Magyar Hírlap, 1972. április (5. évfolyam, 92-119. szám)

1972-04-01 / 92. szám

2 1972. ÁPRILISI, SZOMBAT RIPORT Bázis — vezérlőteremmel Beremend) a cement városa A cement regénye hosszú és izgalmas. A magyar cementipar története című műben tér. Bereczky­ Endre és dr. Reichard Ernő munkája — olvcasom: „Az aquincumi és sa­­bariai romnok igazolják,­h­ogy a római impérium Tiazank területére is elhozta kifino­mult, magas színvonalú építési művészetét. Számos helyen megtaláljuk a vízálló — hidraulikus —­ kötőanyagból előállított falazó-technikájuk bizonyítékait... Ám a kö­zépkornak, úgy­ tetszik, nem kellett a vízálló kötőanyag. A feudális urak hegyekre, dombokra építették váraikat, kastélyaikat. A középkort annyira jellemző egyházi épít­kezések kőből készültek... A „caementum”, azaz a hidraulikus adalék használatát, az Eiffel hegység trachit­tufáját — a traszt — a hollandok 1682-ben kezdték gátjaik épí­tésénél újból felhasználni. A rómaiak által feltárt bányákból újból tufát kitermelni, hogy azt Hollandiában traszlisztté őröljék. Hazánkban erre csak 1800 után került sor.” Igen, a cement regénye messziről in­dult, hosszú regény. És mérhetetlenül fel­gyorsult tempóban íródik tovább. Gon­doljuk csak meg: a századforduló elején a világ cementtermelése 10—12 millió­ tonna volt csupán; 1913-ban elérte a 40 millió, 1938-ban pedig a 87 millió tonnát; az 1960-as esztendő össztermelése 315 millió tonna, 1968-ban pedig a világ túl­szárnyalja a bűvös 500 millió tonnás re­kordot... Rekord? Mint annyi másban, itt sincs tartós rekord. Csupán egy me­redeken felfelé ívelő termelési grafikon, azon egy újabb bejegyzés, amelyet a kö­vetkező év máris átad a múltnak. Mindig és bizonyosan átad. Lehet, hogy a cement teljes regényét meg sem lehet írni? Lehet, hogy bármily gondos munka ebben a témában nem több, nem egyéb, mint egy kurta bekez­dés e monumentálishoz, megírhatatlan­­hoz? Aprócska helyi illusztráció — a selymes tapintású finom por roppant karrierjéhez? Egy vibráló, energikus, nagy felkészült­ségű asszonnyal találkozom Budán, a Bé­csi úton. Innen bogozgatnám a magyar cement iparszerű, nagyüzemi gyártásá­nak krónikáját, de ebben végül is nem jutunk sokra. Mert elfoglal, elbűvöl, láz­ba hoz bennünket az az egyetlen friss tény, amiért egyáltalán érdemes lenne megrajzolni a hazai cementgyártás törté­neti színpadképét. Csupán arra futja a tü­relmünkből, hogy érzékeljük a túlontúl „féloldalas” hazai cementtérkép bázisait. A főmérnöknő világa — Tessék, csaknem minden gyárunk északon, északkeleten van — mondja Pákozdi Veronika. — Lábatlan fejlődött ipari üzemmé először, később Felsőgalla — a mai Tatabánya —, Bélapátfalva, Selyp... A felszabadulást követő nagy országépítés során, mint mindenből, ce­mentből is egyre több kellett. Hejőcsabá­­ra telepítettük az első új gyárat, ezt kö­­­vette Vácott a Dunai Cement- és Mészmű. Pákozdi Veronika jelenleg Beremend beruházási főmérnöke. S ezzel félretesz­­szük a térképet. Félre a históriát. Elég a visszapillantásból. Leemeljük a falról a beremendi vállalkozás makettjének szép fotóját és innen kezdve már Dél-Dunán­­túlon vagyunk. A legújabb cementbázi­son, amelyik dehogy makett