Magyar Hírlap, 1974. július (7. évfolyam, 179-209. szám)

1974-07-01 / 179. szám

2 1974. JÚLIUS 1. HÉTFŐI MAGYAR HÍRLAP Felelőtlenség, tudatlanság — az aktatenger mögött Miért pusztult el a római mozaik? Június 20-án megcsendült a pécsi Janus Pannonius Múzeum telefonja. — Szántás közben apró színes köve­ket, falmaradványokat találtunk a Szár­­somlyó hegy alatt! — mondta egy izga­tott hang. Igazság szerint dr. Fülep Fe­rencet, a Magyar Nemzeti Múzeum fő­igazgatóját — ki éppen Pécsett ásatott — nem lepte meg a hír. Jó néhány esz­tendeje kijelölte már ezt a területet, egy római villa környékét. Minden­esetre még aznap délután a helyszínre érkezett. — Már messziről láttam, hogy dolgo­zik a traktor. Azon a darabka földön is szántottak, amit annak idején drótkerí­tés védett. Az apró színes kövek egy ró­mai mozaik darabjai voltak. Végre elő­került a villányi Új Alkotmány Termelő­­szövetkezet egyik vezetője, neki mondtam el: hagyják abba a szántást, hiszen ez a föld 1968 óta védettség alatt áll! Ő ezt meg is ígérte. A főmérnök imperátori döntése A mozaik — szinte kétezer évig — sér­tetlenül pihent a föld alatt, ötven centi mélyen. Szőlőtelepítés alá szántott a gép — jó 70—90 centiméter mélységig for­gatva a földet. De június 20-án délután a mozaik nagyobb része még sértetlen volt — Másnap délután jártam a tanács­nál, a földhivatalnál... — mondja dr. Fülep Ferenc. — Így is biztosítani akar­tam a leleteket. Kerestem a védettséget bizonyító iratokat. S közben bíztam ab­ban, hogy a téesz — ígérete szerint — vár a szántás folytatásával. — Vártunk is... Amikor az ágazat­vezető jelentette, amit a régészek mond­tak, utasítást adtam, hogy más terület­re menjenek a gépek... — állítja Máder Ferenc, a szövetkezet elnöke. — Bár meg kell mondanom, hogy mi soha, semmi­lyen értesítést nem kaptunk arról, hogy védett terület fekszik a határunkban. Viszont még emlékeztünk arra, hogy ku­tattak annak idején a Szársomlyó alatt, a nagyharsányi határban. Ezért — ami­kor az Ültetvényterv a szőlőtelepítést elő­készítette­­­ külön figyelmeztettük az ügyintézőt, hogy tudja meg: használhat­juk-e azt a földet? " Levélmásolatot mutat, tavaly írták. Az Országos Műemlékvédelmi Felügyelő­ség Pécsi Építésvezetőségéhez címezték. Az építésvezetőség nem illetékes eldön­teni — nem is tudhatja —, védett terü­letről van-e szó. — Lehet, hogy rossz helyen érdeklőd­tünk. De ők csak járatosabbak az ilyen ügyekben, mint a téesz ... Arra a levélre mindmáig nem kaptunk választ. A siklósi Földhivatal értesítése viszont most érkezett meg arról — június végén —, hogy 1968-ban a Művelődésügyi Mi­nisztérium védetté nyilvánította a romo­kat s a mozaikot rejtő 4­ hold 831 négy­szögölnyi területet. — Június huszonegyedikén hiába ke­restük a hat esztendős iratot. A védett­séget a telekkönyvi betétbe sem jegyez­ték be. Valahogy elmaradt... Az akkori tisztviselő mulasztása ez — mondja Ko­vács József, a hivatal vezetője. Nemcsak a muzeológusok, nemcsak a Földhivatal munkatársai, hanem — sajnos — a szövetkezet főmérnöke is hiá­ba kereste a telekkönyvi bejegyzést. Be­­remeni Ferenc —­Máder Ferenc