Magyar Hírlap, 1973. november (6. évfolyam, 301-330. szám)
1973-11-17 / 317. szám
Magyar Hírlap így született a Cultura (“Csokorig?Csurgón A csurgói gimnázium, amelyet a keszthelyi grófnak, Festetics Györgynek segítségével alapítottak 1792-ben, nehezen tudott lábraállni. Éveken át nem találtak megfelelő tanárt. Korhely, műveletlen segédtanítók váltották egymást, örültek az iskola fenntartói, mikor megszabadultak egytől-egytől. Nehezen várták már, hogy megérkezzék meghívott professzoruk, Császári Loósi Pál. De ő egyelőre Németországban tanult, onnan küldte biztató, hitegető leveleit, hogy majd jön, elfoglalja katedráját. Bármennyire nyomasztó lett 1799 tavaszára a tanárhiány, mégis kedvetlenül, vonakodva vállalták Csokonait, még ideiglenes helyettes tanítónak is. Pedig a költő már egy év óta vendégeskedett Somogyban, ahová komáromi szerelmi csalódása után „elbújt haldokolni”. Rossz híre, hog'' Debrecenből négy évvel korábban kicsapták, fegyelmezetlensége miatt, már régen megelőzte. Elég volt a korhelyekből — mondta Szentgyörgyi esperes. Mikor végül mégis meghívták, s ő némi vonakodás után vállalta a megalázó, szorultságból rajtamaradt megbízatást, önérzete azt parancsolta, hogy feladatát megnövelje, felékesítse, nemzeti ügygyé, a somogyi művelődés hajnalává bűvölje át. Micsoda fennhéjázás! És színtiszta valóság. Neki lett igaza. Vagyis már akkor is neki volt, csakhogy ezt őrajta kívül még senki nem látta, nem hitte. 1799 májusában, vagy talán már előbb, mikor ez az állás szóba került, megírta beköszöntő, programadó versét, a Jövendölést az első oskoláról a Somogyban. Szeretett jósolni. A boldogabb huszadik, huszonegyedik századot sokszor szólongatta. Ez a jövendölése azonban rövidebb határidőt szab. Az ő keze alatt hamarosan Helikon lesz ebből a nehezen született iskolából. S ha a tanítványai kirajzanak innen, egész Somogyot átformálhatják. Elragadta a képzelete. Ahogy helybeállt, levelet írt egyik vendéglátójának, Sárközy István megyei jegyzőnek, hogyan fogja ő itt másképpen tanítani a diákokat. „... azon törekedem, hogy ahhoz szoktassam növendékeimet, mi a mai gondolkozó és gondolkoztató tanítás; mi az oskolai s a boldog elfelejtésnek szentelt pedántság (magolás); mi a valóságos embert formáló tudás, mi az Orbilius (pálcázó tanár) és mi az emberszerető oktató.” Gál László, aki itt volt tanítványa, így tanúskodott e program megvalósításáról — anélkül, hogy ezt a levelet ismerte volna. „Csokonaihoz hasonló tanítót nem ismertem ... Nem volt az ő tanítósága alatt sem törvényre, sem börtönre, sem virgácsra, de még csak haragra, vagy csak hangos szóra is szükség.” Hatheti tanítás után, 1799. július 12-én már vizsgát kellett tartania, mégpedig a gróf jelenlétében. Bízott abban, hogy diákjainak tudása, lelkesedése érvel majd a gondolkoztató tanítási módszer mellett. A vizsga megkoronázásának képzelte el a színielőadást Maga írta, maga tanította be a Cultura című énekes vígjátékot. Hol van olyan tanár, akár városban is, aki színdarabot tud rögtönözni? Most majd meglátják az urak, hogy ő, a fanyalogva fogadott póttanár, mégiscsak valaki. De miért is erőlködik? Ha úgy sikerül is a nagy nap, ahogy eltervezte, akkor sem marasztalják itt professzornak. Megjön a meghívott nagyság Jénából, őt meg szélnek eresztik. Ez volt a legnagyobb bökkenő. De hátha ... hátha kiüthetné a nyeregből a várt professzort? Ismerte ő Császári Loósi Pált Debrecenből. Azzal büszkélkedett diáktársai előtt, hogy ő grófi nevelő, s ezen a jogon követelt különleges elbánást. Ezt az alakot tette meg darabja hősének, Szászlaki néven. Az elbizakodott, német majmoló jövevény így dicsekszik inasának: „Mit gondolsz, Konrád? hogy volna ő (Petronella) énhozzám érdemes? Én külső országokat öszvejártam, mindenütt olyan becsületbe voltam, amilyenhez egy magyarnak sem volt szerencséje, nagy tudósokkal, doktorokkal, sőt hórvátokkal szórakoztam ... És én mégis itt, Somogyban, itt az akadémiátlan Magyarország legakadémiátlanabb részébe telepedjem meg? Ki értené meg itten az én diplomáimat?” A darab azzal végződik, hogy Szászfárd halálra sérti Petronella apját, Tisztes urat, s „felderzesztett hessenkasseli paraplijával” elkocsizik. Csokonai vágyálma ez Császári Loósi csurgói szereplésének várható csúnya végéről. S a jövendölés hamarosan betelt. 