már, dehogy terv és álom — vasba, betonba öntött éle­dő, mozduló valóság. Az előzmény érdekelne. A döntés és a döntés-előkészítés lázas izgalma. Majd a kivonulás, a nagy robajjal zajló gépesí­tett sátorverés. Aztán a produkció rész­örömei, meg a keserve­ kínlódása is, hi­szen minden újban — bármennyire ki­számított és mérnöki pontosságú — ben­ne van a gyötrődés, hozzátartoznak átme­neti kudarcok, vele járnak álmatlan éj­szakák, olykor talán kétségek is. A főmérnöknő világa azonban elsősor­ban műszaki világ, így utólag különösen nehéz visszahoznia az első napok, hetek, évek — hogy is fogalmazzam? — helyszí­ni tanakodásait... Ráadásul a beremendi hajrában vagyunk — a napokban meg­kezdődött a törő üzempróbája —, a szá­mítások rendre igazolódnak. Most fesze­gessen az ember tovatűnt kétségeket? — A start, a végleges döntés dátuma: 1968. március 16. — ám akkorra évekig tartó előkészítő munka volt már mögöt­tünk. Beremend adottságai minden tekin­tetben nagyszerűek. Gazdag nyersanyag­ban, közlekedése, energiaellátása kedve­zően megoldható, felmértük a munkaerő­forrásokat, tárgyaltunk az érintett állami gazdasággal... — Mi köze volt egy gazdaságnak a majdani cementhez? A főmérnöknő — akiről az imént még azt hittem, hogy a műszaki paraméterek fegyelmezett világából aligha lehet kizök­kenteni — mosolyog és kissé meghökken­­ve kérdezi: — Nem tudja, kérem, hogy ezen a vi­déken terem nálunk legkorábban, például a borsó? ... Mert harminchektárnyi területre al­kudott itt az ipar annak idején a mező­­gazdasággal. Ennyire szólt a mintegy há­­rommilliárd forint erejéig terjedő gyár­építési megbízatás. Ekkora területet kel­lett gondosan és kíméletesen kihasítani a falu határában. És nem volt mindegy, nem lehetett mindegy, hogy melyik 30 hektár legyen az. A beremendi gyártele­pítés sokmázsányi dokumentációjában te­hát alighanem fennmarad egy jelentékte­lennek tetsző jegyzőkönyvmásolat, amely azonban nem többet és nem kevesebbet hagy hátra az utókornak, mint hogy „a kölcsönös érdekek figyelembevétele és körültekintő mérlegelése után, a cement­gyár területkijelölése mindkét részről megnyugtatóan zárult”. Ha jól meggondoljuk, ez a jegyzőkönyv is életünk, felfogásunk fontos „paramé­teréről” árulkodik. Egy különös emlék Suhanunk a tavaszba szökkent tájon. Siklós után elébünk jön a Bécsi úti ma­kettfotó. Immár igaziban, valóságban, négy esztendő teremtő munkájának min­den gyönyörűségét visszaadva. Igaz, mesz­­sziről az ember valami csalódásfélét érez először. Ez lenne Beremend? Ez az any­­nyit emlegetett, máris hírnevet szerzett újkori cementforrás? Ám Nagy­harsány után hirtelenében tekintélyt parancsol­nak a méretek. Már egyre magasabbra emelkedik a tekintet, ha el akarja érni a cementsilók tetejét, megcsodálni a be­épített szállítószalagok ezüstös ívét-vo­­nalát. És egyszer csak eltörpül a Mű lát­tán az ember. Parányi pontnak érzi ma­gát az alkotás tövében, pedig akkor még azt sem tudja, hogy micsoda tempóval, milyen energiával és mennyit képes fel­morzsolni a közeli hegy mészkövéből­­agyagából ez a „távirányított” elektro­mos daráló. Nemhogy a számok megértése — a nagyságrendje is szinte meghökkentő. — Ha teljes üzemben