Magyar Hírlap, 1974. november (7. évfolyam, 301-330. szám)

1974-11-23 / 323. szám

......... P. 1974. NOVEMBER 23. SZOMBAT__________________________________ HÉT VÉGE |­P / ? • ’V|­L V. Múzeum — raktározva Mit őriznek a Népstadion kazamatái? Ha külföldi turistacsoport ér­kezik Budapestre, a hivatalos program aligha felejti el a Nép­stadion látogatását. A panoráma­busz idegenvezetője lelkesen em­lékezik meg a világhírű stadion fényes napjairól, sohasem felejt­ve el,, hogy itt vertük tönkre Anglia labdarúgó-válogatottját és régi salakján olyan atléták szen­vedtek vereséget, mint a fény­korát élő csehszlovák Zátopek vagy Kuc. A program feszes, sietni kell, mert a Hungáriában, a Mátyás­pincében már tálalva az ebéd. És amíg a busz gyors kört tesz a lelátó pilonjai körül, senki sem tudja, hogy a betonkolosz­­szus a magyar sportörténet leg­becsesebb gyűjteményét, kincseit rejti kazamatáiban. Okmányok, serlegek, díjak, érmek találhatók a fotózás egykori szenzációjának tartott sportfelvételek között, amikor még úgy készült a te­niszröptéről felvétel a tűző nap­sütésben, hogy a megmerevedett testtartásban mosolygó bajnok ütőjére ragasztották a labdát, ne­hogy a hosszú exponálás alatt el­mozduljon. A magyar sporttörénet tudo­mányos feltárása, bemutatása még 1926-ban kezdődött, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum fel­ajánlásokból rendezett sporttör­téneti kiállítást, úgy, hogy a be­mutatott anyagot visszaadták a tulajdonosoknak. Később, 1932- től a Báthori utcai Hajós házban működött pár évig egy állandó turisztikai kiállítás. A gyűjtés és rendezés bázisa ezután a Testnevelési Főiskola volt Ez részben szerencse, mert sok anyag megmaradt részben viszont balszerencse is, mert 1945 februárjában az épületnek az a szárnya égett le, ahol a gyűjtemény jelentős része helyet kapott. A Testnevelési Tudományos Tanács szakirodalmi és sporttör­téneti csoportja kezdte meg 1955- ben ismét a gyűjtést Ez az út­törő munka először 1957-ben lé­pett a nyilvánosság elé, amikor az Újvárosháza helyiségeiben bemutatták a munkássport-törté­­neti kiállítást. Ennek a kornak egyik szen­vedélyes gyűjtője, rendszerezője, kutatója volt Dobozi László. — Szinte hihetetlen, hogy 1959 után milyen sok anyag került az akkor még jogilag nem is lé­tező múzeum tulajdonába. Még éltek az öregek, a századforduló sportcsillagai — emlékezik vissza a negyed századdal ko­rábbi időkre. — Megalakult a Sportmúzeumi Bizottság, és mi­után a Művelődésügyi Miniszté­rium Múzeumi Főosztálya be­jegyzett bennünket, a Nemzeti Bank is zárlatot rendelt el a kal­lódó vagy magánosoknál fellel­hető sporttárgyú muzeális érté­kekre. Ez rendkívül fejlesztet­te a gyűjtőmunkát egészen 1963- ig.Akkor került a múzeum bir­tokába Kabos Endre kardvívónk több mint 500 emléktárgya, melyből 486 érem volt. (Jövőre a vívó-világbajnokság alkalmával kiállítják ezt a kincset a ma­gyar közönség előtt.) — Érdekességként említem meg a századforduló hosszútáv­futójának, Kiss Gézának díjait. Kiss az akkor divatos fogadásos versenyeket helyezte előtérbe, ahol a külön költségmegtérítés, díjazás is szerepet kapott. Ami­kor hagyatékából megkaptuk ér­meit, nem is sejtettük, hogy da­rabja 15—20 ezer forintot ér, nemcsak szenzációs régisége, ha­nem féldrágakövei miatt is. Szakértőkből álló bizottság be­csülte fel 1964-ben a múzeum kincseit. Az ötvösmunkák, kis­plasztikák, érmek értékét akkor 1 millió 600 ezer forintra érté­kelték, ez természetesen nem tar­talmazhatta az eszmei értéket, amely lemérhetetlen és megfog­hatatlan. Nagyszerű kiállítások hívták fel a figyelmet a magyar sport­­történet múltjára. Közülük is ki­emelkedett a budapesti műkor­csolya Európa-bajnokság 1962- ben, ahol a több mint 2 ezer éves szarmata vaskorcsolyától Kronberger Lili világbajnoknőnk (1908) és Földvári Tibor magyar bajnokunk (1895) felbecsülhetet­len értékű emlékei is helyet kap­tak. A kiállítás sikerére jellemző, hogy a Nemzetközi Műkorcsolya Szövetség 100 éves fennállása alkalmából Bernben is bemutat­ták, világsikerrel. A Testnevelési és Sportmú­zeum ma a világon egyedülál­ló gyűjtemény gazdájának vall­hatja magát. Olyan értéket őriz, melyek az egyetemes sporttörté­neti kultúrának felbecsülhetetlen kincsei. A múzeum igazgatója, Bako­nyi Károly, a múzeális értéke­ken kívül számos kis történetet is őriz, melyek közül az egyik, Avery Brundage-hoz, a NOB volt elnökéhez fűződik. Amikor Bu­dapesten járt, felkereste a NOB 75 éves fennállására rendezett ki­állítást és több relikviát szívesen látott volna saját olimpiai gyűj­teményében. A legnagyobb ha­tást nála és a legtöbb szakér­tőnél is Hajós Alfréd két athé­ni olimpiai aranyérme váltotta ki, amelyek csak nálunk látha­tók múzeumi tulajdonban. — Nem is az anyagi értékét szeretném hangsúlyozni — em­lítette látogatásunk során Bako­nyi Károly — hiszen volt olyan kiállításunk, ahol az ezüsttár­gyak súlya 135, az aranyaké 1,5 kilogramm volt. Sokkal többet ér a históriai érték, amely egy része az általános magyar kul­túrának. Ezt nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, amikor a sportolók neveléséről, a gyere­kek egyéniségének kialakításáról beszélünk. Ghánában, az olim­pia magyar sikereit bemutató ki­állításunkat 22 ezren tekintették meg, míg 1972-ben a magyar vándorkiállítások között a Fel­szabadult magyar sport nemzet­közi sikerei című kiállításunkat 28 100-an látogatták meg és ez­zel megelőztük a Természettudo­mányi Múzeum Gyűjtőúton Tan­­ganyikában című kiállításának látogatottságát (27 900). Vajon kihasználják-e a sport­vezetők a magyar sport múltjában, holt kincseiben rejlő emberformáló, jellemalakító lehe­tőségeket? — Sajnos a sportolók és ve­zetőik figyelmen kívül hagyják ezt a korántsem lebecsülendő, a tudományos hitelesség mellett kétségtelenül jelentkező propa­­gandisztikus lehetőségét. Egyik legfájóbb emlékem ezzel kapcso­latban 1969 szeptemberéhez fű­ződik. A Népstadion újságíró­termében több mint 400 emléket, történeti ritkaságot mutattunk be a magyar labdarúgás páratlan múltjából. A stadion másik ol­dalán lakott a magyar labda­rúgó-válogatott és ott készült a dánok elleni, ma már fájdalmas emlékű, vereségére. Megkeres­tem a szövetségi kapitányt és kértem, hogy nézzék meg a ki­állítást. Sajnos nem értek rá, ar­ra már nem jutott az alatt a pár nap alatt idő. Talán sikerült érzékeltetni mellékletünk olvasóival, hogy a múzeum anyagi és eszmei érté­kei meghaladják a magyar sport­­mozgalom kereteit. És mégis szinte hihetetlen, de igaz, hogy ennek a múzeumnak csak iro­dája van egy Báthori utcai bér­ház második emeletén. Hajós Alfréd egykori lakásában, de ki­állítási terme nincs. Raktára a Népstadion betontömbje, mely nem véd már az esőtől sem. A kötegekben fekvő okmányok fel­dolgozásához nem mernek hoz­zányúlni, mert a régi papírok konzerválására, megőrzésére nincs lehetőség. Eredeti Széchenyi-klázat, az 1840-es Clair-féle vívóterem több éves levelezése került elő a Szentkirályi utcai egykori Nem­zeti Torna Egylet kazánházából. Nem mernek hozzányúlni, mert félő, hogy elporlad. A megóvásra azonban csakúgy, mint a meg­felelő múzeumi elhelyezésre nincs erő. Szinte hihetetlen, hogy ilyen körülmények között rendeztünk nagy sikerű kiállítást Dortmund­­ban, Bécsben, Ghánában, Chilé­ben, Montevideóban, Ulánbátor­ban, Phenjanban, Teheránban az elmúlt pár év alatt. A hazai közönség alkalmi te­remben láthatta 1969-től a lab­darúgás, sportlövészet, birkózás, röplabdázás, atlétika, természet­­járás, ténisz, sakk történetét be­mutató kiállítást és a nemzet­közi elismerést kiváltó a Magya­rok az