Magyar Hírlap, 1972. október (5. évfolyam, 272-302. szám)

1972-10-28 / 299. szám

b­i Áh. 6 1972. OKTÓBER 28. SZOMBAT KULTÚRA - MŰVÉSZET__________________________________________MflGYfjR Hírlap Új Dr. Szent-Györgyi Albert nyilatkozata t­alán már csak egy lépés választ el a megoldástól" Harmincöt éve, 1937. október 28-án ítél­ték oda dr. Szent-Györgyi Albertnek az élettani, és orvosi Nobel-díjat. Megkértük a világhírű tudóst, hogy ebből az alka­loidból beszéljen lapunk olvasóinak mun­kájáról, életéről, gondolatairól. — A szülőhazámból, Magyarországról jövő kedves kérésnek nehezen tudok el­lenállni. Mint a régi mondás tartja: a vér nem válik vízzé! Így hát megpróbá­lom dióhéjban összegezni, mi az, amit most csinálok. Talán a végén kezdem. Be­fejezéshez közeledik From Crazy Ape to Man .King (Az esztelen emberszabásútól a teremtés koronájáig) könyvsorozatom­nak A teremtés koronája című zárókö­tete, amely, a jelek szerint, a megelőző három kötettel együtt hamarosan magya­rul is megjelenik. Mint arról az otthoni sajtó már hírt adott, ezekben a rövid kis könyvekben filozófiai és politikai néze­teimet próbáltam összegezni. — Egy tudományos könyvet is írok, amelyben legújabb kutatásaimat ismerte­tem. Emellett előadásokra készülök, és természetesen ott van még a laboratóriu­mi munka, amit legelőször kellett volna említenem, mert számomra mindennél fontosabb. Ráktanulmányaim igen bizta­tóan fejlődnek. Igaz, nagyon keményen dolgozom, minden percem le van kötve, és minden agysejtem dugig tele van , de munkám jól halad. Nemcsak a rákról, de az élet lényegéről is van új elképze­lésem! — Idestova negyven esztendeje foglal­koztatja elmémet a sejtosztódás problé­mája­ és a rák. Korunkban ez a szörnyű betegség ezrével szedi áldozatait, és bor­zalmas kínszenvedések között másodper­cenként 4—5 embert ragad el az élet­ből. Tőlem, magamtól azt a két szeretett lényt, aki a legkedvesebb volt számomra: a feleségemet és a leányomat. Így talán érthető, hogy deresedő fejjel, 80. életévem küszöbén, miért dolgozom még mindig ilyen kemény elszántsággal ennek a be­tegségnek a megfékezésén. Kutatásaim nemrég szép és izgalmas fejezethez ér­keztek. Talán már csak egyetlen lépés választ el a kérdés megoldásától, de hogy ezt a hiányzó láncszemet mikor fogom megtalálni, azt nem lehet előre megjó­solni. — Professzor úr nemrég nyilatkozott a Ma­gyar Rádiónak a rákkutatás helyzetéről, s ez a nyilatkozata a sajtóban is megjelent, így most arra kérjük, hogy Nobel-díjának 35. évfordu­lóján régebbi munkásságáról és szegedi emlé­keiről szóljon. — Bár életem igen nehéz és küzdel­mes volt, s fiatal kutató koromban gyak­ran voltam az éhhalál küszöbén, alapjá­ban véve mégis szerencsésnek mondha­­tom magam, mert munkámat lelkes mun­katársak, tehetséges, fiatal tanítványok segítették. Amikor 1932-ben Amerikából visszatérve Cambridge-ben ért a haza­hívó szó, amely a szegedi egyetemen ta­nári katedrát ajánlott, teljesen új fejeze­te kezdődött életemnek. Ennek a fejezet­nek megkoronázása volt az 1937-es No­­bel-díj, amellyel a stockholmi Carolin Or­vos-Sebészeti Intézet eddigi munkásságo­mat jutalmazta. — Volt szegedi munkatársaimról és ta­nítványaimról is szeretnék néhány szót szólni. Odaadó és önzetlen segítségük nél­kül soha nem tudtam volna azokat a si­kereket és eredményeket elérni, amelye­ket ma már a nemzetközi tudomány a „szegedi iskola” teljesen új, irányt mu­tató élettani felfedezéseiként tart szá­mon: az izmokkal foglalkozó fiziológiá­nak szerte a világon a mi szegedi felfe­dezéseink képezik ma is az alapjait. — Az izommal kapcsolatos kutatásaim­ban komoly segítséget jelentett első mun­katársam, Banga Ilona, aki Szegedre ér­kezésem után, mint privát asszisztens ke­r­ült mellém, és tizenöt éven át leghűsé­gesebb társam volt minden munkámban. , Később, amikor