lesz a gyár, éven­te egymillió 350 ezer tonna mészkövet és 250 ezer tonna agyagot fogad — mond­ják a szakemberek. — Ebből állítja elő az egymillió tonna cementet. Nem, még nem megyünk be a kapun, hanem tovább haladunk a falu felé. Megnézni egy különös emléket, ha úgy tetszik: ipari relikviát. Beremend elhaló, öreg cementgyárában egészen váratlanul egy ifjú üzemvezető fogad. Csöndesen megjegyzi, hogy eltévedtünk. — Talán elmellőzték az új üzemet? — kérdi, és csodálkozik, hogy valaki éppen most lenne kíváncsi a régire. — Mi már nem vagyunk érdekesek — mondja Hó­na Ernő, nyomatékkal hangsúlyozva, hogy hétfőtől megszűnt a klinkerégetés, ami készlet van, azt felélik, aztán már csak meszet égetnek. Ujjnyi vastag por mindenütt, a kör­nyező utcákon, házakon, kertekben — a mész- és a cementpor finom fátyla ül a zsenge hajtásokon is. — Mennyi port hintett ez a gyár a fa­lura? — öt-hat százalékos porveszteséggel dolgoztunk, ami annyit jelent, hogy na­ponta egy vagonra való elszállt innen ... De az őrlőmalmokhoz legközelebb nem a fák, nem a bokrok álltak, hanem az em­berek. A nehéz lélegzetű, sípoló tüdejű nyersmolnárok és cementmolnárok. — Az öreg gyárból több mint százöt­ven embert már átvett az új — mond­ja az üzemvezető, és meséli azt is, amit ő maga sehogyan sem akar megérteni. — A régiek búcsúja a gyártól, könnyes bú­csú volt, hiába mondtuk nekik, hogy oda­át ehhez képest patyolat lesz a munka­hely, korszerű gépekkel, tiszta körülmé­nyek között, olyan porszívó apparátussal, amelyik aligha enged meg ilyen fehérsé­get. A nyersmolnár — a régiről Bekopogtatunk egy nyersmolnárhoz, aki éppen most jött haza — odaátról. Ne­hezen indul a beszélgetés. Waller József nem érzi jól magát az új gyárban. Úgy van, ahogy az ifjú művezető mondta: még most is csaknem megkönnyezi a ré­git. Nem arról beszél, ami új neki, ha­nem arról, ami az öreg üzemben ottho­nos, természetes, megszokott volt. — Kérem, nekünk itt szerepünk volt, ide ügyes és erős kéz, meg jó fül kellett, nekem ezek a malmok muzsikáltak. Én már a gyárkapuban tudtam, hogy rend­ben van-e minden, meg azt is, hogy mit kell igazítani, ha hiba volt. A por, min­dig csak a port emlegetik! Bírtuk, kibír­tuk !... De mi lesz akkor, ha a vezény­lőből a sok technikus, meg mérnök nem veszi észre, például... S máris élénk szakmai vita kerekedik, amiben Bóna Ernő igazán nagyszerű partner, hiszen nemrégiben végzett, is­meri az új gyárat is, állja a kétkedő kér­déseket. Igaz, időnként olyan kifejezése­ket sző érvei indokolásába, amelyeket a nyersmolnár aligha ért. Nem is érthet, hiszen két nemzedék szócsatája ez. Az egyik jobbára nagy tapasztalataira ha­gyatkozva érvel, és nem titkolt nosztal­giával beszél a régiről, amelyben otthon volt — a másik pedig gondolatban ott ül az új mű vezérlőtermében, amelynek ha­talmas műszerfalán számára minden mu­tató, minden szín és lámpácska fogható, értékelhető, pontos jelet ad a cement szü­letésének bonyolult folyamatáról. — Azért, ugye, megmondták magának, Józsi bácsi, hogy mi lesz a dolga? — Most tanuljuk, meg kell hagyni, szé­pen magyarázzák. Csak hát az egészet átlátni, azt nem képes az ember... A premier küszöbén Az építésbefejezés