Magyar Hírlap, 1973. szeptember (6. évfolyam, 240-269. szám)

1973-09-01 / 240. szám

Magyar Hírlap__ A magyar felesleges ember A Petőf­ji versek német fordítója A Budapesti Szemle 1857-es év­folyamában érdekes könyv ismer­tetését találjuk. A mű címe: „Dichtungen von A. Petőfi, über­setzt von K. M. Kertbeny”. So­kadik kiadása volt ez egy Német­országban kedvelt Petőfi-fordí­­tásnak. „K. M. Kertbeny” pedig, aki Petőfit az elsők között fordí­­í­totta németre, a magyarosított nevű Karl Maria I Benkert volt,­­ egyike S­árzui kilencedik század furcsa, hóbortos irodalmárainak. Később Jókai emlékezett rá, mint kortársára, a Kisfaludy Társaság Évlapjaiban. A szoba füstölgött a dohánytól A múlt század negyvenes évei­nek derekán, a nyughatatlan Ben­­kert-Kerkeny Pesten, Lisznyai Kálmán, Pákh Albert, Szász Ká­roly és Tompa Mihály baráti tár­saságában forgolódott. Egy bizo­nyos Bakody Tódor vendégszerető házában került a kezébe Petőfi Sándor első, Versek című kötete (1844. november 15-én, Budán je­lent meg, a „Magyar Kir. Egye­tem betűivel”). Olvasgatni kezd­te. Különösen az Ez a világ ami­lyen nagy című vers nyerte el a tetszését. Odafordult a mellette ülő fiatalemberhez. Megkérdez­te: nem ismeri-e véletlenül a köl­temények íróját? A fiatalember ismerte: „Petőfi? Egy lump, aki nem tud okosabbat tenni, mint hogy verseket farag.” Kertbeny — saját bevallása sze­rint — erre védelmezni kezdte a költőt, és hevesen vitába szállt a becsmérlővel. Persze hamarosan kiderült: Petőfivel szólalkozott össze. Ismeretségük továbbra is barát­ságos maradt. „Sokszor látogat­tam meg Petőfit a lakásán" — írja Silhouetten und Reliquien címmel kiadott visszaemlékezéseiben Karl Benkert. „A Ferences téri foga­dóban lakott, melynek sarkán ak­koriban Heckenast Gusztáv kiadó­­hivatala volt . . . Ebben a házban a harmadik emeleten volt Petőfi­nek egy eléggé nagy, de sötét há­lószobája. Egyáltalán nem ked­velte a fényűzést. Az íróasztalon csak Béranger kötete s Csokonai versei voltak. Az egész szoba füs­tölgött a dohánytól, azonban egyébként különleges tisztaság uralkodott... Legtöbbs­zör ma­gyarul beszélgettünk (Kertbeny német anyanyelvű volt), de gyak­ran maga Petőfi kezdett el néme­tül beszélni, elég hiányosan, de gyorsan. Ismerte már Byront, Victor­ Hugót, Shelleyt, Burnsöt, George Sand-t, nem kevésbé Lé­náut, Uhlandot és kiválóan Hei­nét.” 1845 őszén Dux Adolf fordítá­sában Frank Wilmer bécsi Son­­tagsblátterében megjelent Petőfi Lopott ló című költeménye. Kert­beny megszerezte a költőnek, aki örült, sőt azt mondta (legalábbis a hírhozó szerint), hogy németül még jobban hangzik, mint ma­gyarul. Kertben­ ismerte Adolf Duxot. Megkérte Petőfit, egyezzen bele, hogy több versét is lefordít­sa. Az igenlő választ megírta Dux­­nak, aki fölbuzdult, és 1846-ban Bécsben (a Mörschner és Pran­­delnél), 30 oldal terjedelemben könyvecskét adott közre­ „Ge­­ dichte wam­ Alexander Petőfi”. A vállalkozásból baj lett Benkert Károly közben újabb érdekes vállalkozásba fogott. Meg­nyerte Széchenyi István erkölcsi és anyagi támogatását egy folyó­irat — pontosabban: részletekben megjelenő évkönyv — kiadására, amely a magyar kultúrát néme­tül népszerűsíti. A gyorsan megvalósult vállal­kozásból­­ baj lett. A németek azért protestáltak a jámbor szán­dékú „Jahrbuch” ellen, mert nem akartak „a magyar kultúra szol­gái” lenni. A magyarok honfi­büszkeségből nem óhajtották a „német elem” létjogát elismerni a hazai irodalomban. Az évkönyv­szerkesztőről is leszedték a ke­resztvizet, mert „magyar írók közt felnőve, most mégis németnek vallja magát”. A történeti hely­zetet s a nemzeti érzékenysége­ket kellően föl nem mérő Kert­­benyi bűnbánatra indították a bí­rálatok. Rákospalotára vonult vissza, és — meglepő módon — magyar nyelvismeretét kezdte tö­kéletesíteni. 