a nácizmus terjedésével a politika egyetemünk falai közé is be­hatott, s én — mivel szót emeltem a könyvégetések és zsidó barátaim elhurco­lása ellen — szigorú házi őrizetbe kerül­tem. Banga Ilona telefonon tartotta ve­lem a kapcsolatot, hogy a kutatások ne szakadjanak meg, és az intézetben ne álljon meg a munka. Amikor a nácik be­vonultak Magyarországra, és én Hitler „halállistájára” kerülve illegalitásba men­tem, az utolsó percig helyén maradt. Az ő érdeme, hogy bár a visszavonuló né­met csapatok, amit csak lehetett, kira­boltak, intézetünkből semmit nem tud­tak magukkal hurcolni, és az ország fel­szabadítása után az intézet azonnal meg­kezdhette működését. Úgy érzem, ami­kor magyarországi emlékeimről beszélek, elsősorban ezekről az emlékekről kell szólanom.­­ — Természetesen minden tanítványom­ról nem tudok megemlékezni, ami nem azt jelenti, mintha egyikük vagy mási­kuk kevesebb lenne szívemnek. Néhá­­nyukat azonban személy szerint is meg­említem. Szeretettel gondolok Straub F. Brúnóra, régi kis intézetünk utódjának, a szegedi Biológiai Központnak a főigaz­gatójára, Gerendás Mihályra, aki nagy jelentőségű találmányával, a bioplasztok­­kal nemzetközi sikereket ért el; Laki Kálmánra, aki az Amerikai Közegészség­­ügyi Intézet egyik vezető tudósa; és Lajtha Ábelre, a világhírű magyar zene­szerzőnek, Lajtha Lászlónak a tudomá­nyos életben nem kevésbé híres fiára — ők valamennyien kedves tanítványaim voltak. — Tanítványaim sikerei büszkeséggel töltenek el, hiszen kicsit én is részese vagyok ezeknek a sikereknek. Esetleges balszerencséjük, kudarcaik nemcsak el­szomorítanák, hanem bármily messze él­jenek is tőlem, igyekszem a távolból se­gíteni életútjukat. És mindig nagy öröm számomra, amikor egy-egy régi tanítvá­nyom valami tudományos problémával megkeres, vagy, megküldi publikációjá­nak dedikált példányát, amelyek könyv­táramban több polcot zsúfolásig megtöl­tenek. Persze, nemcsak azt mutatja ez, hogy milyen sok tehetség került ki a ke­zem alól, hanem arra is figyelmeztet, mi­lyen rohamosan szalad az idő, és bárhogy is szépítjük — megöregedtem. — Közismert önről, hogy igen széles skálán, nagy felületen dolgozik. Szaktudományán kí­vül a filozófia is érdekli, sokáig egyetemi ta­nárként működött, könyveket írt és ír, a szel­lemi élet legkülönfélébb területeivel tart szo­ros kapcsolatot. Mégis, mindezek közül mi áll a legközelebb önhöz, hol találja meg legiga­zibb önmagát? — Egész életemre rányomta a bélye­get, hogy nem a „tudás”, vagyis a tanu­lás, hanem az „új tudás”, vagyis a kuta­tás vonzott. Nézetem szerint nincs szebb és izgatóbb pálya, mint a kutatóé. Per­sze, a kutatómunka nem megy fájdalmas kínlódások nélkül, de minden vajúdás kínokkal jár. — Mint egyetemi hallgatót és mint fia­tal kutatót élénken foglalkoztatott a szö­vetségzés és a biológiai oxidáció kérdése. Miért borítul meg az alma, ha leesik és „megüti magát”? Mi történik akkor, ami­kor egy banánt erősebb nyomás ér, és húsa elszíneződik? Valamilyen biokémiai folyamat játszódik le ilyenkor. És ez a biológiai változás nemcsak a növények­nél, hanem ugyanígy az állatoknál, sőt bizonyos betegségek esetében az embe­reknél is előfordul.. Izgatta fantáziámat a kérdés és nem hagyott nyugodni. Hosszú lenne itt részletezni azt a sok éves kuta­tómunkát, is erjételt nekirugaszkodást, amely ennek a kérdésnek a megoldásá­hoz vezet. Itt most csak annyit, hogy részben ennek a kitartó kíváncsiságom­nak eredménye vezetett a Nobel-díj el­nyeréséhez. A Nobel-díj elnyerésének feltétele, hogy a tudós olyan felfedezést tegyen, ami korszakalkotó és egyetemes, és ami ne­mes emberi érdekeket szolgál. Szent- Györgyi Albert megfelelt ennek a köve­telménynek, és törekvéseinek tökéletes kifejezője az orvosi Nobel-medáliára vé­sett idézet Vergilius Aeneiséből: „Inven­­tas vitam iuvat