Magyar Hírlap, 1974. július (7. évfolyam, 179-209. szám)
1974-07-02 / 180. szám
A 1974. JÚLIUS 2. KEDD KULTÚRA" MŰVÉSZET --Magyar Hírlap 11 "n Tévénapló IGÉNYEK ÉS LEHETŐSÉGEK. A rádióról szólva sokszor írtam arról a felbecsülhetetlen értékű szolgálatról, melyet a magyar irodalom megismertetésében és terjesztésében teljesít. Néha szinte erejét meghaladó feladatokra vállalkozik, amikor például egy-egy nagyobb terjedésű regény rádióváltozatát sugározza. A kockázat nyilvánvaló. Elsősorban a szükségszerű öszszevonás, a sűrítés következtében támadó veszedelem kísért. Nevezetesen az, hogy az átdolgozónak mennyire sikerül az adott mű legjellemzőbb részleteit kiválasztania, nehogy a mondanivaló lényege csorbát szenvedjen, a művészi értékek elsikkadjanak. Számos sikeres adás bizonyítja, hogy a rádió dramaturgjai és rendezői megbirkóznak a feladattal. A televízió esetében viszont az a benyomásom, hogy a látványbanmegjelenített mű olykor elszakad az eredetitől, a szöveget a rendező csupán ugródeszkának használja, hogy azután saját képzelete szárnyán röpüljön tovább. Sokszor tapasztalható, hogy olyan környezetet teremt a képernyőn, melynek közegében az eredeti mondatok, szavak hangsúlyai megváltoznak és sok esetben csupán elrajzolt illusztrációkat kap a néző; az irodalom népszerűsítésének igénye farkasszemet néz a televízió lapos lehetőségeivel. KRÉTARAJZ MÓRICZ ZSIGMONDRÓL. Mindez legutóbb Illés Endreműsorát nézve jutott ismét az eszembe. A Krétarajz-sorozat keretében ez alkalommal Móricz Zsigmondot idézte meg, pontosabban: „a hatalmas szobrot egyik legjellemzőbb nézetéből mutatta meg. Hogyan látja Móricz egyre élesebben és könyörtelenebből a kivilágos kivirradtig dorbézoló urak muzsikaszó nélkül élni nem tudó világát”. A regény, a Kivilágos-kivirradtig — 4ilés Endre szavával szólva — Móriczéletművének remeke. Valóban elragadtatva, lázzal lehet csak olvasni. A krétarajz elsősorban a megrendítő élményt, a szó varázsát, az író mély emberi-írói felelősségét igyekezett tolmácsolni. Egyebek között hangsúlyozva: „...az Arány istennője költözött formáiba. S az arány itt a drámát is jelenti. Nincsen olyan Móricz-írás, melyen ne rohanna át valamiféle forgószél — feldob, összedönt mindent. A Kivilágos-kivirradtigban sikerült az igazi drámát megragadni; a gyors, figurákat és fordulatokat halmozó, merészen sűrítő drámát, a regény mintha a görög tragédiák lávatalajából hajtott volna ki”. . Minden szó pontos és lényegbevágó Érzékeltük a mondatok ezüstös holdudvarát: rabul ejtett a vallomás, ahogy a kortárs író hitet tett a nagy író remekműve mellett. Hogy azután szerényen a háttérbe vonuljon és átadja a szót magának a műnek. És ekkor ért a csalódás. A megelevenedő képernyőn igaz, a regényíró szavai hangzottak el, ám az egyes jelenetek üresen kongottak. Csupán az adomázgató, eszem-iszom társaság képe bontakozott ki, a dráma sodró Irodalom a képernyőn szele elkerülte azt a házat, amelyet ezekkel a komor hangulatú mondatokkal mutat be az író: ,,A nagy, dupla tetejű földszintes ház úgy feküdt a rengeteg udvar sarkában, mint egy nagy bolhászkodó komondor ... A ház tornácán mintha bolhák mozognának, egy-egy, ember jön-megy, ki s be a vadszőlő kopasz vesszői között. Egy főbolha, nagyhasú, kemény, barna, öregúr, nagy pipával áll a lépcső tetején, s lassan pislogva