Magyar Hírlap, 1972. január (5. évfolyam, 1-31. szám)

1972-01-01 / 1. szám

KORKÉP 2 1972. JANUÁR 1. SZOMBAT ( __________HAZAI Magyar Hírlap A KNEB megvizsgálta Korszerűsítsük a kollégiumokat A főmérnök hirtelen felállt és bejelentette: a maga részéről befejezettnek tekinti a vitát. A többiek is készülődni kezdtek, ő azonban nem várt meg senkit Beült a kocsijába és elrobogott. Másnap újra találkoztunk. Azzal kezdte, hogy hatkor távozik. — Két gyerekem jár ide középiskolába. Távol lakunk. Reggel hozom, este viszem őket Tudom, ön is azt kérdezi, miért nem bejárok. A vasútállomás hat kilométerre van a lakásunktól, a távolsági autóbusz meg korán indul, mindenképpen nagy időveszteség érné a gyerekeket, ami nem is annyira fizikailag, inkább tanulmányi előmenetelbenokozna náluk visszaesést. — Miért nem adja őket kollégiumba? — Mint egykori népi kollégistának, volt alkalmam megismerni, érezni a közösség jó hatását. Minden bizonnyal a mai kollégiumok is betöltik pozitív funkciójukat, de ez ma már kevés. — Tehát ön nem tartja alkalmasnak gyerekei általános felkészítésére a kollégiumot? — Nem tartom alkalmasnak. Hiányoznak a tanulás tárgyi feltételei. Zsúfoltak, korszerűtlenek a körzetünkben működő középiskolás kollégiumok. Ingázó diákok A mérnök apa naponta fuvarozza gyermekeit, így jobb feltételeket tud biztosítani számukra a tanulmányi munkához. Mintha az ő véleményét is igazolná a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság tizenkét megye és két nagyváros középiskolai kollégiumaira, diákotthonaira kiterjedő vizsgálata. A nemrég elkészített jelentés többek között megállapítja: — A középiskolákban bekövetkezett létszám- és szerkezeti változások által támasztott igényekkel a kollégiumok fejlesztése nem tartott lépést. A középiskolások száma — 1960 és 1970 között, nyolcvanezer fővel, ugyanakkor a kollégiumi helyek száma 7,9 százalékkal nőtt. Az elmúlt tíz évben tovább növekedett a feszültség, különösen a regionális beiskolázású szakközépiskolai hálózat erőteljes fejlesztése következtében. Az intézmények túlzsúfoltsága miatt jogos igényekmaradnak évről évre kielégítetlenül, amit bizonyít, hogy 7802 fő— akiknek több mint a fele fizikai dolgozó gyereke — csak úgynevezett externátusi elhelyezéssel folytathatja középiskolai tanulmányait és szüleik jelentős anyagi áldozatvállalással magánháznál biztosítják elhelyezésüket. A vidékről naponta bejárók 67 százaléka, harmincháromezer tanuló, szintén fizikai dolgozó szülő gyereke. Ezek között jelentős számban vannak olyanok, akiknek kollégiumi bentlakása indokolt. Ezek után nem túlzás azt mondani, hogy a harmadik ötéves terv időszakában a középiskolai kollégiumok hálózata nem bővült. Megközelítően annyi épület került szanálásra, mint ahány felépült. A zsúfoltsághoz járulnak még egyéb gondok is. Az étkezésről a következőket olvashatjuk a jelentésben: — A diákotthonok, kollégiumok legsúlyosabb gondjai közé tartozik az étkeztetés. Az egy főre jutó napi nyersanyagnorma (13 forint) a legjobb gazdálkodás esetén sem fedezi a szükségletet. A diákétkeztetés egységes rendszere (Budapest kivételével), szakmai felügyelete és ellenőrzése teljesen megoldatlan, ennek következtében nem jutnak érvényre atanulók megvalósítható igényei sem. A 107-es