Magyar Hírlap, 1975. február (8. évfolyam, 32-59. szám)

1975-02-15 / 46. szám

Magyar Hírlap IS. esztendeje, 1920. február 16-án született a magyar irodalom egyik óriása, Jókai Mór. Mellékletünk ez alkalomból tiszteleg emléke előtt. A köztudatunkban jó ideje és túl mélyen gyökeresedett meg egy olyan Jókai-kép, me­lyet pontosnak éppúgy nem érez­hetünk, mint ahogyan igazságos­nak sem. Jókai, a romantikus mesélő — Jókai a felelőtlen ál­modozó —, Jókai, a könnyű ol­vasmány, akinek rendkívüli nép­szerűségét aggodalommal kell fi­gyelnünk, s szinte féltenünk kell tőle a közönséget — Jókai, akin miharamabb túl kell jutnia, aki­ből ki kell „nőnie” az igényes ol­vasónak, s akire úgy kell visz­­szatekintenie, mint ízlésének el­tévelyedésére . Jókai, akit úgy kell szégyellnünk, mint a diák­korunkban olvasott ponyvaregé­nyeket; íme, csak néhány a Jó­kairól meggyökeresedett hamis ítéletekből, hiedelmekből, me­lyeknek kialakulásában éppúgy része van a sznobságnak, mint a felületességnek és a félművelt­ségnek. Klasszikusunk-e hát Jókai vagy léha szórakoztatónk? Tanulnunk kell-e tőle vagy tanácsosabb-e mindazt, ami műveiből bennünk megragadt, mielőbb elfelejte­nünk? Jó-e, ha tetszik nekünk, vagy arra kell-e nevelnünk a közízlést, hogy Jókaira legyint­­sen, rajta mosolyogjon? Irodal­munknak büszkesége vagy szé­gyene-e ez az oly termékeny író? Mert termékeny volt, ez bizo­nyos. És bizonyos az is, hogy kor­társi olvasói rajongtak érte, az egész ország várta a Jókai-regé­­nyek megjelenését, és ez a nép­szerűsége ma sem csökkent, Jó­kai ma is a tömegek olvasmánya. J­ókai megtaníthat az olvasás örö­mére, és nevel is, gyönyörköd­tet is azzal, amit olvasóinak nyújt. Olyan iskola az ő életmű­ve, amely felnevel, de amelyhez érdemes mindig visszatérni. De csak akkor, ha ezt a túlságosan is terjedelmes életművet helye­sen használjuk, s azt keressük meg benne, ami abban igazán ér­tékes és időtálló. Maga Jókai te­szi lehetővé, hogy életművében a romlandóval és a tisztával egy­formán könnyen találkozhas­sunk. Nincs olyan nagy író, aki csak remekműveket alkotott vol­na. A legnagyobb íróknál is a félig vagy alig sikerült alkotások vannak többségben. Még Balzac, még Tolsztoj sem kivétel e sza­bály alól. A remekművek nem igazolhatják a kevésbé sikerült alkotásokat l­em ezek pedig nem csökkenthetik a remekművek ér­tékét. Jókai néhány remekművet al­kotott, és regényei közt tucatnyi olyan alkotással találkozunk, me­lyek ma is frissen, lebilincselően hatnak, s melyekben a képzelet és a megfigyelés, az álom és a tapasztalat ritka egységbe kerül­nek egymással. De ezeken a mű­veken kívül Jókai regényei közt nagy számban találunk elsietett, túlságosan könnyű kézzel megol­dott írásokat, melyek könnyel­műen hagyatkoznak a képzeletre, alakjaikat nem keltik életre, ér­zelem helyett érzelmességgel, megfigyelés helyett mesterkélt kitalálásokkal, gondolat helyett ábrándokkal fizetik ki az olva­sót. Nekünk most az igazi, a jó úton járó Jókait kell ismét fel­fedeznünk — de ezt a Jókait meg is kell becsülnünk, s ha kell, megvédenünk az értetlenséggel, az áligényes fanyalgással szem­ben. * Kréka épp azért értetlen Jókai •­­ iránt a mai ízlés, mivel va­lamikor nagyon is értő volt. A mi korunk messzire távolodott mindattól, amit a romantika ko­ra igényelt és vallott. Jókai pedig az európai romantika egyik leg­nagyobb, legjellegzetesebb képvi­selője