1847 tavaszán újból nekivágott Európának. Bécsből Olaszországba, majd Franciaor­szágba ment. Párizsban bebocsát­­tatást kért (és kapott) irodalmi szalonokba; Heinének szavalt Pe­­tőfi-verseket, de most már nem­csak Adolf Dux, hanem a saját fordításában is. Májusban ért Londonba. A British Museum­­ban alkalmazták, magyar köny­veket és kéziratokat rendezett. Ősszel visszament Németország­ba, hogy nyélbe üsse saját terve­zett Petőfi-fordításkötetének ki­adását. Ajánlója Carlyle volt, a korszak ünnepelt történésze és fi­lozófusa. Német támogatója pe­dig Enseh von Varnhagen, az If­jú Németország mozgalmának patrónusa. 1848 januárjában Ben­kert hirtelen arra kért engedélyt a helytartótanácstól, hogy német családnevét Kertbenyre változ­tassa. (A márciusi forradalom ki­törése Berlinben találta.) Jókai sem volt kegyesebb 1849-ben, Frankfurtban, a Li­terarische Anstaltnál jelent meg (immár magyar nevén) Kertbeny Petőfi-fordításának első „levoná­sa”. Különböző újrakiadásaiból 1866-ig tízezer példány fogyott el. Heinrich Heine lelkes hangú leve­let írt a fordítónak. (A Széchényi Köny­vtár levéltárában őrzik.) „Sok örömben részesített a nekem ajánlott könyvvel. Petőfi oly köl­tő, kihez csak Burns és Béranger hasonlítható. Az ön fordításainak itthon nagy visszhangja támadt.” Lelkesen ügyefogyott munkájá­nak Magyarországon is meglett a „nagy visszhangja”. Válogatott go­rombaságokat vágtak szegény fejéhez „pimasz fordításaiért”. A háborgó Greguss Ágost vitte a prí­met. (Ő egyébként már 1845-ben a Pesti Divatlapban is megvédte a nagy költőt, a Honderű-kör táma­dásaival szemben.) Jókai Mór sem volt kegyesebb a fordítóhoz. Ma­liciózusan úgy vélte: okosabb lett volna, ha Karl Maria Benkert nem Kertbenyre, hanem Kert­­bölkire magyarosította volna a nevét. Bajok támadtak a verskö­tet elé írt életrajzzal is. Kert­beny üngös-gatyás népköltőt csi­nált Petőfiből, aki „halkuló szíve vérébe mártja az ujját, és úgy ír­ja fel fokosa nyelére, hogy: ha­zám”. A késő romantika korában ez a pusztai vadóccá mázolás valami­ként mégiscsak elkerülhetetlen volt. A korabeli német közönség az 1844-ig megjelent versekből amúgy is ilyesféle pusztai képet szerzett Petőfi Sándorról. Érde­mes meghallgatni a perpatvarról Móra Ferenc véleményét, amely Napok, holdak, elmúlt csillagok című kötetében jelent meg. „Kellett ez a vad romantika a német fantáziának. Az a fal, amit Ausztria húzott a Lajtánál, fölért az égig, és a magyar firmamentum nagy csillagképei nem látszottak ki a világba. Petőfi, Arany, Jókai sugárkévéi számára Kertbeny napszámosmunkája vágta az első réseket. Nem, ez a nem egészen szolid, kissé szeleverdi, mindig a magasba néző, de mindig az ingo­­ványokon futkározó lanatikusa a dicsőség holdjának nem volt fe­lesleges embere. Kertbeny 1875 tavaszán— Jókai közbenjárására — telepedett visz­­sza újra a közben Buda-Pestté lett Ofen-Pestre. 1870-ben — a magyar irodalom külföldi népsze­rűsítésében szerzett érdemeiért — az Ifjúsági Petőfi Kör tiszteletbeli tagjává választotta. 