Magyar Hírlap, 1975. február (8. évfolyam, 32-59. szám)
1975-02-15 / 46. szám
n.1975. FEBRUÁR 15. SZOMBAT 11. ÉS E Magyar Hírlap Monsieur „Zsoké" — Párizsban „Mindnyájan franciák voltunk” — talán ez az egyik legtöbbet idézett Jókai-mondat. 1872-ből származik, amikor a mester a Kisfaludy Társaságban, a negyvenes évekre emlékezett. Ekkor idézte fel Petőfi legnagyobb dicséretét, amely szerint: valóságos francia regényeket ír magyarul. A tengerszemű hölgyben (1889) ifjúságára visszapillantva, azt vallja, hogy Victor Hugo volt az eszményképe. Hatott rá azonban Sue és Dumas is — no és Vernét is szívesen olvasta. Kedves hőseit gyakran küldte Párizsba, melyről így ábrándozott Az élet komédiásaiban (1875): „Egy város, amelynek minden részecskéje él, melynek soha sincs éjszakája, mely mint a virágzásnak induló álom, szemmel láthatólag nő, melyben még ami kőből van is, újjá alakul. Egy város, mely uralkodik ellenség és jó barát felett, szellemével meghódítja, ízlésével adófizetővé teszi az egész világot.. . Iskolája a dicsőségnek, klasszikus földje a szabad eszméknek, ábrándja mindenkinek, akiben fiatal vér lüktet.” Eme szabad eszmék és ábrándok városában éli világát az Egy magyar Nabob Abellinója, s Kárpáthy Zoltán is a francia fővárosba utal, ahol megismerkedik Hugóval és Béranger-val, a reformifjúság két bálványával. Kont Ignác 1902-es monumentális munkájában (Etude sur Vinfluence de la littérature francaise en Hongrie) jogosan állapítja meg: „mindig úgy tekintett Franciaországra, mint tehetsége kifejlesztésére, arra a földre, mely felé eszményi álmai vitték”. A francia szabadságeszmények rajongójának az élete azonban úgy alakult, hogy aránylag későn, 53 éves korában, 1878-ban jutott el Párizsba, de még láthatta a kommün utáni romokat. Mint liberális polgár, nem értette meg a forradalmat, amint ezt A Hon című lapjában írt cikkei bizonyítják, amelyekben „őrült népszenvedélyről” beszélt, s értetlenségéről tanúskodik Véres kenyér című kisregénye is. Végre most személyesen ismerkedhet meg a várossal, amelyet az említetteken kívül több más regényében is megidézett már, leírások alapján (Egy halálra ítélt, Mi van a föld alatt, A csillagos szoba, Egy lengyel történet, Fekete gyémántok, Névtelen vár). A fürge tollú közíró erről az első útjáról különösképpen egyetlen cikket sem írt. Mindenről tájékoztatnak azonban noteszei, melyeket Molnár József dolgozott fel a Debreceni Szemlében közölt tanulmányaiban. A Világkiállításra érkezett augusztus 28-án, és szeptember 10-ig maradt Párizsban. Az első dolga az volt, hogy még érkezése napján ellátogatott az Állatkertbe . Másnap a Louvre-t tekintette meg, négyszer volt színházban, egyszer az operában, s kirándult Versailles-ba, majd 100 frankot adott a Magyar Egyletnek. Két hét után hazautazott, megírta az Egy asszonyt hajszál című regényét, amelybe beleszőtte a régi regényes Montmartre képét. (Második útja előtt még két regény játszódik részben a francia fővárosban: a kommün végnapjait idéző Lélekidomár és a Nincsen ördög.) Az 1900-as második út valóságos mennybemenetelnek bizonyult! A 75 éves világhírű mester ifjú feleségével utazott az új világkiállításra, melynek keretén belül műveiből és emléktárgyaiból külön „Jókai-szobát” állítottak fel. Május 28-án érkezett, s már a Gare de l’Esten több száz főnyi tömeg ünnepelte, élén