és az üzemindulás lázas napjai ezek a BCM-ben. A nagy kooperáció lassacskán a vizsga időszaká­ba érkezik. A külső szemlélődő — értő kalauz nélkül — azt hihetné, kicsit fej­vesztett hajrá ez, pedig az építés és a sze­relés egyes fázisai, mint fogaskerekek kapcsolódnak egymásba. Igaz, nem titok az sem, hogy ezekbe a fogaskerekekbe olykor porszem is vegyül. Nem csoda, hi­szen a vállalkozás mérete, regiment vál­lalat beremendi együttműködése, a gépi és elektromos szerelés bonyolultsága, az üzemeltetők képzése, gondos felkészíté­se — mindez rendkívül nehéz feladatok elé állítja az építőket. A szélsőségek min­den elképzelhető skáláját érzékelheti most itt az ember. Láthat gondos beto­nozást és légkalapácsos bontást; félméter­nyi buckákkal tűzdelt dűlőutat, meg asz­talsima sztrádát; munkást lapáttal és ipari tévékamerát beállító mérnököt; be­szélhet régi gyárból jött cementessel, és találkozhat helyszíni szemlén levő mi­niszterrel; hallgathat türelmetlen tele­fonhívást a szomszéd faluba, amit bont az interurbán, mert bejött Hamburg; ta­núja lehet... De minek soroljam? Végül is itt csak a cement születésének lehet tanúja bárki. Mert minden indulat és minden szenvedély, valamennyi uta­sítás és higgadt érvelés, minden számít­­gatás és a szakmai tanfolyam katedrájá­ról elhangzó minden szó, csakis egyetlen nagy célnak, a beremendi cementnek van alárendelve. Amikor ezeket a sorokat írom, még nincs cement. Annyit tudunk, hogy a fel­fokozott várakozásnál csak a felfokozott cselekvés erőteljesebb. Az I. gyártóvonal berendezései már megmozdultak. Bere­ssenden nemcsak a napokat, hanem az órákat és a perceket is mérik már. Más­ként, mint eddig. A vezérlőteremben vil­lognak a lámpácskák, ki-kilengenek a mutatók, a papírra álmodott tervek ha­talmas tekercseit, ha szétterítik is új­ra — ez már a szembesítés aktusa. Az emberek — bár némelyek még talán ke­resik a helyüket az új környezetben — már tudják, hogy itt a helyük. Az építők lassacskán elvonulnak — a finom és drá­ga por forrását azok vigyázzák majd, aki­ket a tegnapelőtti szántóföldre munkás­nak, vagy műszakinak hívott a cement. De milyen különös az emberi termé­szet! Egy nagyszerűnek ígérkező új alko­tás premierjének küszöbén, ha úgy tet­szik, az építés véghajrájában, ennek a — ne féljünk a szótól — drámai felvonás­nak a közepén, fenn, az egyik üzemépü­let tetején a következő beszélgetésnek vagyok tanúja. — Miután itt meglesz a cement, együtt megyünk tovább? — Együtt is jöttünk, nem? — Még a DCM-ben ismerkedtünk meg, Vácott, s mint hírlik, Hejőcsaba, az új gyár következik. — Az. Lassan készülődhetünk ... Mert a beremendi cement sok lesz ugyan, de még mindig nem elegendő. Az építők tovább mennek. Az építőket más­hová hívja a gyártelepítés programja. A cement hazai regényének következő feje­zetét írják, összehasonlíthatatlanul gaz­dagabbat, eseménydúsabbat, mint koráb­ban bármikor írtak, írtunk. Pátosz? Nagy szavak? Nem olyan régen, amikor az első tana­kodó gyártelepítők átbotladoztak a bere­mendi határ szántóföldjén, aki először látta őket, aligha hihette, hogy harminc­hektárnyi kövér földön egymillió tonna cement „teremhet” ... KISS GY. JÁNOS Magyar Hírlap

Next