Magyar Hírlap, 1974. január (7. évfolyam, 1-30. szám)

1974-01-03 / 2. szám

61974. JANUÁR 3. CSÜTÖRTÖK KULTÚRA - MŰVÉSZET \\Aïj/a&'AJ / MAGYAR HÍRIOP Visszhang Kritika 1973/12 Az újságokhoz képest nehézkesebb léptű folyóiratok izgalmasabb írásait a folyóiratszemlék, lapszemlék hivatottak nyugtázni, szélesebb olvasóközönség érdeklődésébe ajánlani. Nem ok nélkül való, hogy a Kritika legújabb számát végigolvasva, eltérünk ettől a — helyszűkétől is meghatározott — gyakorlattól. Kivételt illik és kell tennünk: ez a lapszám ugyanis nem egy-két cikke, hanem egésze, kompozíciója és főleg koncepciója miatt jogosult a legtágabb figyelemre. Azt a szintézist valósítja meg, ami minden fontos társadalmi, tudati, ízlésbeli mozgalom, folyamat feltárásakor fő követelmény: az informálás és az orientálás egységét Hiszen bizonnyal társadalmi méretűnek tekinthetjük azt a tettekben is megnyilvánuló érdeklődést, ami a határokon túli magyarság élete és kultúrája felé irányul. Példákat minden területről bőséggel hozhatnánk: a fiatalok turistaútjainak nagyfokú „irányváltozásaitól” kezdve a Balladák Könyvének példátlan könyvsikeréig. Ma már aligha fordulhatna elő olyan obskúrus végeredményű felmérés, mint néhány éve egyik tanárképző főiskolánkon, amikor is alig-alig tudtak a hallgatók megemlíteni nem magyarországi magyar írót, s amikor egyikük azzal a figyelemre méltó megállapítással hívta fel magára a figyelmet, hogy a székelyek anyanyelve a román nyelv... A kulturális, sajtót is megmozgatta ez a spontán társadalmi figyelemváltozás: részben nyugtázta, részben irányítani is próbálta. Erényekkel, hibákkal elegyesen. A Kortárs mintaszerű „Közös dolgaink” rovatától a Tiszatáj nem ritka arány- és értéktévesztéséig. A kritika most az aktualitás igényével, a kérdés politikai tisztázásának szándékával próbált — erővonalaiban legalább — teljes képet adni a határokon túli magyar kultúráról. Az összefoglaló, fölmérő s egyben minősítő tanulmányok (irodalomról, képzőművészetről, színházról, népművészetről, könyvkiadásról) mellett különös szerencse, hogy a recenziórovat olyan könyveket vehetett szemügyre, mint Sütő András, Méliusz József, Bori Imre legújabb munkái. A megközelítés mindenütt — érdemes leszögezni, bár természetes sine qua non — szocialista és internacionalista. A lenini nemzetiségi politika elvei és gyakorlata alapján álló, a nemzeti, nemzetiségi kérdést a társadalmi progresszió szemszögéből ítéli meg. S ez egyszerre jelent elhatárolódást mind a nacionalizmustól, mind a kozmopolita felelőtlenségtől. Ez az elvi szempont nem az egyes földolgozott kérdések fölött lebegő mitikus sugárforrás. Az írások vállalják a vitát, az egyértelmű szólás felelősségét. Hiszen az elkerülhetetlen is, ha elvi alapról tájékozódunk: századok örökségeként minden idevágó probléma érintése Kelet- Közép-Európában érv és ellenérv egyben. S a cikkek szerzői nem kerülik meg, hanem erősen emelgetik a kapcsolatokat nyűgöző történelmi és politikai nehezékeket. Az itt érintett polémiák tiszázást célzóan elvi természetűek, s nem népek, nemzetekközöttiek. Arra mutatnak rá minduntalan, hogy lehetnek eltérő vélemények köztünk és egyes román vagy horvát teoretikusok között, de éppúgy vannak megvitatandó ügyeink magyarok által képviselt — határokon innen és túl — elvekkel és elméletekkel. S itt érdemes utalnunk arra, ami a legnagyobb nóvuma ennek az összeállításnak: az