Magyar Hírlap, 1975. március (8. évfolyam, 60-89. szám)
1975-03-29 / 88. szám
Magyar Hírlap Színháztudományunk kérdései A színház az emberek túlnyomó többsége számára művészeti ág és nem a tudományos tanulmányozás tárgya. A tények azonban tulajdonképpen évezredek óta, századunkban pedig különösképpen mást mutatnak. Az érdeklődés újra meg újra a színházművészet lényeges kérdései felé fordul: alkotói módszereit, „titkait” kutatják. És talán éppen ez a széles körű érdeklődés az oka, hogy nem ritkán inkább a jó szándék mint a hozzáértés vezeti a területtel összefüggő kérdésekről írók tollát. Ezért is ritka kivétel az olyan nagy mű, mint Arisztotelész tragédiaelmélete, Diderot „színészparadoxona”, Sztanyiszlavszkij alkotói „rendszere”. Már sokkal gyakoribb volt az az eset, amikor a műfaj történetéhez közeledtek: így születtek az egyes művészekről, színházakról, nemzeti színjátszó kultúrákról, drámairodalmi nagyságokról vagy irányzatokról szóló művek. Ezek a kutatások és eredmények azonban hosszú időn keresztül alkalmiak, lényegében szervezetlenek voltak. S nem volt a helyzet másmilyen hazánkban sem. Kiépül az intézményrendszer Néhány szál már a felszabadulás előttről a mához vezetett. Ha intézményt nem lehetett is létrehozni, de az 1937-es évben Hont Ferenc vezetésével megindult a Független Színpad munkaközösségének tevékenysége, illetve színházelméleti folyóiratuk, a Független Színpad. Ebben jelentek meg először hazánkban rendszeresen külföldi és magyar szerzőktől származó, a színházművészet történetéről és elméletéről szóló cikkek, tanulmányok. * A felszabadulás után a kutatások intézményesítése volt az első fej gond. Ezért alakult már s6á08-ban, átmenetileg, a Színművészeti Főiskolán Színháztudományi Intézet, majd néhány év múlva, 1952-ben Országos Színháztörténeti Múzeum, — mindkettő azzal a célzattal, hogy bázisa lehessen a hazai színházi tárgyú munkának. Már ezekben az években megfogalmazódik annak a két nagyobb szabású munkának a terve, amely köré azután szervezni lehet majd a szakterület iránt komolyabb érdeklődést mutató embereket: egy új magyar színháztörténet, majd a színház világtörténetének terve. A felszabadulás óta eltelt három évtized során mindkettő megvalósult. 1962-ben jelent meg az első, rá tíz évre, 1972-ben a második. Közben azonban még egy szervezeti lépés történt, 1957-ben megalakult a mai Magyar Színházi Intézet. Sőt, más társintézmények is jöttek létre: az Országos Színháztörténeti Múzeum keretébe tartozó Bajor Gizi Múzeum, illetve a gazdag hazai anyaggal rendelkező másik szerv, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztálya. A hazánk területén rendelkezésre álló, de teljesen szétszórt anyag. — tárgyi emlékek, plakátok, fotók, műsorfüzetek, zsebkönyvek stb. —, rendszeres feltárása, öszszegyűjtése, rendszerezése, feldolgozása és a kutatók számára rendelkezésre bocsátása megkezdődhetett. Szintézisre készülődve Itt természetesen lehetetlen volna felsorolni mindazokat a műveket, amelyek az 1962-es Magyar Színháztörténet előtt keletkeztek, azt lehetővé tették. Annyit azonban mégis meg kell említeni, hogy ezek nélkül torzó maradt volna. Annál is inkább mert az előtte eltelt négy évtized alatt nem készült ilyen öszszefoglaló mű, s főképpen olyan nem, amely a történelmi materializmus elvi alapjain épült volna. Emellett szinte minden régi korszakra vonatkozó új részletkutatások hoztak új eredményeket, amelyeket már be