Magyar Hírlap, 1973. szeptember (6. évfolyam, 240-269. szám)
1973-09-18 / 257. szám
6 1973. SZEPTEMBER 18. KEDD____________________KULTÚRA-MŰVÉSZET_________________________HIJOYOR KIRLGP Tévénapló ---------/ Lengyel vendégrendező dolgozik jk * a rádió XIV-es stúdiójában: Dab- 1 V» rowski Zdzistaw. * , jtf— A technikai he \ »( fjy^égben ül, mellettea tol- JLAVMnács — bent, a stúdióban Tímár Béla és Benkő Pé V tér. Dabrowski magyaráz, a tolmács fordít. Tímár mondja a magyar szöveget. Nem jó. A rendező ismét mondja, a tolmács újra fordít — megint nem jó. Dabrowski felugrik, beszalad a stúdióba és lengyelül „előjátszik”. — Aha! így már világos! — mondja Timár, mert bár lengyelül nem sokat ért, a ritmus és a gesztusok mindennél beszédesebbek. Újra mondja a szöveget, a rendező elégedetten bólogat. — Egészen más a magyar rádió munkastílusa, mint a miénk — mondja Dabrowski később a feketekávé mellett. Nálunk sokkal kevesebb az idő az előkészületekhez, tehát több az improvizáció, aminek egyébként megvannak a maga értékei. Az időhiány érdekes módon jellegzetesen lengyel hangjátékrendezési stílust alakított ki, amely a rögtönzésen alapul. De azért most, a Magyar Rádió ifjúsági Láttuk—hallottuk osztályának vendégeként — lengyel stílus ide vagy oda —, szeretném kihasználni a lehetőséget, hogy van időm az elmélyülésre, a csiszolásra is. — Dabrowskinak óriási a fantáziája — mondja Tímár Béla. — És mint vérbeli rádiós rendező az akusztikai lehetőségeket akarja a végsőkig kihasználni. El tudja játszani például, hogy valaki borotválkozás közben beszél: nem evés, pipázás, bajuszigazítás — hanem összetéveszthetetlenül éppen borotválkozás közben. Mi is éreztük, hogy élvezettel használja ki a viszonylag hosszabb felvételi időt. A jeleneteket ízekre szedte, minden egyes mozzanatot lélektanilag is elemzett — a főiskolai helyzetgyakorlatokon éreztem magam ... A televízió kéthetenként jelentkező kulturális híradójában, a Tékában Korányi Tamásasztala a könyvimertetés-könyvkritika. A műsoridőből mindössze 5—6 perc áll a rendelkezésére — hogyan válogat az óriási anyagból? S főleg: hogyan egyeztethető össze a propaganda a könyvkritikával? A könyvvilág ismertetői és a kiadók propagandaanyaga alapján válogatok. Természetesen jóval több könyvet olvasok el, mint ahányat ismertetek. A munka legfontosabb része a szelekció, ez oldja fel a második kérdésben rejlő dilemmát is: egy könyv puszta megemlítése a híradóban — pozitív előjelű kritika. Minden műsorban egy könyvvel kiemelten is, interjú formájában foglalkozunk. Legtöbbször első könyves, fiatal írót szólaltatunk meg, hiszen — bár ezt kevesen tudják — a Téka az ifjúsági osztály műsorai Elkészült a Csongor és Tünde rádióváltozata, amelyet a Budapesti Művészeti Hetek során hallhatunk majd. A rendező: Gál István. — A mű alapmotívuma a vándorlás, tehát örökös helyváltoztatás — a sztereo megoldás kitűnő eszköznek bizonyult ennek érzékeltetésére. Arra törekedtem, hogy egy minden szempontból rádiós Csongor és Tündét rendezzek. Vörösmarty játéka az én felfogásom szerint is tulajdonképpen a magyar népmese; lehántottuk hát róla a ráragasztott barokkos cikornyákat, s a ma már hagyományossá vált Weiner Leó-muzsika helyett most a modernebb Farkas Ferencet választottuk kísérőzenének. Úgy érzem, a népköltészet és a legmodernebb zene jól megfér egymással... A rádiós ügyelő a felvételek előkészítéséért és zavartalan lebonyolításáért felelős: stúdiót foglal, elintézi, hogy