Magyar Hírlap, 1973. január (6. évfolyam, 1-30. szám)

1973-01-08 / 7. szám

Magyar Hírlap • sport • sport • sport • sport • sport • sport • sport • Magyar Hírlap A fekete puma és a gyanakvó Adidas Reklám és ajándék az olimpiai faluban A mitológia szerint bekötött szemmel osztogatja és mérlegeli az igazságot Jus­­tícia ezzel is bizonyítva részrehajthatat­­lanságát. Azt hiszem, az olimpiai faluban azon­ban levette volna a kendőt szeméről, mert azt a NOB szerint illegális, egyéb­ként mindenki által elfogadott ajándéko­zást, amit ott láthatott volna, egy olyan felemás amatőr törvény szülte, amelyik­nek utolsó apostola — remélhetőleg — a NOB korábbi elnöke, Avery Brundage úr volt. Jóval a játékok megkezdése előtt rebes­gették: Brundage látványos akcióra ké­szül az elavult és a világon mindenhol kijátszott olimpiai amatőr státus harcias védelmére. A kérdés az volt, a téli olim­pia botrányára gondolva: ki lesz Sapporo után München Schranza? Kit lepleznek le valamelyik sportszergyár élő rekláma­­ként? Három stráf és a puma A látványos akció elmaradt, bár pont Brundage honfitársa, a szuperolimpikon Mark Spitz fényképe jelent meg egyik győzelme után úgy, hogy kezében tartotta sportcipőjét az ünneplők gyűrűjében. Ez még önmagában nem lett volna hiba, de történetesen a cipő oldalára varrt közis­mert három stráf jelezte, hogy valami köze a nyugatnémet Adidas cégnek is van Spitz sportruhatárához. De Justícia messzire hajította volna igazságot osztogató mérő mérlegét és kendő nélkül sem hitt volna a szemének, ha egyszerű sportolóként éli napjait az olimpiai faluban, ahol a nemzeti válo­gatottak érkezésük másnapján átvehették melegítő mackóikat, sportcipőiket, mezei­ket, táskáikat. Még csak aláírást sem kér­tek tőlük, nem hogy fizetésről lett volna szó. Kell-e jobb reklám egy sportfelszere­lésekkel az egész világot behálózó cégnek, mint a táskán, a mezen, a cipőn, vagy a mackón díszelgő három stráf, vagy ép­penséggel egy ugró fekete puma? Ha valaki azt hiszi, hogy ezeket az alig­ha filléreket érő sportfelszereléseket — Brundage figyelő szemeitől tartva — va­lahogyan becsempészték az olimpiai fa­luba, az nagyon téved. Mindez az ama­tőrizmus szilárd és megingathatatlan agg bajnokának, Avery Brundage úrnak a szeme láttára történt az olimpiai falu ka­puin belül. Úgy tűnik, nem is Justícia, hanem Brundage úr viselt Münchenben kendőt a szemén. Javítás helyett új Az olimpiai falu egyik üzlethelyiségére kitett szerény tábla piros betűivel hir­dette, hogy az ablakok mögött „sportcipő javító” található. Az álcégér alatt egymás után nyitották az ajtót a Puma cégnél re­gisztrált sportolók, hogy átvegyék aján­dék-járandóságukat, vagy akik még nem voltak regisztrálva, megvásárolják sport­felszerelési tárgyaikat. A Puma egyébként annyira nem csinál titkot üzleti jelenlétéből, hogy valameny­­nyi újságírót meglepett egy fekete mű­anyag irattartóval és benne egy cédulá­val, mely szerint a kedves ismeretlent meghívják, tegyen látogatást az olimpiai cipőjavító boltban és vegye át a cég aján­dékát. Aki élt a meghívással, annak alkalma nyílt tapasztalni azt a nagy forgalmat, amelyet a fizető és főként a nem fizető vendégek kiszolgálása jelentett. Azt hi­szem, az olvasó igényli annak