Magyar Hírlap, 1971. szeptember (4. évfolyam, 243-272. szám)
1971-09-25 / 267. szám
8 1971. SZEPTEMBER 25. SZOMBAT lkfiMetra RA -M0VGSzEt 44 Magyar Hírlap i Képregény 1337-ből Kiadják a Magyar Anjou Legendáriumot Kiemelkedő jelentőségű mű kiadására készül a szép könyvek műhelye, a Magyar Helikon. Színes és arany nyomású hasonmás kiadásban, 320 oldal terjedelemben jövőre napvilágot lát a szép könyveket kedvelők örömére a Magyar Anjou Legendárium. A Kossuth Nyomda speciális szakemberei már dolgoznak a’ sokszínű képekkel ékesített kódex munkáin. , Több mint hat évtizede tudomásunk Van arról a kitűnő művészettel megfestett képeskönyvről, melyet az Anjou családból származó Caroberto, Károly Róbert néven magyar király, 1377 körül készíttetett Nápolyban nevelkedő kisebbik fia, Endre számára. A gazdagon ékesített kódex képekben beszéli el Krisztus és a szentek élettörténetét, s ezek között szerepel Szent László, Szent Imre és Szent Gábért legendája is. A magyar vonatkozásokat tartalmazó kódex nemcsak képekbe foglalt életrajzi gyűjtemény, hanem hűen megjeleníti a XIV. század emberi környezetét, Karaktereit, Viseletét stb is. A kódex történetéről és a kiadás előkészületeiről beszélgettünk Levárdy Ferenc művészettörténésszel, a kötet összeállítójával és Szántó Tiborral, a Magyar Helikon művészeti vezetőjével. — Harminc éve foglalkozom a kódex történetével — mondja Levárdy Ferenc. — Amikor 1941-ben a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjával Rómában töltöttem egy esztendőt, tanulmányi időm java részét e kódex tudományos vizsgálatával töltöttem. 1910-ben Brüszszelbenmegjelent a Vatikáni Könyvtár kódexeinek ismertetése. Ennek alapján Kari Lajos 1925-ben felfigyelt az „Acta Sanctorium pictis imaginibus adorata” című képeskönyvre, s ő adott elsőnek hírt a mű magyar vonatkozásairól. Ennek alapján kezdtem el munkámat Genthon Istvánnak, a római magyar akadémia igazgatójának ösztönzésére. — A Vatikáni Könyvtárban az eredeti kódexből csupán 113 lap volt. 1942-ben derült ki — Dercsényi Dezső adott számot Méta Harrsen eredményes kutatásairól —, hogy a New York-i Morgan Library birtokában van a hiányzó lapok jó része, majd később Vayer Lajos a kódex négy további lapját találta meg a leningrádi Ermitage gyűjteményében. Noha még néhány lap hiányzott, már össze tudtam állítani a lapok eredeti sor rendjét. — A képtörténetek alapja ugyanis Jacobo a Voragine Legenda Aureája — folytatja beszámolóját Levárdy Ferenc. — A képeskönyv alkotója némi kihagyásokkal sorban megfestette az Arany Le-gendában olvasható történeteket. Minden oldalon négy képet helyezett el, stílusos keretben, s egy-egy történet több oldalon folytatódik, regényszerűen. Az eredeti kódexben nem volt szöveg, csupán a képek értelmét elmondó képaláírás — akkoriban feltételezhető volt az Aurea Legenda ismerete.—* Egyes szakértők szerint több művész isközreműködött a kódex készítésében. Feltevésem szerint a kódex a kiemelkedő tehetségű Hertul királyi festő " alkotása. Hertul Bolognában tanult, itt sajátította el a miniaturafestés művészetét. E műhelyekben jellegzetes miniaturastílus alakult ki a XIV. század elején: bizánci kezdeményezésekből, francia hatásokból szövődik az a festői stílus, amelynek legjellegzetesebb képviselője Nicoló da Milano de Bologna és névtelen mestere, Pseudo-Nicoló. Az ő festői működésüket készíti elő az az officina is, amelyből Hertul mester