér az a legújabb gázolajvezeték, amely a Volga vidéki olajkutakból Ukrajnán át hozza majd az erőt a magyar iparnak, a Diesel-mozdo­nyoknak és gépkocsiknak, kazánok­nak és kályháknak, a műanyag- és a kozmetikai iparnak. Olajat, amelyből egyre több kell. — Druzsba utazol! Barátság II. — mutatott a határmenti fás, bokros területen túl, Tiszaszentmártontól jobbra, ahol a síkság közepén mintha egy pántlika nyújtózott vol­na. Távolabb apró szikrák pattog­tak. Egy látcső lencséjével felna­gyított kép kétszáz méter hosszú vascsövet mutatott, amelynek végé­hez a hegesztők lángja olvasztotta oda az új és új toldásokat. Hát­rább óriás árokásó gép hasította a bozótos talajt, mindössze egy em­ber vezérelte a behemót szerkezetet. A frissiben gázolt utakon nagy te­repjáró kocsik döcögtek, hozták az új csöveket, s a hernyótalpas autódaruk magasra emelték a ton­nányi terhet. - Munkácstól eddig mi építjük - mondta a mérnök. - Ettől a pont­tól a Dunáig a magyarok. Úgy hallottam, hogy szinte nyílegyene­sen, mintha csak egy vonalzó men­tén jelölték volna ki a térképen a nyomvonalakat - Szó szerint így van — mutatja a térképen Dobány Imre, a Kőolaj­­vezeték Vállalat igazgatója. — Ez az egy lendülettel meghúzott vonal a valóságban 291 kilométer hosszú lesz, s most már négy hónapja nő naponta. A vezeték hat megye hat­van városát és községét érinti, 111 tsz és állami gazdaság földjén ha­lad át, amíg lejut a határtól a száz­halombattai finomítóig. Többek közt kétszer keresztezi a Tiszát, egyszer a Zagyvát, négy csatorna árkával is meg kell birkóznia. Végül a Duna mindkét csepeli ágán is át kell jut­nia az olajnak. A kétszázötven útról, árokról és vasúti töltésről talán fe­lesleges is szólni. Az egész beru­házás - a vezeték, a szivattyúállo­mások és a jelzőberendezések - összesen 1,5-1,6 milliárd forintba kerül. Kifizetődik ez nekünk? — Elvállaltuk, hogy havonta 25 kilométert megyünk előre, mert a precíz műszaki szervezés legalább 8—9 kilométer nyereséget jelent. A napi adaggal ma is elkészül­tünk. Vége a napnak. A vonalon eb­ben a percben 560 ember fejezi be a munkát. Ennyien vannak kint a mérnökök, munkások, sze­relők és technikusok. Ám a köz­ponttól egy pillanatra sem sza­kadnak el. A vállalat igazgatósága Siófo­kon van ugyan, de a maga nemé­ben páratlan üzemi hírszolgálatot szerveztek. Országos telefonháló­zatot építettek ki egy budapesti erősítővel, s ezenkívül telexgépek és ultrarövid hullámú adó-vevők biztosítják: ha akármelyik szaka­szon történik valami, a központi ügyelet 10 percen belül már tudja. Most is értesült már, hogy ez a csoport meddig jutott. S intézke­dik, hogy a következő napokra, hetekre is legyen elég 600 milli­méteres cső. (A Barátság I-nél csak 400 milliméterest használtak, 50 atmoszférára. Ezen az új ve­zetéken 64 atmoszférával ömlik majd át az olaj.) Most éppen Fé­­nyeslitkét hívják, ahol a vezeték legnagyobb szivattyúállomásának 4 óriás tartálya épül, továbbító szivattyúkkal. Végső soron 37—38 ezer tonna csövet kell biztosítani a szerelőknek, pontosan adagolva, mert a hernyótalpas árokásó gé­pek fáradhatatlanul falják a ta­lajt, húzzák az árkot a Tisza irá­nyába. A teljes egészében gépesí­tett szerelés ugyancsak a sarkába nyomul, hiszen a speciális önjáró­szigetelő szovjet gépek és techno­lógiai módszerek nagy ütemre és szibériai méretű távolságokra ké­szültek. — Mi megtesszük a magunkét — fogadkoznak a lakókocsikba pihenni térő brigádtagok. — Jövő télen itt már az üzemeltetők