elárulá­sát, hogy mit rejtett az újságíróknak szánt ajándék. Nos, aki nem volt rest és felkereste a cédulával a Puma céget, az kivétel nélkül megkapta rövidujjú atléta­mezét, szív fölött az ugrásra lendült fe­kete pumával. De ez a cipő­javítónak álcázott sportüz­let csak szerény szatócsvállalkozásnak tűnt az olimpiai falu klubépületében he­lyet kapó sportfelszerelési áruház mel­lett. Ide csak úgy lehetett bejutni, mint valami exkluzív klubba. Ha nem volt kí­sérő, akit ismertek — bár tegyük hozzá, itt mindenkit személyesen üdvözöltek, aki valami eredményt elért a sportpályákon , akkor nemigen juthatott a látogató a belső helyiségbe. Az áruház az Adidas cég tulajdona volt. Ez nem volt titok, ezt mindenki tudta anélkül, hogy bármilyen álcázott táblára szükség lett volna. Itt nem volt fedőcím, itt a három fehér csík és a felirat maga helyett beszélt. A helyiség forgalmára jellemző volt, hogy ha egyszerre több világnagyságot keresett valaki, akkor többségüket itt biztosan megtalálta. Ugyanakkor a diszk­réció jóformán százszázalékos volt, ugyanúgy, mint az üzletet magában fog­laló klubépület egész területén, ahol tilos volt a fényképezés. Az áruházzal szom­szédságban helyet kapó játékteremben, tévészobákban és a pihenés céljaira elhe­lyezett süppedős fotelekben ugyanis nem egy frigy szálai szövődtek. Mit keres ? Hogy mennyire komolyan vették az Adidas cégnél a diszkréciót, azt az én lá­togatásom is bizonyította. Társam az áru­ház első termében felejtett, ahol lerítt ró­lam, hogy idegen vagyok, hiszen kinőttem már a huszonévesek korából és külsőm egyébként is nélkülözi az olimpikonok is­mérveit. Az egyik vitrinben nézegettem a hang­zatos elnevezésű sportcipőket és a mel­lettük feltünteti árakat, amikor egy kö­zépkorú hölgy lépett elém. — Mit keres? — érdeklődött csöppet sem barátságosan. — Várok valakit. — feleltem és meg­próbáltam közömbösnek mutatkozni, hát­ha ezzel sikerül elhárítanom a már szinte kézzel tapintható botrányt. — És kit, ha szabad kérdeznem? Megneveztem barátomat, akire vártam, mire a hölgy átszólt a fejem fölött. — Csak vár valakit, minden oké. Megfordultam és egy 110 kilós profi ökölvívóra hasonlító, megviselt arcú hús­tömeg tornyosult mögöttem, az Adidas cég élő szobraként, fenyegető elevenben csúfolva meg Brundage úr vegytiszta, desztillált olimpiai amatőr státusát. És a többiek? Az eset után sokáig töprengtem ma­gamban. Miért ez a szemb­ekötősdi? Miért éppen a sportfelszerelések gyártói nem árulhatják és ajándékozhatják portékái­kat az olimpiai faluban nyíltan, amikor a kapukon belül japán és német fényké­pezőgépeket ingyen javító szervizeket ta­lálhattunk, ki-ki olimpiai ajándékokat vághatott zsebre, melyet boldog-boldog­talannak osztogattak München üzletei­ben. Ki tudja, hány jelvényt, mappát, zászlót, prospektust, ajándéktárgyat osz­tottak szét az Adidas és ■ Puma cipőin, táskáin, mezein és melegítőin kívül? Az olimpiai faluban senkit sem vádol­tak profizmussal, ha az indiai, vagy a cey­loni szépségek társaságában az ingyen teát szürcsölgette reklámemberként, vagy ingyen hívatta elő a Kodak laboratórium­ban nemcsak fekete-fehér, hanem színes filmjeit is. Jól tudom, hogy más a tea szürcsölés és megint más a sporttáska, vagy a