nézdeli az udvart. Az utcáról pedig két kis fekete hangya közeledik, a jegyző s a legátus, lassan a bokáig érő hóban, vidáman diskurálva; ugyan miről tudnak a hangyák és bolhák beszélgetni.” A nyitó kép valóban sok értelmű és mindenképpen pontosan üti le a mű mondanivalójának alaphangját. Kisszerűségében is félelmetes ez a világ, a hangyák és bolhák gyülekezete, amely felett Móricz meghúzza a lélekharangot. Az író már nem táplál illúziókat, s a századforduló Magyarországát nem látja. ... . . száncsilingeléssel teli, csillogó téli idillnek, amelyben derék fiatal urak, szerelmes, csinos asszonykák, hatalmas kocsibundákba pakolt, kíváncsi öregek , igyekeznek egymáshoz, ahol egész Magyarország egyetlen kivilágított udvarház, tágas, meleg szobákkal, nagyszerű, terített asztalokkal, csodálatos ételekkel, borokkal, szivarokkal, cigánymuzsikával... a forgószél már felkapja a jól fűtött ház fedelét, magasba röpíti az éjellel, borral, rettegéssel és, csillogó törénetkékkel fűtött figurákat..., hogy Illés Endre szavait idézzük. Lengyel György rendező képei mintha éppen ezzel a pontos és feszes megállapítással szálltak voki a perbe. Belemerült a ,,nem élhetek muzsikaszó nélkül” idilli hangulatába, a fenyegető árnyak még a szegletekben sem húzódtak meg, a baljósan fenyegető reggel rémei pedig belefulladtak az úri dínom-dánom mindent elsöprő vidámságába. Nem is beszélve arról, hogy az egyes alakok megjelenítése a dzsentri ábrázolás sablonjait juttatja az eszünkbe, hiányzott a móriczi emberábrázolás összetettsége. A felszínesen csillogó kének kavargásában, sajnos, éppen Móricz és a róla oly hiteles arcképet felvázoló Illés Endre húzta a rövidebbet. GYILKOSOK. Császár Istvántévéjátékában ismét az igények és a lehetőségek kapták hajba egymással. Ez esetben a tévé lehetőségével az író igényessége nem tudott lépést tartani. Mert hiába igyekezett Dömölky János rendező, nem sikerült ezt az emberi motivációban oly elnagyolt históriát teljesen hitelt érdemlően, megejtő művészi hatásossággal a képernyőre varázsolni. Pedig a téma önmagában sokat ígérő, jó lehetőségek alkalmait villantotta föl. Egy válóperi tárgyalás szürkén egyhangú folyamatát hirtelen drámai fordulat szakítja meg. A férfi ugyanis a vagyonmegosztást és gyerektartást sérelmesnek tartva, azzal vádolja feleségét, hogy másik gyereküket szülés után titokban megölte. Az asszonyból vádlott, a férjből tanú válik. Ezután nemcsak a bíróság, hanem a kéretlenül közbetolakodó tévékamera — a tévéjátékon belül — a szörnyű tett indítékait firtatja. Az író megpróbálja az esetet valamiféle szélesebb emberi-társadalmi összefüggésbe állítani: a régi begyöpösödött nézetek, az önzés diktálta indítékok fontak a szerencsétlen asszony köré hálót, amelyből ezzel a rettenetes tettel szerette volna kivágni magát. Bár a férj és annak szülei nem ülnek a vádlottak padján, de a bűn elkövetésében ők is ludasok. Ebből a szándékból persze, művészileg kitűnő produkció is születhetett volna. Császár István azonban nem tudta sem a cselekmény tényeit, sem pedig az emberi magatartások összetevőit megfelelően csoportosítani. Ennek következtében keszekusza históriával találkozhattunk. Az volt az érzésünk, hogy az író a sematikus, lapos megoldásoktól félve, túlbonyolított mindent, anélkül azonban, hogy mértéket tartott és arányt