Magyar Hírlap, 1972. május (5. évfolyam, 120-149. szám)
1972-05-14 / 132. szám
X 6010 1972. május 14. VASARNAP kultúra - művész __________________________Magyar Hírlap Az ötödik kötet után Műhelybeszélgetés Magyarország felfedezéséről A könyvhétre napvilágot lát a Magyarország felfedezése című szociográfiasorozat ötödik kötete: Fekete Gyula-t munkája, Éljünk maguty kiftt C Tomimel. A Nők Lapja 1970-es demotepriai vitáját szerkesztette egybe, komitaphálta az író. Egy sorozat ötödik kötetének megjelenése nem jubileum, az „ötödik” még igen szerény szám bármiféle ünnepléshez. Arra azonban mindenesetre jó alkalom, hogy betekintve a sorozat szerkesztői műhelyébe, felmérjük az eddigi tanulságokat. A Magyarország felfedezése az írószövetség ,,kedves gyermeke”. Nemes hagyományt ápolnak felelevenítésével, hiszen a Sárközi György szerkesztette, 1937—1938- ban kiadott hasonló című sorozat örökét folytatják a mai szociográfusok. Az 1968- ban létrejött szerkesztő bizottság elnöke Darvas József, tagjai: Boldizsár Iván, az azóta elhunyt Erdei Ferenc, továbbá Gondos Ernő, Hegedűs András, Illés Endre és Ortutay Gyula. Beszélgető partnerünk most Gondos Ernő, a bizottság titkára, ő maga is a szociológia hivatott művelője, s a hazai szociográfiai irodalom múltjának és jelenének egyik legjobb ismerője. Az ő tanulmánya, A valóság vonzásában világította meg a 60-as évek elején a műfaj lehetőségeit, s igyekezett bebizonyítani: a szocializmus körülményei között is szükség van szociográfiára. Mert a sorozat megindításával szemben annak idején sokan ellenérveket hangoztattak. Arra kérem először is Gondos Ernőt, hogy elevenítsük fel ezeket a vitákat. Tudósok és írók — Akadtak olyanok — s nem kevesen —, akik azt állították, hogy társadalmi fejlődésünkben ma már minden világos és tisztázott, napjainkban nincsenek olyan belső konfliktusok, amelyeknek felfedéséhez írókat kellene segítségül hívni. Volt szakmai ellenérv is e sorozat megindításával szemben, hogy a hazánkban újabban kibontakozó szociológia tudományos módszerei tökéletesen elegendőek a valóság feltárásához, módszerei megbízhatóak, semmi mással nem helyettesíthetők. — Nem így van? — A valóság szociológiai módszerű, tudományos feltárása, és az írói-szociográfiai megközelítés nem áll egymással ellentétben. Sőt, az utóbbinak mozgékonysága és hajlékonysága kitűnően kiegészíti a másik módszert. Nem véletlen, hogy a szociológia tekintélyes művelői közül többen kezdettől fogva aktívan támogatják a sorozatot. A korszerű szociográfia támaszkodik a szociológia módszereire és kutatásaira, a társadalom tudós kutatói pedig gyakran hasznos esettanulmánynak tekintik az írói „felfedezéseket”. A szociográfus gyorsabban észlelheti a társadalmi jelenségeket, amelyeket a szociológus csak hosszabb tudományos munkával közelít meg. Ne felejtsük el azt se, hogy a szociográfiai irodalom olyan közönséget is elér, amely a szociológiai tanulmányokat nem tudja megemészteni. Többet tudni e hazáról ? Mennyiben igazolták a sorozat eddig megjelent darabjai a korábban kimunkált elvi Iconcepciót? Vagy másként fogalmazva: az eddigi kötetek tanulsága alapján ítélve, sikerül-e „felfedezni" a mai Magyarországot? — Az eddig megjelent öt kötet más és más alkotói eszközökkel, a mai Magyarország más és más földrajzi egységét és szellemi táját elemzi, hogy csakugyan többet tudjunk e hazáról. Mocsár Gábor könyve, az Égő arany, a magyar földnek a nagyközönség előtt szinte ismeretlen kincseit mutatta be. Különösen nagy érdeklődést keltett a magyar olaj körül a felszabadulás után kibontakozó politikai harc — immár történelem számba menő — kulisszatitkait megvilágító fejezet, s jól sikerült e könyvben az alföldi mezőgazdaság forradalmi megújhodásának tápot adó termálvíz felhasználási lehetőségeinek megmutatása. Erdei Ferenc utolsó nagyszerű műve, A város és vidéke, egy másik szociográfiai modellt, a tudományos társadalomrajz és a lírai vallomás ötvözetét képviseli. De a szubjektív elemek sem hiányoznak ebből a magyar urbanizáció problémáit tárgyaló könyvből. Sikerére jellemző, hogy hamarosan