Magyar Hírlap, 1972. október (5. évfolyam, 272-302. szám)
1972-10-28 / 299. szám
bi Áh. 6 1972. OKTÓBER 28. SZOMBAT KULTÚRA - MŰVÉSZET__________________________________________MflGYfjR Hírlap Új Dr. Szent-Györgyi Albert nyilatkozata talán már csak egy lépés választ el a megoldástól" Harmincöt éve, 1937. október 28-án ítélték oda dr. Szent-Györgyi Albertnek az élettani, és orvosi Nobel-díjat. Megkértük a világhírű tudóst, hogy ebből az alkaloidból beszéljen lapunk olvasóinak munkájáról, életéről, gondolatairól. — A szülőhazámból, Magyarországról jövő kedves kérésnek nehezen tudok ellenállni. Mint a régi mondás tartja: a vér nem válik vízzé! Így hát megpróbálom dióhéjban összegezni, mi az, amit most csinálok. Talán a végén kezdem. Befejezéshez közeledik From Crazy Ape to Man .King (Az esztelen emberszabásútól a teremtés koronájáig) könyvsorozatomnak A teremtés koronája című zárókötete, amely, a jelek szerint, a megelőző három kötettel együtt hamarosan magyarul is megjelenik. Mint arról az otthoni sajtó már hírt adott, ezekben a rövid kis könyvekben filozófiai és politikai nézeteimet próbáltam összegezni. — Egy tudományos könyvet is írok, amelyben legújabb kutatásaimat ismertetem. Emellett előadásokra készülök, és természetesen ott van még a laboratóriumi munka, amit legelőször kellett volna említenem, mert számomra mindennél fontosabb. Ráktanulmányaim igen biztatóan fejlődnek. Igaz, nagyon keményen dolgozom, minden percem le van kötve, és minden agysejtem dugig tele van , de munkám jól halad. Nemcsak a rákról, de az élet lényegéről is van új elképzelésem! — Idestova negyven esztendeje foglalkoztatja elmémet a sejtosztódás problémája és a rák. Korunkban ez a szörnyű betegség ezrével szedi áldozatait, és borzalmas kínszenvedések között másodpercenként 4—5 embert ragad el az életből. Tőlem, magamtól azt a két szeretett lényt, aki a legkedvesebb volt számomra: a feleségemet és a leányomat. Így talán érthető, hogy deresedő fejjel, 80. életévem küszöbén, miért dolgozom még mindig ilyen kemény elszántsággal ennek a betegségnek a megfékezésén. Kutatásaim nemrég szép és izgalmas fejezethez érkeztek. Talán már csak egyetlen lépés választ el a kérdés megoldásától, de hogy ezt a hiányzó láncszemet mikor fogom megtalálni, azt nem lehet előre megjósolni. — Professzor úr nemrég nyilatkozott a Magyar Rádiónak a rákkutatás helyzetéről, s ez a nyilatkozata a sajtóban is megjelent, így most arra kérjük, hogy Nobel-díjának 35. évfordulóján régebbi munkásságáról és szegedi emlékeiről szóljon. — Bár életem igen nehéz és küzdelmes volt, s fiatal kutató koromban gyakran voltam az éhhalál küszöbén, alapjában véve mégis szerencsésnek mondhatom magam, mert munkámat lelkes munkatársak, tehetséges, fiatal tanítványok segítették. Amikor 1932-ben Amerikából visszatérve Cambridge-ben ért a hazahívó szó, amely a szegedi egyetemen tanári katedrát ajánlott, teljesen új fejezete kezdődött életemnek. Ennek a fejezetnek megkoronázása volt az 1937-es Nobel-díj, amellyel a stockholmi Carolin Orvos-Sebészeti Intézet eddigi munkásságomat jutalmazta. — Volt szegedi munkatársaimról és tanítványaimról is szeretnék néhány szót szólni. Odaadó és önzetlen segítségük nélkül soha nem tudtam volna azokat a sikereket és eredményeket elérni, amelyeket ma már a nemzetközi tudomány a „szegedi iskola” teljesen új, irányt mutató élettani felfedezéseiként tart számon: az izmokkal foglalkozó fiziológiának szerte a világon a mi szegedi felfedezéseink képezik ma is az alapjait. — Az izommal kapcsolatos kutatásaimban komoly segítséget jelentett első munkatársam, Banga Ilona, aki Szegedre érkezésem után, mint privát asszisztens került mellém, és tizenöt éven át leghűségesebb társam volt minden munkámban. , Később, amikor