Magyar Hírlap, 1973. szeptember (6. évfolyam, 240-269. szám)
1973-09-01 / 240. szám
Magyar Hírlap__ A magyar felesleges ember A Petőfji versek német fordítója A Budapesti Szemle 1857-es évfolyamában érdekes könyv ismertetését találjuk. A mű címe: „Dichtungen von A. Petőfi, übersetzt von K. M. Kertbeny”. Sokadik kiadása volt ez egy Németországban kedvelt Petőfi-fordításnak. „K. M. Kertbeny” pedig, aki Petőfit az elsők között fordíította németre, a magyarosított nevű Karl Maria I Benkert volt, egyike Sárzui kilencedik század furcsa, hóbortos irodalmárainak. Később Jókai emlékezett rá, mint kortársára, a Kisfaludy Társaság Évlapjaiban. A szoba füstölgött a dohánytól A múlt század negyvenes éveinek derekán, a nyughatatlan Benkert-Kerkeny Pesten, Lisznyai Kálmán, Pákh Albert, Szász Károly és Tompa Mihály baráti társaságában forgolódott. Egy bizonyos Bakody Tódor vendégszerető házában került a kezébe Petőfi Sándor első, Versek című kötete (1844. november 15-én, Budán jelent meg, a „Magyar Kir. Egyetem betűivel”). Olvasgatni kezdte. Különösen az Ez a világ amilyen nagy című vers nyerte el a tetszését. Odafordult a mellette ülő fiatalemberhez. Megkérdezte: nem ismeri-e véletlenül a költemények íróját? A fiatalember ismerte: „Petőfi? Egy lump, aki nem tud okosabbat tenni, mint hogy verseket farag.” Kertbeny — saját bevallása szerint — erre védelmezni kezdte a költőt, és hevesen vitába szállt a becsmérlővel. Persze hamarosan kiderült: Petőfivel szólalkozott össze. Ismeretségük továbbra is barátságos maradt. „Sokszor látogattam meg Petőfit a lakásán" — írja Silhouetten und Reliquien címmel kiadott visszaemlékezéseiben Karl Benkert. „A Ferences téri fogadóban lakott, melynek sarkán akkoriban Heckenast Gusztáv kiadóhivatala volt . . . Ebben a házban a harmadik emeleten volt Petőfinek egy eléggé nagy, de sötét hálószobája. Egyáltalán nem kedvelte a fényűzést. Az íróasztalon csak Béranger kötete s Csokonai versei voltak. Az egész szoba füstölgött a dohánytól, azonban egyébként különleges tisztaság uralkodott... Legtöbbször magyarul beszélgettünk (Kertbeny német anyanyelvű volt), de gyakran maga Petőfi kezdett el németül beszélni, elég hiányosan, de gyorsan. Ismerte már Byront, Victor Hugót, Shelleyt, Burnsöt, George Sand-t, nem kevésbé Lénáut, Uhlandot és kiválóan Heinét.” 1845 őszén Dux Adolf fordításában Frank Wilmer bécsi Sontagsblátterében megjelent Petőfi Lopott ló című költeménye. Kertbeny megszerezte a költőnek, aki örült, sőt azt mondta (legalábbis a hírhozó szerint), hogy németül még jobban hangzik, mint magyarul. Kertben ismerte Adolf Duxot. Megkérte Petőfit, egyezzen bele, hogy több versét is lefordítsa. Az igenlő választ megírta Duxnak, aki fölbuzdult, és 1846-ban Bécsben (a Mörschner és Prandelnél), 30 oldal terjedelemben könyvecskét adott közre „Ge dichte wam Alexander Petőfi”. A vállalkozásból baj lett Benkert Károly közben újabb érdekes vállalkozásba fogott. Megnyerte Széchenyi István erkölcsi és anyagi támogatását egy folyóirat — pontosabban: részletekben megjelenő évkönyv — kiadására, amely a magyar kultúrát németül népszerűsíti. A gyorsan megvalósult vállalkozásból baj lett. A németek azért protestáltak a jámbor szándékú „Jahrbuch” ellen, mert nem akartak „a magyar kultúra szolgái” lenni. A magyarok honfibüszkeségből nem óhajtották a „német elem” létjogát elismerni a hazai irodalomban. Az évkönyvszerkesztőről is leszedték a keresztvizet, mert „magyar írók közt felnőve, most mégis németnek vallja magát”. A történeti helyzetet s a nemzeti érzékenységeket kellően föl nem mérő Kertbenyi bűnbánatra indították a bírálatok. Rákospalotára vonult vissza, és — meglepő módon — magyar nyelvismeretét kezdte tökéletesíteni. 