Magyar Hírlap, 1971. július (4. évfolyam, 181-211. szám)

1971-07-03 / 183. szám

IV.1971. JÚLIUS 3. SZOMBAT ÚJ KÖNYVEK A magunk kenyerén A kötet a Költők egymás közt című antológia folytatása, új ne­vekkel, de a jól bevált szerkesz­tési elvek alapján. Tizennégy köl­tő verseit tartalmazza, jórészt olyan fiatalokét, akiknek ez első jelentősebb szereplésük. Házuk neve ugyan — Dohai Péter, Hor­váth Lajos, Nádasdi Éva, Sorbán- Szabó Zoltán, Verbőczy Antal és Veress Miklós — a jól sikerült Első ének antológiából már is­mert, míg Berták Lászlónak sok évvel ezelőtt Makay Idával és Galambosi Lászlóval jelent meg közös kötete a Magvetőnél. A töb­biek neve is ismerősen cseng — sok éve szerepelnek folyóirataink versrovataiban. Ismerem az antológiákban való szereplést követő izgalmakat. Tu­dom, hogy a szerzők elsősorban az összehasonlításra várnak, a személyes szereplés bírálatára, így leghelyesebb mindjárt a lé­nyegre térni. Igazi érdeklődést négy költő verseinek olvasásakor éreztem. Dobai Péter korunk legkemé­nyebb problémáival viaskodik, markánsan és egyénien. Hatalmas ismeretanyaggal rendelkezik, ér­deklődése mindenre kiterjed, de sosem válik tudálékosan merevvé. Ösztönössége jól egészíti ki kör- Fiatal költők antológiája részetének intellektuális vonásait. Ízes Mihály a népköltészet ha­gyományait ötvözi modern szí­nekkel és mai közéleti tartalom­mal. Szépen, komolyan játszik a szavakkal, minden versének mély élményalapja van, de világát még tágítania kell, európaibbá tenni. Már az Első Énekben meglepetést keltettek a fiatal Werbőczy Antal versei. Ennek a kötetnek is ő a „benjáminja”. Költészete csupa játék, találékonyság, fiatalos hety­keség, de indulatai mélyről izza­nak, bizarr ötletei mögött böl­csesség is lappang. Ha mai leg­jobb tulajdonságait megőrizve, megtanul nagyobb ívekben is komponálni, jelentős költő válhat belőle. A szegedi indítású Veress Miklós az antológia talán legki­­forrottabb költője. Komoly és tiszta verseket ír, megfontolja az élményt, megérleli a mondaniva­lót, s gondosan választja meg a formát. Jól ismeri a szenvedést, s a szépség szolgálatába állítja. Ba­bits Mihályról írott verse és az Európai tavasz a kötet legjobb darabjai közé tartoznak. Az antológia második vonalába sorolnám Berták Lászlót, Horváth Lajost, Nádasdi Évát, Sorbán- Szabó Zoltánt és Vasadi Pétert. Szerepeltetésük, mindenképpen in­dokolt. Tehetségüket­­tekintve már előbbre tarthatnának. Közü­lük Horváth Lajos a legerőtelje­sebb, népdal- és balladaihletésű verseiben a magyarság sorsprob­lémáival birkózik, de kár, hogy e témát zártan kezeli, alig tekint ki belőle a nagyobb világra. Sorbán- Szabó Zoltán messzebbre néz ugyan, de inkább a felületen mo­zog, verseit találó képek és ext­rém ötletek teszik változatossá. Vasadi Péter az antológia nagy talánya. Negyvenöt éves, de itt közölt művei sejtetik, hogy húsz éve írt versei sem lehettek sok­kal gyengébbek a maiaknál. Ér­dekességként említeném meg, hogy előző antológiák ilyign cso­portjaival szemben, ennek a kö­tetnek ő az egyetlen „Pilinszky­­követője”. Befejezésül maradt — egy-két kivételtől eltekintve — a „túl­ko­rosok” csoportja. Egyszerűen nem értjük, hogy miként szerepelhet­nek 35—40 éves emberek egy fia­talok bemutatására szánt könyv­ben. Kulturáltság, formakészség, témaválasztás — önmagukban nem költői erények, s költőket avatni, csüggedt vállrándítással — hát tegyük be őket is —, nem le­het. Az sem mentség, hogy akik­ről szó van, más fórumokon már évek óta szerepelnek. Ha ennyire mostoha az induló költők helyze­te (nem az!), hogy