távol­létében — ilyen magvas imperátori dön­tést hozott: ha a védettségnek írásos nyo­mát találja, várnak a szántással. Ha nem, folytatják a munkát. Nem találta. Nehéz volt tönkretenni Helyükről kiforgatott oszlopmaradvá­nyok, mintegy ötvenszer—hetven méter­nyi területen szétdúlt mozaikdarabok, sok mázsás falkoloncok fogadták a kora dél­utáni órákban megérkező muzeológusokat és földhivatali tisztviselőket. Meg a fő­mérnök. — Van papír? — azt kérdezte. — Már mindegy volt... — dr. Fülep Ferencnek az izgalomtól ma is elfullad a hangja. — Hat méter hosszú, igen kes­keny darabkája maradt meg addigra csak Magyarország egyik legnagyobb, legalább 30—40 négyzetméternyi római mozaikjá­nak. S vele együtt elpusztult egy igen nagy fürdőépület padló alatti fűtőrend­szere — az aquincumihoz hasonlatos — és egy később ókeresztény templommá alakított második századi lakóépület re­konstruálható romja. Nehéz volt elpusztítani. Egy falmarad­vánnyal két traktor 380 lóereje sem bírt. Ez a fal maradt meg. — Hogy miért nem ástunk azóta, ami­óta a védettséget kértük a területre? Na­gyon egyszerű. Először, mert nem volt pénzünk. Másodszor, mert a pécsi épít­kezések során napvilágra került leleteket tártuk fel, mentettük — meditál a fő­igazgató. — Egyáltalán: a régészet egyre inkább versenyfutáshoz hasonlít. Terv­szerű kutatásokba kezdeni egyre nehe­zebb. Az építkezések előtt, alatt mentjük esztendők óta — ami menthető ... A nagyharsányi lehet — menthető lett volna. Sőt a római kor kutatói szerint: szenzáció lett rola. Nem a sürgető épít­kezés — az emberi értetlenség, a bürok­rácia tette tönkre. Mint megtudtuk: a római mozaik el­pusztításában felelős téesz főmérnök fe­gyelmi bizottság elé áll — az elnök uta­sításának megszegéséért. De ebben az ügyben — az ismeretlen telekkönyvi tiszt­viselőn túl sem ő az egyedüli felelős. Szá­mon kellett volna tartania a Művelődés­­ügyi Minisztériumban is annak, akinek ez a dolga, hogy jött-e a terület védett­ségére viszontigazolás? A téesz megvála­szolatlanul hagyott leveléről már nem is beszélünk ... Móra Ferenc így kiáltott fel annak idején: „Az a tragédiánk, hogy értelmiségünk indolens, népünk tanulat­lan!’' Kinyílt az ajtó A mozaikügy mellett a nemrégiben széthordott rakamazi honfoglaláskori aranylelet, a kunbábonyi megsemmisített ősi temető, egy sor értékes — gyakran pótolhatatlan — régészeti kultúrtörténeti kincs pusztulása már nem is figyelmez­tet, hanem követeli a vétkesek büntetését, az elriasztást a további felelőtlen rom­bolástól. Az 1963-ban hozott rendelet, a „Múzeumi törvény’ csak első lépésnek tekinthető. Ugyanis nem szankcionál eléggé egyértelműen. Eddig jutottunk a meditációban a pé­csi múzeum árnyas szobájában, amikor nyílt az ajtó. Az Aknamélyítő Vállalat egyik bányásza jött. Török edényeket, cserepeket hozott. Azt mondta: — Nekem ugyan nincs főiskolai diplo­mám, de tudom, hogy itt a helyük ... — rep — Losonczi Pál távirata Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, Kanada nemzeti ünnepe alkalmából táviratban üdvözölte Jules Légert, Ka­nada főkormányzóját. Pártküldöttségünk Szíriában Vasárnap