1847 tavaszán újból nekivágott Európának. Bécsből Olaszországba, majd Franciaországba ment. Párizsban bebocsáttatást kért (és kapott) irodalmi szalonokba; Heinének szavalt Petőfi-verseket, de most már nemcsak Adolf Dux, hanem a saját fordításában is. Májusban ért Londonba. A British Museumban alkalmazták, magyar könyveket és kéziratokat rendezett. Ősszel visszament Németországba, hogy nyélbe üsse saját tervezett Petőfi-fordításkötetének kiadását. Ajánlója Carlyle volt, a korszak ünnepelt történésze és filozófusa. Német támogatója pedig Enseh von Varnhagen, az Ifjú Németország mozgalmának patrónusa. 1848 januárjában Benkert hirtelen arra kért engedélyt a helytartótanácstól, hogy német családnevét Kertbenyre változtassa. (A márciusi forradalom kitörése Berlinben találta.) Jókai sem volt kegyesebb 1849-ben, Frankfurtban, a Literarische Anstaltnál jelent meg (immár magyar nevén) Kertbeny Petőfi-fordításának első „levonása”. Különböző újrakiadásaiból 1866-ig tízezer példány fogyott el. Heinrich Heine lelkes hangú levelet írt a fordítónak. (A Széchényi Könyvtár levéltárában őrzik.) „Sok örömben részesített a nekem ajánlott könyvvel. Petőfi oly költő, kihez csak Burns és Béranger hasonlítható. Az ön fordításainak itthon nagy visszhangja támadt.” Lelkesen ügyefogyott munkájának Magyarországon is meglett a „nagy visszhangja”. Válogatott gorombaságokat vágtak szegény fejéhez „pimasz fordításaiért”. A háborgó Greguss Ágost vitte a prímet. (Ő egyébként már 1845-ben a Pesti Divatlapban is megvédte a nagy költőt, a Honderű-kör támadásaival szemben.) Jókai Mór sem volt kegyesebb a fordítóhoz. Maliciózusan úgy vélte: okosabb lett volna, ha Karl Maria Benkert nem Kertbenyre, hanem Kertbölkire magyarosította volna a nevét. Bajok támadtak a verskötet elé írt életrajzzal is. Kertbeny üngös-gatyás népköltőt csinált Petőfiből, aki „halkuló szíve vérébe mártja az ujját, és úgy írja fel fokosa nyelére, hogy: hazám”. A késő romantika korában ez a pusztai vadóccá mázolás valamiként mégiscsak elkerülhetetlen volt. A korabeli német közönség az 1844-ig megjelent versekből amúgy is ilyesféle pusztai képet szerzett Petőfi Sándorról. Érdemes meghallgatni a perpatvarról Móra Ferenc véleményét, amely Napok, holdak, elmúlt csillagok című kötetében jelent meg. „Kellett ez a vad romantika a német fantáziának. Az a fal, amit Ausztria húzott a Lajtánál, fölért az égig, és a magyar firmamentum nagy csillagképei nem látszottak ki a világba. Petőfi, Arany, Jókai sugárkévéi számára Kertbeny napszámosmunkája vágta az első réseket. Nem, ez a nem egészen szolid, kissé szeleverdi, mindig a magasba néző, de mindig az ingoványokon futkározó lanatikusa a dicsőség holdjának nem volt felesleges embere. Kertbeny 1875 tavaszán— Jókai közbenjárására — telepedett viszsza újra a közben Buda-Pestté lett Ofen-Pestre. 1870-ben — a magyar irodalom külföldi népszerűsítésében szerzett érdemeiért — az Ifjúsági Petőfi Kör tiszteletbeli tagjává választotta. 