évtizedes ké­sésekre is van magyarázat, még inkább el kell menni a fiatalok elé, nehogy tíz év múlva már az ő helyzetük legyen ilyen vissza­tetsző. Az arra érdemes időseb­beknek pedig — ha nincs más mód — adjuk ki első kötetét. Külön köszönet illeti azokat az idősebb pályatársakat, jelentős költőinket, akik a fiatalok versei elé bemutató, ajánló méltatást ír­tak. Munkájuk példa arra, milyen szeretettel lehet és kell fogadni líránk utánpótlását, a jövő lehet­séges, jó költőit. (Szépirodalmi) Örmény Ottó Dér Zoltán: Az árny zarándoka Egy szabadkai irodalomtörté­nész, Dér Zoltán kutatókedvének köszönhető, hogy egymás után két remekmívű könyvecskét olvashat­tunk, mégpedig az egyiket a sza­badkai születésű Csáth Gézáról. A Csáth Géza tragédiáját végig­kísérő esszének legfőbb értéke a legendaoszlató szerep. Dér könyve a tragikus sorsú író testvéröccsét, Brenner Dezsőt hív­ja érte tanúként, s az ő segítségé­vel próbál fényt deríteni ,a vé­letlenekben sem szűkölködő, de­­ végső fokon is az elborult elme cselekvésével végződő életútra. Az álomvilágot és realitást elegyítő novellák megítélésében egyesek az író naturalizmusát ostorozzák, s mások pedig Csáthban látják Franz Kafka elődjét, Dér Zoltán okosan igazít. Igaz, hogy felülete­sen közelítve, a novellákból mind­két ítélet is kiolvasható, de az író Gellérivel rokon „tündéri realiz­musának” nem ezek a lényeges vonásai. Pontosan, akárcsak vizsgálandó orvos-író alanya, a „kéj, őrület, kegyetlenség borzongató és riasz­tó titkai fölé hajol”, s ebből a ku­sza szövevényből hámozza ki a kóros szenvedélyektől ugyan meg­hibbant, de még az utolsó idő­szakban is vizsgálódásra kész el­mét. Igaza volt Adynak. Mennyire érezte ő ezt az új időt. És milyen makacsul bízott benne, hogy az meg fog érkezni — írja Csáth 1918-ban, már majdnem a végső őrület határán. Érezte, tudta, hogy népére és az igazi írókra az elkövetkezendő időben milyen ha­talmas nyomás fog nehezedni. Tisztább pillanataiban még ő is csatasorba akart állni, morfium­tól megviselt idegrendszere azon­ban hamarosan felmondta a szol­gálatot. Ha csak a naplójában említett színdarab- és regényterveit olvas­suk, szinte elámulunk fantáziájá­nak gazdagságán. Azonban a több mint egy tucat műből csak pár darab készült el. Novellái többé­­kevésbé ismeretesek, és a napok­ban látott napvilágot zenekriti­káinak gyűjteménye. A tanul­mányt böngészve — nem utolsó­sorban A drámák tanúsága című fejezetben felbuzdulva — meg­kérdezzük: a még lappangó és nyomtatást nem látott drámák nem érdemelnek-e publikálást? Ennek nemcsak a közönség örülne, hanem Dér Zoltán is eb­ben látná forrásértékű munkájá­nak igazolását. (Életjel) Szakolczay Lajos \y\ Borbély Tibor: Gyémánttörvény A vékony versesfüzet hamar megnyerheti a költészettel csak mostanában ismerkedő olvasó tetszését is. Első kötet, de másfél évtizedes költői munkásság ered­ményeit összegezi, szinte pályaké­pet nyújt, és gyors rokonszenvet ébreszt, a még ma is negyvenedik életévén innen járó szerzők iránt. Mindennapjaink gondja és örö­me, az egyszerű emberek érzés­világa jut kifejezésre e versekben, a költészetnek ugyan hagyomá­nyos, de mindig helyén alkalma­zott, nemes eszközeivel. Borbély Tibor nem számít a merész újítók közé, de verseiben — bármily váltakozó színvona­lúak is — nyomát sem lelni az epigonizmusnak: saját hangján szól. Az előszóban Simon István Kossuth-díjas költő Borbély egyik legfőbb erényeként szilárd elkö­telezettségét említi, majd így folytatja jellemzését: „ ... soha nem markolt nagyobbat, mint amennyivel az »anyag­ formálá­sa közben megbirkózhatott... Úgy akar modern lenni, hogy a mai ember problémáit bogozgat­­ja, de nemcsak fölveti a problé­mákat, hanem nyomban választ is keres azokra”. S ha nem is mindig sikerül modernnek lennie, vagy azt a bi­zonyos választ megtalálnia — az olvasó végül is örömmel nyug­tázhatja, hogy ezek a versek nem maradtak az asztalfiókban. G. Sz. L. K­ét ember a magányosság, az elszigeteltség, az elhagyatott­­ság poklába zárva, két ember, akik egész életükben szembeáll­tak egymással, s akik mégis vonzzák egymást, s nem tudnak kikerülni egymás hatóköréből. Magányukat és elszige­t­eltségüket pedig épp e gyilkos, egymást pusztító egymásra utaltság fokoz­za a tragikus drámaiságig. De je­gyezzük meg mindjárt: ennek a történetnek, mely hol furcsa tu­dathasadásos játéknak tűnik, hol a történelem „nyers” valóságánál­, nem szerelmesek, hanem két tu­dós férfiú a hőse. Bogomil Rajnovot, akinek apja is neves író és művészettörténész volt, sokáig költőként tartotta számon a bolgár irodalomkritika. Az igazi sikert azonban a próza hozta meg Rajnovnak, s a ma­gyar olvasó is elbeszéléseivel ta­lálkozhatott először. Utak a sem­mibe című kisregényének mosta­ Utak a semmibe­ ni kiadását ugyanis, mely Karig Sára avatott fordításában jelent meg, néhány éve kis elbeszélés­­kötet előzte meg.­­ Az Utak a semmibe sem terje­delmes mű, jelentősége mégsem kicsi. Különösen nem a modern bolgár irodalmon belül, melynek talán legfrissebb áramlatát fém­jelzi ez a mű. Az új szocialista értelmiség önvizsgálata adta az erkölcsi ösztönzést e két egymás­sal mérkőző férfiú útjának meg­rajzolásához; az egykori torzulá­sok erkölcsi próbatétele és a mai helytállás elszakíthatatlansága, az ebből fakadó drámai-jellembeli megütközések forrósítják fel a tör­ténetet. Mert kettejük közül egyi­kük sem indult a magányosság és az elszigeteltség felé, s egyikük sem kívánt a másik megrögzött ellenségévé lenni. Radev egy alag­­útról elmélkedik a kisregény kö­zepe táján, egy alagútról, mely hosszú és fájdalmakkal, szörnyű­ségekkel van tele, de amelynek a végén mégis ott ragyog a kijá­rat fénye. „Kihúzod magad, ösz­­szeszorítod a fogaidat, és úgy megy — mondja magának —, ez az egyetlen módja annak, hogy kikerülj innen...” És ha szem elől veszti a kiutat? „Vannak, akiket agyonlőnek az ilyen vég nélküli alagutakban, és halál előtt is énekelnek.” R­adev professzor ezzel a „halál előtti énekléssel” emelkedik vetélytársa fölé. De nem leli meg a kijáratot. Mielőtt felderengene a fény, utoléri a végzet, drámai szükségszerűséggel. S Bogomil Rajnov könyve ezzel a szomorú akkorddal ér véget, megrázó erő­vel vallva a küzdelem és az em­beri hit értelméről. Pályi András ÍVUUtJ Magyar Hírlap Kass János illusztrációja Hein­rich Mann Ronda tanárok című kötetéből • Kormos István: Szegény Yorick Vajon hogyan hat a csaknem negyedszázados hallgatás, a kö­zönségvisszhang tartós hiánya az alkotóra, a költőre? Azt gondol­ná az ember, sértett befelé for­dulás, az élettől dacosan elzárkó­zó lombikköltészet az ilyen kény­szerű állapot következménye. Kormos István az 1947-ben meg­jelent, nagy sikerű Dülöngésünk után csak most jelentkezik máso­dik kötetével. De e versgyűjte­ményben nyomát sem lelni a fel­tételezhető káros hatásnak: az eleven, teljes élet lüktet benne, a játékosságában is komoly, tra­­gikusságában is derűs, szárnyaló költészetté szublimált valóság. Elsősorban a népköltészet ih­­lette ezt az egészen sajátos, szo­katlan, a nyelvi kifejezésnek úgy­szólván minden lehetőségét vé­gigkísérletező lírát. Anyanyelvünk remek­mívű