volt. Ám a romantika sem múlt el mindenestől, legmara­dandóbb vívmányai ma is élnek. Ugyanígy élnek Jókai legtisztább alkotásai is. Amikor a romanti­kát elfogadjuk és igényeljük, az Aranyembert vagy a Mire meg- Vénülü­nket is elfogadjuk, vele együtt. A kőszívű ember fiainál hatalmasabb freskót senki sem festhetett a szabadságharcról, a reformkor embertípusait a Ma­gyar nábob és a Kárpáthy Zoltán örökítette meg leghívebben, ugyanennek a kornak a pátoszát pedig a Mégis mozog a Föld fe­jezi ki. A magyar irodalom máig ka­matoztatja Jókai örökségét. Mikszáth egy szép Jókai-életrajz­­zal adózott ennek az örökségnek, és a maga írói módszerében sok mindent fenntartott Jókaiéból. Krúdy álmai közé Jókai álomvi­lágából lépünk át. Móricz is jól tudja, hogy a magyar élet bizo­nyos sajátosságait Jókai fedezte föl, és még az olyan szigorú, pu­ritán író, mint Nagy Lajos is a valódiságáért, a hiteles és pontos megfigyeléseiért szereti Jókait. Nekünk is érdemes ugyanezt a Jókait szeretnünk, és felfedez­nünk a valódi, a hiteles, a pon­tosan megfigyelő Jókait, mert ez az igazi Jókai, nem pedig a köz­helyszerűen emlegetett „nagy mesemondó”. * A Magyar nabob bizonyos ér­­** telemben korszakot nyit re­gényirodalmunkban. Az elbeszélő művészet ily magas fokú lelemé­nyére a Nábob előtt magyar pél­dát nem találhatunk. Jókai itt használja először azt az anekdo­tás leleményt, melyet majd Mik­száth is oly sikeresen aknáz ki. Maga Kárpáthy János és a ké­sőbbi Jókai-regények különcei is, azokból az anekdotákból lép­nek elő, melyek a régi Magyar­­országon oly közkedveltek vol­tak. A duhaj, esztelen tréfák hő­sei, az elvadult, elmaradott ma­gyar vidék megrekedt emberei épp különc voltukban testesítet­tek meg egy mélyebb, társadalmi valóságot — és ugyanakkor sok színt és eredetiséget vittek ma­gukkal az író nyersanyagába. Jó­kaitól Mikszáthon át Móricz Zsig­­mondig élnek ezek az anekdotás hősök, akiknek különcségei nem csupán elutasítást váltanak ki az íróból vagy belőlünk, hanem olyan csodálkozást is, melybe mulatság és rokonszenv is ve­gyül. Az anekdota maga a humoros valóság. Az élet teremtette meg, az élet humora telítette színnel és fénnyel. Jókainak talán legna­gyobb írói felfedezése, hogy a közszájon élő anekdotakincset bevitte a regénybe. Korai novel­láinak szélsőséges romantikája, törökös regényeinek mesevilága után most rátalált a valóságra. Egyrészt a reformkor nemzeti harcainak eszméire , másrészt az anekdotára. E két elemből született meg a Magyar nábob, és ugyanezek adják majd össze ké­sőbbi, legnagyobb regényeinek anyagát is. Jókai útja az álomvi­lágból a valóság felé vezet, noha az álmoktól sem fog végképp el­szakadni. Az ő valósága azonban másféle, mint a kortársi, nyugati regényé. Valóban: romantizált valóság, ahogyan találóan megál­lapítják róla. F Jókai álma a polgárosult, modern­­ Magyarországról, amelynek előhírnökeit és első hőseit Szent­­irmay Rudolf és Kárpáthy Zoltán alakjában teremtette meg, az 1867-es kiegyezés után még min­dig távoli álom marad. Pedig ez az álom, melyben Jókai igazán otthon érzi magát, és ezt a jö­vőt keresve fordul a múlthoz. A felemelkedő ország ígéretét és re­ményét ugyanis csak a reformko­ri múltban találhatja meg, nem pedig a kortársi világban. Idegen világ ez: a szabadságharc bukása utáni, több mint másfél évtize­den át, a levert ország a Habs­burg összbirodalom részeként, gyarmati