1877. január elsején alakult meg a Petőfi Társaság, ahol még ő is felolvasott. Előadását németül írta, mert magyar tudását alaposan elhomályosította az öregség és a külföldön töltött évtizedek, amikor nem gyakorolhatta második anyanyelvét. „Petőfi és budapesti barátai” — volt a felolvasás címe. Törzs Jenő fordította le magyarra — baráti szívességből — Petőfi Sándor első, legbuzgóbb fordítójának. Iszlai Zoltán NYÖVÜNK VILÁGA A támasztható igény követelése Lassan megy a jegykiadás a vasútállomáson, jut idő hirdetményeket olvasni. Az ilyen köztudósítások földerítik az olvasó szívét, mert újra s újra meg tudnak győzni arról, hogy a szólásmondás, amely szerint minek egyszerűen, ha bonyolultan is lehet, változatlan érvényt tükröz ma is ennek viszonylatában, illetve problematikájában. Íme, a MÁV-közlemény: „Az állomáson a menetjegykiadás a vonat indulása előtt 30 perccel követelhető. A menetjegy kiszolgáltatása iránt támasztható igény 5 perccel a vonat indulása előtt megszűnik. A pénztártól való eltávozás után a fizetett összegre vonatkozó felszólamlásnak nincs helye.” Eltűnődöm a fogalmazás szépségén, stílusbeli erején, s látom magam, amint bezörgetek a pénztár ablakán: — Jegyet követelek! Követelem, adják ki!! Nyomatékul meg is döngetem az ablakot. Tehetem, hiszen felszólítottak rá. S ha már csak néhány perc van hátra, a pénztáros viszszafelel: — Ne támassza ide igényeit, a kiszolgáltatás megszűnt! Támaszállásomban búsan megkönnyíteni magam, még csak arra sem nyílik alkalmam, hogy helyet keressek felszólamlásomnak. Elolvastatom az idézett hirdetményt egy emberrel: — Maga ezt jól érti ? — Kacifántos — válaszolja elismerően. De nem érti miért másolom be a noteszembe. Engedjék meg, hogy néhány lentéseit vadvirágra lapozzak ebben a folyton gazdagodó noteszben. Egy „vendéglátóipari főegységvezető” a rádióban. — Az utcai italboltokat per ma, per pillanatnyilag megszüntetni nem lehet. Olyan egységek kellegnek, amelyekben ételszolgáltatási problémákat is eszközölni tudunk. — Mi lenne erre az orvosság? — kérdi a rádióriporter. — Ha egyes boltok vendégeit, területileg szét tudnánk osztani — fejezte be nyilatkozatát a főirányító. Megértem őt, a kocsmahivatalokban gyakorta osztanak színes ultiképecskéket a vendégek. Nemcsak per ma, hanem per ötven évvel ezelőtt is így volt. Mi sem természetesebb hát, hogy a vendégeket is osztani kell, ezúttal területileg. A kőbányai ne rúgjon be az angyalföldi végeken, az óbudainak semmi keresnivalója a Csillebércen, még per pillanatnyilag sem. Ámbár az is megérdemelné szétosztatását, aki ezt a latin—magyar rövidítést, ezt a per pillanatot, sőt, a per pillanatnyilagot szájára meri venni. Az egyszerű ma még vagy ebben a pillanatban helyett. Egy másik szakember az éttermi árakról ekképp nyilatkozott: minél magasabb árrést kell realizálni. Ha jól értettem, minél magasabbra szeretné emelni az árakat. Az áremeléseket érinti a MAVAD túlságosan rövidre szabott közlése is: A vadászonkénti díjat napi 150 Ft-ra emeltük. Azaz felemelték a vadászat árát, naponta 150 forintra. Megkérdeztek egy illetkor miért nem mosatják föl a Nagycsarnok előtti bejárót. A felelet: Mi a köztisztasági vállalattek tettünk egy szignalizációs jelzést De hát ez nem más, mint jelző jelzés. Jelzőben is fölöslegesen nagy adag, még ha a vállalat felé integetnek is,vele. A nyírségi is eltanulta a bakafántot, ő sem akart elmaradni a korszerű hivatalos stílustól. Mezőgazdasági viszonylatban nem mozog