vidéki körutat tett a Magyar Szocialista Munkáspárt küldöttsége, amely Pullai Árpádnak, a Központi Bi­zottság titkárának vezetésével a Baath­­párt meghívására hivatalos látogatáson tartózkodik Szíriában. A pártküldöttség a vidéki program keretében látogatást tett a szovjet segítséggel épülő Eufrátesz-gát­­nál, és ellátogatott a történelmi műemlé­keiről nevezetes Palmyrába is. A királyok bora — a borok királya V ^(Xip|* Hegyalja a Vajdahunyad várban Tudósítónktól. Vasárnap délelőtt a Mezőgazdasági Mú­zeumban dr. Bodnár Ferenc, a Borsod megyei pártbizottság első titkára megnyi­totta a Tokaj-Hegyalja borgazdaságáról rendezett kiállítást. Az ünnepélyes kiállí­táson részt vett Huszár István, a Minisz­tertanács elnökhelyettese, képviseltette magát a történelmi borvidék szinte min­den gazdasága, termelőszövetkezetek és szakszövetkezetek, valamint a kereskede­lem is. A kiállítás, mind a négy termében ér­zékelteti a régi mondást: „Vinum regum — rex vinorum” — a királyok bora, a borok királya, így emlegetik a tokaji bort, melynek múltja, jelene és jövője kel életre most a Vajdahunyad várában. A hajdani Rákóczi-birtokhoz tartozó, mindössze 50 kilométer hosszúságban el­terülő Hegyalja csodálatos — napjaink­ban is egyre fejlődő — szőlő-, bor- és pincekultúrájának kialakulásában főként természeti, éghajlati tényezők játszottak szerepet. Melyek ezek, erre is válaszol a kiállítás, mely azt is bizonyítja, hogy a hegyaljai bortermelők szőlőszeretete, munkabírása, különleges szakértelme hoz- ' i------------TT I-------------­ rájárult a régi és mostani eredmények eléréséhez. Korabeli metszetek, rajzok, képek, gra­fikonok segítségével kapunk átfogó képet a hegyaljai borgazdaság felszabadulás előtti és utáni történetéről, fejlődéséről, a tokaji bor útjáról az ültetéstől kezdve a palackozásig. Megismerkedünk az olt­ványszaporítás, a növényvédelem, az ön­tözés és nemesítés mai problémáival, eredményeivel is. A kiállított korabeli szőlőművelő, fel­­dolgozási és egyéb eszközök mellett a modern szőlőfeldolgozást, a bor- és pince­­gazdaságot szemléltető képek tanúsítják, milyen szorosan ötvöződnek a hegyaljai borkészítés hagyományos és új elemei Fontos témája a kiállításnak a Hegy­alja holnapja. Megtudjuk, milyen nagy szerepe van és lesz a fejlődés meggyor­sításában az 1970-ben megalakult Tokaj­­hegyi Rekonstrukciós Bizottságnak, mely egyre több lényeges javaslat kezdemé­nyezésével, komplex tervek készítésével fontos szerepet játszik Tokaj-Hegyalja jö­vőjének alakításában. A Vajdahunyad várbeli kiállítás 1974. augusztus 21-ig tart nyitva, érdemes fel­keresni. És mégis folyik . Munkahelyük: a tó Üdülés, pihenés — a nyári hónapokban általában ezek a fogalmak társulnak a Balatonhoz. És ebben a pihentető na­pozásban hajlandók vagyunk megfeled­kezni azokról, akiknek a tó nyáron is munkahelyük. Öt óra A falvak csendesek a tó k­örül. A mun­kába indulók zöme halász. Ilyenkor még csomagolják az útravalót. Kenyér, hagy­ma, hús kerül a táskába. A nap már rég felkelt, hat óra van, amikor felhúzzák a kis motoros bárkák horgonyát. A Cse­pel felbúg. A hajó parancsnoka, Borbély