a párizsi magyar hírlapírókkal. Fogadására rendezőbizottság alakult, olyan tagokkal, mint A. France és Hérédia. Lukács Béla kiállítási kormánybiztos fogatán hajtott az Élyséeszállóba. A tekintélyes Le Temps már másnap nagy eseménynek minősítette érkezését. Június elsején a magyar kolónia rendezett fényes ünnepséget, amelyen az ősz író magyar és francia nyelvű beszédet mondott, a nemzeti függetlenség és a szabadság eszméjét méltatva. A francia szellemi élet kiválóságai olyan melegen ünnepelték, amilyenben magyar írónak sem előtte, sem utána külföldön sohasem volt része. Június 6-án a Figaro nagyszabású hangversenyt rendezett Saint-Saëns tiszteletére, melyre őt is meghívták a sok herceg, tábornok, tengernagy közé, s a kapurthalai maharadzsa mellé ültették. 12-én a tudósvilág ünnepelte annak a Jules Clarette-nek az elnöklete alatt, s aki a Comédie- Francaise igazgatója volt, s mint regényíró 1885-ben egy Z Hab herceg című, magyar témájú művet publikált. Jókait Paul Hervieu akadémikus köszöntötte, és bejelentette, hogy nemcsak megválasztották a Société de gens de lettres tiszteletbeli tagjának, hanem külön aranyérmet veretnek tiszteletére. A díszebéden részt vett még Rodin, Catulle Mendés, Gaston Paris is, a nagy Mounet-Sully pedig elszavalta Jókai egyik versét. Az ünneplést az koronázta meg, hogy 13-án maga Loubet köztársasági elnök fogadta dicső hazánkfiát. Párizsi tartózkodásának utolsó állomása az lett volna, hogy találkozik Zolával, akinek nagyra becsülte bátor kiállását Dreyfus mellett és aki előzőleg, 1899-ben. Székely Béla párizsi újságírónak kijelentette: „Nagyon szeretem és csodálom Monsieur Zsolté (így ejtette!) munkáit... a fordítás tökéletlensége és hiányosságai ellenére.” Zola egyébként védelmébe vette a kései házasságáért sokat támadott magyar kollégát: „Én a költők számára halhatatlan ifjúságot álmodom és Jókai egyike azoknak a halhatatlan keveseknek, akik ezt az álmomat valóra váltják, mivel hogy a maga öreg hetvenöt esztendejéhez félelem nélkül hozzá merte adni egy szeretett asszonynak fiatal, húsz esztendejét.” A továbbiakban Zola így nyilatkozott: „Kossuth Magyarországnak a hérosza Petőfi a Pindárja, Jókai a Homérja.” A találkozás sajnos végül is nem valósult meg: az ifjú feleség hirtelen rosszul lett, s Jókai kimentette magát. Az ősz író jobban bírta az iramot, mint Nagy Bella, pedig az említett sok ünnepségen kívül színházakba is járt, méghozzá nem is csak a Sasfiókot, a Cyranót és a Szókimondó asszonyságot nézte meg, hanem ellátogatott — uram bocsá’! — az Új Cirkuszba, sőt a Folies Bergére-be, meg a Moulin Rouge-ba is, ebbe a „veres csillagokkal rakott szélmalomkelepbe”, melyet nem talált „olyan rossznak, mint a híre”. A színi előadásokkal kapcsolatban egyébként zseniális ötlete támadt. Javasolta: a „darabokat kinematoskoppal láthatókká és fonográffal hallhatókká” tegyék, hogy az egész világ élvezhesse őket. Ez azóta meg is történt, mert a Comédie - Francaise több klasszikus előadását filmre vették ... Bajomi Lázár Endre Karikatúra a második házasságáról (Homicska rajza) A Russzkij Mirtől a Sárga rózsáig Jókai neve a forradalom előtti Oroszországba a világhír szárnyán érkezett. A magyar irodalmi élet egy rövid ismertetésében ugyan már 1853-ban felbukkant a Jókai rév, hét évvel később pedig a Russzkij Mir c. folyóirat egy