lehetett építeni a tervezett szintézisbe. Hogy csak néhány fontosat említsünk: ilyen volt (már 1940- ben) Hont Ferenc Az eltűnt magyar színjáték című, elvi és történeti szempontból is alapvető fontosságú könyve; ilyen a Régi magyar drámai emlékek. Kardos Tibor és Dömötör Tekla példaszerű szövegkritikai és színjátékelméleti munkája; Horányi Mátyás úttörő kutatásai az Eszterházi vigasságokról; Staud Géza közlései Az első magyar színtársulat színlapjairól és Kelemen László naplójáról; az a hatalmas forrásanyag, amelyet Hankiss Elemér és Berczeli A. Károlyné adott közre A Magyarországon megjelent színházi zsebkönyvekről; Mályuszné Császár Edit publikációja Színház és közönség az elnyomatás korában címmel; vagy az olyan monográfiák, amelyek új szempontok felhasználásával tárták fel és értékelték nagy alkotók munkáját (Osváth Béla: Szigligeti; Hegedűs Géza: Csíky Gergely; Katona Ferenc: A Thália története; László Anikó: Hevesi Sándor) és természetesen jó néhány tanulmány. Feltáratlan területek Azonban éppen a könyv megjelentetésével kapcsolatban kellett rádöbbenni arra, hogy menynyi még a feltáratlan terület. Ezért a munka több irányban is tovább folytatódott. Jelentős újabb forrásfeltáró kötetek jelentek meg (Őri János: A Fővárosi Levéltár anyaga; Staud Géza: A magyar színháztörténet forrásai, illetve Magyar kastélyszínházak című műve: „A százéves színiiskola”, illetve „A Nemzeti Színház 125 éve” című összefoglaló munkák), valamint jelentős korszakvizsgáló művek, így Solt Andor tanulmánya Dramaturgiai irodalmunk kezdeteiről, M. Császár Edit rendezéstörténeti tanulmányai, R. Kocsis Rózsa nagyszabású monográfiája a magyar avantgárd színházról (Igen és nem) és a felszabadulás utáni drámairodalmunk első alapos elemző feltárása, Siklós Olga könyve: A magyar drámairodalom útja, 1947—1957. S ezeket a műveket megint csak a kisebb, résztanulmányok serege vette és veszi körül, joggal ígérve egy teljesebb, gazdagabb új magyar színháztörténetet. Talán még ennél is jóval nagyobb feladatot jelentett A színház világtörténete létrehozása. Nem is csoda, hogy a munka, — melyben a főszerkesztő Hont Ferenc, a szerkesztő Staud Géza és Székely György volt —, kereken tíz esztendeig tartott. Ilyen méretű vállalkozásra még nem volt példa a magyar színháztudományban. Nemcsak azért, mert valóban először tárta fel gazdag adatanyaggal a kezdettől a színjáték történetét, a teljes földgömb teátrális jelenségeit figyelembe véve, hanem főként azért, mert első ízben épített szerkezetileg a társadalmi formák változásaira. Közvetlen előzményei sem igen voltak, legfeljebb a dráma világirodalmi kutatását tekintve Elsősorban nagy monográfiák jelentek meg (Falus Róbert: Sophoklész; az 1955-ös teljes Shakespearekiadás tanulmányai; Kéry László két nagy elemző műve: Shakespeare tragédiái, illetve komédiái; Mihályi Gábor: Moliére; Vajda Gy. Mihály: Schiller; Dániel Anna: Ibsen; Lutter Tibor: G. B. Shaw; Benedek András: O’Neill; és Walkó György: Brecht.) Szorosabban a színjáték történetéhez kapcsolódott Szabolcsi Bence példamutató tanulmánya, a Mozart és a népi színjáték és Gáspár Margit nagy történeti áttekintése a mimosz-utód népi zenés játékokról. A múzsák neveletlen gyermeke. Így azután a Világtörténet megírásához szinte minden egyes részterületen gondos adat- és anyaggyűjtő munkára volt szükség, amelynek során következetesen érvényesíteni kellett azt az elvet, hogy a színjáték művészetének