a nácizmus terjedésével a politika egyetemünk falai közé is behatott, s én — mivel szót emeltem a könyvégetések és zsidó barátaim elhurcolása ellen — szigorú házi őrizetbe kerültem. Banga Ilona telefonon tartotta velem a kapcsolatot, hogy a kutatások ne szakadjanak meg, és az intézetben ne álljon meg a munka. Amikor a nácik bevonultak Magyarországra, és én Hitler „halállistájára” kerülve illegalitásba mentem, az utolsó percig helyén maradt. Az ő érdeme, hogy bár a visszavonuló német csapatok, amit csak lehetett, kiraboltak, intézetünkből semmit nem tudtak magukkal hurcolni, és az ország felszabadítása után az intézet azonnal megkezdhette működését. Úgy érzem, amikor magyarországi emlékeimről beszélek, elsősorban ezekről az emlékekről kell szólanom. — Természetesen minden tanítványomról nem tudok megemlékezni, ami nem azt jelenti, mintha egyikük vagy másikuk kevesebb lenne szívemnek. Néhányukat azonban személy szerint is megemlítem. Szeretettel gondolok Straub F. Brúnóra, régi kis intézetünk utódjának, a szegedi Biológiai Központnak a főigazgatójára, Gerendás Mihályra, aki nagy jelentőségű találmányával, a bioplasztokkal nemzetközi sikereket ért el; Laki Kálmánra, aki az Amerikai Közegészségügyi Intézet egyik vezető tudósa; és Lajtha Ábelre, a világhírű magyar zeneszerzőnek, Lajtha Lászlónak a tudományos életben nem kevésbé híres fiára — ők valamennyien kedves tanítványaim voltak. — Tanítványaim sikerei büszkeséggel töltenek el, hiszen kicsit én is részese vagyok ezeknek a sikereknek. Esetleges balszerencséjük, kudarcaik nemcsak elszomorítanák, hanem bármily messze éljenek is tőlem, igyekszem a távolból segíteni életútjukat. És mindig nagy öröm számomra, amikor egy-egy régi tanítványom valami tudományos problémával megkeres, vagy, megküldi publikációjának dedikált példányát, amelyek könyvtáramban több polcot zsúfolásig megtöltenek. Persze, nemcsak azt mutatja ez, hogy milyen sok tehetség került ki a kezem alól, hanem arra is figyelmeztet, milyen rohamosan szalad az idő, és bárhogy is szépítjük — megöregedtem. — Közismert önről, hogy igen széles skálán, nagy felületen dolgozik. Szaktudományán kívül a filozófia is érdekli, sokáig egyetemi tanárként működött, könyveket írt és ír, a szellemi élet legkülönfélébb területeivel tart szoros kapcsolatot. Mégis, mindezek közül mi áll a legközelebb önhöz, hol találja meg legigazibb önmagát? — Egész életemre rányomta a bélyeget, hogy nem a „tudás”, vagyis a tanulás, hanem az „új tudás”, vagyis a kutatás vonzott. Nézetem szerint nincs szebb és izgatóbb pálya, mint a kutatóé. Persze, a kutatómunka nem megy fájdalmas kínlódások nélkül, de minden vajúdás kínokkal jár. — Mint egyetemi hallgatót és mint fiatal kutatót élénken foglalkoztatott a szövetségzés és a biológiai oxidáció kérdése. Miért borítul meg az alma, ha leesik és „megüti magát”? Mi történik akkor, amikor egy banánt erősebb nyomás ér, és húsa elszíneződik? Valamilyen biokémiai folyamat játszódik le ilyenkor. És ez a biológiai változás nemcsak a növényeknél, hanem ugyanígy az állatoknál, sőt bizonyos betegségek esetében az embereknél is előfordul.. Izgatta fantáziámat a kérdés és nem hagyott nyugodni. Hosszú lenne itt részletezni azt a sok éves kutatómunkát, is erjételt nekirugaszkodást, amely ennek a kérdésnek a megoldásához vezet. Itt most csak annyit, hogy részben ennek a kitartó kíváncsiságomnak eredménye vezetett a Nobel-díj elnyeréséhez. A Nobel-díj elnyerésének feltétele, hogy a tudós olyan felfedezést tegyen, ami korszakalkotó és egyetemes, és ami nemes emberi érdekeket szolgál. Szent- Györgyi Albert megfelelt ennek a követelménynek, és törekvéseinek tökéletes kifejezője az orvosi Nobel-medáliára vésett idézet Vergilius Aeneiséből: „Inventas vitam