magyar szerzőtől, Jósika Júliától származó cikkben már részletesen ismertette addigi életét, pályafutását, néhány művét, s ezzel egyidőben egy másik folyóirat közölte Egy bál C. elbeszélését is (a Csataképek kötetéből) — ezek az elszórt közlések azonban aligha hagyhattak nyomot az orosz olvasók emlékezetében. Bízvást mondhatjuk: Jókaival az oroszok 1869- ben kezdtek ismerkedni, amikor is Az új földesúr fordítása folytatásos folyóiratközlésekben megjelent. A polgárosulás jegyében A forradalom előtti Oroszországban ez volt a legnépszerűbb Jókai-regény: könyvalakban, folyóiratokban is kiadták, három különböző címmel. Írónk népszerűsége ezután fokozódott: a hetvenes években oly elterjedt folyóiratok is közölték elbeszéléseit, mint a Nyiva, folytatásokban jelent meg a Névtelen vár c. regény, majd különösen fokozódott ez a népszerűség a nyolcvanas években, amikor sorra napvilágot láttak orosz nyelven regényei: a Szegény gazdagok. Akik kétszer halnak meg. Az aranyember, a Fekete gyémántok, a Szeretve mind a vérpadig és a Politikai divatok. Ha csupán e címeket nézzük, megállapíthatjuk, hogy a magyar történelem romantikus képei mellett főként a feudalizmus helyébe újonnan lépő tőkés világ vonzását keresték Jókaiban és elképzelhetjük, hogy egy Berend Iván, egy Tímár Mihály alakja mennyire megragadta a „polgárosulás” orosz híveit. (Hiszen nem érdektelen pl. a párhuzam az „aranyember” és a gorkiji Gorgyejevapa között.) E kornak kétségkívül legérdekesebb adata azonban az, hogy 1881-ben a Szabadság a hó alatt c. regényt kezdte közölni egy orosz folyóirat. Az akkor már ott is ismert magyar írónak orosz tárgyú, Puskinért és a dekabrista forradalmárokért lelkesedő művét! Ne csodáljuk, hogy már a címből eltűnt a „szabadság” szó („A hó országában” címmel jelent meg), és még kevésbé csodáljuk, hogy a folytatásos közlés félbemaradt. Csehov és Gorkij Már ez a tény is némi betekintőt enged Jókai oroszországi népszerűségének igazi jellegébe. Neve oda a világhír szárnyán érkezett, mondották; divatból fordították, közölték műveit, azért, mert nyugaton oly kedveltek voltak. Nyugati, jobbatlán német fordításokból készültek az orosz szövegek könnyű, szórakoztató olvasmánynak, s ahol mélységre, gondolatra, mondanivalóra vagy éppenséggel forradalmi eszmére bukkant a fordító, ott kihagyott vagy torzított. E tudatos változtatások mellett nem kevesebb veszéllyel járt az önkéntelen torzítás, a laposítás, szürkítés. Kénytelen velejárója a közvetítései készülő fordításnak. Ha felidézzük magunkban Jókaiolvasmányainkat, rögtön megállapítjuk, hogy bennük az elbűvölő meseszövés mellett egyenrangú vonzóerőt jelent Jókai sajátos stílusa, az olvasóval folytatott párbeszédében, a mindent átható derűjében rejlő szuggesztivitás. Ennek még közvetlen tolmácsolása is fordítóművészt igényel, s éppen a stílus varázsa az, ami a múlt századi nyugati Jókai-fordításokban is gyakran elveszett, hiszen akkor a mesére koncentráltak és a „magyaros romantika” rekvizitumait többnyire eltúlozták. Az áttétellel készült orosz fordításokban pedig a hibák és túlzások még hatványozódtak s Jókainak ott bemutatott világa jószerével az volt, amit ma „tschikosch-fokosch-Piroschka” világnak mondunk. Érthető, hogy a kor nagy orosz írói, mint Tolsztoj és Csehov lekicsinylően nyilatkoztak erről a világról, pedig Csehov — ifjúkori stílusgyakorlatként — még utánozta is Jókait (persze a torzító, laposító fordításokon át megismert Jókait) Mihaszna győzelem c., magyar környezetben játszódó kisregényével. Gorkij viszont nagynak tartotta írónkat és 1935-ben egy reprezentatív könyvsorozatba való beválogatását követelte. Ez már a szovjet korszak. Első két évtizedében csak egy regény jelent meg oroszul Jókaitól, de hiszen ebben az időszakban a fordítók és kiadók a világirodalomnak azokat a műveit pótolták, amelyek a cári időkben tilosak voltak. Az igazi Jókai orosz nyelvű bemutatása a második világháborút követő időre maradt. Egy angol történész az „utolsó romantikusáról Pár éve, hosszú időn át az volt egyik hivatali kötelességem, hogy a Jókai-jogaik Angliába való utalásáról folyó tárgyalásokat a jogörökösök és a magyar hatóság között elősegítsem. Egyszerre emberi közelségbe hozza Jókai személyét az a hihetetlen tény, hogy második felesége pár évvel ezelőtt Londonban élt. G. F. Cushing professzor, a londoni egyetem magyar nyelv- és irodalomtanára még nemrégiben is vett ponyvakiadású angol Jókait az egyik nagy pályaudvaron. A londoni egyetem Szláv és Kelet-európai Intézetének értékes hungaricagyűjteményében több mint húsz angol nyelvű Jókai-könyv fordítása található, közülük nem egy regény 3—4—5 kiadásban is megjelent. Az első angol Jókai még a Kossuth-emigránsok szorgalmazására, 1854-ben jelent meg. A legnépszerűbb Jókai-könyvek Angliában és onnan kisugározva az öt világrész angol nyelvű olvasói körében: a Fekete gyémántok, Az aranyember, a Névtelen vár, A tengerszemű hölgy, az Egy magyar nabob, a Szegény gazdagok és a Rab Ráby. Említsük meg Jókai legbuzgóbb angol fordítójának a nevét. Ez R. N. Bain, a British Múzeum tiszteletreméltó magyar szakkönyvtárosa. A nagyszámú lexikoncikken kívül a legértékesebb Jókai-méltatás a XX. század egyik legnagyobb és nemzetközileg legismertebb angol történettudósának, Harold Temperleynek a tollából jelent meg. Jókai halála adta erre az alkalmat. Az egyik legolvasottabb angol havi folyóirat, a Contemporary Review 1904-i évfolyamának készült ez az értékes írás. Szerzőjének roppant erudíciójánál és megbízható ítélőképességénél fogva, a hazai méltatásokat is beleértve, a Jókaiirodalomnak valóságos gyöngyszeme. Temperley még a századfordulón megismerkedett a nagy liberális magyar történettudóssal, Marczali Henrikkel. Feltehetően ő irányította az angol történész figyelmét a magyar szabadságharcra és annak legnagyobb elbeszélőjére, Jókaira. Temperley professzor Jókait „Magyarország legnagyobb írójá”-nak nevezte. Szerinte Jókai Magyarországon olyan irodalmi diktátor volt, mint Angliában Doktor Johson és Franciaországban Saint-Beuve. Mint regényíró „Európában ő a romantikus iskola legnagyobb képviselője Victor Hugo halála óta”. Az 1848— 49-es magyar szabadságharcról írt regényei olyan romantikus és lovagi hősökkel és hősnőkkel vannak tele, mint Walter Scott regényei. A nacionalizmus elveinek hirdetésében Jókai a francia forradalom tanításait követte. Ugyanakkor a költői belátás és megjelenítő erő embere volt, a legnagyobb rangú és legnemesebb rend idealistája. Tele van eredetiséggel, frisseséggel és életkedvvel. A rögtönzés legnagyobb művésze. A földkerekség valamennyi regényíróját felülmúlja művei nagy számával, kivéve Japán nagy