me­legítő. De a mai sportesemény dömping­­ben vajon ki lehet-e zárni a mecénáso­kat? Lehetnek az üzleti megkörnyékezésnek, ajándékozásnak vadhajtásai? Kétségtelenül lehetnek, s a nyugati cé­gek konkurrencia­harcában biztosan elő­fordulnak melegítő értékű ajándékozáso­kat meghaladó lefizetések, vesztegetések is. De vajon nem ezek ellen kellene küz­deni a NOB lobogója alatt ahelyett, hogy azt figyelnék: milyen márka látható azon a sílécen, melynek párja csaknem, va­gyonba kerül és a mai követelmények mellett jóformán egyetlen verseny után el lehet dobni? A világ élmezőnyében sportolni, az egész földkerekséget behálózó világver­senyeken szerepelni ma már éppen olyan természetes és nyilvánvaló, mint amilyen költséges. Kinek árt, ha történetesen Martini Ku­pának vagy Tokaj Expressznek hívnak egy vívóversenyt? Az italmárkáknak leg­alább annyira nem, mint azoknak a ven­dégváróknak, akiknek utazási és tartózko­dási költségeit a cégek megtérítik. Ma már nem az a helyzet, mint volt az első olimpiák idején. Ma már ott is világ­rekorderek és olimpiai bajnokok élnek, ahol tegnap még hírét is alig hallották a sportnak. Toldy Ferenc Erőgyűjtés Tatán Sok munka — szép remények Mégis lehet abban valami, hogy Tatá­nak sajátos mikroklímája van... Az M­ 1-es út mentén végig, Budapesttől Tatáig barnák, szürkék, feketék a mezők, ház­tetők, fák, télnek, hónak nyoma sincs, az idő inkább őszies. Tata határában vált a kép: az öreg-tó partján a fenyők fehérbe öltöztek, havas a Cseke-tó jégpáncélja és a tóparton az edzőtábor sétaútjai, parkjai, sportpályái is. A látvány megkapóan szép, a patyo­­latfehér havon bordó, kék, lila, sárga, zöld melegítős sportolóik futnak, gimnasz­­tikáznak, labdáznak. Aztán jön a nagyon is köznapi, prózai gondolat. Tatán most, az új esztendő első napjaiban, az erő­gyűjtés, a majdani sportsikerek megala­pozásának idején nem a szépséget kell keresni, hanem a munkát. A függöny mögött A nagy tornateremből függönnyel vá­lasztottak le akkora szakaszt, ahol elfér öt asztal. Ez az asztaliteniszezők birodal­ma, itt gyakorolnak naponta öt órát, dél­­előtt és délután is két és felet. Az ápri­lisi, szarajevói világbajnokságra készülő válogatott kerettagok közben csak szusz­­szanásnyi pihenőt kapnak Berczik Zoltán vezető­edzőtől. Egy korty víz, néhány má­sodpercnyi lazítás, aztán az edző vissza­­parancsolja őket az asztalhoz. Nem sok ez?... — Ennyi kell — mondja Bérezik —, pontosabban még egy kicsivel több, hi­szen naponta hatvan-nyolcvan perces erőnléti edzést is tartunk, sok futással, gimnasztikával, súlyzózással. A Csehszlo­vákia elleni Európa-liga mérkőzés után öt nap pihenőt kaptak a válogatottak, s december 19-én elkezdtük a felkészülést a világbajnokságra. Az első héten a mun­ka nyolcvan százalékban erőnléti jellegű volt, s az edzésidőnek csak egyötödét tet­te ki az asztaliteniszezés. Az arány a má­sodik héten ötven-ötven százalékos volt, most 70:30 , a játék javára. A szarajevói világbajnok­sá­gra hét férfi (Jónyer, Klampár, Gergely, Börzsei, Be­­leznay, Rózsás, Frank) és négy nő (Kis­házi, Magos, Lotaller, Molnár) készül, a táborba edzőtársként meghívtak négy fia­talt, Mohait, Bánlakit, Nozicskát és Ga­lambost. Gondok persze vannak — Kisházi és Magos