a felvételre minden kellék a helyén legyen, gondoskodik a statisztériáról, ha egy szereplő késik, tudja, hol kell keresni. Bódogh Pál négy éve végzi ezt a munkát a Rádióban. — Szerencsém volt: Zsolt Istvántól, a Nemzeti Színház főügyelőjétől tanulhattam a szakmát. Nagyon szeretem a munkámat, de ezt másként nem is lehet csinálni. Egy ügyelő akkor „jó”, ha a rendezőnek kizárólag a művészi munkával kell törődnie. Az egyeztetés-lebonyolítás olyan, mint egy izgalmas kirakósjáték. Szeretem a színészeket, de hogy igazából milyen nehéz dolguk van, arra akkor döbbentem rá, amikor egyszer a Nemzetiben be kellett ugranom Szacsvay helyett egy mondat erejéig. Kicsit hasonlítok rá, belebújtattak a ruhájába, sose hittem volna, hogy ilyen nehéz színpadon megszólalni. Kamocsay Ildikó Mit őriz a filmszalag? SZÍNÉSZMÚZEUM. Egyre kevesebben vannak, akik még színpadról ismerik Jávor Pált, s akik látták is egykor színpadon, azok emlékezetében is, könynyen lehet, „a Pali”, a mindenki kedvence, aki valamennyi filmszerepében szakasztott olyan tudott lenni, amilyennek a közönség a szerepet elképzelte, elhomályosítja az igazi nagy színésszé érő Jávor Pált, azt, aki Shakespeare-t, Moliére-t, Ibsent is győzte drámai erővel, belső hittel. Igen, a filmek Palija, akiről annyi nosztalgiával szokás szólni; a Pali, aki leugrik lováról, s odaveti lovászának a kantárt, a Pali, aki frakkban, vakító fogsorral, fényesre simított hajjal mosolyog, a Pali, aki finoman összecsattintja lakkcsizmás bokáját, akinek a cigány a füléhez tartja a hegedűt; a Pali, aki csak egyetlenegyszer, Dankó Pistaként halt meg a filmszalagon, egyetlenegyszer elárulva, hogy a mesterien megformált színészi közhelyek sziporkázó varázslata mögött valami más, valami több, igazi dráma érik benne. Magam is azok közé tartozom, akik csak a celluloid szalagról ismerik Jávor Pált, ezért is tekintettem várakozással a Bános Tibor forgatókönyve szerint, Csenterics Ágnes szerkesztésében és rendezésében készülő Színészmúzeum első adása elé; a műsort nézve azonban egyre erősebb hiányérzet fogalmazódott meg bennem. Megszólaltak az egykori pályatársak, színészkollégák; Bilicsi Tivadar, id. Hegedűs Tibor, Neményi Lili, Makay Margit, Várkonyi Zoltán, Bárdi György, de zömmel ők is csak „a Palira” emlékeztek, vagy egy-egy megkapó, kedves anekdotát idéztek, egy-egy pillanatképet a színészről, aki igaz ember volt. Nem hallottunk viszont az emberről, aki igaz színész volt. Pedig hallhattunk volna. A műsor készítői, nem egészen meggyőző módon, egy pályája kezdetén álló, ifjú színészt választottak műsorvezetőül, s Faráay István kedvesen, oldottan, természetesen játszotta el a „szerepet”, amit nyilvánvalóan nem maga írt magának. Csakhogy ellentmondásos szerepe kérdőjeleit így sem tüntethette el. Előbb arról szólt, sosem láthatta Jávort, majd mégis, mondhatnánk, személyes odaadással tolmácsolta mindazt a nosztalgiát, mesés illúziót, amit „a Pali” emléke az idősebb nemzedékekben felidézhet. De tehetett-e mást? Bános Tibor előzetes nyilatkozatában utalt rá, hogy a havonta jelentkező Színészmúzeum nem afféle kegyeletes, nosztalgiákat ébresztő eseménykrónika kíván lenni, hanem élő, mozgó, gondolatokat ébresztő színház-, illetve színészettörténeti sorozat. Nos, anélkül, hogy tagadnánk, felfedezhettünk Jávor Pál színészpályájának vallatásában is valamit ebből az igényből, a műsor mégis elszalasztotta igazi lehetőségeit, túlságosan kötődött a celluloid szalagra rögzített „Pali” mítoszához, s meg sem kísérelte, hogy reális — alkalmasint akár értően kritikus — értékelést adjon a magyar színészet e kimagasló alakjáról. Hogy pontosan hogyan és miért történt ez? Hosszan töprenghetnénk rajta. Talán attól óvakodtak e különben nagyszerű és ’Hasznosnak ígérkező vállalkozás gazdái, nehogy megsértsék az idősebb nézők érzékenységét? Vagy nem merték vállalni annak a kockázatát, hogy túlságosan „elrugaszkodjanak” a dokumentumoktól, a szalagra rögzített szerepektől? A Színészmúzeum induló sorozat, s így az elkövetkező adások szempontjából is lényeges, hasznos lehet e kérdés tisztázása. A filmszalagok korántsem mindig azt őrizték meg az elmúlt évtizedek színésznagyságairól, ami bennük, művészetükben, fejlődésükben a legfontosabb volt, ami az igazi örökség, amiért érdemes felidézni alakjukat. S megfontolandó ez akkor is, ha a Színészmúzeum televíziós sorozatához kétségkívül az adta a „gyakorlati” ihletet, hogy a filmarchívumból ismét új életre támadjon a régi idők mozija. Thurzó Gábor, aki néhány esztendeje ragyogó kis esszében vázolta fel Jávor Pál színészi pályáját, azt írja, meg kellene semmisíteni azokat a régi filmeket: az emlékezet többet őriz meg belőle. Jóllehet, ez az ítélet túl szigorú, annyi bizonyos, az igazi Jávor Pállal szemben méltatlan és igazságtalan, amikor csupán „a Palira” emlékezünk. BRUMMOGÓ ÉS DINNYE. Jávor Pál egykori filmszerepeit csupán celluloid szalag őrzi, mai színészeink ennél már jelentősen kedvezőbb helyzetben vannak. Nemcsak azért, mert napjainkban több film készül, s fejlettebb technikával, hanem, mert a televíziós képmagnó hovatovább minden színházi előadásunkat is megörökíti. Kérdés természetesen, hogy ez a megörökítés milyen „távra” szól; gyakori eset ugyanis, hogy raktározási gondok és más technikai okok miatt az adás — esetleg egy-két ismétlés — után a szalagot le is törlik. Egyik színigazgatónk tette szóvá nemrég, a Pécsi Sándoremlékműsorral kapcsolatban, hogy furcsamód, Pécsi színházi szerepeiből, melyeket az utóbbi években kivétel nélkül láthattunk a televízióban, alig maradt fenn valami az utókornak. Pedig egy-egy élő színházi felvétel sok mindenről tudósít: nemcsak színészeti, színháztörténeti dokumentum, de rögzíti a közönség reagálását, a nézőtér atmoszféráját is. Vasárnap délelőtt a Bartók Színház előadását láthattuk felvételről, Novogorucki és Orlov mesejátékát, Brummogó és dinnye, avagy A talpraállt egyes címmel, s most nem is kívánunk kitérni Kátya, Misa és a csínytevésre mindig kész Petya fantasztikus kalandsorozatára, melyet nagy sikerrel, zsúfolt háza-e előtt játszott a színház, magát az előadást sem kívánjuk külön méltatni, hisz annak idején már megjelentek a lapokban a kritikák; elegendő talán csak utalnunk rá, hogy a színészek nagy kedvvel, lendülettel, igazán szívvel-lélekkel „vitték” az előadást. S főként utalnunk kell arra az eleven kapcsolatra, arra a mind intenzívebb áramkörre, mely az előadás folyamán a színpad és a nézőtér között kibontakozott, mely érezhetően percről percre, mondhatnánk, újabb s újabb ihletet adott a színészeknek, s amely igazi élménnyé tette ezt a vasárnap délelőttöt, azt hiszem, nemcsak az ifjú nézők számára. őszintén sajnálnánk, ha a Brummogó és dinnye felvételét nem őrizné meg a tévé archívuma; a szép, kedves, lendületes színészi játék ellenére is elsősorban nem színészeti szempontból, hanem a legifjabb színházi közönség spontán viselkedése, aktív együttjátszása, kirobbanó