excoluisse per arte amit körülbelül így lehet lefordítani: „öröm az életet a tudományioktól meg­szépítve látni.” Munkácsy Magdolna Zenei levél YEHUDI AMENUHIII/ Neve és személye az évtizedek­’Során fogalommá vált. Olyan fogalommá, amelyhez foghatót ko­runkban talán csak Albert Schweitzer testesített meg. Legendás híre, humaniz­musának aurája lengi körül, és így, ha csak fellép a pódiumra, máris árad feléje a rokonszenv,­­a szeretet és a tisztelet. Éppúgy, ahogy belülről szép arcáról, egyéniségéből a közönségre is sugárzik légköre. Ez a sugárzás biztosítja számára a sikert is. Ritkaságszámba megy, amit zeneakadémiai koncertjén tapasztalhat­tunk; nemcsak az ülőhelyek keltek el egy szálig, hanem a — főleg fiatal — közön­ség a termet két-három sorban állta kö­rül. A hegedűművész Menuhinról kétféle­képpen lehetne napjainkban kritikai be­számolót írni. Hangsúlyozhatnánk és a recenzió előterébe állíthatnánk azt a lég­kört, ami játékának tartalmi szférájából árad, ami minden frázisában, minden dal­lamformálásában megnyilatkozik, és ami­ben nemcsak humanizmusa, magasrendű erkölcsisége szólal meg, hanem a művek mélységes átélése is. És lehetne azt is írni, hogy ennek a nagy-nagy művésznek, évtizedeken át ta­lán a világ legnagyobb hegedűsének tech­nikai mechanizmusa egyáltalán nem a régi, hogy játéka éppen a mechanizmus hibái folytán lépten-nyomon az anyaggal való súlyos küzdelem nyomait árulja el A hegedű­lés mesterségének szakértői mondják, hogy nem uralkodik már a vonó teljes hosszán, és ezért sajátos, új mecha­nizmust talált ki magának, de ez sem segít minden esetben. Mindkét kritikai kiindulás hamis lenne, mert csak féligazságot tartalmaz. Menu­hin mai játékát mindkét faktor jellemzi. Húgával, Hepzibáh Menuhinnal adott Beethoven-szonátaestjén a zenei élmé­nyek legmagasabb szintjét kaphattuk meg, főleg a lassú tételek néhány csodálatos frázisá­ban. Menuhin hegedűjén úgy szó­lalnak meg dallamok, hogy képes kifeje­zéssel élve, csak azt tudjuk mondani: e zenei mondatok első szavát még a földön túl mondták ki, e dallamok valahonnan a transzcendentális magasságokból vagy mélységekből indultak. Menuhin mindig a legmélyebben érző művészek egyike volt. Teljességgel természetes, hogy mai tragikus helyzetében ez az átélés is a tra­gédia, felé, fordul. Így válik „a beethoveni líra a legtöbb esetben fájdalmassá játé­­­­kában, vagy legalábbis fátyolozottan szo­morkássá. És az is természetes, hogy az olyan sötéterr drámai muzsika, mint a c­­moll szonáta első tétele, válik a koncert tetőpontjává. Bár... tulajdonképpen mégsem ez volt az igazi nagy élmény. Hanem az, amikor Yehudi Menuhin minden mechanizmus­­bizonytalanságon és technikai hibán túl­nőve, a boldogságról, a békéről és a szép­ségről tudott dalolni.­Elsősorban az esz­ményien szép lassú tételekben, vagy a csupa felhőtlen szépség Tavaszi szonáta egy-egy részletében. A tisztán zenei struktúráikban gondol­kodó művész, a muzsika öntörvényű fo­lyamatait értelmező előadó csodálatos képességeit talán leginkább a ráadásként adott Brahms-szonátatételek egyike, a d-moll szonáta Scherzója példázta. Ahogy itt Menuhin minden hangnak, főleg min­den ritmusnak tökéletes zenei értelmet tudott adni — ezt kellett volna hangle­mezre felvenni, és minden konzervató­rium hegedűtanszakán kötelező tananyag­gá tenni. Beethoven muzsikáját szólaltatta meg, és az egész estén Beethoven egyik legis­mertebb mondása járt a fejemben. Ezt a mondást a kellő átalakítások után a mai Menuhin és helyzete mottójának lehet te­kinteni. A mester hegedűművei legneve­sebb előadójának, Ignaz Schuppanzigh­­nak mondta, mikor az panaszkodott va­lamelyik darab technikai nehézségei miatt: „Mit érdekel engem a maguk nyavalyás hegedűje, ha a szellem szól hozzám!” Hétfői zenekari estjén Bach és Bart­óik verseny­művein kívül Mozart