1877. január elsején alakult meg a Petőfi Tár­saság, ahol még ő is felolvasott. Előadását németül írta, mert ma­gyar tudását alaposan elhomályo­sította az öregség és a külföldön töltött évtizedek, amikor nem gya­korolhatta második anyanyelvét. „Petőfi és budapesti barátai” — volt a felolvasás címe. Törzs Jenő fordította le magyarra — baráti szívességből — Petőfi Sándor első, legbuzgóbb fordítójának.­ ­ Iszlai Zoltán NYÖVÜNK VILÁGA A támasztható igény követelése Lassan megy a jegykiadás a vasútállomáson, jut idő hirdetmé­nyeket olvasni. Az ilyen köz­tudósítások földerítik az olvasó szívét, mert újra s újra meg tud­nak győzni arról, hogy a szólás­mondás, amely szerint minek egy­szerűen, ha bonyolultan is lehet, változatlan érvényt tükröz ma is ennek viszonylatában, illetve problematikájában. Íme, a MÁV-közlemény: „Az állomáson a menetjegykiadás a vonat indulása előtt 30 perccel követelhető. A menetjegy kiszol­gáltatása iránt támasztható igény 5 perccel a vonat indulása előtt megszűnik. A pénztártól való el­távozás után a fizetett összegre vonatkozó felszólamlásnak nincs helye.” Eltűnődöm a fogalmazás szép­ségén, stílusbeli erején, s látom magam, amint bezörgetek a pénz­tár ablakán: — Jegyet követelek! Követelem, adják ki!! Nyomatékul meg is döngetem az ablakot. Tehetem, hiszen felszólí­tottak rá. S ha már csak néhány perc van hátra, a pénztáros visz­szafelel: — Ne támassza ide igényeit, a kiszolgáltatás megszűnt! Támaszállásomban búsan meg­könnyíteni magam, még csak ar­ra sem nyílik alkalmam, hogy he­lyet keressek felszólamlásomnak. Elolvastatom az idézett hirdet­ményt egy emberrel: — Maga ezt jól érti ? — Kacifántos — válaszolja el­ismerően. De nem érti miért másolom be a noteszembe. Engedjék meg, hogy néhány le­ntéseit vadvirágra lapozzak eb­ben a folyton gazdagodó notesz­ben. Egy „vendéglátóipari főegység­­vezető” a rádióban. — Az utcai italboltokat per ma, per pillanat­nyilag megszüntetni nem lehet. Olyan egységek kelle­g­nek, amelyekben ételszolgáltatási problémákat is eszközölni tudunk. — Mi lenne erre az orvosság? — kérdi a rádióriporter. — Ha egyes boltok vendégeit, te­rületileg szét tudnánk osztani — fejezte be nyilatkozatát a főirá­nyító. Megértem őt, a kocsmahivata­lokban gyakorta osztanak színes ultiképecskéket a vendégek. Nem­csak per ma, hanem per ötven évvel ezelőtt is így volt. Mi sem természetesebb hát, hogy a ven­dégeket is osztani kell, ezúttal te­rületileg. A kőbányai ne rúgjon be az angyalföldi végeken, az óbudainak semmi keresnivalója a Csillebércen, még per pillanat­nyilag sem. Ámbár az is megér­demelné szétosztatását, aki ezt a latin—magyar rövidítést, ezt a per pillanatot, sőt, a per pillanatnyi­­lagot szájára meri venni. Az egy­szerű ma még vagy ebben a pil­lanatban helyett. Egy másik szakember az éttermi árakról ekképp nyilatkozott: mi­nél magasabb árrést kell reali­zálni. Ha jól értettem, minél ma­gasabbra szeretné emelni az ára­kat. Az áremeléseket érinti a MA­VAD túlságosan rövidre szabott közlése is: A vadászonkénti díjat napi 150 Ft-ra emeltük. Azaz felemelték a vadászat árát, na­ponta 150 forintra. Megkérdeztek egy illetkor miért nem mosatják föl a Nagy­­csarnok előtti bejárót. A felelet: Mi a köztisztasági vállalat­tek­ tettünk egy szignalizációs jelzést De hát ez nem más, mint jelző jelzés. Jelzőben is fölöslegesen nagy adag, még ha a vállalat felé integetnek is,vele. A nyírségi is eltanulta a baka­­fántot, ő sem akart elmaradni a korszerű hivatalos stílustól. Me­­zőgazdasági viszonylatban nem mozog kint a