Magyar Hírlap, 1973. március (6. évfolyam, 59-89. szám)
1973-03-11 / 69. szám
Magyar Hírlap AZ IDŐ RELATIVITÁSA. Idők viharaiban, háborúkban, költözködésekben sok minden elkallódik; pótolhatatlan kincseknek örökre nyomuk vész. De némely dolgok, többnyire szívós, elpusztíthatatlan semmiségek, értéktelen limlomok —amelyeknek rejtélyes utóéletéről néhány gyönyörű verset írt a francia Jean Féliain) — a csodával határos módon megmaradnak. Mint például ez a kövér dosszié is, tele kézirattal. Csupa verskézirat, évrendben kisebb aldossziékba osztályozva. Mindegyiken évszám, a legelsőn 1931. Abban az évben érettségiztem. Sőt, annak az évnek az őszén megjelentettem egy elég testes, és elég zöldfülű kötetet is. Tizennyolc esztendős voltam. És persze, világhódító ifjú lírikus, én bohó, aki voltam (mint Szomory mondaná), így aztán érthető, ha egyik, valahogyan kiadatlanul maradt költeményemben, tüstént a kezdetén, tragikus hangsúllyal közlöm a közérdekű tényt, miszerint: „Hat napig hallgattam.” Ami valóban szörnyű volt akkor: hat kerek nap egyetlen sor nélkül. A vers — Meddő napok után a címe (és semmivel sem jobb, mint koraszülött első kötetem bármelyik „kiadott” darabja) — tele van szomorúsággal, és bánatomba természetesen bevonom az egész kezem ügyében levő Kozmoszt, erdőstül, felhőstül, csillagostul: hadd essenek kétségbe, hiszen az elmúlt hat napban őket is megfosztottam hangomtól, mely közben berekedt, és „dalomtól”, mely közben elvesztette minden erejét, lendületét, zengését. Azalatt ugyanis „szomorúságom zordon és keserű illatú kunyhójában ültem némán, míg odakint / elszaladt minden napfény és minden öröm”. Hát ezért olyan bús most minden, ezért hullik a lomb, ezért közelít a kietlen tél — mindez abban az átvonásokra épített, görgeteges szabadversben, amit Bányai Kornéltól, az ő Nyugatban megjelent verseiből tanultam el. Hat nap: kész katasztrófa egy kezdő költőnek, aki megszokta, hogy legalább másod-, végső esetben harmadnaponként tudósítsa közérzetéről a világot. Talán mert éppen fordítva van, mint ahogy általában mondják és írják. Nem az öregek számolnak napokban, hanem a nagyon fiatalok, ők azok, akiknek egy meddőn eltékozlódott nap fölér egy kisebbfajta világtemetéssel. Az öregek? — ők már ismerik a meddő heteket, hónapokat, néha esztendőket: ők már többékevésbé túl vannak a kiapadástól való rettegéseken, átkeltek már a maguk ürességének sivatagján. Ők már ráérnek években számolni — még a meddőséget is. Sivatagot mondtam, mert valóban sivatag ez. Tele pusztító kísértésekkel, vigyorgó, karmos ördögökkel, akár a remeték pusztasága. Kik-mik ezek a költő- Szent Antalokat marcangoló sátánfiak? A hirtelen megundorodás attól, ami túl könnyen ment: a toll végéről kereken lecsöppenő strófáktól, ettől az üres gyöngyös tintapergéstől; a régi, megkérgesült kígyóbőr keserves levedlése; az újjászületés vérben és lucsokban az egyszerűbbségre és igazabbságra; és közben, ugyanakkor a visszasóvárgás a régi könnyedségre, az olajozott akrobatikára, „a megvetett hang felé, mely oly édes é s oly olcsó, mint a fütyülő cukor”; mert vannak napok, hónapok, évek, amikor „mindegy! akármi! csak a csönd, a csönd ne! / csak egypár szót még lelked anyanyelvén, / bár a legfrivolabbat! egy