György halászmester, munkahelyét ke­resi — 120 ezer katasztrális hold vízte­rületen. Szó szerint keresi, mert hogy nagy a tó, nem akárhol eresztik le a hálót. — Naponta kijárunk halászni — mond­ja —, naponta ismerkedünk a vízzel — és mégis minden nap ad valami újat... Csak mosolyogni lehet a prospektusokon, amelyek azt hirdetik: „Ismerje meg a Balatont...” — Ezerkilencszázharminckettőben sze­gődtem halásznak. Siófokon akkor ez igen előkelő állásnak számított, nehe­zen lehetett bejutni. A kívülállóknak lehet, hogy úgy tűnik, monoton a mun­kánk. De az egyhangúság csak látszóla­gos, hiszen életünk, feladatunk az év­szakok szerint is változik. A tavasz és az ősz a legkedvezőbb, akkor a halak összebújnak, mint a birkák Nyáron meg szétfutnak, ilyenkor nehe­zebb rájuk akadni. A legkedvezőbb fogá­sunk 360 mázsa volt, a legkevesebb 20 kiló... De nemcsak tőlünk, az időjá­rástól is függ, hogy milyen zsákmánnyal térünk vissza. — Amikor a Balaton kienged, kijö­vünk — mondja Kiss László, hajóvezető —, s itt vagyunk, amíg be nem fagy. Azután jeget, nádat vágunk, hajóőrséget adunk. Megy ám télen is a nap, hiszen bőven akad munka, de azért az az igazi, amikor már vízre lehet szállni. Ezért az­tán szabadságot is főképp télen veszünk ki. Tíz éve kölyökként kerültem ide, de nem hagynám ott a vizet semmiért sem. Valahol Tihany és Földvár között já­runk. A két motoroshajó rövid manőve­rezés után közeledik a parthoz majd megállapodik a másfél méteres vízben. Leeresztik az ezer négyzetméte­res hálót. A hét főnyi hajószemélyzet a hálónál szorgoskodik. Mert a gépkezelő, hajóvezető és a halászmester is hálóki­vetőként kezdte. Nehéz fizikai munka ez. S nem mindegy, hol és hogyan dol­goznak. A halászmester is ott verejtékezik. — Kinevetnek — mondja —, ha a Ba­laton folyásáról beszélek. És mégis fo­lyik. Olykor úgy tűnik nekem, hogy job­ban, mint a Duna. Ezt is számításba kell venni. Persze, csak az érzi az áramlást, aki a vízzel dolgozik. Nyolc óra. Megkezdődik a csapatás. A két hajó a hálóval kört alakít. Néhány merész fürdőző bámészkodik a közelben, távcsővel látni a parti pecázókat Mogorvák. Mi marad nekik? A hobbi. Merthogy amíg ők szórakozásból fog­ják a botot, a két brigád a kenyérért iz­zad. Nekik a víz — az élet. Méterről méterre húzzák a hálót. Ez az ősi munkafolyamat aligha változott a századok során. Szűkül a kör, s vé­gül behúzzák a zsákot is. Lemérik a halakat. Tíz mázsa. Nem rossz. A ko­sárban fogas, ponty, busa és keszeg nyü­zsög. Azután a legfiatalabb, aki még nem unja a halat, a hajókabin kis spiritusz­tűzhelyén hozzálát a sütéshez. A többiek felmennek a fedélzetre, a szagát sem szeretik. Nagyon sok halat ettek már... Tizenkét óra Siófok utcái ekkorra már megelevened­nek, mindenki vízközelbe igyekszik. A halászok a mólónál kikötnek a rako­mánnyal. Eltelt a munkanap. Indulnak hazafelé, többen a környező­­falvakba. A Balatoni Halgazdaság évi terme­lése 22 vagon minőségi és 120 vagon egyéb hal. ők látják el az üdülőket, a halsütőket, s eladnak a Halértnek is. A téli munka eredménye pedig 50—60 ezer kéve nád, 350 vagon jég. Gömöri András

Next