hege­dű- és brácsaszólás koncertáns szim­fóniája hangzott el, és a brácsaszólót egy valóban rendkívüli tehetségű ifjú mu­zsikusunk, Erdélyi Csaba félelmetes biz­tonsággal, muzikalitással, gyönyörű tó­nussal és példaszerű stíluskészséggel ját­szotta. A SZLOVÁK KAMARAZENEKAR múlt­ , heti estjén jelentős magyar újdonság be­mutatójára is sor került. Sárai Tibor komponált a pozsonyi együttesnek új da­rabot, címe: Zene negyvenöt húrra. Negyvenöt húrra, , azaz tizenegy vonós­­szólistára. Sárai alkotóművészi útját vé­gigkísérve, elmondhatjuk, hogy ez a da-a­rab eddigi legjobb műve. De nemcsak az ő fejlődésének igen jelentős állomását üdvözölhetjük benne, hanem napjaink magyar kompozícióinak is egyik ékes­sége. Elsősorban koncentráltsága teszi ér­dekessé a darabot. Egyetlen felesleges hangja nincs, tematikus utalásai igen ke­rek és tömör formát hoznak létre, a for­málás és a homogenitás a mű legfőbb értéke. Differenciált és gazdag ritmus­világ, érdekességekben dús harmóniák a további jellemző vonások. Hangulatilag eléggé éles cezúrával oszlik két szférára Sárai darabja: túlnyomórészt egy mar­káns és kemény hangzású, drámai anyag hangzik fel, míg a mű második részében a líra, azaz a szélesen éneklő dallamosság kerül előtérbe. Az első anyag rövidített visszatérése, majd elhaló kóda zárja a művet. Egyetlen egy negatívumot tud­nánk csak mondani, de ezen igen köny­­nyű segíteni: érzésünk szerint Sárai­ új műve sokkal inkább való nagy vonós­­zenekarra, mint szólistaegyüttesre. A Bohdan Warc­al vezette kitűnő ven­dégegyüttes műsorán szépen megszólal­tatott barokk művek, valamint Martini­ Szextettje szerepeltek még. V/ A/* VÁSÁRHELYI ZOLTÁN vezényelte a RáA /X dióénekkar Kodály-estjét. Karvezető műm­ű­vészeink gárdájának „nagy öregje”­, leg­több kórusdirigensünk tanára ezúttal is bebizonyította, hogy Kodály műveit sen­ki nem is­meri nála jobban aktív kórus­­dirigenseink közül. A hangverseny gerin­cében Kodály vegyeskari oeuvre-jének hat, talán legszebb alkotása állott. Mit is dicsérjünk inkább?" A Jézus és a kufárok drámai ellentétekben gazdag, szenvedé­lyes előadását, vagy az Akik mindig el­késnek fájdalmas tragikumának meg­szólaltatását? Mit emeljünk ki inkább:­­ a Norvég leányok könnyed pasztellrajzát, vagy a Mátrai- képek utolsó tételének ka­­marazenaszerűen tökéletes kidolgo­zású szólamrajzát és egyben virtuozitását? Ezt a monumentális, kórusra írt népdalszim­fóniát talán sohasem hallottuk még­­ilyen, mind tartalmi, mind zenei vonatkozásban magával ragadó előadásban. Az öregek megrázó tolmácsolása és a Balassi Bálint elfelejtett éneke című, ritkán hallható Kodály-mű kissé fáradt megszólaltatása tette teljessé a műsor a cappella, kíséret nélküli kórusszámokból álló részét. A hat vegyeskar előtt Kodály utolsó al­kotásainak egyike, az énekkarra és orgo­nára írt Laudes organi hangzott fel, Le­­hotka Gábor virtuóz, bár a regisztrálás és a hangerő terén kissé túldimenzionált or­gonaszólójával, míg az est­ második részé­ben a Budavári Te Deumot hallottuk. Ebben a MÁV Szimfonikusok minden di­cséretet megérdemlő együttese, valamint Andor Éva, Szirmay Márta, Réti József és Gregor József szólónégyese működött közre. Az est hőse természetesen a Rádió­­énekkar volt. A kórus ismét bebizonyí­totta, hogy hanganyagai zeneisége, k­ife­­­­jező ereje és biztonsága a legjobb magyar énekkarrá teszi, amely egyaránt tud helyt­állni a cappella és oratorikus művekben. A kórus „gazdája”, a Magyar Rádió és karigazgatója, Sapszon Ferenc méltán le­het büszke az együttesr­e! Várnai Péter JOE HILL BALLADÁJA Színes svéd—amerikai film Irta és rendezte: BO WIDERBERG Énekel: JOAN BAEZ. Főszereplő: THOMMY BERGGREN Gyártó: Bo Widerberg Film Stockholm' — Saggittarius Productions Inc., New York Forgalmazó: Cinema International Center BEMUTATÓ: NOVEMBER 3.

Next