viszonyok közé süllyed. Idegen tisztviselők hajtják be az adót, idegen törvények szerint kormányoznak, idegen közigazga­tás szerez érvényt a Bécsben szü­letett döntéseknek. És az a polgári Magyarország, mely az 1867-es kiegyezés után jön létre, olyan lesz-e, amilyen­nek Petőfi és Táncsics, vagy Szé­chenyi és Eötvös elképzelték? Ez­zel a kérdéssel majd nem Jókai néz szembe, hanem Mikszáth. Kilátástalan helyzet ez, s a ma­gyar irodalom a maga hivatását keresi ebben a kilátástalanság­­ban. Madách Az ember tragédiá­jával éppúgy a további küzdést és bizakodást akarja igazolni ak­koriban, mint Arany a helytál­lás példáit felsorakoztató törté­nelmi balladáival . M­it tesz most Jókai? 15, aki ké­sőbb többnyire kitér a kor­társi viszonyok kritikája elől, most az egyszer szembenéz a tár­sadalommal: ennek a szembené­zésnek regénye a Szerelem bo­londjai. Igaz, már az új korszak beköszöntével, vagyis két évvel a kiegyezés után, 1869-ben vál­lalkozik erre a szembenézésre, és a Szerelem bolondjai nem hatol igazán a társadalmi kérdések mé­lyére, de még az emberi sorsok­nak is csak elsősorban a regé­nyességét, az érdekességét érzé­keli. Mégis, ez a regény fölismer néhány olyan társadalmi ellent­mondást, mely akkoriban gyöke­reződik meg igazán, s egy fele­désbe merülő korszak visszássá­gaiban fölismeri a maradandónak bizonyuló visszásságokat. Nyomor, adóbehajtás — meg: panamák, szédelgések, törte­­tés, árulás. Ennyit mond Jó­kai erről a korról, és ebben a re­gényben hiába keressük a hősi harcok freskóit, vagy az anekdo­­tázó humor ebéd utáni jó érzését. Komor képek követik egymást a Szerelem bolondjaiban, rácáfolva arra a hiedelemre, mely a derű­sen mesélgető Jókairól kialakult. Ez a regény elüt a Jókai-regé­nyek általános tónusától, az író itt hűvösebben látja a világot, mint egyéb műveiben — számon­­kérő írás a Szerelem bolondjai, csaknem ábrándtalannak mond­ható számonkérés. Jókai mégsem halad tovább azon az úton, ame­lyet itt megkezdett. * H­ át nagy regénnyel, A kőszívű ember fiaival és az Aranyem­berrel érkezik pályájának csú­csára. Mindkét regény a magyar irodalom, sőt az európai roman­tika két jelentős, igen jellemző alkotása, és ezért megérdemlik, hogy náluk huzamosabban időz­zünk. Európa-szerte letűnőben van már a romantika, de két nagy író, Victor Hugo és Jókai, kitart mellette. A kőszívű ember fiai a szabad­ságharc hőskölteményéül készült el 1869-ben, tehát a kiegyezés utáni kedvezőbb viszonyok közt — és éppen, mivel Jókai hősköl­teménynek szánta, a romantika módszeréhez kellett is folyamod­nia, a nagyfeszültségű, drámai jelenetek, a nagy, történelmi tab­lók, a mozgalmas csataképek, a heroikus részekkel váltakozó lírai epizódok hatalmas, epikus szer­kezetbe fogásához. A kőszívű ember fiai még nem az utolsó mű azoknak a közel­múltat bemutató, reformkori, sza­badságharci regényeknek sorá­ban, melyek a Magyar nábobbal kezdődnek. A reformkor nagy összefoglalását az És mégis mo­zog a Föld fogja nyújtani, mely­nek főhőse, Jeney Kálmán, élet­­történetében is a reformkor sor­sait összegezi. Az ország megújí­tásának úttörője Jenőy Kálmán, s ezt az úttörőt talán azért is formálja meg Kárpáthy Zoltán­hoz hasonlóvá, mivel a regény megírása idején, 1871—72-ben már tapasztalnia lehet, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon Jeney Kálmánnak az utódai, az út folytatói már mennyire hiá­nyoznak. Még később, a