kint a terület. Apja még így beszélt: Kora tavasz van, még nem zöldül a mező. Nem nyilatkozott különbül a téeszelnök sem, az árvizet követő újjáépítésről. Húszmillió téglaegységre van szükség a költségvetés területén. Magyarul: a költségvetés húszmillió téglára szól. Egység nélkül. Ezt már szinte fájdalmas volt hallani egy szatymazi gyümölcstermelő szájából. Megadta a megbízást ezen a területen a takarékpénztár felé. Nem Szatymazról, mint területről volt szó, hanem egy adósság kifizetéséről. De ez még kábítóbb. A magas eszközigény lassú forgási sebességet takar — mint egy igazgató mondta a rádióban. Érdekes fizikai jelenség: az igény takarja a sebességet. Egy másik válalati vezetőt megkérdeztek, milyen ajándékkal lepik meg a nyugdíjasokat. Ő pedig ezt fontoskodta: A praktikum irányába visszük az ajándékozás tárgyát, a külföldiek vonatkozásában meg az ellátás lesz az irány. Ha nem átadott volna magyarul szólani, ezt mondhatta volna- A nyugdíjasok célszerű szándékokat kapnak, a külföldieket megvendégeljük. Noteszemnek alig néhány csemegéjével kedveskedtem. Az anyau állandóan gazdagodik, gondoskodnak róla a nyilatkozók. Szombathy Viktor esto hétvége 1973. szeptemberi, szombat III. Üdülni, de hol? A nyergükből leszállt kombájnosokat, az aratásban részt vett más embereket hagyományosan megjutalmazták a szövetkezeti vezetők, akik persze arra is gondolnak, hogy nem ártana egy-két hétre üdültetni is őket. S nem pusztán őket, hiszen a téesztagság igénye mind erőteljesebb a pihenés ilyetén, jól bevált formája iránt. Illyés Gyula vagy két évtizede verset írt az akkor először, kissé még tétován a Balaton vizébe lépő parasztokról, s való igaz: a mezőgazdaság szocialista átalakulása előtt — de még azt követően is jó néhány évig! — vajmi kevéssé gondolhatott üdülésre a parasztember. Úgy is mondhatnánk, hogy a parasztság egy történelmi fázissal elmaradt, ha úgy tetszik, kimaradt ebből a folyamatból, sőt a használható kastélyok, ha üdülővé lettek, érthető módon SZOT-kezelésbe kerültek. A termelőszövetkezet, gazdasági, egyszersmind társadalmi szervezet, s ez utóbbinak az égisze alá tartozik a szociális és kulturális tennivalók elvégzése, így tehát az üdültetés is szövetkezeti feladat, jóllehet az úgynevezett téeszkódex semmiféle külön rendelkezést erre nem tartalmaz. A téesztag nem tagja semmiféle szakszervezetnek, így a forrás a szociális alap lenne, amelynek országosan és hozzávetőleg 400 millió forintra rúg az összege, ám ebből levonandó az a 150 millió, amit az öregek segélyezésére fordítanak a gazdaságok. Még 1969-ben úgy foglalt állást a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnöksége, hogy célszerűbb, ha nem aprózódik el a pénz, vagyis, ha a szövetkezetek — lehetőleg a területi szövetségek kebelében — közösen építenek üdülőket, legalább olyan méretűeket, mint amilyen a százszemélyes debreceni. Ki és, néhány jelentéktelen próbálkozás után a sárbogárdi, a székesfehérvári és a mohácsi téeszszövetség életre hívott egy bonyolult elnevezésű közös vállalkozást, amely Harkányban kívánt gyógyüdülőt építtetni. (Aki hallott valamit például a tavasztól késő őszig nyújtott műszakokban dolgozó, a nyugdíj-korhatárt gépen soha meg nem érő traktorosok gyomorbántalmairól, az el- és fölismeri a gyógyjelleg létjogosultságát.) Az alapítók befizették a jegyzett részjegyek ötven százalékát, aztán várták az engedélyt a