Magyar Hírlap, 1973. szeptember (6. évfolyam, 240-269. szám)

1973-09-18 / 257. szám

6 1973. SZEPTEMBER 18. KEDD____________________KULTÚRA-MŰVÉSZET_________________________HIJOYOR KIRLGP Tévé­napló ---------/ Lengyel vendég­rendező dolgozik jk * a rádió XIV-es stúdiójában: Dab- 1 V» rowski Zdzistaw. * , jtf— A technikai he­ \ »( fjy^égben ül, mellette­­a tol- JLAVMnács — bent, a stúdióban Tímár Béla és Benkő Pé­ V tér. Dabrowski magyaráz, a tolmács fordít. Tímár mondja a magyar szöveget. Nem jó. A rendező ismét mondja, a tolmács újra fordít — megint nem jó. Dabrowski felugrik, beszalad a stúdióba és lengye­lül „előjátszik”. — Aha! így már világos! — mondja Ti­­már, mert bár lengyelül nem sokat ért, a ritmus és a gesz­tusok mindennél beszédeseb­bek. Újra mondja a szöveget, a rendező elégedetten bólogat. — Egészen más a magyar rádió munkastílusa, mint a miénk — mondja Dabrowski később a feketekávé mellett. Nálunk sokkal kevesebb az idő az előkészületekhez, tehát több az improvizáció, aminek egyébként megvannak a ma­ga értékei. Az időhiány érde­kes módon jellegzetesen len­gyel hang­játékrendezési stí­lust alakított ki, amely a rög­tönzésen alapul. De azért most, a Magyar Rádió ifjúsági Láttuk—hallottuk osztályának vendégeként — lengyel stílus ide vagy oda —, szeretném kihasználni a lehe­tőséget, hogy van időm az el­mélyülésre, a csiszolásra is. — Dabrowski­­nak óriási a fan­táziája — mond­ja Tímár Béla. — És mint vér­beli rádiós ren­dező az akusztikai lehetősége­ket akarja a végsőkig kihasz­nálni. El tudja játszani pél­dául, hogy valaki borotválko­zás közben beszél: nem evés, pipázás, bajuszigazítás — ha­nem összetéveszthetetlenül ép­pen borotválkozás közben. Mi is éreztük, hogy élvezettel használja ki a viszonylag hosszabb felvételi időt. A jele­neteket ízekre szedte, minden egyes mozzanatot lélektanilag is elemzett — a főiskolai helyzetgyakorlatokon éreztem magam ... A televízió kéthe­tenként jelentkező kulturális híradó­jában, a Tékában Korányi Tamás­­asztala a könyv­­imertetés-könyv­­kritika. A mű­soridőből mindössze 5—6 perc áll a rendelkezésére — hogyan válo­gat az óriási anyagból? S főleg: hogyan egyeztethető össze a pro­paganda a könyvkritikával? A könyvvilág ismertetői és a kiadók propagandaanyaga alapján válogatok. Természetesen jóval több könyvet olvasok el, mint ahányat ismertetek. A munka leg­fontosabb része a szelekció, ez oldja fel a második kérdésben rejlő dilemmát is: egy könyv puszta megemlítése a híradóban — pozitív előjelű kritika. Minden műsorban egy könyvvel kiemelten is, interjú formájában foglalko­zunk. Legtöbbször első könyves, fiatal írót szólaltatunk meg, hi­szen — bár ezt kevesen tudják — a Téka az ifjúsági osztály mű­sorai Elkészült a Csongor és Tün­de rádióváltoza­ta, amelyet a Budapesti Művé­szeti Hetek so­rán hallhatunk majd. A ren­dező: Gál István. — A mű alapmotívuma a vándorlás, tehát örökös hely­­változtatás — a sztereo megoldás kitűnő eszköznek bizonyult ennek érzékeltetésé­re. Arra törekedtem, hogy egy minden szempontból rádiós Csongor és Tündét rendezzek. Vörösmarty játéka az én fel­fogásom szerint is tulajdon­képpen a magyar népmese; lehántottuk hát róla a rára­gasztott barokkos cikornyákat, s a ma már hagyományossá vált Weiner Leó-muzsika he­lyett most a modernebb Far­kas Ferencet választottuk kí­sérőzenének. Úgy érzem, a népköltészet és a legmoder­nebb zene jól megfér egymás­sal... A rádiós ügyelő a felvételek előké­szítéséért és zavar­talan lebonyolítá­sáért felelős: stú­diót