indulatai miatt. Sok szó esik és sok vita folyik manapság arról, hogy a színház létjogosultsága — a film és a televízió korában — mindenekelőtt az intenzív, közvetlen színész-néző kapcsolatban rejlik sok szakmai spekuláció, igazi és álkísérlet is született már e kapcsolat mélyítésére, „megjavítására”. Ez a Bartók színházbeli felvétel nemcsak érdekes tanulságokat kínál ebből a szempontból, hanem egyúttal dokumentum is; dokumentum arról, hogy a holnap nézői hogyan ültek, hogyan viselkedtek ma a színházban, mit jelentett nekik a játék. És figyelmeztetés is: a színházi alkotók csakúgy, mint más művészeti ágak elhivatottjai, nem feledkezhetnek meg a gyerekközönség őszinte nyitottságáról, melylyel a művészet iránt viseltetik. Jelentős részben rajtunk múlik, hogy felnőtt közönségként is hasonlóképpen ül-e be a nézőtérre. TANÁCSKOZÁS A MŰVÉSZETI NEVELÉSRŐL. Ezt a kérdést vetette fel Osgyáni Csaba riportfilmje is, mely a Művészeti Nevelés Világtanácsának budapesti második regionális kongresszusán készült, ahol Európa, Afrika, Amerika és a Közel-Kelet rajzpedagógusai találkoztak, s vitatták meg a vizuális nevelés időszerű kérdéseit. Az INSEA ’73 című filmet a Pedagógusok fóruma adásidejében sugározták, maga a riport azonban, akárcsak a tanácskozás, túlnőtt szűkebb értelemben vett szakmai keretein. A film nem egyszerűen a kongresszusról szólt, inkább az egyes pedagógiai kísérletekbe kívánt bepillantást nyújtani, hasonló tanulsággal, mint az imént említett színházi közvetítés, rámutatva, milyen hatalmas lehetőségek állnak a művészetpedagógia előtt a gyermekek vizuális fantáziájának kibontakoztatásában A TELEVÍZIÓ KABARÉSZÍNHÁZA. A szombat esti kabarét szintén színházi vonatkozásban kell említenünk. Elsősorban nem is azért, mert a felvétel a Katona József Színházban készült, hanem, mert voltaképp színházi kabarét láttunk a képernyőn. A pesti színházak házi pletykáit, „háztáji” visszásságait bő humorral adta elő a jó nevű és jókedvű szereplőgárda, a képernyőn mégis úgy hatott, kedvenc színészeink egymás közt viccelődnek, s a nézőnek ugyancsak „bennfentesnek” kellett lennie, ha jól akart mulatni ezen az estén. Újra és újra kísért a kabaréműsorokban az ehhez hasonló belterjesség, mely mindenképpen indokolatlan a tömegkommunikációs eszközök műsorán, különösen, ha szombati csúcsidőben sugárzott, országos publikumnak készült adásról van szó. Ha mégis volt egy-két önfeledt percünk, azt egy-két kiváló színészegyéniség átütő varázsának köszönhettük, elsősorban Ráday Imre szellemes és kellemes konferanszának. Aligha sajnáljuk azonban, ha ez a kabarészínház felvétel nem marad meg az utókornak. Pályi András Rádiófigyelő ! Szombat délelőtt. Amióta a hét vége egyre többeknek kezdődik már pénteken, vagyis a szabad szombatok örvendetes elszaporodásával új gond lépett fel a közművelődésben, hogyan lehet a közönséget rávezetni ezeknek a szabad szombatoknak okos és célszerű kihasználására. Ebben a munkában két akadályozó tényező is jelentkezett. Egyrészt nem minden művelődési intézmény reagált gyorsan és eredményesen , másrészt azonban a szombati munka alól felszabadult dolgozók sem álltak át olyan hirtelen erre az újabb pihenőnapra. A szombat megmaradt sok helyi munkanapnak — habár most már a házi munka számára. S ez nem is okvetlenül baj, de nem menti fel az érintett intézményeket felvilágosító és tanácsadói munkájuk folytatása alól. A rádió műsorszerkesztése viszonylag hamar felismerte a kínálkozó