iuvat excoluisse per arte amit körülbelül így lehet lefordítani: „öröm az életet a tudományioktól megszépítve látni.” Munkácsy Magdolna Zenei levél YEHUDI AMENUHIII/ Neve és személye az évtizedek’Során fogalommá vált. Olyan fogalommá, amelyhez foghatót korunkban talán csak Albert Schweitzer testesített meg. Legendás híre, humanizmusának aurája lengi körül, és így, ha csak fellép a pódiumra, máris árad feléje a rokonszenv,a szeretet és a tisztelet. Éppúgy, ahogy belülről szép arcáról, egyéniségéből a közönségre is sugárzik légköre. Ez a sugárzás biztosítja számára a sikert is. Ritkaságszámba megy, amit zeneakadémiai koncertjén tapasztalhattunk; nemcsak az ülőhelyek keltek el egy szálig, hanem a — főleg fiatal — közönség a termet két-három sorban állta körül. A hegedűművész Menuhinról kétféleképpen lehetne napjainkban kritikai beszámolót írni. Hangsúlyozhatnánk és a recenzió előterébe állíthatnánk azt a légkört, ami játékának tartalmi szférájából árad, ami minden frázisában, minden dallamformálásában megnyilatkozik, és amiben nemcsak humanizmusa, magasrendű erkölcsisége szólal meg, hanem a művek mélységes átélése is. És lehetne azt is írni, hogy ennek a nagy-nagy művésznek, évtizedeken át talán a világ legnagyobb hegedűsének technikai mechanizmusa egyáltalán nem a régi, hogy játéka éppen a mechanizmus hibái folytán lépten-nyomon az anyaggal való súlyos küzdelem nyomait árulja el A hegedűlés mesterségének szakértői mondják, hogy nem uralkodik már a vonó teljes hosszán, és ezért sajátos, új mechanizmust talált ki magának, de ez sem segít minden esetben. Mindkét kritikai kiindulás hamis lenne, mert csak féligazságot tartalmaz. Menuhin mai játékát mindkét faktor jellemzi. Húgával, Hepzibáh Menuhinnal adott Beethoven-szonátaestjén a zenei élmények legmagasabb szintjét kaphattuk meg, főleg a lassú tételek néhány csodálatos frázisában. Menuhin hegedűjén úgy szólalnak meg dallamok, hogy képes kifejezéssel élve, csak azt tudjuk mondani: e zenei mondatok első szavát még a földön túl mondták ki, e dallamok valahonnan a transzcendentális magasságokból vagy mélységekből indultak. Menuhin mindig a legmélyebben érző művészek egyike volt. Teljességgel természetes, hogy mai tragikus helyzetében ez az átélés is a tragédia, felé, fordul. Így válik „a beethoveni líra a legtöbb esetben fájdalmassá játékában, vagy legalábbis fátyolozottan szomorkássá. És az is természetes, hogy az olyan sötéterr drámai muzsika, mint a cmoll szonáta első tétele, válik a koncert tetőpontjává. Bár... tulajdonképpen mégsem ez volt az igazi nagy élmény. Hanem az, amikor Yehudi Menuhin minden mechanizmusbizonytalanságon és technikai hibán túlnőve, a boldogságról, a békéről és a szépségről tudott dalolni.Elsősorban az eszményien szép lassú tételekben, vagy a csupa felhőtlen szépség Tavaszi szonáta egy-egy részletében. A tisztán zenei struktúráikban gondolkodó művész, a muzsika öntörvényű folyamatait értelmező előadó csodálatos képességeit talán leginkább a ráadásként adott Brahms-szonátatételek egyike, a d-moll szonáta Scherzója példázta. Ahogy itt Menuhin minden hangnak, főleg minden ritmusnak tökéletes zenei értelmet tudott adni — ezt kellett volna hanglemezre felvenni, és minden konzervatórium hegedűtanszakán kötelező tananyaggá tenni. Beethoven muzsikáját szólaltatta meg, és az egész estén Beethoven egyik legismertebb mondása járt a fejemben. Ezt a mondást a kellő átalakítások után a mai Menuhin és helyzete mottójának lehet tekinteni. A mester hegedűművei legnevesebb előadójának, Ignaz Schuppanzighnak mondta, mikor az panaszkodott valamelyik darab technikai nehézségei miatt: „Mit érdekel engem a maguk nyavalyás hegedűje, ha a szellem szól hozzám!” Hétfői zenekari estjén Bach és Bartóik versenyművein