foglal, elinté­zi, hogy a felvé­telre minden kel­lék a helyén legyen, gondoskodik a statisztériáról, ha egy szereplő késik, tudja, hol kell keresni. Bó­­dogh Pál négy éve végzi ezt a mun­kát a Rádióban. — Szerencsém volt: Zsolt Ist­vántól, a Nemzeti Színház főügye­lőjétől tanulhattam a szakmát. Nagyon szeretem a munkámat, de ezt másként nem is lehet csinálni. Egy ügyelő akkor „jó”, ha a ren­dezőnek kizárólag a művészi munkával kell törődnie. Az egyeztetés-lebonyolítás olyan, mint egy izgalmas kirakósjáték. Szeretem a színészeket, de hogy igazából milyen nehéz dolguk van, arra akkor döbbentem rá, amikor egyszer a Nemzetiben be kellett ugranom Szacsvay helyett egy mondat erejéig. Kicsit hason­lítok rá, belebújtattak a ruhá­já­­ba, sose hittem volna, hogy ilyen nehéz színpadon megszólalni. Kamocsay Ildikó Mit őriz a filmszalag? SZÍNÉSZMÚZEUM. Egyre kevesebben vannak, akik még színpadról ismerik Jávor Pált, s akik látták is egykor színpadon, azok em­lékezetében is, köny­­nyen lehet, „a Pali”, a mindenki kedven­ce, aki valamennyi filmszerepében sza­kasztott olyan tudott lenni, amilyennek a közönség a szerepet elképzelte, elhomályo­sítja az igazi nagy színésszé érő Jávor Pált, azt, aki Shakespeare-t, Moliére-t, Ibsent is győzte drámai erővel, belső hit­tel. Igen, a filmek Palija, akiről annyi nosztalgiával szokás szólni; a Pali, aki leugrik lováról, s odaveti lovászának a kantárt, a Pali, aki frakkban, vakító fog­sorral, fényesre simított hajjal mosolyog, a Pali, aki finoman összecsattintja lakk­csizmás bokáját, akinek a cigány a fü­léhez tartja a hegedűt; a Pali, aki csak egyetlenegyszer, Dankó Pistaként halt meg a filmszalagon, egyetlenegyszer elárulva, hogy a mesterien megformált színészi közhelyek sziporkázó varázslata mögött valami más, valami több, igazi dráma érik benne. Magam is azok közé tartozom, akik csak a celluloid szalagról ismerik Jávor Pált, ezért is tekintettem várakozással a Bános Tibor forgatókönyve szerint, Csen­­terics Ágnes szerkesztésében és rendezé­sében készülő Színészmúzeum első adá­sa elé; a műsort nézve azonban egyre erősebb hiányérzet fogalmazódott meg bennem. Megszólaltak az egykori pálya­társak, színészkollégák; Bilicsi Tivadar, id. Hegedűs Tibor, Neményi Lili, Makay Margit, Várkonyi Zoltán, Bárdi György, de zömmel ők is csak „a Palira” emlékez­tek, vagy egy-egy megkapó, kedves anek­dotát idéztek, egy-egy pillanatképet a szí­nészről, aki igaz ember volt. Nem hallot­tunk viszont az emberről, aki igaz szí­nész volt. Pedig hallhattunk volna. A műsor készítői, nem egészen meggyő­ző módon, egy pályája kezdetén álló, ifjú színészt választottak műsorvezetőül, s Fa­­ráay István kedvesen, oldottan, természe­tesen játszotta el a „szerepet”, amit nyil­vánvalóan nem maga írt magának. Csak­hogy ellentmondásos szerepe kérdőjeleit így sem tüntethette el. Előbb arról szólt, sosem láthatta Jávort, majd mégis, mond­hatnánk, személyes odaadással tolmácsol­ta mindazt a nosztalgiát, mesés illúziót, amit „a Pali” emléke az idősebb nemze­dékekben felidézhet. De tehetett-e mást? Bános Tibor előze­tes nyilatkozatában utalt rá, hogy a ha­vonta jelentkező Színészmúzeum nem af­féle kegyeletes, nosztalgiákat ébresztő eseménykrónika kíván lenni, hanem élő, mozgó, gondolatokat ébresztő színház-, il­letve színészettörténeti sorozat. Nos, anél­kül, hogy tagadnánk, felfedezhettünk Já­vor Pál színészpályájának vallatásában is valamit ebből az igényből, a műsor mégis elszalasztotta igazi lehetőségeit, túl­ságosan kötődött a celluloid szalagra rög­zített „Pali” mítoszához, s meg sem kí­sérelte, hogy reális — alkalmasint akár értően kritikus — értékelést adjon a ma­gyar színészet e kimagasló alakjáról.