teremtett volna. Ilyenformán semminek és senkinek nincsen művészi fedezete és bizony az írói életismeret is bajosan érhető tetten. A KÖLTŐ FELEL. Meggyőződésem, a magyar irodalom legtisztábban a költészeti összeállításokban csendül fel a tévében. A héten is egy szívet-lelket gyönyörködtető műsorban volt részünk. A magyar költészet legutóbbi harminc esztendejéből kaptunk színpompás csokrot. Hét évszázadból három évtized idéződött fel. Elszakíthatatlanul azonban költészetünk legfontosabb hagyományától, a magyar költő mindig — Veres Péter szavával élve — nemzetben élt és nemzetben gondolkodott. Az elmúlt harminc évben hatalmas utat tettünk meg a nemzeti felemelkedés útján. Ez azonban nem volt göröngyöktől mentes. Olykor botladoztunk, olykor a magunk csapását kerestük nemcsak örömök, hanem gondok között is. Az újat, a többet azonban nem adják ingyen, küzdeni kell érte, olykor vérrel-verejtékkel, s olykor rombolni is kell, hogy az újat felépíthessük. Ahogy Petőfi Sándor nemcsak 1848- ban, hanem pontosan egy századdal később is érvényes szavai jósolták: „A hon, melyet őseink szereztek — verítékekkel és szívok vérivel. — Az a hon többé nincs meg, csak neve —. Bolyong közöttünk, mint a temetőbül — Éjfél órán visszajött kísértet... Az a hon többé nincs meg, falait — Elmorzsolták, a múlt kor férgei, S az új vihar szétfújta födelét...” Ez a Petőfi-vers. A nemzetgyűléshez ütötte meg a háromtételes összeállítás vezérszólamát, s ő szólalt meg újra minden tétel elején. Nem volt összekötő szöveg, a versek egymásra feleltek; Illyés Gyula, Nagy László, Simon István, Benjámin László, Váci Mihály, Garai Gábor, Kormos István sorai egyetlen hatalmas szimfóniába ölelkeztek össze, mely a Nép nevében gondolatát emelte magasra. Annak a népét, amelyhez a költő minden korokban szólt, amelyhez e szép sorozat címét adó Illyés Gyula-vers utolsó sorai üzenik: „Ide teszem az akácról az illatot. — Ide teszem a Dunáról a fényt — leányról a mosolyt, a fiúról a dacot; — ebből csinálok költeményt, — hogy gazdagodjatok.” Szombathelyi Ervin Előző este éjszakába nyúló beszélgetésen vett részt a budapesti bölcsészkar diákjaival az Eötvös Kollégiumban. Magyarországon is nagy sikert aratott regényéből, az Egy agglegény emlékezéseiből tartott felolvasást, és derekasan állta a sarat az egyetemisták kérdészáporában. Deák Tamás a Magyar Írók Szövetsége meghívására érkezett Kolozsvárról Budapestre. — A magyar olvasók a romániai magyar irodalom sokarcúságának reprezentánsaként, valamint sokműfajú írónak ismerték meg. — A sokműfajúság nálam nem egyidejű jelenség. „Komplett író” csak fokozatosan lettem. Tizennyolc éves korom óta publikálok, Gaál Gábor fedezett fel. Ekkor még lírai költőnek, esszéistának és műfordítónak indultam. Harmincéves korom volt a drámaírás kezdete, s negyvenévesen jutottam el a nagyobb lélegzetű prózához. Mégis, talán műfaji sajátosságai miatt, a dráma áll hozzám legközelebb. Sokáig a Kolozsvári Magyar Állami Opera fődramaturgja voltam, nem ismeretlen előttem a színház világa, s ez technikailag nagyon megkönynyítette a dolgomat. — A drámái hozták a népszerűséget is. Tizenegy évvel ezelőtt, az első színházii bemutatóját, a Firtus és Laodiké című darabját Budapesten, az Egyetemi Színpadon adták elő, nagy sikerrel. Hadgyakorlat című darabját a Nagyváradi Állami Színház