Magyar Hírlap, 1971. július (4. évfolyam, 181-211. szám)
1971-07-03 / 183. szám
IV.1971. JÚLIUS 3. SZOMBAT ÚJ KÖNYVEK A magunk kenyerén A kötet a Költők egymás közt című antológia folytatása, új nevekkel, de a jól bevált szerkesztési elvek alapján. Tizennégy költő verseit tartalmazza, jórészt olyan fiatalokét, akiknek ez első jelentősebb szereplésük. Házuk neve ugyan — Dohai Péter, Horváth Lajos, Nádasdi Éva, Sorbán- Szabó Zoltán, Verbőczy Antal és Veress Miklós — a jól sikerült Első ének antológiából már ismert, míg Berták Lászlónak sok évvel ezelőtt Makay Idával és Galambosi Lászlóval jelent meg közös kötete a Magvetőnél. A többiek neve is ismerősen cseng — sok éve szerepelnek folyóirataink versrovataiban. Ismerem az antológiákban való szereplést követő izgalmakat. Tudom, hogy a szerzők elsősorban az összehasonlításra várnak, a személyes szereplés bírálatára, így leghelyesebb mindjárt a lényegre térni. Igazi érdeklődést négy költő verseinek olvasásakor éreztem. Dobai Péter korunk legkeményebb problémáival viaskodik, markánsan és egyénien. Hatalmas ismeretanyaggal rendelkezik, érdeklődése mindenre kiterjed, de sosem válik tudálékosan merevvé. Ösztönössége jól egészíti ki kör- Fiatal költők antológiája részetének intellektuális vonásait. Ízes Mihály a népköltészet hagyományait ötvözi modern színekkel és mai közéleti tartalommal. Szépen, komolyan játszik a szavakkal, minden versének mély élményalapja van, de világát még tágítania kell, európaibbá tenni. Már az Első Énekben meglepetést keltettek a fiatal Werbőczy Antal versei. Ennek a kötetnek is ő a „benjáminja”. Költészete csupa játék, találékonyság, fiatalos hetykeség, de indulatai mélyről izzanak, bizarr ötletei mögött bölcsesség is lappang. Ha mai legjobb tulajdonságait megőrizve, megtanul nagyobb ívekben is komponálni, jelentős költő válhat belőle. A szegedi indítású Veress Miklós az antológia talán legkiforrottabb költője. Komoly és tiszta verseket ír, megfontolja az élményt, megérleli a mondanivalót, s gondosan választja meg a formát. Jól ismeri a szenvedést, s a szépség szolgálatába állítja. Babits Mihályról írott verse és az Európai tavasz a kötet legjobb darabjai közé tartoznak. Az antológia második vonalába sorolnám Berták Lászlót, Horváth Lajost, Nádasdi Évát, Sorbán- Szabó Zoltánt és Vasadi Pétert. Szerepeltetésük, mindenképpen indokolt. Tehetségükettekintve már előbbre tarthatnának. Közülük Horváth Lajos a legerőteljesebb, népdal- és balladaihletésű verseiben a magyarság sorsproblémáival birkózik, de kár, hogy e témát zártan kezeli, alig tekint ki belőle a nagyobb világra. Sorbán- Szabó Zoltán messzebbre néz ugyan, de inkább a felületen mozog, verseit találó képek és extrém ötletek teszik változatossá. Vasadi Péter az antológia nagy talánya. Negyvenöt éves, de itt közölt művei sejtetik, hogy húsz éve írt versei sem lehettek sokkal gyengébbek a maiaknál. Érdekességként említeném meg, hogy előző antológiák ilyign csoportjaival szemben, ennek a kötetnek ő az egyetlen „Pilinszkykövetője”. Befejezésül maradt — egy-két kivételtől eltekintve — a „túlkorosok” csoportja. Egyszerűen nem értjük, hogy miként szerepelhetnek 35—40 éves emberek egy fiatalok bemutatására szánt könyvben. Kulturáltság, formakészség, témaválasztás — önmagukban nem költői erények, s költőket avatni, csüggedt vállrándítással — hát tegyük be őket is —, nem lehet. Az sem mentség, hogy akikről szó van, más fórumokon már évek óta szerepelnek. Ha ennyire mostoha az induló költők helyzete (nem