dol­goznak. A kezelők majd a mostani sze­relők közül kerülnek ki. Kétszá­zan lesznek: hét mérnök, negy­ven technikus, száz szakmunkás, a többi kisegítő, gépkocsivezető. Olyan emberek, akik ismerik a hálózat minden centiméterét, s van bennük tanulási kedv. A vál­lalat hazai tanfolyamokkal, szov­jet tanulmányutakkal segíti ki­képzésüket. Úgy szemre máris né­zik, ki a legalkalmasabb, s van is kik közül válogatni, hiszen a szerelésen dolgozók hatvan száza­léka 20—30 éves. S mintha ez a vállalat és ez a szakma mágnes­ként vonzaná a fiatalságot. A sió­foki igazgatóságon is csupa ifjú arccal találkoztam, mérnöktovábbképzőt. Rendszerint csak egyet vetnek a szemére, hogy ötvenegy éves korával rontja a műszakiak átlag életkorát, ami most mindössze 29,5 év. Ilyenkor azzal válaszol, nemcsak az a fia­tal, aki közel van a bölcsőhöz, ha­nem az is, aki még messze van a sírtól. S nagy, erős testét megráz­za a kacagás, amikor a fiatalok erőlködve követik a munkatem­póját. A kitüntetéseit ritkán hordja. Kitűzhetné a sok közül A Szocia­lista Hazáért Érdemrendet, a Szo­cialista Munkáért Érdemrendet és Munka Becsülete Érdemrendet is, amit a szovjet kormánytól ka­pott, és így tovább. Ám tizenöt éve rendszeresen a sima munkás­őr ruhájában megy szolgálatba. A munkásőrségnél is­­kétszer kiér­demelte a Szolgálati érdemérmet. Igazi büszkesége a két fia, a lá­nya és a két unokája. — A nagyobb fiam már hét éve az olajszakmában dolgozik. Nem­rég lett kiváló dolgozó. Egy szóval sem utal az almára és a fájára, mert itt is megvan­nak a maga fiai, azok a segéd­munkások, akiket egy-egy szere­lési ellenőrzésen kifaggat, meg­forgat jobbról-balról, s aztán a legértelmesebbeket behívatja. — Akit egyszer ő elkap, annak tanulnia kell! — mondja dr. Hal­mos László, a KISZ-biz­ottság tit­kára. — Én is segédmunkás vol­tam a vonalon, a varratröntgene­­zők mellett. Egyszer csak jött az igazgató, s én addig tanulhattam, amíg csak meg nem szereztem a jogi diplomát. Az igazgató hosszasan nézi, ke­zét a vállára teszi, s hirtelen meg­rekedve mondja: — Végeredményben egész éle­tünkben azért dolgozunk, hogy nektek legyen könnyebb. Csak az­tán a tehetséges fiatalokban ti is bízzatok! Elfordul, s az asztal túlsó végé­ről egy fekete dossziét vesz elő, amelyre arany betűkkel ez van írva: „A Barátság II. kőolajveze­ték szocialista szerződése.” A ve­zeték által érintett megyék KISZ- bizottságainak védnökségi okmá­nya ez, s a szocialista szerződés­hez csatlakozott vállalatok fel­ajánlásai. A legutolsó­ lapokon az első negyedévi értékelés. Három folyón, hat megyén, hatvan községen át Nemzetközi összefogással épül a Barátság II. olajvezeték A nyugati tőke nem hozott szerencsét A magyar olajipar külföldi kap­csolatai sokáig nem hoztak szeren­csét. 1935-ben kezdődött komplex földtani és geofizikai kutatások eredményeként ugyan találtak olajat a nyugati határ mentén, Budapusztáfán, de abban a pilla­natban megjelent az idegen tőke. A dunántúli területeken megala­kult a Magyar—Amerikai Olajtár­saság Rt. (MAORT), a dél-alföldi szénhidrogén kutatásának kon­cesszióját pedig a német tőke sze­rezte meg. A második világhábo­rúban kis olajkészletünk a fasisz­ta háborús gépezetet szolgálta. Az amerikai légierő 1944-ben porrá bombázta a szőnyi olajfinomítót. Hasonló pusztulás várt a Fanta és a Magyar Petrolipar telepeire is. A felszabadulás után a potsdami szerződés értelmében a német ja­vak a Szovjetunió birtokába ke­rültek. A MAORT irányítói pedig inkább akadályozták, semmint se­gítették az újjáépítést. A 3 éves tervvel az ország a termelés nö­velését, stabil árakat és egyre több munkaalkalmat akart terem-­ teni, ám a MAORT vezetői sem­miképpen sem kívánták a szocia­lista társadalom megerősödését, ezért 40—50 százalékkal csökken­tették a termelést, 100—120 száza­lékos áremelést és létszámcsök­kentést akartak. A magyar nép­hatalom válasza csak egy lehe­tett: 1949-ben a kormány elren­delte a MAORT államosítását. 