újból megjelenik. Varga Domokos kevéssé ismert tájakra és rétegekhez kalauzolta el az olvasót, szakemberként és szépíróként mutatta be erdeink sajátos világát. Moldova György viszont jó szemű író-riporterként „fedezte fel” Komlót. A helyi vezetők egy része vitatta egyes megállapításait, de bányászportréi vitathatatlanul emlékezetesek maradnak. Még szinte meg sem száradt a nyomdafesték Fekete Gyula említett kötetén, amely műfajilag teljesen szokatlan megoldást választott, szinte azonmód, nyersen közölt olvasói leveleket, de olyan csoportosításban és szerkezetben, amely feltárta az összeütköző nézetek mozgatóit. Az ország demográfiai jelenét és jövőjét tárgyaló, emlékezetes vita anyaga így együtt nemcsak érdekes olvasmány, hanem közéleti tett is. Viták, konfliktusok — ön, bizonyára ismeri a megjelenteken kívül a Magyarország felfedezése sorozat néhány további kötetének anyagát is. Méltó-e a folytatás az előző kötetekhez? — A kiadó már elfogadta Végh Antal Erdőháton, Nyíren, Kunszabó Ferenc Sárköz, Zám Tibor Bács-Kiskunból jövök és László-Bencsik Sándor: Történetem alulnézetben című könyvét. Számos c. részlet jelent meg már folyóiratokban Lázár Istvánnak Zemplént s a Hegyközt bemutató, már jórészt elkészült szociográfiájából. Valamennyi említett kötet tartogat érdekességet. Különösen felfedezésszámba megy László-Bencsik könyve, amelyből a közönség a Valóságban olvashatott részleteket. E szociográfiai írás szerzője belülről ismeri annak az exportcsomagoló szocialista brigádnak az életét, amelyet bemutat, hiszen a munkások közt él, dolgozik. Jelentős, a magyar szociográfia illyési megoldásait vállaló műnek ígérkezik Bertha Bulcsúnak a Balatonvidéket bemutató szociográfiája, amelyből a Jelenkor számos részletet közölt. Személyes hangon vall itt az író az ember és az őt körülvevő világ kapcsolatáról. — A szociográfia földközeli és harcos műfaj, s ha társadalmunkban nincsenek is szembenálló osztályok, de a helyi és az országos érdek, az általános és a csoportérdekek összeütközésében a szociográfus írók szükségképpen állásfoglalásra kényszerülnek. Végh Antal nyírségi riportja, és a nyomában született Darvas-dráma azt mutatja, Magyarország felfedezése ma sem megy konfliktusok nélkül. Mi erről a véleménye? — Természetesen ma is vannak konfliktusok. A szociográfia kritikus műfaj, s ha nem volna az, semmi értelme sem volna művelésének, így hát természetes, hogy viták, konfliktusok közepette születik. Nem is csak Végh esete mutatja ezt, hanem például Zám Tiboré is, aki eredetileg szülőfaluja, Ártánd szociográfiáját készült megírni, de Hajdú-Biharban nem kapta meg a kellő segítséget és információt, átköltözött tehát Bács-Kiskunba. Erről a megyéről aztán a helyi szervek maximális támogatásával megírta tartalmas könyvét. A helyi hatóságok részéről a megértő segítség egyébként legalább anynyira gyakori, mint az ellenállás. Sok helyütt megértik már, hogy az író-szociográfus végeredményben szövetségese a helyi szerveknek. Végh Antal könyvének az a fő tanulsága például, hogy a hátrányos helyzetű, elmaradott vidékekre aránytalanul többet kell költeni, beruházni, nehogy még jobban elmaradjanak a fejlettebb tájegységek mögött. Mint köztudott, a helybeli vezetők eleinte nehezen értették meg ezt a kézenfekvő igazságot. — Megjegyzem, senki sem feltételezheti, hogy egy-egy jelenség megítélésében csak a messziről jött, s a problémákat kívülről szemlélő írónak lehet igaza. Az elfogulatlan külső szemlélettel joggal szembe állítható a helyi tapasztalat. Az ellentétek gyakran a kétféle aspektus összeütközéséből adódnak. Végül annyit még e konfliktusokról, hogy egyre inkább éreznie kell az író-szociográfusnak a tényekkel, a valóság pontos regisztrálásával kapcsolatos felelősségét. Az igazság és a pontosság ugyanis szinte szinoním fogalmak, első kötet felszabadulásunk negyedszázados évfordulójára, a 25., befejező kötet a 30. évfordulóra lásson napvilágot. Változott-e azóta az eredeti koncepció? — Annak idején mintegy 15—16 író kezdett szervezkedni a sorozat megírására. Egyesek közülük — mint láttuk — megírták