olimpiákon. Felszabadu­lásunk utáni sportmozgalmunk kiállításokat. Most dolgozzák fel Kozma Ist­ván birkózónk, Kerezsi Endre TF-igazgatónk sporthagyatékát. Kiállítást rendeznek az asztali­­tenisz 50 éves jubileuma alkal­mából. Hogy hol? Ez mindig kérdéses, amíg nem lesz állandó sportkiállítási te­rem. Nem gyors segítséget, de vala­mi reményt nyújtana, ha a még tervezés alatt levő nagy sport­­csarnok helyiségei között erre is találnának lehetőséget. Toldy Ferenc :Régi dicsőségünk” emlékei — Kiállításra várva Egy vidéken élő nyugdíjas tizen­két oldalas levelet küldött, íme két sor a kétszáznegyvenből: „... spártai szigorra van szükség — írja —, hogy megtisztuljon napjaink sportélete, s a versengés nemes szelleme, az ókori olimpiák hangulata uralkodjék .. Az ókor, az emberiség boldog gyermekkora! A görög olimpiák idilli hangu­lata, az istenbéke, az a néhány nap, amikor felfüggesztették a vá­rosállamok közötti ellenségeske­dést, s Olümpia területére tilos volt fegyverrel belépni. A szigorú versenyszabályok megtartására, a becsületes küzdelemre, s arra, hogy nem fogad el ajándékot, es­küt tett a sportoló, sőt, atyja, test­vérei és edzője is! És mégis: a krétai Diognétosz az ökölvívó­mérkőzésen halálos ütést mért el­lenfelére. Az ambrakiai León meg­vesztegetéssel vádolta a stadion­futás céljánál helyet foglaló bíró­kat, mert az i. e. 396. évi olimpián ellenfelét, az éliszi Eupolémoszt hirdették ki győztesnek. Szabad-e a kiragadott példákból ítélni, erkölcstelennek vélni ezért az ókori olimpiákat? Sem a múlt, sem a jelen nem bélyegezhető meg felszínesen. A sport erkölcsi vonatkozásait csak összetetten, valamennyi motiváló tényező fel­tárásával szabad vizsgálni. Olvasom: megalakult a Magyar Labdarúgó Szövetség etikai bizottsága. Az MLSZ — legjobb tudomásom szerint — úttörő sze­repet vállalt, hiszen, bár minden szakszövetség őrködni igyekszik sportága erkölcsi tisztságán, külön etikai bizottságot — az ismere­teink szerint tiszavirág-életű ví­zilabdás etikai bizottságon kívül — másutt még nem alakítottak. A sportetika, mint tudományág, egyébként is alig bejárt terület Magyarországon, hivatásszerűen csupán ketten foglalkoznak vele, dr. Kardos Alajos Pécsett és Zöld János docens, a Testnevelési Fő­iskola marxista tanszékének ve­zetője, Budapesten. Zöld János nem véletlenül vállalt katedrát a Testnevelési Főiskolán. Diákként atletizált, hosszútávfutó volt, egy évig birkózóedzésekre is járt, majd — egyetemi évei alatt — a Debreceni VSC-ben ké­zilabdázott. Tanári diplomával a zsebében, felnőtt fejjel sem ha­gyott fel a sportolással, a Fáklya Oktatásügy NB II-es csapatában röplabdázott, jelenleg az asztali­­tenisznek és a teniszezésnek hó­dol. Nem öncélú a sportágak fel­sorolása, azt kívánja érzékeltetni, hogy Zöld János nemcsak kívül­ről, az elvont tudományos tézisek felől közelít a sporthoz. — Hogyan találkoztak, ön és a sportetika tudománya? — A főiskola könyvtárát bön­gészve bukkantam rá dr. Doros György „A sport etikája és lélek­tana” című, még a felszabadulás előtt megjelent munkájára. Bele­lapoztam, s aztán egyre fokozódó érdeklődéssel olvastam, jegyzetel­tem. Bizonyos megállapításaival egyetértettem, másokat vitattam magamban. Dr. Doros és jóma­gam két irányból közelítettünk a témához, a polgári filozófia felől ő, a marxista ideológiától én. Kö­rüljárva a témát, újabb és újabb anyagot gyűjtöttem, végül írtam egy tanulmányt „Kritikai észre­vételek egy sportetikai munká­hoz” címmel, s ez megjelent a Testnevelési Főiskola közlemé­nyeiben. — A kutatót a téma nem en­gedte magától, fogva tartotta, ar­ra kényszerítette, hogy itthon és külföldön sportetikai forrásmun­kákat keressen. Sikerült tekinté­lyes anyagot — könyveket, folyó­iratokat, tanulmányok fénymáso­latait, mikrofilmjeit — beszerezni külföldi