­­ Hogy­ pontosan hogyan és miért történt ez? Hosszan töprenghetnénk rajta. Talán attól óvakodtak e különben nagyszerű és ’Hasznosnak ígérkező vállalkozás gazdái, nehogy megsértsék az idősebb nézők ér­zékenységét? Vagy nem merték vállalni annak a kockázatát, hogy túlságosan „el­rugaszkodjanak” a dokumentumoktól, a szalagra rögzített szerepektől? A Színész­múzeum induló sorozat, s így az elkövet­kező adások szempontjából is lényeges, hasznos lehet e kérdés tisztázása. A film­szalagok korántsem mindig azt őrizték meg az elmúlt évtizedek színésznagysá­gairól, ami bennük, művészetükben, fej­lődésükben a legfontosabb volt, ami az igazi örökség, amiért érdemes felidézni alakjukat. S megfontolandó ez akkor is, ha a Színészmúzeum televíziós sorozatá­hoz kétségkívül az adta a „gyakorlati” ih­letet, hogy a filmarchívumból ismét új életre támadjon a régi idők mozija. Thurzó Gábor, aki néhány esztendeje ragyogó kis esszében vázolta fel Jávor Pál színészi pályáját, azt írja, meg kelle­ne semmisíteni azokat a régi filmeket: az emlékezet többet őriz meg belőle. Jólle­het, ez az ítélet túl szigorú, annyi bizo­nyos, az igazi Jávor Pállal szemben mél­tatlan és igazságtalan, amikor csupán „a Palira” emlékezünk. BRUMMOGÓ ÉS DINNYE. Jávor Pál egykori filmszerepeit csupán celluloid szalag őrzi, mai színészeink ennél már jelentősen kedvezőbb helyzetben vannak. Nemcsak azért, mert napjainkban több film készül, s fejlettebb technikával, ha­nem, mert a televíziós képmagnó hova­tovább minden színházi előadásunkat is megörökíti. Kérdés természetesen, hogy ez a megörökítés milyen „távra” szól; gyakori eset ugyanis, hogy raktározási gondok és más technikai okok miatt az adás — esetleg egy-két ismétlés — után a szalagot le is törlik. Egyik színigazga­tónk tette szóvá nemrég, a Pécsi Sándor­­emlékműsorral kapcsolatban, hogy furcsa­mód, Pécsi színházi szerepeiből, melyeket az utóbbi években kivétel nélkül láthat­tunk a televízióban, alig maradt fenn valami az utókornak. Pedig egy-egy élő színházi felvétel sok mindenről tudósít: nemcsak színészeti, színháztörténeti do­kumentum, de rögzíti a közönség reagálá­sát, a nézőtér atmoszféráját is. Vasárnap délelőtt a Bartók Színház előadását láthattuk felvételről, Novogo­­rucki és Orlov mese­játékát, Brummogó és dinnye, avagy A talpraállt egyes címmel, s most nem is kívánunk kitérni Kátya, Misa és a csínytevésre mindig kész Petya fantasztikus kalandsorozatára, melyet nagy sikerrel, zsúfolt háza­-e előtt játszott a színház, magát az előadást sem kíván­juk külön méltatni, hisz annak idején már megjelentek a lapokban a kritikák; elegendő talán csak utalnunk rá, hogy a színészek nagy kedvvel, lendülettel, iga­zán szívvel-lélekkel „vitték” az előadást. S főként utalnunk kell arra az eleven kapcsolatra, arra a mind intenzívebb áramkörre, mely az előadás folyamán a színpad és a nézőtér között kibontako­zott, mely érezhetően percről percre, mondhatnánk, újabb s újabb ihletet adott a színészeknek, s amely igazi élménnyé tette ezt a vasárnap délelőttöt, azt hi­szem, nemcsak az ifjú nézők számára. őszintén sajnálnánk, ha a Brummogó és dinnye felvételét nem őrizné meg a tévé archívuma; a szép, kedves, lendüle­tes színészi játék ellenére is elsősorban nem színészeti szempontból, hanem a leg­ifjabb színházi közönség spontán viselke­dése, aktív együttjátszása, kirobbanó