művüket, mások még gyűjtik az anyagot, és azóta is újabbak csatlakoztak hozzájuk. A sorozat képe menet közben változik. Az mindenesetre biztos, hogy nem fejezzük be a sorozatot 1975-ben. Újabb és újabb köteteket adunk ki. Amíg csak lesz vállalkozó író a magyar élet tájainak, rétegeinek írói bemutatására, gondjaink s eredményeink „felfedezésére”. N. Sándor László A műfaj kisugárzása . Ez tehát az eddigi munka társadalmi tanulsága. Adódhatnak azonban másfajta konzekvenciák is. Annak idején az irodalmi kritika oldaláról is sokan kétségbe vonták a szociográfiai irodalom művelésének időszerűségét. Milyen tanulságai vannak az eddig ön által ismert anyagnak ebben a vitában? — Az mindenesetre újra bebizonyosodott, hogy a szociográfia műfajában lehet értékes irodalmi műveket létrehozni. E tekintetben a vita eldőlt. Fontos eredménynek tekinthető, hogy a szociográfia kisugárzik az egyéb műfajokra. Tapasztaljuk az első eredményeit annak, hogy az írók a szociográfiai munkában szerzett élményeiket, információikat más műveikben is felhasználják. Végül: a Magyarország felfedezése sorozatot 1969-ben kezdeményezte az írószövetség. Azt a célt tűzték ki, hogy az Átugorva az események időrendjét, a végén kezdem. A „Magyar nap”, ahogy barátaink tréfásan a pénteket nevezték, nemcsak számunkra volt jelentős. Jancsó Miklós filmje, a Még kér a nép, a visszhang után ítélve, a fesztivál eddigi programjában objektíve is kimagasló helyet foglal el. „Jancsóval az érték márkája jelent meg a fesztiválon — írja a Nice-Matin. — Filmjében a fesztivál megtalálta a rendezőt, akit várt: a szimbolizmus és a szépség varázsának művészét.” A Magyarországon is ismert vita ezen az elismerésen túl kezdődik. Mert mi tagadás, a világ,itt is „két táborra szakadt”, pro és kontra jancsóisták szenvedélyes táborára. A Figaro például, minden tisztelet, méltánylás mellett sem tud elegendő újat felfedezni Jancsó stílusában. Úgy véli, „nemcsak a kamera, Jancsó is szüntelenül körbeforog”. Francois Maurin azonban az Humanitéban éppen fordítva látja: számára a film rendkívül személyes mű, mely az Égi bárány folytatása, de sokkal érettebb formában, mert „a szépség ezúttal sohasem megy a mondandó rovására, éppen ellenkezőleg, alátámasztja azt”. A film francia címe: Vörös zsoltár, és a kritikusok legtöbbje ebből a formából: a zsoltár, a himnusz, a metaforákban és csodálatos emberekben gazdag népi balladák formájából eredezteti a film tartalmi újdonságát is. „Jancsó világának elnyomottai felszabadulnak — írja az Aurore —, nem kiszolgáltatott áldozatok többé, hanem szenvedélyes lázadók, ez adja költészetének új vonását.” Ha azt mondják, hogy Jancsó mestere a kompozíciónak, a hosszú beállításoknak, a koreográfiává alakított mozgásoknak, hagyományokkal szakító stílusát hangsúlyozzák, mely a drámai sűrítés kivételes eszköze lesz. Már csak babonából sem jósolok semmit, de álljon itt a javunkra igazán nem elfogult lap, az Aurore zárómondata: „Fesztiválról fesztiválra követhettük Jancsó töretlen fejlődését, anélkül, hogy valaha is díjat kapott volna. Itt az idő jóvátenni ezt a mulasztást, mert ez a film valóban remekmű. Talán a csúcsa egy rendező pályájának.” Klem panasznak, mentegetőzésnek szán nem, de Cannes az idén igazán erőltetett menet. A reggel 9-től kezdődő, éjjel 2-ig tartó megszakítatlan program nemcsak elfárasztja, hanem közömbösíti is a szegény kritikust. Ami néhány éve még szenzáció volt: a szexuális merészség, a horrortémák, vagy a politikai tiltakozás, ma már megszokott motívumok, melyekkel a normál produkciókban is bőségesen találkozunk. Ami a szexet és a horrort illeti: nem is kell megnézni a Kannibál görlök, az Övön alul vagy a Nem eszem meg az anyámat című filmeket ahhoz, hogy az ott — a címek alapján is — elképzelhető képeket vásznon lássuk. Előfordulnak a legszokványosabb amerikai vagy japán föld alatti, underground filmekben, olasz vígjátékokban, vagy a skandináv pszichológiai drámákban is. Mindez bizonyára egy természetesebb és szabadabb szemléletet is eredményezhetne, előítéletek és tabuk félretolását —de mit