1952-től 1954-ig működött a MASZOLAJ (Magyar—Szovjet Olaj Rt.), s ekkor a szovjet kor­mány nagyvonalú gesztussal le­mondott a potsdami szerződésben biztosított jogairól, az olajipari vállalatokat a magyar államnak adta át. A leghatékonyabb beruházás Amikor a KGST-államok meg­vitatták, hogy az olajban szűköl­ködő európai szocialista országok miként kaphatnának olcsón szén­­hidrogént a Szovjetuniótól, első­nek a szállítás meglehetősen ma­gas árai okoztak problémát. A vasúti vontatás, a különleges tar­tálykocsik, a különböző síntávol­ság stb. horribilis összeget fel­emészt. A számításokból kiderült, hogy a világszerte elterjedő ve­zetékes szállítás válna be legjob­ban nálunk is. Ezért csatlakoz­tunk boldogan mi is a Szovjet­uniót, az NDK-t, Lengyelországot és Csehszlovákiát összekötő kő­­olajvezeték építéséről szóló egyez­ményhez. Magyarország 1961 júniusától 1962 őszéig építette meg a 145 ki­lométer hosszú Barátság I. veze­ték hazai szakaszát, amely éven­ként 4,5 millió tonna kőolajat képes szállítani. S még ez is ke­vés. Ezért ez év januárjában el­kezdték építeni a Barátság II. ve­zetéket, amely sokkal nagyobb, mint a bátyja, s a beruházott másfél milliárd forint öt év alatt megtérül. De hiszen ha a Barátság II. öt év alatt megtéríti a beruházott másfél milliárd forintot, akkor na­ponta majdnem 1 millió forint szállítási költséget takarít meg. A népgazdaságnak komoly érdeke, hogy minél előbb elkészüljön. Nem lehetne egy kicsit gyorsab­ban? Van ilyen törekvés. Az elmúlt hetekben Fényeslit­­ke és Kótaj között dolgoztak a kisvárdai építésvezetőség munká­sai. Az országút alatt kellett a csövet átbújtatni. Az útra merő­legesen ásott árok épp csak el­készült, máris emelték a daruk a mintegy negyven méter hosszú csövet. A tavaszi szél erőszakosan süvített a drótkötelek között, len­gett, táncolt a cső. Mint egy ka­tonai hadműveletnél, úgy pattog­tak a vezényszavak, nem volt egy felesleges mozdulat, egy illetékte­len közbekiálltás sem, mindenki óramű pontosságával végezte a feladatát. S amikor a cső a meg­kívánt magasságban volt és meg­szűnt a lebegése, a daruk is meg­álltak. A hatalmas fúrógép erősö­dő zúgásán kívül egy pisszenés sem hallatszott. Egyszer csak a cső lassan fúródni kezdett a töl­tés oldalába. A gép mind nagyobb erőkifejtést jelezve duruzsolt, s a cső mind beljebb fúródott. — Maguk szerint mikorra ké­szül el a vezeték? — A központi termelési tanács­kozáson született megállapodás szerint idén 186 kilométert kelle­ne megépíteni — mondják a sze­relők —, de szerintünk okozunk mi még egy kis meglepetést. A brigádok azt tervezik, hogy a hu­szonnégy hónapból lecsípünk ket­tőt, s legkésőbb jövő év novem­ber 7-én átadjuk a vezetéket. A legnagyobb meglepetést még­is egy fekete hajú, szemüveges férfi tréfás bemutatása okozta. — Fecser Péter, 32 éves, három éve a vállalat főmérnöke. Vasár­nap választották meg országgyű­lési képviselőnek. Egyébként kár­tyán nyerte az igazgatónk. Hét éve sincs, hogy Fecser Pé­ter elvégezte az egyetemet