kinevelődött." Nem véletlen, hogy ez a kódex a trecento miniatúrafestészet egyik legszebb darabja. A kódex történetéhez tartozik az is, hogy még bontatlan állapotban került Kázmér János lengyel herceg birtokába, majd tőle Giovanni Battista Saluzzóhoz. Ez utóbbi szedette szét 1630-ban a kódexet, s a lapok egy részét fivérének, Angelo Saluzzónak ajándékozta. A nála maradt törzsrész került a XVIII. század közepén a Vatikáni Könyvtárba; az elajándékozott 85 miniatúra nagyobb része hosszú vándorút után jutott vásárlás útján a Morgan-könyvtárba, míg kisebb része szétszóródott a világban. Ezek közé számíthatók az Ermitage tulajdonában levő lapok is. Reméljük, hogy a hasonmás kötet megjelenése után hírt kapunk a mindeddig lappangó lapokról is — mondja Levárdy Ferenc. Szántó Tibor, a kiadvány tervezője, a nemzetközi hírű tipográfus a Magyar Anjou Legendárium kiadástechnikai kérdéseiről beszél. — Először is kérést intéztünk a kódexlapok jelenlegi tulajdonosaihoz, a Vatikáni Könyvtárhoz, a Morgan Libraryhoz és az Ermitage-hoz, hogy költségtérítés ellenében bocsássák rendelkezésünkre a lapok diapozitívjait. . Mindhárom intézmény szívesen teljesítette kérésünket, s kitűnő, az eredetit híven megközelítő, felvételeket küldött. A Vatikáni Könyvtár egyúttal 50 példányt is rendelt a kiadványból, saját címlapjával el-, látva. 1 ■ — A kódex hasonmás kiadásának munkáit a Kossuth Nyomda kitűnő szakemberei végzik, és sikerült a legjobb minőségű festéket, papírt és könyvkötészeti anyagokat biztosítani megjelenéséhez. Ez természetesen nagy anyagi ráfordítást igényel. Reméljük, hogy a mű nemzetközi tudományos jelentőségére való tekintettel, erkölcsi és anyagi támogatást kapunk az UNESCO-tól is. Müller Sándor főtitkár ilyen értelmű előterjesztést tett. — A kötet nemcsak a magyar közönség számára jelent érdekességet, ezért a Corvina Kiadóval közösen több idegen nyelven is kinyomtatjuk, pontosan a magyar kiadás szerint, Levárdy Ferenc bevezető tanulmányával és Vayer Lajos előszavával. Nagy öröme a magyar könyvkiadásnak, hogy — bár a kódex egyetlen lapját sem őrzi magyar gyűjtemény — a világban szétszórt lapokat egybegyűjtve, egységek formában teheti ezt a művet a szép könyvet szerető közönség asztalára, itthon és külföldön. F. L. A/Bp( -------------------------------------------------------------------------------UOC. {{/, Művelődésszociológiai vizsgálat Salgótarjánban Az újjáépülő Salgótarján a város ipari szerkezetének mélyreható átrendeződése, a politikai, társadalmi, kulturális életben végbement fejlődés egész sor szociológiai változást hozott magával. Ez indította az 1970 októberében megtartott Nógrád megyei pártértekezletet arra, hogy megbízza a megye és Salgótarján vezető testületeit, dolgozzanak ki egy részletes és átfogó művelődési tervet. A munka még a pártértekezlet évében megkezdődött, s abba most bekapcsolódott a Központi Bizottság Társadalomtudományi Intézetének munkásosztálykutató csoportja is. Az intézet kérdező biztosai szeptember utolsó hetétől 1600 salgótarjáni dolgozót kerestek fel, főként munkahelyükön, de részben lakásukon is. A kérdező biztosok személyes beszélgetés során töltik ki az alanyok művelődési viszonyaira, igényeire vonatkozó kérdőíveket. A kérdőívek névtelenek, s az adatokat géppel dolgozzák fel. Nemzetközi zenei fesztivál Pozsonyban Vasárnap nyitják meg Pozsonyban a VII. nemzetközi zenei fesztivált, ennek keretében