az!), hogy évtizedes késésekre is van magyarázat, még inkább el kell menni a fiatalok elé, nehogy tíz év múlva már az ő helyzetük legyen ilyen visszatetsző. Az arra érdemes idősebbeknek pedig — ha nincs más mód — adjuk ki első kötetét. Külön köszönet illeti azokat az idősebb pályatársakat, jelentős költőinket, akik a fiatalok versei elé bemutató, ajánló méltatást írtak. Munkájuk példa arra, milyen szeretettel lehet és kell fogadni líránk utánpótlását, a jövő lehetséges, jó költőit. (Szépirodalmi) Örmény Ottó Dér Zoltán: Az árny zarándoka Egy szabadkai irodalomtörténész, Dér Zoltán kutatókedvének köszönhető, hogy egymás után két remekmívű könyvecskét olvashattunk, mégpedig az egyiket a szabadkai születésű Csáth Gézáról. A Csáth Géza tragédiáját végigkísérő esszének legfőbb értéke a legendaoszlató szerep. Dér könyve a tragikus sorsú író testvéröccsét, Brenner Dezsőt hívja érte tanúként, s az ő segítségével próbál fényt deríteni ,a véletlenekben sem szűkölködő, de végső fokon is az elborult elme cselekvésével végződő életútra. Az álomvilágot és realitást elegyítő novellák megítélésében egyesek az író naturalizmusát ostorozzák, s mások pedig Csáthban látják Franz Kafka elődjét, Dér Zoltán okosan igazít. Igaz, hogy felületesen közelítve, a novellákból mindkét ítélet is kiolvasható, de az író Gellérivel rokon „tündéri realizmusának” nem ezek a lényeges vonásai. Pontosan, akárcsak vizsgálandó orvos-író alanya, a „kéj, őrület, kegyetlenség borzongató és riasztó titkai fölé hajol”, s ebből a kusza szövevényből hámozza ki a kóros szenvedélyektől ugyan meghibbant, de még az utolsó időszakban is vizsgálódásra kész elmét. Igaza volt Adynak. Mennyire érezte ő ezt az új időt. És milyen makacsul bízott benne, hogy az meg fog érkezni — írja Csáth 1918-ban, már majdnem a végső őrület határán. Érezte, tudta, hogy népére és az igazi írókra az elkövetkezendő időben milyen hatalmas nyomás fog nehezedni. Tisztább pillanataiban még ő is csatasorba akart állni, morfiumtól megviselt idegrendszere azonban hamarosan felmondta a szolgálatot. Ha csak a naplójában említett színdarab- és regényterveit olvassuk, szinte elámulunk fantáziájának gazdagságán. Azonban a több mint egy tucat műből csak pár darab készült el. Novellái többékevésbé ismeretesek, és a napokban látott napvilágot zenekritikáinak gyűjteménye. A tanulmányt böngészve — nem utolsósorban A drámák tanúsága című fejezetben felbuzdulva — megkérdezzük: a még lappangó és nyomtatást nem látott drámák nem érdemelnek-e publikálást? Ennek nemcsak a közönség örülne, hanem Dér Zoltán is ebben látná forrásértékű munkájának igazolását. (Életjel) Szakolczay Lajos \y\ Borbély Tibor: Gyémánttörvény A vékony versesfüzet hamar megnyerheti a költészettel csak mostanában ismerkedő olvasó tetszését is. Első kötet, de másfél évtizedes költői munkásság eredményeit összegezi, szinte pályaképet nyújt, és gyors rokonszenvet ébreszt, a még ma is negyvenedik életévén innen járó szerzők iránt. Mindennapjaink gondja és öröme, az egyszerű emberek érzésvilága jut kifejezésre e versekben, a költészetnek ugyan hagyományos, de mindig helyén alkalmazott, nemes eszközeivel. Borbély Tibor nem számít a merész újítók közé, de verseiben — bármily váltakozó színvonalúak is — nyomát sem lelni az epigonizmusnak: saját hangján szól. Az előszóban Simon István Kossuth-díjas költő Borbély egyik legfőbb erényeként szilárd elkötelezettségét említi, majd így folytatja jellemzését: „ ... soha nem markolt nagyobbat, mint amennyivel