in­dulatai miatt. Sok szó esik és sok vita fo­lyik manapság arról, hogy a színház lét­­jogosultsága — a film és a televízió ko­rában — mindenekelőtt az intenzív, köz­vetlen színész-néző kapcsolatban rejlik sok szakmai spekuláció, igazi és álkísér­let is született már e kapcsolat mélyítésé­re, „megjavítására”. Ez a Bartók színház­beli felvétel nemcsak érdekes tanulságo­kat kínál ebből a szempontból, hanem egyúttal dokumentum is; dokumentum ar­ról, hogy a holnap nézői hogyan ültek, hogyan viselkedtek ma a színházban, mit jelentett nekik a játék. És figyelmeztetés is: a színházi alkotók csakúgy, mint más művészeti ágak elhi­vatottjai, nem feledkezhetnek meg a gye­rekközönség őszinte nyitottságáról, mely­­lyel a művészet iránt viseltetik. Jelentős részben rajtunk múlik, hogy felnőtt kö­zönségként is hasonlóképpen ül-e be a né­zőtérre. TANÁCSKOZÁS A MŰVÉSZETI NE­VELÉSRŐL. Ezt a kérdést vetette fel Osgyáni Csaba riportfilmje is, mely a Művészeti Nevelés Világtanácsának bu­dapesti második regionális kongresszusán készült, ahol Európa, Afrika, Amerika és a Közel-Kelet rajzpedagógusai találkoz­tak, s vitatták meg a vizuális nevelés idő­szerű kérdéseit. Az INSEA ’73 című fil­met a Pedagógusok fóruma adásidejében sugározták, maga a riport azonban, akár­csak a tanácskozás, túlnőtt szűkebb ér­telemben vett szakmai keretein. A film nem egyszerűen a kongresszusról szólt, inkább az egyes pedagógiai kísérletekbe kívánt bepillantást nyújtani, hasonló ta­nulsággal, mint az imént említett színhá­zi közvetítés, rámutatva, milyen hatal­mas lehetőségek állnak a művészetpeda­gógia előtt a gyermekek vizuális fantá­ziájának kibontakoztatásában A TELEVÍZIÓ KABARÉSZÍNHÁZA. A szombat esti kabarét szintén szín­házi vonatkozásban kell említenünk. El­sősorban nem is azért, mert a felvétel a Katona József Színházban készült, ha­nem, mert voltaképp színházi kabarét láttunk a képernyőn. A pesti színházak házi pletykáit, „háztáji” visszásságait bő humorral adta elő a jó nevű és jókedvű szereplőgárda, a képernyőn mégis úgy ha­tott, kedvenc színészeink egymás közt viccelődnek, s a­­ nézőnek ugyancsak „bennfentesnek” kellett lennie, ha jól akart mulatni ezen az estén. Újra és újra kísért a kabaréműsorokban az ehhez hasonló belterjesség, mely min­denképpen indokolatlan a tömegkommu­nikációs eszközök műsorán, különösen, ha szombati csúcsidőben sugárzott, országos publikumnak készült adásról van szó. Ha mégis volt egy-két önfeledt percünk, azt egy-két kiváló színészegyéniség átütő va­rázsának köszönhettük, elsősorban Ráday Imre szellemes és kellemes konferanszá­­nak. Aligha sajnáljuk azonban, ha ez a kabarészínház­ felvétel nem marad meg az utókornak. Pályi András Rádiófigyelő ! Szombat délelőtt. Amióta a hét vége egyre többeknek kez­dődik már pénteken, vagyis a szabad szombatok örvende­tes elszaporodásával új gond lépett fel a közművelődésben, hogyan lehet a kö­zönséget rávezetni ezeknek a szabad szombatoknak okos és célszerű kihasználására. Ebben a mun­kában két akadályozó tényező is jelent­kezett. Egyrészt nem minden művelődé­si intézmény reagált gyorsan és eredmé­nyesen , másrészt azonban a szombati munka alól felszabadult dolgozók sem álltak át olyan hirtelen erre az újabb­ pihenőnapra. A szombat megmaradt sok helyi munkanapnak — habár most már a házi munka számára. S ez nem is ok­vetlenül baj, de nem menti fel az érin­tett intézményeket felvilágosító és tanács­adói munkájuk folytatása alól. A rádió műsorszerkesztése viszonylag hamar felismerte a kínálkozó