nevezünk természetesnél!? Az ösztönösséget, vagy a fegyelmet is, az alkalmazkodási készséget, vagy csak a társadalomtól való menekülést? Sidney Pollack nagyszabású, lenyűgöző méretekre komponált westernje önfeledten fordul a természet csodálatos világa felé. A Rocky Mountains, a Sziklás Hegység végtelen zöld tájaira, ember nem látta szűz erdőségeibe vezeti hősét, egy gyönyörű szőke, áthatóan kék szemű, magányos harcost, aki a természet minden vadságával dacolva, barbár indiánokkal szembeszállva lovagol két és fél órán keresztül az istenadta szépséges díszletek, a legszívhezszólóbb zene közepette. Ennyi megható fenség után bizony frissítő volt a kanadai Gilles Carle költői humora, a természetes életformát egyszerre vállaló és megkérdőjelező iróniája. A Bernadette igazi arca saját vallomása szerint sem más, mint modern western. A szépséges Bernadette hadat üzen a jóléti társadalomnak, és egy isten háta mögötti farmon próbálja megteremteni a teljes, zavartalan szabadságot. Vegetáriánus lesz, otthona és szíve mindenki számára nyitva van, kis malacokat és elhagyott gyerekeket nevel, bolondos öreg urakat istápol. Kell-e mondani, hogy mindez mégis balul ütőd, és Bernadette lázadása, jósága nem váltja meg a világot? A szabadság paradicsomát nem sikerül megteremtenie. De ki hát ez az aszszony? Szent vagy forradalmár, prostituált vagy gyengéd családanya? Bernadette mindez egyszerre, mert a film elragadó játékként, mint felnőtteknek szóló fanyar mesét adja elő szelíd tanítását: a józan igazság és a derűs képzelet határán. Igazi vígjáték eddig egy volt, az olasz Mini, a becsületében sértettvasmunkás. De egyben ez az első, amely a kritika részéről még az udvarias elnézést sem tudta kiérdemelni. Joggal. Egy szicíliai piac zsibvásárának zajossága, harsánysága, semmi e film mozgalmas mértéktelenségéhez képest. Patron patronra halmozódik a maffiától a „válás olasz módra”, a bigámia, a politikai pamfletek ismerős kliséiig., de eleinte nevetünk is, hamar elfogy a türelmünk: mintha a turisztikai folklorizmus rikító souvenirjeivel vettek volna körül. A francia Pialat viszont Nem öregszünk meg együtt című filmjében éppen fordítva: a mozipatronok minden csábítását messzire el akarta kerülni. Annyira, hogy szerény hétköznapi háromszögdrámáját a tökéletes jelentéktelenségig sikerült dedramatizálni. Filmje egy szerelem elfáradásának, lassú kimerülésének tudatosan banális története, pontos, ezerszer ismert részletek aprólékos felvonultatása: mondatok, nézések, sírások és kibékülések — nincs egyetlen mozzanat, ami meglephetne. Ez az a film, amely után mindenki sóhajtva magára gondol, egy csepp önsajnálattal és rosszkedvvel: a szerelmek elmúlását és a megoldatlanságát azonnal a megoldhatatlanság nagy, patetikus közhelyébe emelve. Maradnak a színészek: Marlene Jobert, Jean Janne, Macha Meril, akik olyan jók, hogy már észre sem vesszük őket. Polanskiról szomorúbbat nem mondhatok, minthogy Macbethje nem lett Polanski Macbethje. Gondolhatnánk ezek után, hogy talán így, Shakespeare-é maradt. De ez sem igaz. Ha Polanski semmit sem tudott hozzáadni a klasszikus drámához, akkor a vásznon megelevenített történet egyszerű, véres képes krónika maradt, melyből a múlt és a jelen, a földön túli és a földi szerelmek mindegyike megbocsáthatatlanul hiányzik. Bíró Yvette Cannes-i telefonjelentés Még kér a népf elismerések, viták Az első lépés Régóta húzódó — közművelődésünk fejlődésével összefüggő — probléma megoldásához jelenti a kezdeti, első lépést a tegnap kapott hír. Szeptembertől Szombathelyen — a pécsi tanárképző helyi tagozatának keretében — főiskolai szintű, tanári szakkal párosított, népművelő-könyvtáros képzés indul. Igaz, egyelőre csak nappali tagozaton és mindössze kétszáz, már régebben jelentkezett, dunántúli fiatalnak áll nyitva e kedvező lehetőség. De az elgondolás előrevetíti a jövő közművelődés irányítójának képét, aki egy személyben ért az ifjúság — és szüleik, a dolgozó rétegek neveléséhez is. Szóvá se tennénk a dolgot, ha nem lenne ma még az ilyenekben — különösen vidéken — igen nagy hiány! G. Sz. L.