az »anyag formálása közben megbirkózhatott... Úgy akar modern lenni, hogy a mai ember problémáit bogozgatja, de nemcsak fölveti a problémákat, hanem nyomban választ is keres azokra”. S ha nem is mindig sikerül modernnek lennie, vagy azt a bizonyos választ megtalálnia — az olvasó végül is örömmel nyugtázhatja, hogy ezek a versek nem maradtak az asztalfiókban. G. Sz. L. Két ember a magányosság, az elszigeteltség, az elhagyatottság poklába zárva, két ember, akik egész életükben szembeálltak egymással, s akik mégis vonzzák egymást, s nem tudnak kikerülni egymás hatóköréből. Magányukat és elszigeteltségüket pedig épp e gyilkos, egymást pusztító egymásra utaltság fokozza a tragikus drámaiságig. De jegyezzük meg mindjárt: ennek a történetnek, mely hol furcsa tudathasadásos játéknak tűnik, hol a történelem „nyers” valóságánál, nem szerelmesek, hanem két tudós férfiú a hőse. Bogomil Rajnovot, akinek apja is neves író és művészettörténész volt, sokáig költőként tartotta számon a bolgár irodalomkritika. Az igazi sikert azonban a próza hozta meg Rajnovnak, s a magyar olvasó is elbeszéléseivel találkozhatott először. Utak a semmibe című kisregényének mosta Utak a semmibe ni kiadását ugyanis, mely Karig Sára avatott fordításában jelent meg, néhány éve kis elbeszéléskötet előzte meg. Az Utak a semmibe sem terjedelmes mű, jelentősége mégsem kicsi. Különösen nem a modern bolgár irodalmon belül, melynek talán legfrissebb áramlatát fémjelzi ez a mű. Az új szocialista értelmiség önvizsgálata adta az erkölcsi ösztönzést e két egymással mérkőző férfiú útjának megrajzolásához; az egykori torzulások erkölcsi próbatétele és a mai helytállás elszakíthatatlansága, az ebből fakadó drámai-jellembeli megütközések forrósítják fel a történetet. Mert kettejük közül egyikük sem indult a magányosság és az elszigeteltség felé, s egyikük sem kívánt a másik megrögzött ellenségévé lenni. Radev egy alagútról elmélkedik a kisregény közepe táján, egy alagútról, mely hosszú és fájdalmakkal, szörnyűségekkel van tele, de amelynek a végén mégis ott ragyog a kijárat fénye. „Kihúzod magad, öszszeszorítod a fogaidat, és úgy megy — mondja magának —, ez az egyetlen módja annak, hogy kikerülj innen...” És ha szem elől veszti a kiutat? „Vannak, akiket agyonlőnek az ilyen vég nélküli alagutakban, és halál előtt is énekelnek.” Radev professzor ezzel a „halál előtti énekléssel” emelkedik vetélytársa fölé. De nem leli meg a kijáratot. Mielőtt felderengene a fény, utoléri a végzet, drámai szükségszerűséggel. S Bogomil Rajnov könyve ezzel a szomorú akkorddal ér véget, megrázó erővel vallva a küzdelem és az emberi hit értelméről. Pályi András ÍVUUtJ Magyar Hírlap Kass János illusztrációja Heinrich Mann Ronda tanárok című kötetéből • Kormos István: Szegény Yorick Vajon hogyan hat a csaknem negyedszázados hallgatás, a közönségvisszhang tartós hiánya az alkotóra, a költőre? Azt gondolná az ember, sértett befelé fordulás, az élettől dacosan elzárkózó lombikköltészet az ilyen kényszerű állapot következménye. Kormos István az 1947-ben megjelent, nagy sikerű Dülöngésünk után csak most jelentkezik második kötetével. De e versgyűjteményben nyomát sem lelni a feltételezhető káros hatásnak: az eleven, teljes élet lüktet benne, a játékosságában is komoly, tragikusságában is derűs, szárnyaló költészetté szublimált valóság. Elsősorban a népköltészet ihlette ezt az egészen sajátos, szokatlan, a nyelvi kifejezésnek úgyszólván minden lehetőségét végigkísérletező lírát. Anyanyelvünk