terület. Apja még így beszélt: Kora tavasz van, még nem zöldül a mező. Nem nyilatkozott különbül a téeszelnök sem, az árvizet követő újjáépítésről. Húszmillió tégla­egységre van szükség a költség­­vetés területén. Magyarul: a költ­ségvetés húszmillió téglára szól. Egység nélkül. Ezt már szinte fájdalmas volt hallani egy szatymazi gyümölcs­­termelő szájából. Megadta a meg­­bízást ezen a területen a takarék­­pénztár felé. Nem Szatymazról, mint területről volt szó, hanem egy adósság kifizetéséről. De ez még kábítóbb. A magas eszköz­igény lassú forgási sebességet ta­kar — mint egy igazgató mondta a rádióban. Érdekes fizikai jelen­ség: az igény takarja a sebessé­get. Egy másik válalati vezetőt meg­kérdeztek, milyen ajándékkal le­pik meg a nyugdíjasokat. Ő pedig ezt fontoskodta: A praktikum irányába visszük az ajándékozás tárgyát, a külföldiek vonatkozá­sában meg az ellátás lesz az irány. Ha nem átadott volna magyarul szólani, ezt mondhatta volna- A nyugdíjasok célszerű szándékokat kapnak, a külföldieket megven­dégeljük. Noteszemnek alig néhány cse­megéjével kedveskedtem. Az anyau állandóan gazdagodik, gon­doskodnak róla a nyilatkozók.­ Szombathy Viktor e­s­to hétvége­­ 1973. szeptemberi, szombat III. Üdülni, de hol? A nyergükből leszállt kombáj­­nosokat, az aratásban részt vett más embereket hagyomá­nyosan megjutalmazták a szövet­kezeti vezetők, akik persze arra is gondolnak, hogy nem ártana egy-két hétre üdültetni is őket. S nem pusztán őket, hiszen a téesztagság igénye mind erőtel­jesebb a pihenés ilyetén, jól be­vált formája iránt. Illyés Gyula vagy két évtizede verset írt az akkor először, kissé még tétován a Balaton vizébe lépő parasztokról, s való igaz: a mezőgazdaság szocialista átalaku­lása előtt — de még azt köve­tően is jó néhány évig! — vajmi kevéssé gondolhatott üdülésre a parasztember. Úgy is mondhat­nánk, hogy a parasztság egy tör­ténelmi fázissal elmaradt, ha úgy tetszik, kimaradt ebből a folya­matból, sőt a használható kasté­lyok, ha üdülővé lettek, érthető módon SZOT-kezelésbe kerültek. A termelőszövetkezet, gazda­sági, egyszersmind társadalmi szervezet, s ez utóbbinak az égi­sze alá tartozik a szociális és kulturális tennivalók elvégzése, így tehát az üdültetés is szö­vetkezeti feladat, jóllehet az úgy­nevezett téeszkódex semmiféle külön rendelkezést erre nem tar­talmaz. A téesztag nem tagja semmiféle szakszervezetnek, így a forrás a szociális alap lenne, amelynek országosan és hozzáve­tőleg 400 millió forintra rúg az összege, ám ebből levonandó az a 150 millió, amit az öregek se­gélyezésére fordítanak a gazda­ságok. Még 1969-ben úgy foglalt állást a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnöksége, hogy célszerűbb, ha nem apró­­zódik el a pénz, vagyis, ha a szö­vetkezetek — lehetőleg a terü­leti szövetségek kebelében — kö­zösen építenek üdülőket, legalább olyan méretűeket, mint amilyen a százszemélyes debreceni. Ki és, néhány jelentéktelen pró­­­­­­bálkozás után a sárbogárdi, a székesfehérvári és a mohácsi téeszszövetség életre hívott egy bonyolult elnevezésű közös vál­lalkozást, amely Harkányban kívánt gyógyüdülőt építtetni. (Aki hallott valamit például a ta­vasztól késő őszig nyújtott mű­szakokban dolgozó, a nyugdíj-korhatárt gépen soha meg nem érő traktorosok gyomorbántal­­mairól, az el- és fölismeri a g­yógyjelleg létjogosultságát.) Az alapítók befizették a jegyzett részjegyek ötven százalékát, az­tán várták az engedélyt a