hangszeréből — csak a kortársakat tekintve — olyanok csaltak már elő utolérhetetlen ze­nét, mint Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc. Kormos nem is utolérni próbálja őket, hanem — melléjük szegődve — azt adja, ami hamisítatlanul az övé. Egy egész emberi sorsot, életpályát rajzolnak meg ezek az 1943 és 1970 között született ver­sek, de nem „egy az egyhez”, ha­nem a költészetnek azokkal a sa­játos eszközeivel, áttételeivel, amelyeket csak a kiemelkedő te­­hets­ég tud mindig a maga kellő helyén és idején, csalhatatlanul alkalmazni. Töretlen folytatása s egyben magasabb szintű újrakezdése ez a kötet mindannak, amit a költő két és fél évtizede megkezdett, s ami az akkor 23 éves fiatalembert új líránk nagy ígéretének mutatta. Az olvasó voltaképpen válogatást kap kézhez, hiszen az első cik­lus a pályakezdő kötet néhány jellemző darabját tartalmazza. Érezhető felívelést hoz már az Atlantisz című, második ciklus, hogy azután a kötet címét is adó verscsokorban — a jórészt fran­ciaországi élmények nyomán szü­letett versekben — a sok szenve­désen túljutott,és azokon szellemi fölénye birtokában győztesen fe­lülemelkedni tudó költő szinte teljesen ú­i fegyverzetben álljon elénk. A kötetet záró két nagyobb poéma pedig — az 1948-ban kel­tezett Szarvas szarván száll az idő és a húsz évvel később született Vogul menyegző pedig mintegy összegezi mindazokat a tartalmi­­kifejezésbeli eredményeket, ame­­lyeket a költő ifjúkori, majd ké­sőbbi kísérletezések létrehoztak, mai líránk kiemelkedő teljesít­­ményeként tarthatjuk őket szá­mon. Kormos István új kötetének ol­vasója valóban úgy érezheti, hogy a költészet legtisztább forrásaiból kortyol, eddig még ki nem mon­dott, most először megjelenített szépségekkel ismerkedik. (Szép­­irodalmi) .­­ G. Szabó László Würtz Ádám illusztrációja Eric Knight Sam Small csodálatos élete című könyvéből Maurice Pons: Róza „1862 novemberének egyik es­téjén egy pityókás huszár ki­lyukasztotta a fogadó két hor­dóját, és belefulladt a földszinti termet elöntő söráradatba. A fővárosi polgári törvényszék megállapította a regiment bün­tetőjogi felelősségét, személy szerint az ezredesét, aki kény­telen volt özvegy Ham asz­­szonynak, az üzlet tulajdonosá­nak, egy elég csinos összeget, nevezetesen 75 forint 26 tallért kifizetni az erkölcsi és anyagi kár fejében.” Ez a hátborzongatóan kedves kis történet csupán apró epizód gróf Feldspath Aurél várospa­rancsnok életében, aki egy múlt század középi, kitalált hercegség fővárosában­ állomásozik katonái­val. Az olvasó Pons regényében először rendkívül szórakoztató, később fantasztikusan újszerű, végül egyenesen rémületbe ejtő történetben vesz részt. A Róza megsemmisítő antimili­tarista szatíra és rendkívül ötle­tes biológiai-életfilozófiai sci-fi keveréke, melyet a kitűnő műfor­dító és esszéista, Bajomi Lázár Endre nagy nyelvi leleménnyel fordított magyarra. A történet magva katonai függelemsértés: 17 katona, majd a nyomozásukra küldött kapitány szőrén-szálán el­tűnik egy bizonyos Róza asszony vendéglőjéből, pontosabban, a nevezett, 106 centiméteres mell­­bőségű, kedves és adakozó ter­mészetű kocsmárosné ágyából. Hollétük felderítésére megmozdul a kis hercegség forradalmának el­nyomására a fővárosba vezényelt regiment egész vezérkara. A za­varba ejtő titokra — egy boldog­ságkereső forradalmár költő aka­ratlan segítségével — fény is de­rül. Közijén azonban az író al­kalmat talál egyetlen humoros regény keretében a reális társa­dalomrajz és a lírai filozófia har­móniájának megteremtőére. Iszlai Zoltán

Next