remekmívű hangszeréből — csak a kortársakat tekintve — olyanok csaltak már elő utolérhetetlen zenét, mint Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc. Kormos nem is utolérni próbálja őket, hanem — melléjük szegődve — azt adja, ami hamisítatlanul az övé. Egy egész emberi sorsot, életpályát rajzolnak meg ezek az 1943 és 1970 között született versek, de nem „egy az egyhez”, hanem a költészetnek azokkal a sajátos eszközeivel, áttételeivel, amelyeket csak a kiemelkedő tehetség tud mindig a maga kellő helyén és idején, csalhatatlanul alkalmazni. Töretlen folytatása s egyben magasabb szintű újrakezdése ez a kötet mindannak, amit a költő két és fél évtizede megkezdett, s ami az akkor 23 éves fiatalembert új líránk nagy ígéretének mutatta. Az olvasó voltaképpen válogatást kap kézhez, hiszen az első ciklus a pályakezdő kötet néhány jellemző darabját tartalmazza. Érezhető felívelést hoz már az Atlantisz című, második ciklus, hogy azután a kötet címét is adó verscsokorban — a jórészt franciaországi élmények nyomán született versekben — a sok szenvedésen túljutott,és azokon szellemi fölénye birtokában győztesen felülemelkedni tudó költő szinte teljesen úi fegyverzetben álljon elénk. A kötetet záró két nagyobb poéma pedig — az 1948-ban keltezett Szarvas szarván száll az idő és a húsz évvel később született Vogul menyegző pedig mintegy összegezi mindazokat a tartalmikifejezésbeli eredményeket, amelyeket a költő ifjúkori, majd későbbi kísérletezések létrehoztak, mai líránk kiemelkedő teljesítményeként tarthatjuk őket számon. Kormos István új kötetének olvasója valóban úgy érezheti, hogy a költészet legtisztább forrásaiból kortyol, eddig még ki nem mondott, most először megjelenített szépségekkel ismerkedik. (Szépirodalmi) . G. Szabó László Würtz Ádám illusztrációja Eric Knight Sam Small csodálatos élete című könyvéből Maurice Pons: Róza „1862 novemberének egyik estéjén egy pityókás huszár kilyukasztotta a fogadó két hordóját, és belefulladt a földszinti termet elöntő söráradatba. A fővárosi polgári törvényszék megállapította a regiment büntetőjogi felelősségét, személy szerint az ezredesét, aki kénytelen volt özvegy Ham aszszonynak, az üzlet tulajdonosának, egy elég csinos összeget, nevezetesen 75 forint 26 tallért kifizetni az erkölcsi és anyagi kár fejében.” Ez a hátborzongatóan kedves kis történet csupán apró epizód gróf Feldspath Aurél városparancsnok életében, aki egy múlt század középi, kitalált hercegség fővárosában állomásozik katonáival. Az olvasó Pons regényében először rendkívül szórakoztató, később fantasztikusan újszerű, végül egyenesen rémületbe ejtő történetben vesz részt. A Róza megsemmisítő antimilitarista szatíra és rendkívül ötletes biológiai-életfilozófiai sci-fi keveréke, melyet a kitűnő műfordító és esszéista, Bajomi Lázár Endre nagy nyelvi leleménnyel fordított magyarra. A történet magva katonai függelemsértés: 17 katona, majd a nyomozásukra küldött kapitány szőrén-szálán eltűnik egy bizonyos Róza asszony vendéglőjéből, pontosabban, a nevezett, 106 centiméteres mellbőségű, kedves és adakozó természetű kocsmárosné ágyából. Hollétük felderítésére megmozdul a kis hercegség forradalmának elnyomására a fővárosba vezényelt regiment egész vezérkara. A zavarba ejtő titokra — egy boldogságkereső forradalmár költő akaratlan segítségével — fény is derül. Közijén azonban az író alkalmat talál egyetlen humoros regény keretében a reális társadalomrajz és a lírai filozófia harmóniájának megteremtőére. Iszlai Zoltán