beruházáshoz. Sajnos, nem kapták meg, az Országos Tervhivatal elutasította a tervet. Bizonyára alaposan átgondolt e döntés, nem is kívánnék vele vitatkozni. A beruházási stop indokoltsága tán ennél is kézenfekvőbb volt, jóllehet köztudott, hogy az idén engedélyezték három SZOT-üdülő építésének megkezdését, vagyis az érintett téeszszövetségek bizonyos megkülönböztetést éreznek az említett döntésben. Az utak és módozatok keresésével, persze, nem hagynak föl a téeszszövetségek; a győri székhelyű Kisalföldi Termelőszövetkezetek Területi Szövetségének munkatársával például a minap futottam össze a TOT-ban, ahol éppen üdülésügyben tájékozódott. Elmondta, hogy valamilyen közös alapot szeretnének életre hívni, hogy Hévízen, egyebütt, legalább lakásokat bérelhessenek. Néhány nagyobb szövetkezet, mint a jánossomorjai önmaga kívánja pihentetni tagjait, ám a szociális célokra szánt pénzek jobbára szétforgácsoltak. Kivételként előfordul, hogy valamely szövetkezetnek sikerült rálelni holmi félmegoldásra, amellyel így is elégedettek a tagok. A minap riportsorozatot hallottam a Falurádióban a toki Egyetértés Téesz balatonboglári bérelt üdülőjéből. „Mi hiába dolgoztunk, nekünk arra sohasem volt pénzünk, hogy nyaralhassunk" — nyilatkozta a mikrofonba egy téesztag, hozzátéve, hogy most már időt is tudnak szakítani erre, s a pihenés olcsó, a téesz tetemesen hozzájárul. Igaz, az étkeztetés nem az üdülőben, hanem házi kifőzdében történik, ám ez még mindig jobb így, mintha étteremben próbálkoznának. Az efféle, bármily szerencsés kísérletek nem fedhetik el a szikár tényt: azt, hogy ma nincs szervezett, intézményes üdültetés a téesztagság számára, aminek aprócska SOS jeleként a minap elküldött egy, a lapban közölt olvasói levelet a TOT elnökének a Somogyi Néplap főszerkesztője. Bizonyos Nagy Józsefné ebben így kesereg: „Férjem ktsztag, ő csak maga üdülhet az OKISZ-üdülőben, s a téeszben pedig, ahol én dolgozom, még a tagok részére sincs biztosítva üdülési lehetőség.” Ma kétségkívül ez jellemző még a mezőgazdasági szövetkezetekre — aligha lehet érdemben megválaszolni tehát ezt a levelet, jóllehet csírámban és kimondatlanul, de föllelni benne egy halvány lehetőséget: mi történnék, ha a három szövetkezeti ágazat összefogna e témakörben? Lehetetlen nem szólni néhány további akadályról, így a pénzügyi természetűekről. Az egyéni üdüléshez a téesz anyagilag nem járulhat hozzá, mert akkor részesedésnek minősül ez a pénz, utazhatna is a parasztember, bár amennyiben a téesz külföldi útra fizet be, ez a pénz sajátos módon a jövedelemnövekmény-adó alapjává válik. Maradnának a honi túrák, s kétségtelen: akad látnivaló széles e hazában. Ám az ideális mégiscsak az lenne, ha teszem azt a böszörményi téesztag valamely vasi téeszüdülőben pihenhetne, és fordítva. Úgy tágulhatna tehát honismereti és kulturális horizontja, hogy megfáradt teste is regenerálódhatna. Csehszlovákiában, Bulgáriában, az NDK-ban van az agrárszövetkezeteknek üdülőhálózata, így mód lenne — cserék útján — tátrai, tengerparti pihenésre is, de nincs hol fogadni a külhoni testvérszervezetek küldötteit. Még az olasz parasztszövetség is fölajánlotta e szisztémát: Szicíliában nyaralhatna-telelhetne a magyar téesztag, ám hová tegyék az olasz parasztembert ?! Nem megy máról holnapra, ám a jövedelmek kiegyenlítődése után az ebbéli fölzárkózás mind sürgetőbb. Keresztényi Nándor