újabb sza­bad terepet, s feladatát a szabad szom­batok, főként a szombat délelőttök ki­használásában. Délelőtt is sugárzó adói­ komoly prózai blokkokat, drámákat, igé­nyesebb zenei összeállításokat sugároz, de a tapasztalat itt is hamarosan meg­mutatta, hogy ez a napszak nem egyér­telműen a pihenésé, így kerültek a mű­sorba a korszerű formába öltöztetett, úgynevezett kapcsolásos riportműsorok, amelyek inkább tájékoztató és ismeret­­terjesztő jelleget hordoznak, és nem utol­sósorban épp a megnövekedett hét­végek jobb kihasználásához adnak segítséget. Ilyen műsor volt a Szabad szombat, s a módszerében jobban eltalált, életképe­sebb Szombat délelőtt. Ez a műsor is sokáig kereste önmagát, kezdetben kissé heterogén jellegű volt és széteső. Utóbbi adásai azt mutatják, hogy megerősödött és most már mara­déktalanul betölti feladatát. Nézzük csak e kétórás havi műsor legutóbbi jelent­kezését az elmúlt héten. Első műsorszá­ma még visszautal a családok heti gond­jaira: ezúttal a bölcsődei problémákat, gondokat vette nagyítóüveg alá Kapusi Rózsa, maga köré ültetve mindazokat, akik késedelmes, olykor nem egy részle­tükben célszerűtlen felépítésükért fele­lősek lehetnek. Azután — követve a kö­zönségérdeklődés feltételezhető sorrend­jét — a telektulajdonosoknak „szólt a nóta”: a kiskertek aktuális gondjairól hallottunk közvetlen és színes helyszíni beszámolót. Ekkor a barkácsolók követ­keztek, ugyancsak szombati téma, habár valószínű, hogy házi zuhanyt építeni majd már csak a jövő szezonban fog­nak nagyobb számmal a „csináld ma­gad” hívei. Nyár végi balatoni őrjárat Tihanyban és egy vitorlás edzésen, hogy a sportolók, a kirándulók is megkapják a magukét. Ez utóbbiak számára felhív­ták az illetékes turistahivatalt is: hogyan állunk a hét­végi szállásokkal? Rögtön kiderült, hogy eléggé rosszul, hónapok­kal előre kell szobát foglalni. Aki tehát hét közben határozza el, hogy megkoc­káztat egy hegyi vagy erdei víkendet, az hoppon marad. Kellemes heti hírössze­foglaló után kulturális ajánlatok követ­keztek könyvekkel, hanglemezekkel, fil­mekkel kapcsolatban, s mindez igen igé­nyesen. A műsor „belső sorozatában”, a Pest-budai sétában Tárnai Gizella és Körmendy László ezúttal a Várba láto­gatott: a középkori ásatások legújabb eredményeiről tudósított. Szigethy Anna szerkesztő műsorának legfőbb erénye azonban mégsem a sok­arcú összeállítás és a stílusos csevegő hang — hanem, hogy ez az adás ki tudja tágítani önmagát. Két órában minden nem férhet bele, ám a szerkesztés meg­találja a módját, hogy a hallgatót to­­vábbküldje azon a területen, amely őt érdekli. A bölcsődetémánál megtudtuk, hogy október 4-én sugároznak egy na­gyobb műsort a kérdéskörről; a kisker­tek szakértőjét szerda délutánonként le­het felhívni a Jókai-klubban; a szigeti autóstopról szóló hírt követte a margit­szigeti műemléki sétány időpontjának bejelentése, s a várbeli séta folytatásá­nak terminusát is megkaptuk. És ez az, amit egy effajta népszerű és tájékoztató jellegű riport-összeállításban korszerűnek mondhatunk, hogy túlmutat önmagán. Nemcsak tényeket és adatokat közöl, de lelőhelyeket, forrásokat és to­vábbi informálódási lehetőségeket is, te­hát aktivizálja a hallgatókat. S ezt sem formálisan teszi, mint a rádió korábbi kapcsolásos műsorai; az aktivizálás lehe­tőségén azt értem, hogy, mondjuk, bárki felhívhatja a stúdiót. Az ösztönzésnek itt funkcionális szerepe van, a tétova ér­deklődőt továbbgondolkozásra sarkallja és kinyitja előtte a lehetőségeket. Lukácsy András

Next