könyvtáraktól, tudomá­nyos intézetektől. A munka folyik, a XX. szá­zad második-harmadik évtizedétől szeretném feltérképezni a sport­etikát. A téma rendkívül érdekes és összetett, hiszen a sportot nem önmagában, hanem csak a nem­zetközi fejlődés, a társadalmi át­alakulás folyamatainak tükrében lehet vizsgálni. — Miért jelentős tudomány­ág a sportetika? — A főiskolai tantervben hu­szonhat óra jut az etika tudomá­nyának — ezen belül a sporter­kölcsnek. Az idei tanévtől fakul­tatív kerekasztal-foglalkozásokat is indítottunk. A sportetikai be­szélgetések, viták iránt élénk a hallgatók érdeklődése. Az olyan témakörök, mint például a mo­dern sport fejlődésének etikai kérdései, a sportszerűség, a dop­ping etikai vonatkozásai, a sport­emberek közötti kapcsolatok, a sportszerűségre nevelés lehetősé­gei és feladatai az iskolai testne­velésben és sportoktatásban — a jövő testnevelő tanárai, edzői szá­mára rendkívül fontosak. — Izgalmasak, érdekesek a foglalkozások, hiszen a vitave­zető docens és a tanári pályára készülő hallgatók olyan kérdé­seket boncolgatnak, olyan je­lenségek mögé hatolnak a filo­zófus, a szociológus alaposságá­val, melyek nap mint nap fel­bukkannak a sportéletben. Az élsportolók társadalmi státusa, például... — A sport egyre inkább nagy hatékonyságú társadalmi tényező. Fokozódik a látványosság iránti igény, s ezt csak kiváló produk­ciókkal lehet kielégíteni. A ver­senyző, ha a követelményeknek eleget kíván tenni, a sportolásra, eredményeinek javítására, növe­lésére teszi fel fiatal éveit. S köz­ben miből éljen? El nem végzett munkáért javadalmazni erkölcste­len. Hagyni, hogy egzisztenciája, jövője kárára sportoljon — ugyancsak az. A sportetika tudo­mánya, a társadalmi fejlődés tük­rében vizsgálva ezt a sajátos el­lentmondást, hozzájárulhat körül­tekintő megoldásához.­­ Vagy itt van a mindenáron való győzni akarás kérdése. Nap­jainkban minden verseny „tétre menő”. A sport értékei közül kezd egyeduralkodóvá válni a teljesít­ményelv, a többi érték — köztük a sport szépsége, esztétikája és a sportszerűség — a perifériára szo­rul, érdektelenné válik. Sajnos, a játék „logikája” is a „győzni, mindenáron!” irányába kezd mu­tatni, ezért a sok szabálytalanság, a rengeteg taktikai fault. — Lehet, hogy ezek a jelen­ségek a sport válságáról adnak vészjelzést? — Nem, semmiképpen! A pol­gári filozófusok terjesztette vál­sághangulatnak nincs alapja. Je­lentkeznek ugyan negatív tenden­ciák a sportban, de csak a nagy többségben levő pozitív jelensé­gek mellett. A legnagyobb rossz­­indulattal sem mondható, hogy a sport nem fejlődik, nem halad előre. Csak kitérők vannak. Még nem mindig szolgálja azt, amire hivatott: a testi és szellemi javak harmóniájának kiteljesedését, az emberben feszülő óriási energiák hasznos felszabadítását. A sport — magas szinten — a „modern aszkézis” értelmes célokat szolgá­ló, sajátos megnyilvánulása. Edze­ni, versenyezni nem mindig öröm, ám tiszta eszközökkel, sportsze­rű körülmények között győzni fel­emelő érzés! Csodálatos világ a sport, ezért sem tudok egyetérteni a válsághangulatokkal. M­ilyen a hazánkban most bon­­y ■ lakozó tudományág, a sport­etika jövője, mik a távlatai? A Testnevelési Főiskolán mindin­kább az a törekvés, hogy a mar­xista tanszék egyik kutatási fő­iránya legyen, ám ehhez Zöld Já­nos docensnek munkatársakra, partnerekre van szüksége. — Jelentkeznek-e társkuta­tók? — Igen. A testnevelő tanári to­vábbképző tagozaton több kolléga etikai témát választott szakdolgo­zatához, a jelenlegi hallgatók kö­zül is többen érdeklődnek a sport­etika iránt. Idő kérdése, hogy meginduljon a széles körű kuta­tás. Tegyük hozzá: az idő sürget! Vincze Jenő Az antik „idilltől" a modern gladiátorokig j\^~ A sport, az erkölcs és a­­ sporterkölcs ^BGVPR HjRlflP

Next