bemutatják azokat az alkotásokat is, melyeket a szlovák zeneszerzők a Csehszlovák Kommunista Párt megalakulásának 50. évfordulójára komponáltak. A fesztivál keretében több koncertet ad a szlovák filmharmonikusok zenekara, fellép továbbá a pozsonyi rádió zenekara, a prágai szimfonikusok, a kassai filharmonikusok és a szlovák kamarazenekar is. Számos külföldi együttes is részt vesz a fesztiválon, így a miskolci filharmonikusok Mura Péter vezényletével, a lengyel rádió és tévé zenekara Katowicéből, a bécsi szimfonikusok, a rigai kamarazenekar, a zágrábi szólisták kamaraegyüttese, a bolgár kamarazenekar stb. Ezerkilencszáznégyben már a leghaladóbb szellemű vállalkozás, a Thália Társaság alapítói között találjuk. Azóta sem hagyta el a színházat egyetlen percre sem. Volt dramaturg és kritikus, darabfordító és drámai tanulmányok írója. Tizenkilencben a vidéki színészet kormánybiztosa, később a Nemzeti főtitkára. Megannyi színházi tárgyú könyv és emlékezés írója. Az egész szakma szeretett és tisztelt, nagy tekintélyű Lulu bácsija 85 éves. A jubileumon most mégsem fordulatos életéről, inkább a hosszú pálya gazdag szakmai tapasztalatairól kérdezzük. — Ön csaknem hét évtizedet töltött a magyar színjátszás világában. Melyeket tartja színházunk huszadik századi fejlődésében a legjelentősebb állomásoknak? — A magyar színház nagy változásai elég későn, csak a század első éveiben, a Thália Társaságban kezdődtek meg, akkor kezdődtek a harcok a régi romantikus-patetikus színjátszás ellen. Ez a harc soká zajlott, s még például 1915-ben is, mikor én a Nemzeti Színházhoz kerültem, két irányzat állt ott egymással szemben. A hagyományos gárda Ivánfi Jenő főrendező köré csoportosulva (egyébként olyan jelentős színészi értékekkel, mint Jászai, Szacsvay, Gyenes), más részről pedig Hevesi Sándor és mögötte Ódry, Pethes Imre, meg a fiatalabb gárda tagjai, közöttük Bajor Gizi. A harc végleg akkor dőlt el, amikor Hevesi lett az igazgató. A következő döntő fordulata a magyar színházi kultúrának a felszabadulás után következett be. Nem csupán stílusában, hanem célkitűzéseiben, társadalmi összefüggéseiben is alapvetően átformálódott színházi életünk. A múltban még a színházak elsősorban a közönség szórakoztatását tűzték ki célul. A magánszínházak tőkéseinek léte legtöbb esetben egyetlen darab sikerén vagy bukásán múlott. Alapvető érdekük volt tehát olyan műsort teremteni, amely minden valószínűség szerint kielégíti a közönség (értsd a polgári közönség) igényeit és ízlését -Nagy merészség kellett hozzá, hogy egy színház megpróbálkozzon olyan darabbal, amelyben a mondanivaló dominál. — A gyakorló dramaturg és kritikus szemével nézve, az elmúlt két évtized, mely irányzatai és stílustörekvései hagyták a legmaradandóbb nyomot a magyar színházkultúrán? — Említettem már, hogy színházunk soká őrizte a patetikus, romantikus formákat. Minden törekvés, amely ezen változtatni akart, azzal az érvvel találta magát szemben, hogy ez „nemzeti hagyomány”. Holott ez tulajdonképpen hazugság. Mert ez a játékforma francia forrásból ered, s a tetejébe hozzánk német és osztrák (bécsi) forrásból került. Az új stíluskísérlet, amely e hazug hagyomány ellen a harcot felvette, a nagyon rövid életű naturalizmus volt. Annak idején ez volt az utolsó kísérlet arra, hogy egységes stitus érvényesüljön a drámában és színjátékban. Fiamar kiderült azonban, hogy ez az uniformizálás teljesen