emigrációs irodalom bemutatására. Hézagos persze az itt adott kép, két-három oldalon elintézhetetlen is. S bizonyára vitára is ez ad majd leginkább okot. Mindenesetre a tisztázó szándék erőnkre és magabiztosságunkra mutat — hosszú évek terméketlen hallgatása után. Semmi okunk a riadalomra, életünk tényei erősebbek a távoli ferde indulatoknál — mint ahogy a valóság általában az üres szóval szemben. Az értékeket pedig nincs okunk és jogunk nem levőknek tekinteni. Természetes az, hogy egy harminckét oldalas folyóiratszám nem térhet ki minden kérdésre — noha például a tévé, rádió szerepének érintése igen tanulságos lett volna; nyilvánvaló az is, hogy nem minden cikk egyenletesen erős (a kötetben már megjelent Beke György-interjú helyett lehetett volna más megoldást is találni); az utolsó oldalon közölt népesedésstatisztikai mutatók nem éppen a legfrissebbek stb. Mindezek azonban a föltétlen elismerést nem csorbítják, inkább jelzései az e lapszámban is megvalósuló tárgyszerűségnek — ismerjük meg minél alaposabban és pontosabban egymást. Hogy tényekben és ne „indulatokban” gondolkodjunk, Alexa Károly fi ! A napokban volt 25 esztendeje, hogy felavatták (a háború után sebtében helyreállított régi mellett) az új, 300 kilowattos lakihegyi nagyadót. És lám, ez a röpke negyedszázad elegendő volt ahhoz, hogy az ország már ki is nője; a modern idők igényei és az egyre „foglaltabb” hullámsávok jobb adásminőséget követelnek, kivált az adó hatósugarának szélén, főként a határ menti területeken. Ezért olvastuk örömmel a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának üléséről kiadott közleményben azt a határozattá emelkedett döntést, hogy fel kell építeni az újabb, nagy teljesítményű Kossuth adót. Tegyük hozzá, hogy (amint arról be is számoltunk) az ügy már a megvalósulás stádiumában van, hiszen államközi egyezmény alapján külkereskedelmünk már tárgyal az illetékes szovjet kereskedelmi szervekkel, amelyek a szükséges alkatrészeket szállítani fogják. És a tervek szerint két esztendő múlva üzembe is lép majd az ugrásszerűen megnőtt teljesítményű — nem kevesebb mint 2000 kilowattos — adó, amely megbízhatóvá teszi a vételt az ország egész területén. A volt „lakihegyi” pedig felszabadul, hogy más műsor sugárzásával szolgálja a közönséget. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy időközben a tervezett ütemben folyik tovább a korábban megkezdett URH-program (vagyis az URH-lánc egyre tökéletesebben behálózza az országot), és ez végső soron a Petőfi adó vételi lehetőségeinek jelentős megjavulásához, és területi kiszélesedéséhez is hozzájárul — akkor derűlátóan szemlélhetjük a hazai rádiózás távlatait. Mert az imént vázolt műszaki adottságok, a megvalósulóban levő technikai lehetőségek egyáltalán nem jelentenek öncélt. Közvetlenül és erőteljesen viszszahatnak a műsormunkára és ezzel lehetőséget teremtenek a műsorpolitika horizontjának kitágítására is. Az MRT vezetősége, valamint az erre illetékes rádiós műhelyek ugyanis már jó idő óta kidolgozták a korszerű adóprofilok elvi vázlatát és a teóriák gyakorlatba történő átültetését éppen az eddig még nem Adóprofil teljesen kielégítő technikai adottságok hátráltatták. Egy olyan adó, amely nem fogható mindenütt, vagy esetleg csak áthallásokkal megterhelve fogható, kétségen kívül nem alkalmas arra, hogy például a legfontosabb társadalmi-politikai közlendők hordozója