influenzával bajlódott —, ám a versenyzők akarására nem lehet panasz. A kiszabott munkát senki sem tartja sok­nak, a monotonnak tűnő ütésfajtákat, mozgáselemeket századszor, ezredszer is elismétlik, ha az edző úgy kívánja. Bérezik minden tanítványáról úgyne­vezett egyéni lapot vezet, s ezen feltün­teti, kinek miben kell javulnia, mit kell erőteljesebben gyakorolni. A függöny mögött, a tatai tornaterem­ben megállás, szünet nélkül pattognak a kis kaucsuklabdák. A remélt sikereken ebben a teremben munkálkodik az edző tehetséges tanítványaival. tás nélkül (!) védi a Pécsi Dózsa kapuját — elmondta, hogy mindent megtesznek a tisztes szereplésért, a bennmaradásért. A csapatban — ezt megerősítette Konrád János csapatkapitány is — jó és baráti a szellem, nincs baj sem az idősebb, sem a fiatal játékosok akarásával, erőnlétével. Akkor hát? ... Mi az oka mégis, hogy a csapat koránt­sem képes olyan teljesítmény­re, mint két esztendeje, az emlékezetes bajnoki és kupasikerek évében? — Elhoztam magammal a két évvel ez­előtti tatai edzőtáborozás feljegyzéseit — mondta dr. Czibulka Mihály. — Akkor ugyanez a gárda volt itt, azzal a különb­séggel, hogy még a mi játékosunk volt a középhátvéd Maurer és egészséges volt a gólerős Jánosi. A csapat, sajnos, nem frissült... Próbálkoztunk fiatalok beépí­tésével, de többük még ma is csak ígéret, nem megoldás. Igen, a Pécsi Dózsa ma az egyik leg­idősebb csapat az NB I-ben, az átlagélet­kor a 28 év felé közelít. Az ismert átiga­zolási nehézségek miatt a frissítést ebben a bajnoki évben nem tudják megoldani, ugyanazok a játékosok készülnek a ta­vaszra, akik az őszt végig játszották, buk­dácsolták. A tatai edzőtáborozás egyik célja is az, hogy a balsikerekről, a bukdácsolásról múlt időben beszélhessenek. Gyűlik az erő, s hogy ez a játékban majd miként gyümölcsözik, hamarosan kiderül. A csa­pat január 27-én játssza az első nyilvá­nos edzőmérkőzését, majd indul a nem­zetközivé bővült Dunántúli Napló Kupa tornán. Február 10—11-én a Pécsi Dózsa és a Komlói Bányász Noviszádon a Voj­vodina és egy másik jugoszláv csapat tár­saságában mérkőzik a kupáért, majd a torna 17—18-án Pécsett és Komlón ér vé­get. Futás a tó körül Van-e elégedett edző Tatán? ... Keszt­helyi Mihállyal, az ötödik helyezett Cse­pel SC és Kovács Ferenccel, a tavaszi nyitányt, az előkelő hetedik helyen váró Videoton edzőjével beszélgetve kiderül, hogy nincs. — Őszre tizenkilenc pont megszerzését terveztük — mondta Keszthelyi —, s csak tizenhetet gyűjtöttünk. A hazai mérkő­zéseken nem volt baj, de idegenben!... Hét meccsből négy pontot vittünk haza, s ez nagyon kevés. Nagyon kell nekünk az edzőtáborozás, a nyugodt, szép kör­nyezet, hiszen nehéz tavasz elé nézünk. Nyolcszor játszunk idegenben, hatszor otthon, egy alkalommal pedig — a VM Egyetértés ellen — semleges pályán, a Népstadionban. — Hány játékossal készülnek a baj­nokságra ? — Tizenkilencen jöttünk Tatára, itt vannak a korábbi sérültek. Fatér, Vellai és Takács is. Egy újonc van a keretben, a 19 éves, saját nevelésű középpályás, So­mogyi Mátyás. Huszadikáig szeretnénk Tatán maradni, majd barátságos és MNK-mérkőzésekkel készülünk a bajno­ki rajtra. — Húszadikáig szeretnénk maradni... így kezdte a beszélgetést