tarthatatlan. Így a naturalizmust fölváltotta egy impresszionista jellegű színjátszás, amely szerint minden darabnak megvan a maga sajátos stílusformája, és a színházművészetnek ezt kell megtalálnia és érvényesítenie. Lényegében ezt az elvet őrizte a magyar színjáték egészen a felszabadulásig. Főként azért, mert akkor szabadult fel színházi kultúránk is az állandó német befolyás alól. Addig csak szórványosan ismertünk más kultúrát (például az orosz) színházi jelenségeit. Sztanyiszlavszkij nevével például a magyar közönség és a szakma korábban egyáltalán nem találkozott, hacsak nem olvasta el Hevesi egyetlen tárcacikkét, amely e korszakot jelölő színházi embert bemutatta. — Az ön életkorának történelmi távlatából tekintve, mi az, amiben az elmúlt korok magyar színjátszása a leginkább példát mutathat a mainak? — Az elmúlt periódusok színházának előnyei közé tartozott az a tisztelet, amellyel az író művét nézték és kezelték. A régi rendezők azon az állásponton voltak, hogy az előadásra tűzött darabbal kapcsolatban két feladatuk van. Az egyik, hogy a drámát a maga teljességében megszólaltassák, a másik pedig, hogy saját tehetségüket a mű jobb megértésének szolgálatába állítsák. Erős az ellenérzésem, amikor manapság egyes színházak rendezői olyan szerepet vindikálnak maguknak, amely nem illeti meg őket. Nagyon megértettem Dürrenmattot, amikor a közelmúltban egy már javában próbált darabját visszavette, a rendező önkényeskedése miatt. Nyilván nem egy magyar íróban is volna efféle hajlandóság, legfeljebb a végrehajtáshoz nincs bátorságuk. — Az író és a rendező viszonya után néhány szót talán a színész és a színház viszonyáról. Milyen változásokat lát e téren? — A múltban, főleg a magánszínházaknál, szinte járványszerű jelenség volt, hogy egy-egy csődbe jutott színház becsukta a kapuit, s hiába volt hároméves szerződése a színésznek, még azt sem kapta meg, amivel az igazgató már tartozott. A Vígén és a Nemzetin kívül nem volt magyar színház, amellyel ez meg ne esett volna. Mai színházaink s bennük a színészek teljes biztonságban élnek. Ennek az abszolút biztonságnak azonban vannak hátrányos oldalai is: a hivatalnokká válás, a beszürkülés veszélye, az elkényelmesedés. Azonkívül túlságosan sok lehetősége van annak, hogy a művész a színházon kívül is érvényesülésre találjon. A koncentrált művészi munkának erős hátrányára van, ha a színész a próba előtt már a szinkronból jön, és utána rohan a televízióba. Roboz Imrétől, a Vígszínház egykori igazgatójától egyik színésze engedélyt kért, hogy más színházban vendégszerepelhessen. Az igazgató megtagadta az engedélyt: „Én nemcsak azért fizetem magát tizenkét hónapon át, hogy nálam játsszék — mondta —, hanem azért is, hogy máshol ne játsszék.” Az alapjaiban megváltozott helyzetben ez a magatartás természetesen idejét múlt és hibás volna. De valamit mindenesetre kellene tenni a színvonalbontó, szertelen elkalandozás, a művészi szétágazódás megfékezésére. Lukácsy András i1 4 / A . Hét évtized a színház szolgálatában • Beszélgetés a 85 éves Bálint Lajossal vt / A / A. 1 . Svéd filmek a Filmmúzeumban Szeptember 25-től svéd filmeket vetítenek a Filmtudományi Intézet és a Kulturális Kapcsolatok Intézete rendezésében. Ebből az alkalomból svéd delegáció: Solveig Temström színésznő, Vilgot Sjöman rendező, Kune Eriksson operatőr és Lars Olof Löthwall főszerkesztő Budapestre érkezett. Bár Svédország