utasítás A népi ellenőrzés megállapította azt is, hogy a kollégisták naponta 4—500 kalóriával kevesebbet kapnak a kívánatos mennyiségnél. A vizsgálat során megkérdezett diákok hetvenhét százaléka kifogásolta az ételek mennyiségét és minőségét., A Pénzügyminisztérium úgynevezett 107-es utasítása tavaly lehetővé tette ugyan a nyersanyagnorma felemelését, de a vizsgált intézményekben sehol sem tudtak élni a lehetőséggel, mert képtelenek voltak a nagy összeget ,,kigazdálkodni”. Így maradt az egyhangú étlap, amely a piaci árak emelkedésével még egyhangúbbá, szegényesebbé válik. A tanulást igen nagy mértékben befolyásolják a tárgyi feltételek. A jelentés szerint e tekintetben is van kívánnivaló. A megvizsgált kollégiumok 55 százalékában az egy tanulószobára jutó létszám meghaladja a 30 főt és nem ritka az ötven, feletti tanulószobai létszám sem. A nevelést szolgáló helyiségek (társalgó, könyvtár- és olvasószoba, barkácsműhely, szakköri helyiség, játékszoba s.b.) hálószobává alakultak át. Nem csupán helyiségben van hiány. A különböző audiovizuális eszközöket sem igen ismerik. A jelentés erről is vall: — A kollégiumok 65 százalékában egy tévékészülékre 60—100, egy film-diavetítőre 250, egy magnetofonra 136 tanuló jut. A készülékek számának növelésére megfelelő helyiségek hiányában általában nincs lehetőség. Cserélődő testületek A tárgyi és személyi feltételek miatt elsősorban a hagyományos pedagógiai módszerek, a csoportos korrepetálás és a felügyelet dominálnak. A korszerű pedagógiát és metodikát kevés helyen tudják alkalmazni. Ennek jelentős következményei is vannak. — Mind a pedagógus, mind a kisegítő technikai munkakörökben magas a fluktuáció. Ennek mértékére jellemző, hogy a nevelőtestületek átlagosan négy-öt évenként kicserélődnek — állapítja meg a KNEB vizsgálata. Azzal már nem mondunk semmi újat, hogy a kollégiumokban dolgozó nevelőtanárok munkafeltételei kedvezőtlenek. A heti 48 órás osztott munkaidő, az éjszakai és vasárnapi ügyelet nem vonzza a pedagógusokat. A mérnök apa, és sokan mások is, akik tehetik, megteremtik gyermeküknek a jó tanulási feltételeket. A tudás megszerzésében kialakult verseny nem zárul le az ilyen vagy olyan rendű bizonyítvány megszerzésével. A verseny tovább folyik, s ebben a nagyobb tudású az esélyesebb. Ez rendjén is van. A vizsgálati jelentés nem rejti véka alá készítőinek azt a véleményét , amit egyébként a tanulókkal folytatott egyéni beszélgetések alapján is összegeztek hogy azok veszik igénybe a kollégiumot, akik számára családjuk szociális és anyagi helyzete miatt, a továbbtanulás egyetlen lehetőségét a kollégiumok biztosítják. Ez számukra a jelenlegi körülmények között is kedvezőbb feltételeket teremt az otthoninál. A problémát az jelzi, amit az egyik nagy székesfehérvári kollégium nevelői fejtettek ki beszélgetésünk során: — Hónapról hónapra növekszik azoknak a vidéki — most a kollégiumot elhagyó — tanulóknak a száma, akik ugyan hátrányos helyzetűek, de az otthoni életkörülményeik, tanulási lehetőségeik jobbak a kollégiuminál. E jelenség kétségtelenül pozitív vonása, amit dr. Tapolczai Jenő, a Fejér megyei Tanács V. B. elnöke fejtett ki arról, hogy az általános anyagi jólét emelkedésével mind több azon családok száma, amelyek