silány / forrást a pusztában, mit az utolsó / rím-kutya fölkaparhat!” Babitsot idéztem, az 1929-es Az istenek halnak, az ember és kötet egyik legmegrendítőbb (újságban már 1927 augusztusában megjelent) versét, az idézőjeles címével a tragikus öreg Vörösmartyra utaló „Vén cigány” sorait. A magam csecsemő-panasza „hat napi hallgatásának” idején persze, még nem ismertem a meddőségtől való rettegésnek ezt a torokszorító önszaggatását. Az istenek halnak-ot — a bejegyzés tanúsága szerint — csak 1934-ben szereztem meg. De ha előbb megismere is, éppúgy nem hagyott volna semmi nyomot bennem, mint később, amikor már olvastam, és egy árva szót sem értettem belőle. Illetve minden szavát, minden mondatát értettem (hiszen nincsenek benne rejtvények), csak éppen az, amit mond: ez a rángó vergődés, ez az undor, ez az önátkozás, ez a születési görcsökben fetrengés: „Idült szikládból kénköves pokolvíz / böffen ki, ujjad íze félrecsuklik, / a húr visít, s a dalok rongyai / úgy ránganak ajkadon, mint a lázas / s még életétől válni nem tudó / haldokló ajka fölé tett pehely ...” — ez maradt teljességgel idegen számomra, annyira, mintha más nyelven szólt volna az egész. Mert aki csak „hat napig hallgat”, és utána, mintha mi sem történt volna, veszia tintával bőven ellátott tollát és JEGYZET ontja tovább a hosszú sorait, gátlás nélkül mozgósítva bennük égen-földön minden valódi és elképzelt látványt, az valami hígabb minőségi időben él; annak, mint a röpülni még nem tudó, tojásból most kibújt pihés madárnak, sebesebben lüktet a torka, sürgősebb a dolga, több az elintéznivalója, és kevesebb, szaporább dobogású az ideje. De aki egyszer eljut odáig (és azt hiszem, egyszer minden igazi költőnek el kell jutnia odáig), hogy kiköpi saját régi önmagát a szájából, akinek „a zöngelem, mely ama legsze- gényebb zöngedezőt enyhíti: méreg”, és aki végül sebzett hangszerrel, vásott körömmel, de lángok edzette torokkal lép ki pusztájából, ajkán egy lelkének talált új anyanyelvvel, az egyúttal egy új minőségű időbe is belép. Egy új érába, ahol önmaga gondjaiért már nem háríthatja a felelősséget a Kozmoszra, és ahol minden kiküzdött szaváért neki magának kell helytállnia. Ahol nem jajgat a hatnapi csöndekért, hanem keresi a csöndet, amiből az igazi szavak születnek, az Állandó jelzőkről. Az állandó jelzők rendszerint az epikus hősöket díszítik. A szerző kiemeli a hős legjellemzőbb tulajdonságát, s ezt a jelzős vagy határozós minősítést a nevéhez kapcsolja. Homérosz minden olvasója ismeri a leleményes Odüsszeuszt, a sisakrázó Hektórt, a csatában erőshangú Diomédészt meg a többi, epitetonnal fölruházott görög és trójai harcost. Állandó jelzőjük azonban nemcsak személyeknek lehet, hanem tárgyaknak is: gondoljunk — egyetlen példaként — az ugyancsak homéroszi görbe hajókra. Akit ezeknek az epikai jelzőknek és funkciójuknak a kérdése bővebben érdekel, az részletesebb fölvilágosításokat nyerhet Devecseri Gábor Homérosszal és a Homérosz-fordítással foglalkozó tanulmányaiból, továbbá minden jobb irodalmi lexikon epiteton ornans címszavából. Azt viszont sem Devecseri, sem a lexikonok nem említik, hogy nemcsak epikai állandó jelzők vannak, hanem kritikaiak is. A legismertebbek közé tartozik a „tehetséges