Mis­kolcon. Másodéves korában dön­tötte el, hogy az olaj lesz az éle­te. Egyszer, az üzemi gyakorla­ton, amikor az egész napi építés­ben kifáradt társaság — köztük az ellenőrző igazgató is — vacso­ra után leült pihenni, ultiparti alakult. Ám az igazgatót egy pil­lanatra elhívták. A lapjait Fecser Péter markába nyomta. Tiszta, nyert betli volt, de Fecser mégis vesztett. — Kártyázott már valaha? — hallotta a háta mögött a vissza­térő igazgató bosszús hangját. Fe­cser szomorúan rázta a fejét. — S a munkához mennyit ért? A vesztett partiból így lett szak­mai vita. Az egyetemista most már „jól vette” a lapot, a beszél­getést nem felejtette el az igaz­gató sem. Az utolsó vizsga után rögtön el is hozta Miskolcról. — Azóta megtanult ultizni? — Mikor? Hát lehet az ilyen tempót diktáló főnök mellett mást csinálni, mint dolgozni, meg­ta­nulni? — Tettetett keserűséggel mondja, s rámutat az erősen őszü­lő Dobány Imrére, akinek a kár­tyáját ugyan elrontotta, de a min­— Rugalmasak és gyorsak a KISZ-szervezetek! — mondja Csala József, a pártbizottság tit­kára, és sorolni kezdi azokat a példákat, amikor az előírásos ügy­menet helyett egyik KISZ-bizott­­ság gyorsan átszólt a másiknak, s azonnal­ intézkedtek. A kisvárdai tanács a Szabolcs megyei KISZ- bizottság segítségével biztosította a vezetéképítés megkezdéséhez szükséges készenléti, lakásokat. A KISZ-bizottságok szerezték meg soron kívül a hiányzó kisgépeket, a darukötözői tanfolyam előadóit, búvárszivattyúkat és betoneleme­ket, tervrajzokat és transzformá­torokat. Csepel, Borsod, a Ganz­MÁVAG és még sok vállalat ter­vezőirodáiban és műhelyeiben „zöld utat” biztosítottak a Barát­ság II. olajvezetéknek. Most épp a tolózárak kellenének gyorsabban, mert a brigádok vállalásai miatt minden hamarább készül el. A KISZ máris keresi a zárat gyártó csehszlovák cég ifjúsági szerve­zetét, hogy mozgósítsák a gyári ifjúmunkás-kollektívát a gyorsu­ló ütemre. A KISZ­­várja már a június 1-én Kisvárdára érkező szovjet szerelőket, s készül Fé­­nyeslitkén az NDK szivattyúsze­relők fogadására is. Ez a vezeték az ifjúság nemzetközi összefogá­sának eredménye is. A kártyán nyert főmérnök kában a legjobb partnere, tanít­ványa lett. A „főnök" valamikor géplaka­tos volt. Most 51 éves. Tizenkilenc éve vezeti ezt a vállalatot. 1952- ben mindössze egy mérnöke és három technikusa volt. Ma száz mérnök és 326 technikus tartozik az irányítása alá. Igaz, eközben ő is elvégezte a gazdasági-műszaki akadémiát, a szakfőiskolát, és a Zöld út és KISZ-védnök­ség Miközben a munkások még a Barátság II. kőolajvezetéket építik, az ország térképére máris új vonalat húztak a tervezők. Záhonytól Újpestig halad, a 700 milliméter átmérőjű legújabb csővezeték útvonalát jelzi, amelyen majd a szovjet földgáz jut el Budapestre, s az országos körve­zetéken át az ország legfontosabb ipari gócaiba. A tervek szerint már az ötéves terv utolsó esztendejében, 1975-ben elkészül. Az országos energia­­mérlegben a gázenergia részesedése 20—21 százalék lesz, s ennek szállí­tására mintegy 1700 kilométer hosszú vezetékhálózatot kell kiépíteni 10 év alatt. Ezért dübörögnek országszerte a hernyótalpas talajmarók, vájva a két­méteres árkokat. Egyre több csőben - a barátság, az internacionalizmus és az ifjúság vezetékében - jön majd hazánkba az erő és az energia. RÁTKAI J. ISTVÁN Szőny: gázolaj-mentesítő üzem (Kerti Károly rézkarca) A Barátság I., a Barátság I., valamint a tervezett magyar földön gázvezeték vonala

Next