otthonukban a közintézményeknél magasabb színvonalon tudják biztosítani az igényes művelődést. Szükségtelen külön bizonyítani, hogy az ilyen családok száma nem csupán értelmiségiek, hanem az ipari és a termelőszövetkezeti dolgozó szülőkkörében is emelkedik. Ez azonban sovány vigasz azok számára, akiknek továbbtanulásához ma még egyetlen lehetőséget jelent a kollégium. Nincs kivitelező Nem lennénk hűek azonban a valósághoz, ha szó nélkül hagynánk a kormány, a megyei tanácsok erőfeszítéseit, azt a gondok ellenére is örvendetesen bekövetkező változást, amelyet a kollégiumi ellátás szélesítésével és fejlesztésével már eddig is elértünk, s a jövőben méginkább megvalósítunk. A negyedik ötéves tervben központi erőforrásokból 14 880 új kollégiumi hely létesítését irányozták elő kiemelt beruházásként. A tervidőszak első évérték tapasztalatairól a fővárosi tanács terv- és beruházási osztályán érdeklődtünk. Kádár László főmérnök elmondotta: " A fizikai dolgozók gyerekei számára a XI. kerületben 500 személyes középiskolai kollégium építését tervezzük. Van rá 60 millió forintunk. A beruházási program elkészült. A vállalatok nézegetik a terveket, de a kivitelezésre mindeddig nem akadt vállalkozó. Lassan egy éve tart ez, így a kiviteli tervek elkészítése is késik, mert nem nyilatkozik a vállalatok egyike sem a szerkezeti technológiáról. Enélkül pedig nem léphetünk előbbre ... Az új kollégiumi épületek felépítésére minden bizonnyal a tervidőszakban sor kerül. De a már működőkért is többet kell tennünk az érintett hiányosságok megszüntetésével, jobb tárgyi és pedagógiai feltételek kialakításával. Azokért, akiknek valóban szükségük van erre a gondoskodásra. Ez pedig nemcsak oktatásért felelős főhatóság, hanem — többek között — ez építőipar felelőssége is. Itchák Feréilfe a hol van már az a tél? Akkor •* nyolcéves voltam, ma, negyven. Mi minden történt azóta?! Az emlékek elkallódnak az emlékezet túlzsúfolt raktárában, de el nem vesznek, megfeledkezel róluk, s azt gondolod: harminckét eszterdő! mi dolgom a régmúlt eseményekkel? —s íme, mégis előbukkannak, mert dolgod van mindazzal, ami történt. Harminckilenc telén a karácsonyi szünetet Nagycenken töltöttem, abban a majorban, ahol nagybátyámék éltek és dolgoztak, s újra bejárhattam kedvemre a nyáron megismert zugokat: a roskadt tetejű pajtát, a kocsiszínt, a hátsó udvarban a műhelyeket. Még emlékeztem az augusztusi nyárra, a Szent István-napi búcsúra, a mulatozásra a nagyvendéglő kertjében, a forró délutánokra kinn a szederiákkal szegett mezes utakon, a cséplőmasinák zakatolására, a gőzgépek sípolására, a szálló polyvaporra, az itatásra hajtott lovak trappjára, a szikrázó égboltra — s most mindez nem volt már sehol. A masinákat hó lepte az udvaron, a műhelyekben tüzek égtek, az emberek hosszan bámultak maguk felé, bólogatva politizáltak, körülnéztek, mielőtt kimondták a Szót. Az új esztendő is csendes volt. Amikor egyik nap a régi, félig lebontott cukorgyár felé kerültünk, én is láttam a különös öltözetű, fegyvertelen, szakállas, szegletes sapkájú katonákat. Köpenyüket nem fogta össze derékszíj, kezüket a zsebükbe rejtették, álltak a drótkerítés mögött és némán cigarettáztak. Nagybátyám ismerte őket, ott dolgoztak a majorban. Magam is láttam