Kovács Ferenc is. Az edzők azért fogalmaznak feltételes módban, mert hétfőn még három csapat — a Ferencváros, a Vasas és az MTK — költözik Tatára, s jönnek a vívók és tor­nászok is. Kérdés, hogyan sikerül majd úgy elosztani a termeket, sportpályákat, hogy mindenki elégedett legyen ... — Pillanatnyilag még ideálisak a kö­rülmények — dicsérte az edzőtábort Ko­vács Fer­enc. — A teremben erő-, ruga­nyosság- és ügyességfejlesztő gyakorlato­kat végzünk, labda csak nagyon ritkán kerül elő, a kinti munka is csak annyi­ban hasonlít a futballra, hogy futunk ... Futás a tó körül... Hat kilométeres táv, 400-tól 2400 méteres szakaszokban, nem éppen leányálom. De futnak, idősek és fiatalok, zokszó nélkül. * Az edzőtábor lakói fél nyolckor kelnek, este tízkor van takarodó. Minden nap munkával telik, kevés pihenéssel és szó­rakozással. Az edzőtáborozás nem látvá­nyos, nem szórakoztató, csak — és min­denek előtt — hasznos. Vincze Jenő Elszánt lla-f­ehérek A Pécsi Dózsa labdarúgóinak sok min­den nem sikerült az 1972/73. évi bajnok­ság őszi fordulóiban­. Váratlan veresé­gek, balszerencsés mérkőzések, elhuzaj­­tott pontok — és csak kevés igazi siker. — A múlton nem szabad rágódnunk — mondta dr. Czibulka Mihály edző —, mert nem elég csak erőalapot szerezni, lelki­leg is fel kell rázni a társaságot. Azt kér­tem a játékosoktól, hogy felszabadultan, jókedvűen dolgozzanak Tatán, legyen hasznos és kellemes is az itt eltöltött két hét. Sokat dolgozunk, délelőtt és délután is edzünk, a tornateremben másfél—két, a szabadban két—két és fél órát. Az ala­pozás előtt két hét pihenőt kaptak a já­tékosok, de úgy látom, a munka senki­nek sem nehéz és szokatlan. Az első na­pokban ugyan néhányan enyhe izomláz­ra panaszkodtak, de ennek már nyoma sincs. A játékosok fogadkoznak, elszántak. Rapp Imre, a 35 esztendős válogatott ka­pus — aki 1965 februárja óta megszakí­ Schön erős ellenfeleket keres Helmut Schön, az NSZK labdarúgó­­csapatának szövetségi edzője nyilatkozott a Kicker tudósítójának. Elmondta, hogy az 1974. évi világbajnokságig minél erő­sebb ellenfeleket igyekszik kiszemelni az NSZK válogatottjának ellenfeléül, még­pedig elsősorban olyanokat, amelyek kü­lönféle játékfelfogásban és játékstílusban játszanak. Megkérdezte a tudósító, hogy Schön, mint szövetségi edző, mit tart helyesebb módszernek, ha a válogatott csapatot a hétről hétre legjobban játszó játékosok­ból állítják össze, vagy pedig ha ragasz­kodnak a kialakult és már bevált keret­hez, és eltekintenek az esetleg rövid ideig tartó formaingadozásoktól? Schön azt válaszolta, hogy az NSZK válogatott csapatának megvan a kiala­kult törzsgárdája. Előfordul, hogy egy­­egy játékos rövidebb ideig hullámvölgy­be került, de ez még nem ok arra, hogy kihagyják a válogatottból. Természete­sen más a helyzet, ha egy törzsjátékos sérülés miatt hosszabb időre kiesik, ak­kor öt egyenértékű játékossal kell pótol­ni, míg a sérült labdarúgó nem lesz is­mét teljes értékű tagja a csapatnak. Magyar Hírlap politikai napilap Főszerkesztő: DARVASI ISTVÁN Helyettes főszerkesztő: DR. IBOS FERENC Felelős kiadó: SALA SÁNDOR, a Lapkiadó Vállalat igazgatója Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: SOPRONI BÉLA vezérigazgató INDEX: 25007

Next