kívül Mozart hegedű- és brácsaszólás koncertáns szimfóniája hangzott el, és a brácsaszólót egy valóban rendkívüli tehetségű ifjú muzsikusunk, Erdélyi Csaba félelmetes biztonsággal, muzikalitással, gyönyörű tónussal és példaszerű stíluskészséggel játszotta. A SZLOVÁK KAMARAZENEKAR múlt , heti estjén jelentős magyar újdonság bemutatójára is sor került. Sárai Tibor komponált a pozsonyi együttesnek új darabot, címe: Zene negyvenöt húrra. Negyvenöt húrra, , azaz tizenegy vonósszólistára. Sárai alkotóművészi útját végigkísérve, elmondhatjuk, hogy ez a da-arab eddigi legjobb műve. De nemcsak az ő fejlődésének igen jelentős állomását üdvözölhetjük benne, hanem napjaink magyar kompozícióinak is egyik ékessége. Elsősorban koncentráltsága teszi érdekessé a darabot. Egyetlen felesleges hangja nincs, tematikus utalásai igen kerek és tömör formát hoznak létre, a formálás és a homogenitás a mű legfőbb értéke. Differenciált és gazdag ritmusvilág, érdekességekben dús harmóniák a további jellemző vonások. Hangulatilag eléggé éles cezúrával oszlik két szférára Sárai darabja: túlnyomórészt egy markáns és kemény hangzású, drámai anyag hangzik fel, míg a mű második részében a líra, azaz a szélesen éneklő dallamosság kerül előtérbe. Az első anyag rövidített visszatérése, majd elhaló kóda zárja a művet. Egyetlen egy negatívumot tudnánk csak mondani, de ezen igen könynyű segíteni: érzésünk szerint Sárai új műve sokkal inkább való nagy vonószenekarra, mint szólistaegyüttesre. A Bohdan Warcal vezette kitűnő vendégegyüttes műsorán szépen megszólaltatott barokk művek, valamint Martini Szextettje szerepeltek még. V/ A/* VÁSÁRHELYI ZOLTÁN vezényelte a RáA /X dióénekkar Kodály-estjét. Karvezető műművészeink gárdájának „nagy öregje”, legtöbb kórusdirigensünk tanára ezúttal is bebizonyította, hogy Kodály műveit senki nem ismeri nála jobban aktív kórusdirigenseink közül. A hangverseny gerincében Kodály vegyeskari oeuvre-jének hat, talán legszebb alkotása állott. Mit is dicsérjünk inkább?" A Jézus és a kufárok drámai ellentétekben gazdag, szenvedélyes előadását, vagy az Akik mindig elkésnek fájdalmas tragikumának megszólaltatását? Mit emeljünk ki inkább: a Norvég leányok könnyed pasztellrajzát, vagy a Mátrai- képek utolsó tételének kamarazenaszerűen tökéletes kidolgozású szólamrajzát és egyben virtuozitását? Ezt a monumentális, kórusra írt népdalszimfóniát talán sohasem hallottuk mégilyen, mind tartalmi, mind zenei vonatkozásban magával ragadó előadásban. Az öregek megrázó tolmácsolása és a Balassi Bálint elfelejtett éneke című, ritkán hallható Kodály-mű kissé fáradt megszólaltatása tette teljessé a műsor a cappella, kíséret nélküli kórusszámokból álló részét. A hat vegyeskar előtt Kodály utolsó alkotásainak egyike, az énekkarra és orgonára írt Laudes organi hangzott fel, Lehotka Gábor virtuóz, bár a regisztrálás és a hangerő terén kissé túldimenzionált orgonaszólójával, míg az est második részében a Budavári Te Deumot hallottuk. Ebben a MÁV Szimfonikusok minden dicséretet megérdemlő együttese, valamint Andor Éva, Szirmay Márta, Réti József és Gregor József szólónégyese működött közre. Az est hőse természetesen a Rádióénekkar volt. A kórus ismét bebizonyította, hogy hanganyagai zeneisége, kifejező ereje és biztonsága a legjobb magyar énekkarrá teszi, amely egyaránt tud helytállni a cappella és oratorikus művekben. A kórus „gazdája”, a Magyar Rádió és karigazgatója, Sapszon Ferenc méltán lehet büszke az együttesre! Várnai Péter JOE HILL BALLADÁJA Színes svéd—amerikai film Irta és rendezte: BO WIDERBERG Énekel: JOAN BAEZ. Főszereplő: THOMMY BERGGREN Gyártó: Bo Widerberg Film Stockholm' — Saggittarius Productions Inc., New York Forgalmazó: Cinema International Center BEMUTATÓ: NOVEMBER 3.