őket ökröket hajtani, hajladozni a csilózóban, láttam, amint a fát szállították az erdőről. Foglyoknak tűntek. Lengyel katonák voltak. Menekültek. A majorbeliek szerették őket. A férfiak, akik megjárták tizennyolcban a hadifogságot, beszélgettek velük. — Ták, ták — mondogatták a lengyelek. Átölelték egymást. — Éj, testvér — mondták a mieink ■—, ne búsulj, nem lesz ez mindig így! Nem tudtam, hogy kerültek Cenkre ezek a lengyelek. Hallottam ugyan valamit arról, hogy a németek lerohanták az országukat, hogy háború kezdődött. Háború! Nem nagyon értettem. Az első világháborúról tudtam, apám, nagyapám, mindenki beszélte, de az is belemosódott a tanult történelem régi háborúinak a sorába: tatárok, törökök, osztrákok, első háború ... elképzelhetetlen volt a valóságban. Azt mondták a férfiak: harctér. Zöld mezőre gondoltam, ahol egymással szemközt felállnak a csapatok — lovasok, természetesen! — és kivont karddal egymásra rontanak. Várakat tudtam elképzelni, bástyákat és várfokokat, s közben kis füstpamacsok kíséretében kilőtt gömbölyű ágyúgolyókat. Ennyi volt az egész, így hát csodálkozva néztem ezeket a fegyvertelen, munkára fogott katonákat. Miféle háborúból jöttek ide? Hol a háború? Milyen a háború? Csak a férfiak érthették igazán, mert másról sem beszéltek, a lengyeleknek meg mindent megadtak: barátságot, kenyeret, dohányt. Talán saját eljövendő sorsukat látták bennük. Unokafivéremmel egyszer bementünk a szállásukra. Az emeletes magtárban laktak, csupasz falak, földre szórt, pokróccal leterített szalma, szegek a falban ruhának, csizmának. És a meszelt falon puha szénnel rajzolt lengyel címer, földtől a mennyezetig — az egyikük műve. Megálltak körülöttünk, s nézték velünk a rajzot, de mintha a falon túlra, a távoli házára, az otthonra, a családra látnának a magtár szalmatörekes körletéből. Aztán énekeltek is, szomorú dalt,, de a vége felcsattant, s amikor elhallgattak, sokáig nem lehetett szólni. Nem értettem őket, sem a nyelvüket, sem a tragédiájukat nem értettem ésszel, nyolcesztendős voltam. Csak az ösztönöm fogta fel sorsukat: szűnni nem akaró remegés jött rám, tenyérizzadós, szőrt borzoló remegés. És tél volt: szürke és vakfehér táj, mint egy rosszul exponált fénykép. A világ elrontott képe. Néhányan kijöttek velünk a magtár elé, fivérem kérte, hadd készítsen egy-két fotográfiát. Engem közrefogtak, belenéztünk a lencsébe — így vagyunk megörökítve. Az idén jártam először Lengyelországban. November másodikén érkeztem Varsóba, halottak napja után. A vörös utcáin mécsesek égtek a krizantémok halma közt, a márványtáblák alatt. A lobogó lángocskák és a virágok ellepték a járdákat, a falakon kis lengyel zászlók. A márványba vésve mindenütt ugyanazok a mondatok: ezen a helyén enyhül és ennyi lengyel hazafit ölték meg a hitleristák. A gyilkos golyóktól elesettek teste ott feküdt a rommá lett város halott kövein. Láttam a várostörténeti múzeumban a Varsó pusztulásáról készült filmet. 