Kiskirá­lyokban s a Rab Rábyban tér vissza a modern Magyarország előkészítőinek sorsához. Az 1860 —70-es évtizedek fordulóját Jó­kai írói aranykorának érezzük. Ez az aranykor termi meg az Aranyembert, aki másként elődje az új Magyarországnak, mint Rá­­by Mátyás, a Baradlay fiúk vagy Jeney Kálmán. Az aranyember, Tímár Mihály, a polgári Magyar­­ország olyan polgáraként születik meg Jókai tolla alatt, amilyennel az írói képzelet csak a nem pol­gári, a régi Magyarországon ta­lálkozhatott Jókai egyik alkotásában sem volt annyira szükség a valóság színeire, a környezet hitelességé­re, mint ebben a regényében, mely minden művénél világosab­ban fejezte ki elvágyódását egy harmonikus világba. A tökéletes béke, a tökéletes emberi viszo­nyok álma hívja mindig vissza Timárt a Senki szigetére, ahol majd végleg elrejtezhetik a világ elől. Nemcsak a világ, hanem ön­nön lelkiismerete elől is mene­kül, amikor itt végleg letelepe­dik. * J­ókai-életrajzában Mikszáth meg­­hatottan és sajnálkozón ír a Rab Rábyról, melyet a remekmű egy ritka, és félig-meddig elmu­lasztott alkalmának tekint: „Ma­ga sem tudta talán, hogy milyen közel volt itt ahhoz, hogy megírja hazája összes ezeréves küzdel­meit egy történetben, és száza­dokra kiható remekművet alkos­son, amit a Biblia mellett kellene tartani minden magyarnak." Ráby alakja és története föl­idézi Jókaiban mindazt, ami ben­ne a legjobb, a legtisztább volt Életének ebben a kései alkotásá­ban ismét közel kerül ahhoz, aki­től pályája során már eltávolo­dott: Petőfihez. Olyan embertí­pust, aki Rábyéhoz hasonló el­szántsággal vállalta a társadalmi igazságtalanságok elleni harcot. Ráby Mátyáshoz hasonló, tragi­kus hőst Jókai regénye előtt csak egyet teremtett a magyar költé­szet : Petőfi Apostolát. A múlt századi regény egy sa­játos, realizmussal elegy, roman­tikus változata alakul ki Jókai kezében, olyan változat, melyet más irodalmakban hiába­­keres­nénk. Ez a realizmussal vegyített romantika otthonosabban érzi magát a közelmúltban, mint a jelenben, a súlyos korkérdések elől néha ábrándokba, utópiákba menekül, s nem szívesen hatol az ellentmondások mélyére. Még­is, a valóságtól nem éppen füg­getlen ez a művészet, sőt vannak a valóságnak olyan arculatai, melyeket épp a Jókai írói mód­szere képes megragadni a legsi­keresebben. Jókai elbeszélő mű­vészete olyan hagyományt terem­tett, mely tovább élt Mikszáth­­nál, Krúdynál, sőt bizonyos mér­tékben Móricznál is. Sőtér István : A jól olvasott Jókai KERTÉSZGAZDÁSZATI JEGY­ZETEK. Kevesen ismerik Jókai­nak ezt a kis kötetét, amely mint a „szerző sajátja”, 1896-ban jelent meg és ma már bizony bibliofil ritkaság. A sokszínű életműnek egyik egészen sajátos tartományát képviseli ez a nyolcvan, kis ala­kú oldal: a gyakorlati kertészet és a növénypatológusét. Botanikai ismereteiről, dendro­­lógiai ábrándozásairól, legendás sváb-hegyi kertjéről eddig már so­kat írtak. A szakirodalmat jól is­merő, a vincellérképző iskolával, a magyar pomológusokkal és me­zőgazdasági kutatóintézmények­kel kapcsolatot tartó, a kísérlete­ző és mikroszkópot is használó kertészgazdáról, a mesterség és tudomány „naturalistájáról” azon­ban kevés szó esett. Takáts Sándor, aki Jókai, a jó kertész címen írt egy színes em­lékezést, a naturalista Zola „Pa­­radon” parkjának növénytani ab­szurdumaival állítja szembe „ro­mantikus mesélőnk” tudományát. A Mouret abbé vétke