újabb szabad terepet, s feladatát a szabad szombatok, főként a szombat délelőttök kihasználásában. Délelőtt is sugárzó adói komoly prózai blokkokat, drámákat, igényesebb zenei összeállításokat sugároz, de a tapasztalat itt is hamarosan megmutatta, hogy ez a napszak nem egyértelműen a pihenésé, így kerültek a műsorba a korszerű formába öltöztetett, úgynevezett kapcsolásos riportműsorok, amelyek inkább tájékoztató és ismeretterjesztő jelleget hordoznak, és nem utolsósorban épp a megnövekedett hétvégek jobb kihasználásához adnak segítséget. Ilyen műsor volt a Szabad szombat, s a módszerében jobban eltalált, életképesebb Szombat délelőtt. Ez a műsor is sokáig kereste önmagát, kezdetben kissé heterogén jellegű volt és széteső. Utóbbi adásai azt mutatják, hogy megerősödött és most már maradéktalanul betölti feladatát. Nézzük csak e kétórás havi műsor legutóbbi jelentkezését az elmúlt héten. Első műsorszáma még visszautal a családok heti gondjaira: ezúttal a bölcsődei problémákat, gondokat vette nagyítóüveg alá Kapusi Rózsa, maga köré ültetve mindazokat, akik késedelmes, olykor nem egy részletükben célszerűtlen felépítésükért felelősek lehetnek. Azután — követve a közönségérdeklődés feltételezhető sorrendjét — a telektulajdonosoknak „szólt a nóta”: a kiskertek aktuális gondjairól hallottunk közvetlen és színes helyszíni beszámolót. Ekkor a barkácsolók következtek, ugyancsak szombati téma, habár valószínű, hogy házi zuhanyt építeni majd már csak a jövő szezonban fognak nagyobb számmal a „csináld magad” hívei. Nyár végi balatoni őrjárat Tihanyban és egy vitorlás edzésen, hogy a sportolók, a kirándulók is megkapják a magukét. Ez utóbbiak számára felhívták az illetékes turistahivatalt is: hogyan állunk a hétvégi szállásokkal? Rögtön kiderült, hogy eléggé rosszul, hónapokkal előre kell szobát foglalni. Aki tehát hét közben határozza el, hogy megkockáztat egy hegyi vagy erdei víkendet, az hoppon marad. Kellemes heti hírösszefoglaló után kulturális ajánlatok következtek könyvekkel, hanglemezekkel, filmekkel kapcsolatban, s mindez igen igényesen. A műsor „belső sorozatában”, a Pest-budai sétában Tárnai Gizella és Körmendy László ezúttal a Várba látogatott: a középkori ásatások legújabb eredményeiről tudósított. Szigethy Anna szerkesztő műsorának legfőbb erénye azonban mégsem a sokarcú összeállítás és a stílusos csevegő hang — hanem, hogy ez az adás ki tudja tágítani önmagát. Két órában minden nem férhet bele, ám a szerkesztés megtalálja a módját, hogy a hallgatót továbbküldje azon a területen, amely őt érdekli. A bölcsődetémánál megtudtuk, hogy október 4-én sugároznak egy nagyobb műsort a kérdéskörről; a kiskertek szakértőjét szerda délutánonként lehet felhívni a Jókai-klubban; a szigeti autóstopról szóló hírt követte a margitszigeti műemléki sétány időpontjának bejelentése, s a várbeli séta folytatásának terminusát is megkaptuk. És ez az, amit egy effajta népszerű és tájékoztató jellegű riport-összeállításban korszerűnek mondhatunk, hogy túlmutat önmagán. Nemcsak tényeket és adatokat közöl, de lelőhelyeket, forrásokat és további informálódási lehetőségeket is, tehát aktivizálja a hallgatókat. S ezt sem formálisan teszi, mint a rádió korábbi kapcsolásos műsorai; az aktivizálás lehetőségén azt értem, hogy, mondjuk, bárki felhívhatja a stúdiót. Az ösztönzésnek itt funkcionális szerepe van, a tétova érdeklődőt továbbgondolkozásra sarkallja és kinyitja előtte a lehetőségeket. Lukácsy András