1803- ban sértődötten otthagyta Csurgót a professzor. De akkor Csokonai nem volt már ott, hogy fölemlegesse : Lám, megmondtam... Ahogy a darab kifigurázza Császári-Szászlakit, az nemcsak jóslat, hanem paródia is. 1799 áprilisában, tehát Csokonai Csurgóra érkezése előtt azt írta Jénából Császári, hogy doktori szigorlatát rendkívüli sikerrel tette le. Heinrich professzor külön gratulált — nem neki, hanem Csurgónak, hogy ilyen kiváló tanára lesz. Hennings professzor kávéra hívta, Schütz professzor pedig munkatársnak kérte irodalmi folyóiratához. Bizonyos, hogy Csokonai látta a fennhéjázó levelet, mert így beszélteti a darabban Szászlakit: „Csak a paraplimat mutatom, és hozzáteszem, hogy azt a hófrát Svalbenstamn úrnak, aki a hessenkasseli landgróf legkedvesebb miniszterének, báró Karndorfnak a barátja, mondom, annak az új barátjának, professzor Tunkopfnak legkedvesebb tanítványa, Blutarm ajándékozta, azzal akárhol is nagyobb szerencsét kaphatok a pallérozatlan Magyarországba.” Mire készült, mit remélt Csokonai? Hogy kirobban a kacagás, s mint egy bomba, összedönti a nagy professzor hírnevét. Az urak majd azt mondják az előadás után: Nem kell nekünk az a gőgös jénai diák, maradjon itt, barátom, legyen a mi professzorunk. Minden készen volt tehát a győzelemhez — Csokonai képzeletében. S a nagy napon minden reménye füstbe ment. A vizsgát egy ócska, bő lebernyegbe bújva kezdte, mert késett új ruhája, amelynek megvarratását hitelbe kérte Sárközy Istvántól. A vizsga harmadik óráját kétszáz éve, 1773. november 17-én született Csokonai Vitéz Mihály már a zsinóros-prémes új ruhában folytatta, de csak erős rábeszélésre volt hajlandó átöltözni. Az átkozott önérzete ... Még mélyebben megalázta Festetics gróf véleménye a vizsgáról, amit valószínűleg azon helyben elmondott, de pár nap múlva meg is írt Csurgóra: „Csokonai úr inkább mulattató tárgyak előadásával kedveskedett, de annál jobban feltűntek Kovács István másodtanító érdemei, tanítványainak alapos, biztos feleleteiből. Csokonai urat eléggé kimenti a rövid felkészületi idő...” Csokonai diákjai rímeket rögtönöztek a vizsgán. Kovács Istvánéi fújták a bemagolt leckét. Festetics nem fogadta el az új pedagógiát. Csokonai megbukott nála. De hátravolt még a színielőadás. Ott aztán robbant a bomba, de nem az, amit ő elkészített. A darabban Polók gazda elénekelte a Rákóczi-nótát: „Hej, Rákóczi, Bercsényi, Tököli...” Festetics a szemtanúk szerint így feddezte a vakmerő szerzőt: „Uram, ilyenekért oskolánkat is széjjelhányhatják — vigyáznunk kell.” Hogy professzornak hívják? örülhetett, hogy nem mondták még akkor este: fel is út, le is út. Festetics kegyelmesen engedélyezte, hogy maradjon, s hibáját jóvátegye ősszel egy új darabbal, amelyben a császárt, a nádort, s a franciák ellen küzdő egyesült európai seregeket dicsőíti. Engedelmeskedett. Szeptember elsejére megírta a mindmáig legjobb magyar komédiát: Az özvegy Karnyónét. A játék végén a hülye szereplők leghülyébbike, a halottnak hitt Karnyó érkezik meg, hogy dicsőítse őfelségét és a magyar fegyvereket. Vargha Balázs Emberek, örüljetek! Bárhogy forgatjuk Csokonai lélegzetelállítóan sokrétű, az eszmék mélységeiben és magasaiban dúskáló költészetét, végül ezer más között ezt az üzenetet halljuk belőle a legnagyobb erővel kicsengeni. A minden rosszon, gonoszon, s magán a halálon győzelmes Remény és életakarat, életöröm poézise az övé légióként. Kíméletlen sorsának kényszere alatt is rá kellett ébrednie a főigazságok egyikére: az Ember kezében a rövidre mért életidejében megoldhatatlan kérdésekkel, a legyőzhetetlen csapásokkal szemben is vannak fényes fegyverek. A minden átok és vereség ellenére újra és újra feltörő derű, játék, humor, mosoly, tréfa, kacagás. Legismertebb költeményében ugyan épp a Reménytől búcsúzik. De mennyi játékossággal oldja fel a földre roskasztó fájdalmat. Könnyed rokokó verszenével, cikázó-szikrázó ellentétekkel, kecsesen lebegő szómágiával: Bájoló lágy