fiatal lírikus”, aki sokszor „teheteséges fiatal lírikus” marad akkor is, ha e minősítést tizedik kötetéről olvassa bájosan csevegő unokái körében. Hasonló „a dunántúli táj költője”, más változatban ,,a pannon föld, fák, vizek, virágok lírikusa”, aki írjon bár a görög szigetekről vagy a mikroszkóp csodáiról, akkor is, ott is csak „pannon” lesz, fákkal, füvekkel, virágokkal, s a balatoni Felvidék borospincéivel koszorúzva. Persze, a költők közismerten „irritabile genus”-ában olyanok is akadhatnak, akiknek netán hízeleg, ha még pályájuk roskatag alkonyán is keblükre tűzik a „fiatal” és „tehetséges” kétes értékű érdemrendjét. Ezért — mivel az ízlések különbözők, és senkit sem akarok megbántani — az állandó jelzők kérdésében csak amagam szerény példatárából idézek egykét adalékot. Valaki — gondolom, egy kiadói lektor, egy pillanatnyi ideggyöngeségben szenvedő szerkesztő (lévén e kritikai epitetonok fő forrásai a kiadói prospektusok, meg a könyvborítók úgynevezett fülszövegei, melyeknek gyors megtekintése bizonyos fajta kritikusokat mentesíteni szokott a könyv elolvasásától) —, valaki, mondom, elnevezett egyszer ..halk szavú lírikusnak”. Azóta táncolhatok én kurjongatva akár az asztal tetején is: voltam, vagyok, s leszek holtomig, sőt holtom után is (ha akkor még egyáltalán leszek) „halk szavú”. S amennyiben egyegy bírálóm észrevenné, hogy néha kissé emeltebb hangon is beszélek, mi sem egyszerűbb, mint megállapítani, hogy „eltértem a természetemtől” és „szembeszegülök adottságaimmal”. Az ilyesmi azonban csak kivételesen fordul elő: halkságomat többé nemigen sikerül meghazudtolnom. Egy másik ilyen állandó jelzőm a „míves” (mert úgy-ahogy megtanultam a mesterségem alapelemeit), illetve a tárgyra, a versre vonatkoztatva a „mívesen megmunkált”. Mívességemet többé semmiféle felhőszakadás nem moshatja le rólam: míves maradnék akkor is, ha faragatlan sziklákat lökdösnék egymásra. S ha netán eszembe jutna egy halom kavicsot kotorni halomba, most már az is menthetetlenül „mívesen megmunkált” lesz. Prózám pedig — hogy erről is ejtsek egy-két szót — egyszer és mindenkorra „pasztellszínű”, mégha sárkányvérbe mártanám is a tollamat. Témáim viszont, akármiről írok ... De hagyjuk, úgysem lehet ellene tenni. A kritikusok — tisztelet a kivételnek, és „akinek nem inge, ne vegye magára” — rendszerint meggyőzhetetlenek: szilárd és kényelmes elképzelésükben semmilyen meglepetéstől nem hagyják zavartatni magukat. Eszembe jut erről hajdani vérszerződésünk Kolozsvári Grandpierre Emillel. Ő a Franklinnak volt a lektora, én a Révainak, könyveink pedig éppen megfordítva jelentek meg: az övéi a Révainál, az enyéim a Franklinnál. (Legalábbis a Tegnaptól fogva.) Minthogy — ki-ki a maga helyén — mi írtuk a prospektusokat, füliakkor még nyelv- szövegeket, továbbá a könyvek tiszteletpéldányaiba berakott „vascetliket” (rövid, dicsérő bírálatokat, megkímélendő a kritikusokat a fogalmazás kínjaitól és az elolvasás fáradságától), kölcsönösen megfogadtuk, hogy egymást soha nem nevezzük „tehetséges fiatalnak”, s egyáltalán, semmiféle ilyen üres sablont senkiről le nem írunk. Javasolnám e szerződés fölújítását. Kritikáink színvonalának aligha ártana, ha a kritikusok egyszer valamennyien egy szívvel, egy