legyen. Egy állomásra, amelyből a szomszédos adó zavarai nem szűrhetők ki százszázalékosan, nem érdemes igényes hangzást feltételező komolyzenei koncertet tenni. Mindezt a rádiós szerkesztőségek is jól tudják, és egyáltalán nem lehet csodálkozni, ha fontosabb műsoraikat igyekeztek „elvonni” a gyengébb adóról. Mindez akadályozta a tervekben már meglevő „Petőfi-struktúra” teljes megvalósulását, s ez természetesen visszahatott a másik két adóra is. Ezt a visszás helyzetet szünteti meg az adók műszaki színvonalának jelentős emelkedése. A tömegkommunikáció jelenlegi színvonala, s kivált a nálunk is hamarosan bekövetkező televíziós telítettség ugyanis erőteljesen módosítja a rádióadók funkcióját. Megváltoztak a rádiózási szokások, megnőtt a „mozgó rádiósok” száma, és rengetegen hallgatják a műsort egyéb tevékenységük mellett (ami például a televíziónál elképzelhetetlen). Előtérbe lépnek a rádió abszolút — a tévé mellett is szuverén módon fejlődő — műsortípusai: a gyorsabb reagálókészségre építő hír- és kommentáradások, magazinok, az akusztikus közegben otthonos zenei műsorok, kivált a nonstop „háttérkönnyűzene” és a jó vételi lehetőséget feltételező szimfonikus koncertek, valamint az URH-sáv sztereólehetőségeit is mindjobban kihasználó rádiós műfaj, a reneszánszát élő hangjáték. Ugyancsak nemzetközi gyakorlat mutatja, hogy egyre több a „nyitva felejtett” készülék: a rádiózók nem egyes műsorokat hallgatnak, hanem adókat. Ennélfogva mindenütt egyre határozottabban elválnak egymástól az adóprofilok, s az igényektől és technikai lehetőségektől függően megjelennek a csak prózát (híreket, kommentárokat, hangjátékokat), vagy csak komolyzenét, vagy csak popmuzsikát, vagy könnyűzenés ismeretterjesztő adást, vagy oktatási programot sugárzó adóállomások. A világfejlődés tehát az egynemű adóprofilok felé mutat, és természetesen mi sem, térhetünk ki a hasonló módon jelentkező jogos társadalmi igények elől. Sőt, annál kevésbé hagyhatjuk figyelmen kívül a közönség igényeit, mennél tervszerűbbé kívánjuk tenni a műsorpolitikát. Márpedig az erre irányuló törekvés elsőrendű ideológiai-politikai érdek. A mi rádiónk sem elszigetelten sugározza műsorét, különböző társadalmi és ideológiai rendszereket képviselő adóállomások közé ékelve. Az adóprofil-módosítások programjának dossziéjában nálunk egy olyan Kossuth adó szerepel, amely valóban vállalni tudja egy szocialista ország nemzeti főadójának szerepét. Itt hangzanának el a legfontosabb (és leggyorsabb) hír-, kommentár- és riportműsorok, itt kapnának helyet a felelős közéleti nyilatkozatok és itt volna a legjelentősebb hangjátékok bemutató fóruma. A Petőfi adó igen határozott szórakoztató-ismeretterjesztő profilt kapna, sok könnyűzenével, közművelődési programmal, érdekességeket tartalmazó magazinnal és ■ rétegműsorral (különös tekintettel az ifjúságra). A 3. adó a komoly zene — szimfonikus muzsika, opera, klasszikus és modern koncertek — birodalma lehetne, megtoldva esetleg a magasabb intellektuális igényeket kielégítő prózai adásokkal. Mint a gyakorló hallgató is tapasztalhatja, ezekből az elképzelésekből sok minden megvalósult már az elmúlt esztendők folyamán. A „tiszta” adóprofilok kialakulását azonban a technikai helyzet, a vétellehetőségek problémája — eleddig akadályozta. Ezért, örülünk kiváltképpen a műszaki fejlesztésre vonatkozó jó híreknek, amelyek a legmagasabb szintű határozatok