eléggé messze esik tőlünk, de ez nem lehet elég ok, hogy filmművészetük viszonylag fehér folt számunkra a világ térképén. Ennek ellenére, mivel a nálunk bemutatásra kerülő produkciók java része tegnap is, ma is a nagy filmgyártó országok terméséből kerül ki, már a néma korszakban megistük Victor Sjöström és Mauritz Stiller, a harmincas éveikben Gustaf Molander meg Alf Sjöberg nevét. S ha többnyire amerikai alkotásokban is, de minket is lenyűgözött Greta Garbo kivételes egyénisége, s a nyomába lépők közül tanúi voltunk Ingrid Bergman, Viveca Lindfors, Signe Hasso nagyszerű művészete kibontakozásának. (Svédország semleges magatartása a második világháború idején átmenetileg teret engedett Magyarországon is a svéd filmnek. A kereskedők így próbálták pótolni a hatósági tilalom folytán kiszorult angol, amerikai produkciókat.) A felszabadulás után ismét visszaesett a svéd filmek forgalmazása, s Hampe Faustman, Gustav Edgren egy-egy alkotásán kívül csupán a komikus Nills Poppe, valamint a példátlan sikerű Egy nyáron át táncolt (Arne Mattson rendezése) adott hírt arról, hogy van svéd film is. Azután a világ egyszeriben tele lett Ingmar Bergman nevével. Hozzánk sokáig csak a híre jutott. Hivatkoztak rá, rajongtak érte vagy kritizálták, de nem vetítették. Míg az átgondoltabb, szabadabb szellemű kultúrpolitika keretei közt megismerkedhettünk filmjeivel, melyek az egyetemes filmkultúra legszámottevőbb értékei közé tartoznak. A svéd filmművészetről legutóbb 1966- ban kaphattunk áttekintést, amikor a filmhéten többek között három Ingmar Bergman mű is szerepelt. Az idén igaz ugyan, hogy a bemutatórendben az idős mester, Alf Sjöberg Strindberg-adaptációja (Az apa) és Bergman (Szenvedély) is műsoron van, de amit látunk, az lényegében a Bergman utáni korszak keresztmetszete. A mestert követően, ha nem számítjuk a színészekből filmrendezővé átnyergelt Mai Zetterlinget, három alkotó képviseli a jelent: Vilgot Sjöman, Bo Widerberg és az ez alkalommal hiányzó finn származású Jörn Donner. A jövőt két elsőfilmes jelzi, Roy Andersson és Lars Forsberg. A válogatás a hiányosságok ellenére jól tükrözi a mai svéd filmművészet sokszínűségét. Ha valamiféle közös jellemzőt keresünk, úgy elsősorban a kritikai hangjukról beszélhetünk. Arról, hogy az alkotók többnyire élesen bírálják a svéd állapotokat, az apák nemzedékének meg■ rekedését, az alkohol vonzását, s bármilyen furcsán hangzik, a nyugatimádatot (azaz az amerikai életforma különféle megnyilvánulásait). Ugyanakkor elutasítják a patriarchális svéd hagyományokat, a nacionalizmust. Közös bennük — s ebben tehetséges operatőrjeik dicsérete is benne foglaltatik — a természet, a svéd táj szeretete. Sajátjuk ugyanakkor a líra, s foglalkoztatja őket az örök emberi érzés, a szerelem. Az íróból lett rendező, Vilgot Sjöman jóvoltából a Szégyenlős Charlie-ban hangot kap a baloldal, a Kuba iránti szolidaritás, az imperializmus leleplezése és az a törekvés, hogy az értelmiség utat találjon a munkásosztályhoz. Mindezt — és munkájának ez adja meg sajátos ízét — a komédia nyelvén, merészen, ötletesen mondja el. Kitűnőek a színészek, s ez nemcsak a már általunk ismert színészegyéniségekre vonatkozik — Max von Sydowra, Bibi és Harriet Anderssonra, Per Oscarsonra vagy Liv Ulmannra, hanem Roy Andersson megejtően szép, ugyanakkor rendkívül természetes Svéd szerelmi történetének szinte még gyermekszereplőire. Ábel Péter