trillák! / Tarka képzetek! / Kedv! Remények! Lillák! / Isten véletek! S mennyi mindent remélt még ezután! Könyvtári írnokságot, ahol dúskálódhat a tudományban, vagy legalább egy kamarácskát, ahol nyugodtan eldolgozhat, vagy — végképp naivul —, hogy dohánnyal kereskedve teremthet magának végre emberhez méltó életet. S még annyi mást. Végül pedig, hogy beteg tüdejével, árva harminckét esztendejével életben maradhat. Mindent ismert, mindent tudott. Kiterítve állott előtte az egész világ irodalma. A tiszta értelem nagy tanítómesterein kívül mégis azokat fogta igazán kézen, akik az örömöt hirdették. A hellén Anakreont, még nála is inkább a perzsa Hafízt, akinek keleti világában még ragyogóbbak a színek, még mámorítóbb a bor, az ének, a nőiség. A Hafíz sírhalmában Irán föld alatt pihenő nagy poétájával azonosítja magát, miközben páratlan költői varázslata a csöndes halál leheletét a vers hódító rózsaillatával elegyíti: Lírászi barna hölgyek, Kökényszemű leányok, Öltözzetek selyembe, És kebletek fejérét Rózsákkal ékesítvén, Karikába font karokkal Zengjétek e dalocskát Hafíz halomja mellett: „Légy idvet, óh, Hafíznak Sírhalma, melyben nyugszik A rózsabokrok alján Kelet édes énekesse.” Mit, — ah, mit érzek! — édes E szellem ihletése! Óh szent öröm! szerelmek! — Megelégedés nyomási! — Te vagy, — te vagy — Hafíznak Árnyéka! csendes árnyék, Te lebegteted hajunkat! — Üljünk le, Szép leányok! Ti barna, kondor ifjak! Kik a narancsberekből Most szálltok e halomhoz! Óh, jó időbe jöttök! Megnyílva olvadoznak He szíveink teátok. „S te utazó! ki a szép Város felé igyekszel, Ne térj odább Hafíznak Fülepte sírja mellől!’’ Ez a vers: végakarat. Maga Ady hitelesíti ezt, akinél már ott készül ez a gondolat. Nem lehetne szebb lezárása Csokonai ünneplésének, mint hogy a ránk következő tavasz egy napsütéses délutánján kökényszemű leányok, kondorfürtű ifjak vidítsák fel az ő komor öntöttvas obeliszkjét. Dalaikkal, verseikkel, életük örömével. Abban az oldott, természetes barátságban, szeretetben, amely nemzedékük sajátja. Ami annyira kedvére lenne a költőnek. Semmiképp se keleti jelmezekben, hanem ahogy ők szoktak járni, de persze nem is mai maskarákban. Gitárjaikkal, de persze nem is elektromos muzsikagyilkolókkal. Mert a Mester mozarti finom zenével tele tiszta klaszszicitása mértéktartásra int. Elégtételt rettentő életéért már nem adhatunk neki. Teljesítsük legalább végakaratát. Julow Viktor Zengjétek e dalocskát Halíz sírhalmán A debreceni színház épülete a múlt század hatvanas éveiben. 1916-ben nevezték el Csokonairól mmmMKmt MmnmmmP Maffír fis .»a « tiki USSTC3 GtaP ___________________ Gulyás Pál Hagyjátok ott a sírt, ahol van, neki ott százharminc éve jól van! Az ember léte pillanatnyi, a minek a nemlétet bolygatni? Minek tenni fölé virágot, kifestett csillogó lapot? Fölötte az örök sötétség már eltakarta a Napot. Ha most ő hirtelen felkelne, úgy sírna, mint a zuhatag, megátkozná a zúgó fákat, átkozná a madarakat. Koponyák állnak agyvelőnek sötétségével töltve itt, itt minden agyvelő imádja a maga holt isteneit. Nincs próféta, kinek imája felszállna most a népekért, vérnászra készülnek a népek, kifestett cifra képekért. A Nap színbontó sugarát festik zászlóra a hatalmak és az a Nap bontja fel őket, amelyikért élni akarnak. Mind a Napra emeli karját, mind a Napra néz és liheg, de jön az ősbűn, a Szivárvány, és kiszívja a vérüket. Hagyjátok ott a sírt, ahol van, ővele már végeztetek, miattatok máll szét koponyája, miattatok lett nagybeteg, miattatok süppedt be melle, miattatok lett fekete a nyelve, miattatok vált üszőkké, önmaga rút kísérteté! Ha most felkelne, árva lantján nézhetné ismét a Napot, várhatna tengert és vidéket... Százharminc év nem változott. Itt van gúlája! Minek? Vessétek olvasztó kohóba! Ő nem volt öldöklő ttán, nem volt népének fáraója! Ő nem éregúlákért dübörgött, egy-két fának kereste lombját, egy elhagyott zugot könyörgött, Nagy Debrecennek egy atomját. Még most is hallom, hogy hörög... Rajtatok csillogó talár, őrajta csillognak a csontok, Nyomjátok jobban föld alá! (1936) Csokonai gúlája előtt 1973. NOVEMBER 17. SZOMBAT