regényíróját, Bakint. Folyékony stílusával úgy hat, mint az élőszó. Thackeray is csak néha éri utól ebben. Történeti rajzaival a magyar szellem egyedülálló és őseredeti jellemvonásait testesítette meg, a magyarság vad képzeletű múltját, őserejét, kivételes drámai és rögtönző képességét. A körülötte nyüzsgő világ (Magyarország, Oroszország és Törökország) több romantikát és fantáziát lehel, mint a skót felföld Walter Scottnak és Franciaország Dumas-nak. Ahogy az Erzsébetkor Anglia hősi vonásai, erőfeszítései és vágyálmai Shakespeare-ben tükröződnek, úgy Jókaiban hazájának vágyai és szándékai. Kevés nemzetet tölt el annyira a nemzeti érzés, a szenvedélyes remény, a hazafias lelkesedés, mint a magyart, és Jókai az egyik legtipikusabb magyar. Milyen homéroszi világ az Erdély aranykora vagy a Törökvilág Magyarországon! " A Zöld könyv a Sándor cár korabeli Oroszország elragadó leírása: „Egyetlen, nagy orosz regényíró sem tudta elmúlt történelmüket jobban megeleveníteni.” Legjobb leírásai azonban Magyarország szenvedéseinek és pőreinek, vitézségének és elnyomhatatlan nemzeti szellemének megörökítései. Jókai patriotizmusa a magyar nemzet életének valamennyi oldalát megörökítette. Szerette a magyar népet és szülőföldjét, éppannyira, mint Walter Scott. Zsánerképei éppoly látványosak, mint a holland festőkéi, azok nyersesége nélkül. Az iparosodó és városiasodó Magyarország az ő kezében festői képekben elevenedik meg. „Stílusában és mesterségtudásában gyakran válik Victor Hugóvá és tárgyválasztásában Diekensszé.” Leíró erejét kevés riválisa érte utól. A Vaskapu leírása Ruskin erényeivel vetekszik. „Az 1848-as forradalom mással összehasonlíthatatlan összegezését utoljára említjük, mert ebben jelentős szerepe volt. Senki más, csak egy ilyen szemtanú és zseni volt képes azoknak az eseménydús időknek lelkesültségét, áldozatkészségét, győzelmeit és kétségbeesését megírni.” Temperley végül fölteszi a kérdést, mi Jókai helye a világirodalomban, és így válaszol: „Mindent összeadva és levonva, bátran lehet állítani, hogy a történelmi regényírás terén nem áll alább, mint Scott vagy Dumas vagy Victor Hugo... Bár bizonyos értelemben ő az utolsó romantikus, gondolkodásában, tárgyválasztásában és módszerében tökéletesen eredeti. Elemi ereje egész Európában nagy hatást keltett... Többet nem is kell mondani, mert történelmi fontosságát és irodalmi zsenijét ez kifejezi.” Gál István 450 ezer példányban Ma történelmünknek, tájainknak, társadalmi viszonyainknak, irodalmunknak és nem utolsósorban nyelvünknek ismerői, szovjet műfordítók, marxista elemzési módszerekkel felfegyverzett kutatók mutatják be Jókait. Alekszandr Gerskovics Jókai önéletrajzi írásait tanulmányozva, azokat elemezve írt Petőfiről, s ugyanő fordította, együtt Geiger Bélával. A kőszívű ember fiai- fordításuk három kiadásban jelent meg, összesen kétszázezer példányban t ők fordították Az aranyember-t is. Egy másik fordítópáros — Tumarkina—Voronkina — műve a Fekete gyémántok új orosz szövege. Ivan Szalimon tolmácsolásában pedig a Sárga rózsa még a Szovjetunió arányaihoz képest is óriási számban, négyszázötvenezer példányban látott napvilágot. Hiteles fordítások, értő elemzések révén ma már egészen más szemmel látja az orosz olvasó Jókait, mint az olcsó népszerűség forradalom előtti világában. Az igazi Jókait látja. Radó György