beru­házáshoz. Sajnos, nem kapták meg, az Országos Tervhivatal el­utasította a tervet. Bizonyára alaposan átgondolt e döntés, nem is kívánnék vele vitatkozni. A beruházási stop indokoltsága tán ennél is kézenfekvőbb volt, jól­lehet köztudott, hogy az idén en­gedélyezték három SZOT-üdülő építésének megkezdését, vagyis az érintett téeszszövetségek bizonyos megkülönböztetést éreznek az említett döntésben. A­z utak és módozatok keresé­­sével, persze, nem hagynak föl a téeszszövetségek; a győri székhelyű Kisalföldi Termelőszö­vetkezetek Területi Szövetségé­nek munkatársával például a mi­nap futottam össze a TOT-ban, ahol éppen üdülésügyben tájéko­zódott. Elmondta, hogy valami­lyen közös alapot szeretnének életre hívni, hogy Hévízen, egye­bütt, legalább lakásokat bérel­hessenek. Néhány nagyobb szö­vetkezet, mint a jánossomorjai önmaga kívánja pihentetni tag­jait, ám a szociális célokra szánt pénzek jobbára szétforgácsoltak. Kivételként előfordul, hogy va­lamely szövetkezetnek sikerült rálelni holmi félmegoldásra, amellyel így is elégedettek a ta­gok. A minap riportsorozatot hal­lottam a Falurádióban a toki Egyetértés Téesz balatonboglári bérelt üdülőjéből. „Mi hiába dol­goztunk, nekünk arra sohasem volt pénzünk, hogy nyaralhas­sunk" — nyilatkozta a mikrofon­ba egy téesztag, hozzátéve, hogy most már időt is tudnak szakítani erre, s a pihenés olcsó, a téesz tetemesen hozzájárul. Igaz, az étkeztetés nem az üdülőben, ha­nem házi kifőzdében történik, ám ez még mindig jobb így, mintha étteremben próbálkozná­nak. Az efféle, bármily szerencsés kísérletek nem fedhetik el a szi­kár tényt: azt, hogy ma nincs szervezett, intézményes üdülte­tés a téesztagság számára, ami­nek aprócska SOS jeleként a mi­nap elküldött egy, a lapban kö­zölt olvasói levelet a TOT elnö­kének a Somogyi Néplap főszer­kesztője. Bizonyos Nagy Józsefné ebben így kesereg: „Férjem ktsz­­tag, ő csak maga üdülhet az OKISZ-üdülőben, s a téeszben pedig, ahol én dolgozom, még a tagok részére sincs biztosítva üdülési lehetőség.” Ma kétségkí­vül ez jellemző még a mezőgaz­dasági szövetkezetekre — aligha lehet érdemben megválaszolni te­hát ezt a levelet, jóllehet csírám­ban és kimondatlanul, de föl­lelni benne egy halvány lehető­séget: mi történnék, ha a három szövetkezeti ágazat összefogna e témakörben? L­ehetetlen nem szólni néhány to­­­­­vábbi akadályról, így a pénz­ügyi természetűekről. Az egyéni üdüléshez a téesz anyagilag nem járulhat hozzá, mert akkor ré­szesedésnek minősül ez a pénz, utazhatna is a parasztember, bár amennyiben a téesz külföldi útra fizet be, ez a pénz sajátos mó­don­ a jövedelemnövekmény-adó alapjává válik. Maradnának a honi túrák, s kétségtelen: akad látnivaló széles e hazában. Ám az ideális mégiscsak az lenne, ha teszem azt a böszörményi téesz­tag valamely vasi téeszüdülőben pihenhetne, és fordítva. Úgy tá­gulhatna tehát honismereti és kulturális horizontja, hogy meg­fáradt teste is regenerálódhatna. Csehszlovákiában, Bulgáriában, az NDK-ban van az agrárszövet­kezeteknek üdülőhálózata, így mód lenne — cserék útján — tátrai, tengerparti pihenésre is, de nincs hol fogadni a külhoni testvér­szervezetek küldötteit. Még az olasz parasztszövetség is fölaján­lotta e szisztémát: Szicíliában nyaralhatna-telelhetne a magyar téesztag, ám hová tegyék az olasz parasztembert ?! Nem megy máról holnapra, ám a jövedelmek kiegyenlítődése után­­ az ebbéli fölzárkózás mind sürgetőbb. Keresztényi Nándor

Next