nyomán már a megvalósulás küszöbére értek. Lukácsy András Egyetemi előkészítő Szegeden A Szakszervezeteik Csongrád megyei Tanácsa szervezésében, szerdán egyetemi felvételire előkészítő, bentlakásos tanfolyam kezdődött Szegeden. A fizikai dolgozó szülők félszáz gyermeke vesz részt a hét végéig tartó foglalkozásokon. Valamennyien negyedikesek, és biológia, valamint kémia tantárgyakból hallgatnakstúdiumokat. A foglalkozásokat a szegedi József Attila Tudományegyetem természettudománya karának oktatói vezetik. Méltó búcsúzás Az Álarcosbál az Egyik szemünk sír, a másik nevet — gyönyörű előadást élveztünk végig, s közben állandóan tudatosítanunk kell, hogy két nagy művész utoljára szerepel az Operában. Az Álarcosbál felújítása Ferencsik János és Simándy József búcsúja ... VÉGZETDRÁMA: ez a vezérszó látszik leginkább megközelíteni Ferencsik felfogását. Túltéve magát a Seribe—Somma librettó buktatóin, Verdi zenéjét tekinti egyetlen kiindulási pontnak. Észreveszi és közvetíti azt, hogy ebben a darabban válik a mester stílusa jellegzetesen ellenpontossá és, hogy a hangszerelésben mennyire megváltozik a rézfúvósok addigi külsőséges funkciója, s mennyire dramaturgiai faktorrá válik e színezet. Ezzel összefüggésben két sarkalatos pontból indul ki Ferencsik értelmezése: az Ulrika-jóslat halálhíréből és abból a jelenetből, mikor sorshúzás dönti el, ki lesz Richard gróf gyilkosa. E két pillanat utolsó ítéletszerűen elsöprő ereje harsona-, illetve trombitahangja determinálja az egész koncepciót. Ez a felfogás élezi ki a drámai pillanatokat, és ez adja az ellentétes karakterű zenei egységek nagy kontrasztját, a lágyan szenvedélyes lírától a bájos humoron át, a végkifejlet tragikumáig. Ám mindez csak akkor bontakozhat ki, ha a karmester gondosan ügyel a zenei folyamat, a ritmus, a színek, a dinamika pontosságára, arányára. S ennek megvalósítása Ferencsik vezénylésének a másik nagy erénye. SIMÁNDY JÓZSEF Richard-alakításét évtizedek óta ismerjük és szeretjük. Most mintha ő is az „örökhagyó” gesztusával állt volna neki a szerepformálásnak: „így kell a Verdi-hősöket színpadra vinni, ennyire fontos minden hang, így kell minden frázisnak karaktert adni, a figura jellemét minden ütemben megszólaltatni.” Simándy — gyönyörű hangja ellenére — sohasem vette magára a hangfenomén ellenszenves modorosságát. Most is azt mutatja meg, hogy a Verdi-hős öszszetett képlet, amelyben egyenlően jelentkezik a hősi hangbravúr és a szublimált líra, az énektudás és a színjáték, a széles dallamív és a kifejező énekbeszéd. Örök emlékként visszük magunkkal erről a búcsúelőadásról a kacagó quintett énekesi -karakterizálási bravúrját, vagy a szerelmi kettős pillanatát, amelyben szinte nem is hiszi el szerelme beteljesülését, ahogy az „Amália, te szeretsz?!” frázist valami hihetetlen és át- meg átfűtött boldogságpianóban énekli. Köszönjük ezeket a felejthetetlen pillanatokat, mint ahogy csak köszönni tudjuk egy közel hű Erkel Színházban rom évtizedes művészpálya példamutatóan nagy alakításait. Taminótól Otellóig, Manricótól Lohengrinig... BÉKÉS ANDRÁS rendezi a felújítást. Rendkívül rokonszenves módon vonul háttérbe: tudja, hogy ezúttal a zenekarban minden fontos drámai elem a legmagasabb szinton fog megszólalni, hogy ha mindezt a színpadon még aláhúzza, az már túlzásként hatna. Rábízza magát a muzsikára, hiszen tisztában van azzal, hogy az operaműfaj