1939! A nyár végig felhőtlen volt hetekig, a német bombázók biztosan találtak a célba. Füst és láng — és az első romok. Aztán mindvégig: szenvedés, halál, pusztulás. Háború. Láttam a filmen a téglahalom várost. A pusztaságot.. A pusztaság fölött a keresztjét cipelő Krisztus megroskadt, de karját előre nyújtó márvány alakját, az iszonyú szenvedés jelképét. S aztán láttam ugyanezt a márvány alakot a Szent Kereszt templom lépcsője fölött az újjáépült Varsóban. Ebben a templomban őrzik Chopin és Rieyrrtond Szívét. De a város minden utcája köve őriz egyegy lengyel szívet. Láttam az óvárost, amit újjászült az erő és az akarat, a népek összefogása, a feltámadásra képes ember. Ma már nagyszerűen lehet sétálni az óváros Csendes utcáin, lehet gyönyörködni a házak díszes homlokzatán, békésen lehet hallgatni a felkelés dalait játszó vándor zenekar utcai hangversenyét a Fő tér sarkán, barátainkkal be lehet ülni egy pohárvodkára a hangulatos kis vendéglőkbe — de minde közben nem lehet megfeledkezni azokról, akik vérüket adták ezért a jelenetért, emlékük elevenen él a szívekben, emléküket virágok és égő mécsesek idézik az utcákon mindenütt. S vajon hová lettek ők? Hová lettek arról a régi fényképről a katonák? Talán értük is ég egy mécses, talán az övék is egy-egy krizantém az új fényű Varsó falai tövében Szakonyi Károly: A LENGYELEK Józsefvárosi jelentés Javult a nevelők helyzete A pedagógusok élet- és munkakörülményeinek helyzetét vizsgálta meg a közelmúltban a VIII. kerületi Tanács VB oktatási, osztálya. Megállapították, hogy a kerületben az új bérrendezés során több mint 18 százalékkal emelték a pedagógusok fizetését; ez mintegy 395 ezer forintnak felel meg. Ennek az évnek őszéig az egyetemi végzettségű pedagógusok bére 2430 forintról 2909, a főiskolai végzettségűeké 2321 forintról 2756, a tanítóképzőt végzetteké 2212 forintról 2582 , az óvónőké 1996 forintról 2342 forintra emelkedett. A pedagógusok többsége a bérrendezéssel elégedett, bizonyítja ezt az, hogy az új besorolások ellen, amely a differenciált bérrendezést tette lehetővé , munkaügyi panasz nem merült fel. December 31-ig még 45 ezer forintot fordított a tanács a pedagógusok bérének emelésére. De az anyagi elismerés mellett növelték a kitüntetésre felterjesztettek számát is, úgyhogy 1971-ben a tanács oktatási osztálya 14 pedagógust javasolt kitüntetésre. Bejelentették a tanács oktatási osztályán azt is, hogy a következő nyáron öt turnusban hét pedagóguscsalád üdülését készítik elő. A pedagógusok lakáshelyzetének javítására a józsefvárosi tanács öt lakást juttatott pedagóguscsaládoknak. Ehhez a fővárosi tanács Vb. még öt lakást adott. Minőségi cserékkel is több család lakáshelyzetén tudták javítani. Foglalkozott az oktatási osztály a pedagógusok munkahelyi körülményeinek vizsgálatánál a munkahelyi légkörrel is. Megállapította, hogy a helyi döntések hozatalánál már meghallgatják a pedagógusokat, elbírálásukban csökkentek a szubjektív elemek, fejlődött az iskolai élet demokratizmusa. A nők helyzetének megjavítására hozott kormányhatározat végrehajtása során több józsefvárosi iskola vezetője kedvezményben részesíti a kisgyermekes pedagógusnőket, de előfordul az is, hogy nem a kívánt mértékben foglalkoznak a kisgyermekes anyák problémáival, és a rendelkezésre álló lehetőségeket nem használják ki maximálisan. Épp ezért a tanács oktatási osztálya fokozott figyelemmel kíséri ezután is a pedagógus anyák helyzetét, a pedagógusnők élet- és munkakörülményeit, és ha a szükség úgy kívánja, sürgősen beavatkozik érdekükben. U. I.