írójának szemléletmódjától alaposan kü­lönbözik a Jókaié, „aki minden fáról és virágról reális megfigye­lés alapján ír, aki maga oltogat­­ja gyümölcsfáit, maga szemzi ró­zsáit, s minden fának, cserjének, gumónak ismeri a természetét." Sváb-hegyi telkét Jókai 1853-ban vásárolta Schweitzer hegedűgyá­rostól — 2200 forintért. Felhagyott kőbánya volt ez tulajdonképpen, rókalakta galagonyás bozót. Eb­ből formázott természetszeretete egy olyan kis szigetet, „amelynek neve Kert.” Így több évtizedes kertészeti munkálkodásának ta­pasztalatait foglalhatta össze kis Tudományos figyelő kötetében. Azt tehát, hogy „mi­ként fogjuk meg” a földet, a vizet, a napot és a szelet... Megjelen­tetését sürgette „a földmívelés­­ügyi miniszternek a törvényjavas­lata a fitokszérától elpusztított szőlők újból betelepítéséről", az meg nagymértékben megkönnyí­tette, hogy A kert című folyóirat­ban 1895-től már közölni kezdte a növénybetegségekkel kapcsolatos megfigyeléseit. A peronoszpóra és az őszibarack levélfodrosodása éppen úgy ér­dekli, mint a műtrágyázás vagy a legalkalmasabb permetezőgép. A „bordós leves”-ről is van mon­dandója: „Én ehhez a mész he­lyett szódát használok keverékül a rézgálichoz, az is jó. Két száza­lék rézgálic, ugyanannyi szóda egy hektóliter víz közé vegyítve." Nem feledkezik meg arról, hogy felsorolja a kertjében bőven ter­mő almafajtákat: Kanadai Janett, kecskeméti pogácsa (ez híres kivi­teli árucikk), a Török Bálint alma, a szabadkai szericska, a sóvári és a sikulai alma... Nyilvánvaló, hogy kertészeti tu­dományunk ma már sok mindent jobban tud, másként lát. Ám az is igaz viszont, hogy Jókai a jövőbe látott. Csupán egyetlen példa: megsejtette a növényi kártevők elleni biológiai védekezés lehető­ségét. Az istenbogárkájáról, a ka­ticáról írott fejezetben megálla­pítja, hogy ez a jámbor teremtés „a leghatalmasabb pusztítója a mi legcudarabb ellenségünknek, a le­­véltetűnek”. Egyetlen Istenbogár­kája egy óra alatt elemészt tizen­két levéltetűt (Jókai számolása szerint), egy nap alatt százat. „Ha a mi tudós kertészeink kitalálnák a módját, hogyan lehet az Isten­bogárkáját mesterséges úton sza­porítani, akkor ez egymaga elég volna, hogy kertjeinket a mindent elpusztító aphisférgektől megsza­badítsa. Hanem hát erre nekem, tudom, hogy minden ember azt fogja mondani, hogy óh, te poé­ta!" Ma már nem mondják. Jókai­nak ez a megfigyelése a biológiai növényvédelem egyik alapmód­szere. A kertészgazdászati jegyzetek nemcsak szakmai vagy tudomá­nyos szempontból értékelhető munka, de szépirodalmi érdekű mű is. Nyelvi gazdagsága, ara­nyos derűt sugárzó humora ma is elbűvöli olvasóját Megérdemelné ez a kis remeklés, hogy szakszerű jegyzetekkel, a szükséges kiigazí­tásokkal ellátva és Jókai egyéb kertészeti és botanikai vonatkozá­sú írásaival meggazdagítva ismét megjelenjék a mai kertbarátok — minden bizonnyal — nem kis örö­mére. A benne testet öltő emberi magatartásforma a tudomány amatőr klasszikusainak sorába emeli, a helye pedig ott van Ka­rel Capek Szenvedelmes kertésze mellett. „Lehet, hogy el fognak felejteni mint költőt, de az én szép fáim minden évben ki fognak zöldülni újra és hirdetni fogják, hogy ker­tész voltam." Az, aki így vall a természetről, íróként, alkotómű­vészként is „örök útitársunk” marad. bgp 1975. FEBRUÁR 13. SZOMBAT MwmElMm MjGYjyfJiRLap Hagwfiffisr llflGYlVUfyUIP VEGE InfliP Mmsa Bfnuip

Next