lényege mégiscsak a zene. Megelégszik, hogy néhány találó vonással, sokatmondó gesztussal összefüggéseket tárjon fel, kapcsolatokat érzékeltessen. A végzetesrámajelleget ő is érzi, s ezt emeli ki a darabon végigfutó sakktáblaszerű díszletelem is, amely a fatális álarcosbál meghívóját is fedi. Ez a kockahálózat nemcsak keretezi a képet, de be is szorítja a cselekményt az elháríthatatlan tragédia bilincseibe. Ha valamit kifogásolunk, az néhány stílustörő külsőség, mint az Ulrika-kép rikítóan cirkuszi világa, vagy az álarcosbálnak inkább a Falstaff záróképébe illő komikus maszkjai. De ebben nemcsak a rendező hibáztatható, hanem az egyébként szép és hatásos színpadkép tervezője, Forray Gábor is. A vendég kosztümtervező, Vágó Nelly igen szép munkát végzett, jelmezei nemcsak szépek, de kifejezőek is. KETTŐS SZEREPOSZTÁSBAN kerül színre a mű. (Az első gárdáról a második előadás alapján számolhatok csak be, sajnos, az akkor lemondó Komlóssy Erzsébet nélkül.) Az első szereposztásban a darab régi előadói állnak színpadon, legalábbis a főszerepekben. Déry Gabriella Amália-alakítása igen sok új színt kapott; nála is a kifejező ének áll az előtérben. A II. felvonás — sajnos, mindig ,,meghúzott” — tercettjében pedig, a dráma iszonyatos feszültségében, mer rekedten, szinte artikulátlanul megszólalni, mert tudja, hogy az operaénekesnek nem „szépen”, hanem „igazul” kell énekelnie. Persze, aszép énekléssel sincs baj Déry Gabriellánál, néhány csúcsponthangot és az elfogódottabb kezdést leszámítva. Melis György René figurája inkább a színészi játék terén újult meg, vált még kifejezőbbé. Énekbeli szerepformálása mindig is példamutatóan szép volt, technikailag kifogástalan, vivőerőben és hangszépségben gazdag. Hankiss Ilona Oszkár apródja kedves alakítás, zeneileg abszolút biztos, de hangban kissé éles és nem eléggé modulált. A fiatalokból álló másik gárda élén Miller Lajos áll. Mintha új lendületet, szárnyakat kapott volna: kifejezőerőben gazdag, igen rokonszenvesen játszó, szép hangú zenét kaptunk tőle. Reményeket kelt, hogy benne láthatjuk a jövő Verdibaritonját: figyelemmel várjuk további kibontakozását! Sudlik Mária Amáliaként ugyanazokat az érdemeket és negatívumokat mutatja, mint eddigi Verdi-szerepeiben. Nagyszerűen átérzett, színészileg és hangi árnyalatokban teljesen kidolgozott az alakítása, poétikusan szép momentumokban rendkívül gazdag, külön feltűnik szép mozgáskultúrája —, de hangjának karaktere nem fedi a Verdiheroinák követelményeit. Korondy György, sajnos, nagy csalódás. Szerepformálása még éretlen, iskolás, árnyalatlan; a szép hang csak egy a sok eszköz közül, ami e szerephez szükséges! Csengery Adrienne — kissé a rendezés hibájából is — meglehetősen operettízű Oszkárt alakít, zeneileg sem mindig biztos. Jablonkay Éva nagyszerű Ulrika lenne, ha jellegzetesen mélyült hangja rendelkeznek a megfelelő magas regiszterrel. Kisebb szerepekben Antalffy Albert, Mészáros Sándor, Ötvös Csaba, ül. Ütő Endre, Veress Gyula és Németh Gábor egészíti ki az együttest. Várnai Péter Megjelent az ORSZÁG-VILÁG újévi száma! A tartalomból: A 101. szilveszter — Dr. Agy újévi töprengése — Avatóbtól hajnalig: az újjávarázsolt Hungária kávéházban !— Akiket a képernyőn látni fogunk, bemutatjuk a szilveszteri tévéműsor szereplőit — Egyetlen a világon: nemzetközi humorközpont egy bolgár városban Az ORSZÁG-VILÁG kapható minden hírlapárusnál