magyar tagozata állította színpadra, mellyel 1970-ben a debreceni színházi fesztiválon is szerepeltek. Ez a darabja 1962-ben a romániai országos drámapályázaton második díjat nyert, s ez volt az egyetlen magyar darab a jutalmazottak között. Az érsek imája című drámáját a román tévé magyar adása mutatta be, a Gyóntatószék című egyfelvonásosát pedig maga rendezte meg a kolozsvári rádió számára — s ezzel még korántsem merítettük ki drámai életművét. — Valóban, fontos állomások ezek életemben, de mint esszéistát is ismernek — akik ismernek. Ennek köszönhetem a heidelbergi egyetem és a Nyugatnémet Kulturális Kapcsolatok Intézetének meghívására két ízben tett több hónapos tanulmányutamat is. — Műveiben — műfajtól függetlenül — feltűnően sokat foglalkozik a bűn fogalmával, erkölcsi kérdésekkel. — Moralista, de nem moralizáló írónak tartom magam. Szerintem az emberi lét alapvető problémája ma is: választani a jó és rossz között. A mélylélektan, a freudizmus feloldozza az embert a tetteiért való felelősség alól. Én nem. A legizgalmasabb dolognak tartom az ember életében a tettei értelmét és a felelősségvállalást. Az erőszak előtt nem szabad megnyitni a kapukat; egy tudatos író nem hagyhatja szó nélkül az értékrendek fellazulását. Ez a nagyfokú érzékenység minden erőszakkal szemben, engem produktívvá tesz. A morális szempont, mint kritérium, valóban végigkíséri munkáimat. Különösen a drámákban jut fontos szerephez nálam a kompromisszum, mint a tragikum elsikkasztója. — Elégedett művei fogadtatásával ? — Többnyire, persze, nem. Eléggé változatos módon értesülök könyveim visszhangjáról. Két éve hivatalosan én képviseltem a romániai magyar irodalmat a budapesti könyvhéten, a regényemet dedikáltam. Akkor nagyon sok olvasómmal személyesen is megismerkedhettem. Könyveim egyébként viszonylag nagy példányszámban fogynak el Magyarországon is. De igazi elégtételem az volt, hogy a budapesti bölcsészkar népművelési szakán fél éven át speciális kollégiumot tartottak a regényemről, engem is meghívtak az egyik szemináriumra. Minden negyven év körüli íróban felötlik a kétely, vajon érdeklik-e a mai húszéveseket az ő problémái ? Most újra meggyőződhettem, hogy a fiatalok, különösen az egyetemi ifjúság kedveli az írásaimat. Jólesik legalább ezzel a bizonyossággal hazautazni Kolozsvárra. H. Valachi Anna Keddi beszélgetés Deák Tamással Rádiófigyelő Politikai hangarchívum. Vasárnap Rátkai Márton hangját hallottuk néhány percre az Ivan Ilisics halála egy felidézett részletében, és megint elámultunk azon a varázslaton — ,amellyel a rádió mind gyakrabban él —, hogy magnetofonfelvételekből, hangkonzervekből fel tudja idézni valamikor élt színészek, írók és egyéb művészek szavait. De persze, nemcsak a művészet területein élnek a rádiós műhelyek a hangkonzerv eszközével. Ez a technikai lehetőség egyre többször betör dokumentumműsoraiba,vagy kifejezetten politikai jellegű adásaiba is. Legutóbb a múlt héten, a Brezsnyev—Nixon találkozó előestéjén sugároztak egy rendkívül érdekes műsort, A harmadik forduló címmel, amelyben meglevő dokumentumok alapján a mostani csúcstalálkozó előzményeit elevenítették fel. És ezek, a dolog természeténél fogva, nemcsak írott anyagok és visszaemlékezések voltak, hanem eredeti hangdokumentumok is. A Schél Gyula szerkesztette adásban rendre