lélekkel megfogadnák, hogy: 1. soha előre gyártott közhelyet nem alkalmaznak többé; 2. ezután előbb olvassák el a könyvet, a fülszöveget pedig egyáltalán nem, vagy legföljebb akkor, ha a hirtelen vérnyomászuhanás, frontátvonulás és egyéb vis maior következtében — erőt vesz rajtuk a krónikus agyvérszegénység, és a könyvről végképp nem jut eszükbe semmi. MIBŐL CSINÁLJÁK A VERSET? Szavakból! — felelte habozás nélkül „a szimbolizmus pápája”, Mallarmé, nem minden kihívás nélkül azoknak a címére, akik makacsul azt hitték (és hiszik), hogy egy vershez (tehát nem egy jó—rossz klapanciához) elég egy jó gondolat, egy nemes szándék vagy egy szép érzelem. A verset azonban nemcsak szavakból csinálják, hanem csöndből is. Ezt ugyan Mallarmé is tudta, legalább olyan jól, mint olasz tanítványa, Ungaretti, aki nem pusztán gyakorolta a dolgot, mint különféle tipográfiai eljárásaival Mallarmé, hanem okosan és világosan meg is magyarázta. Költőknek persze, sosem kellett magyarázni. Nekik ez a szavakkal fölérő, ha úgy tetszik, „funkcionális” csönd ősidőktől fogva benne van a vérükben, a fülükben, a ritmusérzékükben. Kritikusokkal, esztétikusokkal azonban már más a helyzet. Hogy mennyire más, arra a napokban találtam egy minden várakozást fölülmúlóan tanulságos példát abban a kitűnő „dokumentumgyűjteményben”, amelyet a Babitstól kölcsönzött Petőfi koszorúi címmel Csanádi Imre állított össze a költőre vonatkozó versekből, vélekedésekből és vallomásokból. A párját ritkító megnyilatkozásra az adott alkalmat, hogy megjelentek Petőfi Sándor összes költeményei egy kötetben, „Emich úr wei in papírján”, 1847-ben. Az akkor mindössze huszonkét esztendős Greguss Ágost, a budapesti egyetem majdani esztétikaprofesszora, A szépészet alapvonalai és A balladáról című művek jövendőbeli szerzője, fiatalember létére azonnal megérezte, hogy karrierje érdekében hogyan kell állást foglalnia, s ezért indíttatva érezte magát, hogy az évek óta fortyogó vitákban végre is hallassa a hangját: megbírálja az összes költemények egyetlen ívét, és annak tükrében föllebbezést nem tűrően megállapítja, miszerint „Petőfi pediglen poéta nem vala".. Hogy miért érzi magát ,.hivatva” egyetlen ív megbírálására? Mert az ő példányába duplán kötötték be a 14.-et, kifelejtvén a 13-at. Ez a könyvkötői tévedés (ami tehát már korunkat megelőzőleg, és ilyen valóban ritka szép kiállítású könyveknél is elő-előfordult) szerzőnket idétlen gúnyolódásra serkenti, s arra készteti, hogy „az elbeszélt tüneményt (vagyis a kötészeti tévedést) Isten ujjának nézze”, égi intelemnek arra, hogy ne foglalkozzék egyébbel „bírálói bonckését” forgatva, mint azzal a bizonyos kétszer szereplő ívvel. Ez még csak egy becsvágyó ifjú ízetlenkedése, tanulságos folytatása nélkül említést sem érdemelne. Annál inkább az esztétikai süketség díszpéldánya: a folytatás. A szerencsétlen dupla ív „egy költemény végével kezdődik, melynek elejét — mivel az még a 13. ívhez tartozik — nem tartozom tudni”; — itt lát neki kritikusunk a boncolásnak, és mindjárt idézettel kezdi. Idézem én is: „Közönséges költő így nyomatta volna ezen verseket: Már ilyesmit is gondoltam én: / Megverem .. . bírok vele, hisz vén, / De mikor a szemem közé néz, / Minden bátorságom oda