felidézték a találkozó két magas rangú részvevőjének korábbi nyilatkozatait, megszólaltatták az előbbi találkozókkal kapcsolatban a moszkvai televízió politikai főkommentátorát, Valentyin Zorin professzort, és bemontírozták Dent amerikai kereskedelmi miniszter és más USA-üzletemberek véleményét is. Mindezt pedig a rádió gazdag archívumából. Jó külpolitikai újságírót sok helyütt találni. Egy dokumentumműsor hitelesítő anyagaként a régebbi nyilatkozatok felvételeit azonban csakis a rádió tudja bejátszani. S ha már a rádió külpolitikai adásainál tartunk, hadd említsünk meg egy kissé mostoha műsort, amely pedig szintén a rádiózás technikai lehetőségeinek jóvoltából válik az átlagos hírlapi kommentárnál megragadóbb erejűvé. A vasárnap reggelenként sugárzott külpolitikai negyedóráról van szó, öt kontinens hét napja. A rádió ebben a 15 percben külföldi munkatársai és a hangrögzítés jóvoltából olyan jól szerkesztett összefoglalót, tud nyújtani az aktuális világeseményekről, amely éppen az élő hang és az elsőszemélyűség jóvoltából hitelesebbé és életszerűbbé válik minden hírlapi kommentárnál. De ha a „hagyományos” formájú adásokat vesszük is (mint amilyen múlt pénteken a „Túlélni — New York vadonában...” című színesebb kommentár volt), elmondható, hogy a rádiós külpolitikusok — talán éppen, mert az élő beszéd közvetlenségével kell versenyezniük — általában többet elárulnak a világpolitika kulisszatitkaiból, mint az egyéb kommunikációs eszközök. Munkásvallomások. Hogy Gácsi Sándor és munkatársai (most legutóbb Kondor Katalin) otthonosak az üzemek világában, s minden nagyképűség nélkül tudnak szakszerű kérdéseket feltenni bármelyik gyárcsarnokban, azt eddig is tudtuk. Gácsi azonban újabban, kiszélesíteni igyekezvén rádiós hatóeszközeinek körét, több adásban is kísérletezni kezdett a sztereofóniával. Vasárnapi műsorában (Egy munkásember gondolatai műszak alatt, délután és otthon ...) megkísérelte munkásoknak és családtagjaiknak beszélgetéseit és vallomásait a maguk eredeti akusztikai környezetében felvenni, tehát például műhelycsarnokban, vendéglőben vagy családi környezetben, úgy gondolván, hogy a nyilatkozó szavai ezáltal hatásosabbak lesznek. Nos, valóban így van. A sztereofóniának, mértékkel alkalmazva, valóban helye lehet aktuális adásokban, riportműsorokban is. Mindezek a kísérletek azonban — a most hallott legutóbbi is — azt bizonyították, hogy a személyes vallomások hitelét elsősorban az őszinte szó adja meg (tehát az, hogy tudott-e a riporter valódi kapcsolatot találni alanyával), s ha ez nincs meg, akkor minden külsőséges eszköz zavaró tehertétellé válik. Tegyük mindjárt hozzá, hogy Gácsinál ez az eset ritka. Már a negyedik adásához érkezett az a monstre riportsorozat (Hét család Európában), amelyben kontinensünk különböző társadalmi berendezkedésű országairól nyilatkoztat hét riporter hét munkáscsaládot, múltjáról és jelenéről. A mostani adás, amely a háború utáni nehéz esztendőkről faggatta az érdekelteket, talán a legalkalmasabb lett volna arra, hogy a műsor eredeti célját, a munkássorsok hasonlatosságainak és különbözőségeinek bemutatását keresztülvigye. Hágy kár azonban, hogy az egyenként félórás adagokban minden család épp csak egy villanásra lehet jelen, s így egy nagyvonalúbb szintézis kialakítására alig van mód. Lukácsy András