vész. — De a mi népköltőnk nem így tesz; ő tudja, hogy varietas delectat, ő tudja, hogy egy hosszabb sor, meg egy rövidebb sor ... igen jól veszik ki magukat, és azért is a külcsínt megadja versének, midőn így nyomatja: „Már ilyesmit is gondoltam / Én. / Megverem .. . bírok vele, hisz / Vén, / De mikor a szemem közé / Néz, / Minden bátorságom oda / Vész.” Ennyi is elég a „külcsinos versből” (melynek Greguss utolsó szakaszát is idézi, de „helynyerés végett csak közönségesen"): minden közepes Petőfi-olvasó ráismer az Ezrivel terem a fán a meggy című és kezdetű, négy szakaszból álló tréfás „első személyben szóló zsánerképre”, mint Horváth János mondta, amely — ugyancsak az ő szavaival —, „egy, egész a kedélyességig őszinte papucshős dala, ki alig várja, hogy veszekedő vén feleségét elvigye az ördög”. Tudjuk, Petőfi egy időben kedvelte ezt a jókedvű karikírozást és formai játékait Pontosabban: ezt a formai játékkal való karikírozást. Mert mi történik, ha elfogadjuk Greguss tanácsát és „közönségesen" írjuk a verset, vagyis megváltoztatjuk tipográfiai, és ezzel ritmikai-zenei képét? Oda a tréfa java-borsa, vége a jókedvű humornak; az egész egyszerre az almanachköltészet helyzetdalainak fakó szintjére süllyed. Eltolódnak a hangsúlyok, helyére zökken a Petőfinél játékosan-csúfondárosan megbontott sorlejtés, és ilyenkor még a ritmika is megváltozhat, mint éppen az Ezrivel terem a fán esetében: a félreérthetetlenül magyaros tagolású sorpár (4—4—1) egybeírva jellegtelen trochaikus sorrá kopik. A külalak tehát nem „külcsínből”, hanem a vers jellegéből, belső törvényei szerint olyan, amilyen. Az előtt a Greguss szerint különcködésből külön írt egy szótagos — és mindig a nyomatékos-tréfás rímet hordozó!ő sor előtt ugyanis egy láthatatlan szünetjel van, ami éppoly szervesen a vershez tartozik, éppannyira „tartalma”, mint magának a kicsúfolt papucshősnek a morgolódása. Mert hiszen éppen ez az, ami a papucshőst kicsúfolja! S ezért kell (kellene) a Petőfi elképzeléséhez hű előadónak ezt a leheletnyi szünetet, ezt a „funkcionális pauzát” jól hangsúlyozva megtartania, s ezzel a magukban semleges rímszavak csattanás rímhumorát kiugratnia. Ez persze, Greguss Ágost számára, teljesen terra, illetve musica incognita volt. Ha nem esik túl a „boncolt” íven, nyilván egybe írhatta volna ő a hasonló tőről fakadt Orbán sorait is, s lett volna az ő „helykímélésében” esetlen jambikus tényközlés: „Komor, mogorva férfiú volt Orbán” a Petőfi bravúros „zenei” jellemzése helyett, és kifogásolta volna A tintásüveg — előadásában ugyancsak erősen kiugratandó — belső, két szótagos rímjátékát is, lapos diákversezetté torzítva ezt az éppen pauzái okán oly bravúros-kesernyés komikai remeklést. Mert akárhogy tönkremegy a vers, sebaj, megspóroltunk — és éppen Petőfitől spóroltak el — egy sornyit a drága velinből. A nevezetes bírálat intelemmel végződik. „Mikor fog Petőfi úr látni? Fejem szerint, igen későn, szívem szerint, minél előbb, mert Petőfiben van lélek, s kár volna elvesznie.” Hogy Gregussban volt-e lélek, nem tudom, elveszni mindenesetre nem veszett el. S mint láttuk, takarékos volt és botfülű, zsebében lapult a marsallbot egy esztétikai katedrára. irodalom 1973.márciusa vasárnapi! Bona Vera rajta