sajátos fejlődésútja egyértelmű és világos legyen. A színházelmélet világa A színjáték sajátosságának problémája vezet át a színháztudomány másik nagy területéhez, a színházelmélethez. Mi is tartozik a színházelmélethez? Már maguk az erre a kérdésre adott válaszok is alapos elvi tisztázásra szorulnak és a magyar színháztudomány műhelyeiben, — sokszor csak belső előkészítő munka során —, az elmúlt három évtized alatt sok energiát fordítottak a helyes döntések kialakítására. Öt fő kutatási terület alakult ki. Mindenekelőtt a szűkebb értelemben vett színjátékelmélet és -esztétika. A kutatások célja itt az volt, hogy mintegy megvívják a tudományág „szabadságharcát”, mivel a magyar tudományos életben hosszú ideig a színjáték csak mint a leírt szöveg reprodukálásának művészete nyert létjogosultságot, szöveg nélküli formái kimaradtak a vizsgálódásból (dramatikus táncok, pantomim, a zenés műfajok, a távol-keleti színjátéktípusok stb.). Tudatosítani kellett, hogy ez nemcsak a szó művészete, hanem döntő mértékben „a cselekvés művészete” (ezen a cikken Hont Ferenc jelentetett meg a problémák széles körét vizsgáló kötetet). Alapos vizsgálat alá kellett vetni a színjátéktípusok világát, tisztázni kutatásuk módszerét, elemezni őket és feltárni sajátos dramaturgiájukat, amely lényegében az „előadás dramaturgiája” (Székely György kutatásai mutattak ebbe az irányba). Közvetlenül soron következő feladat viszont egy ágazati esztétika megfogalmazása, oly módon, hogy az vegye figyelembe Lukács György eredményeit, melyek Az esztétikum sajátossága című alapvető művében éppen a színjátékkal kapcsolatban is gazdag utalásokat és megoldásokat kínálnak. A szocialista realizmusért Természetesen továbbra is jelentős elméleti munka folyt a szűkebb értelemben vett dramaturgia terén. Már csak azért is, mert a felszabadulás után itt kellett és lehetett megvívni a színházművészet szocialista-realista átalakulásáért, új tartalommal való megtöltéséért kezdett harcot. Staud Géza Dramaturgiai vázlataitól kezdve az olyan fontos könyveken keresztül, mint Nagy Péter kritikái és tanulmányai, Hermann István A magyar drámáért, Vászon és függöny című kötetei, vagy Almási Miklós művei, A modern dráma útjain. Színház és társadalom, Színházi dramaturgia, egészen Szántó Judit tanulmányáig (Valóság és dráma Nyugaton. Korunk drámai formái), vagy Osváth Béla Türelmetlen dramaturgiájától Czimer József Korunk Színháza című tanulmánykötetéig és Bécsi Tamás drámai modellelméletéig folyamatosan jelentek meg elvi jelentőségű kötetek. A színész és a rendező A harmadik terület a színész művészete. Itt főként cikkek hosszú sorát lehetett olvasni a korszerű szocialista színjátszás kialakításának útjáról és módjáról; mindenekelőtt a Sztanyiszlavszkij-rendszerről, majd néhány évvel később a brechti színjátszás módszereiről. Az élő színház elméleti vitái voltak ezek s nagyban hozzájárultak színházkultúránk gazdagodásához, fejlődéséhez. Jó szakkönyvek jelentek meg a színész beszédkultúrájáról (Nagy Adorján, Ascher Oszkár, Fischer Sándor, Gáti József művei). És különösen értékesnek kell minősítenünk éppen elméleti szempontból Gábor Miklós hallatlanul sokszínű és tanulságos vallomásait mesterségéről, művészetéről (Tollal, A színész árnyéka). Megint csak cikkek — nemegyszer éles hangú vitacikkek — szóltak a rendezés művészetének problémáiról. A Magyar Színházművészeti Szövetség belső kiadványsorozata volt a gyakorlatilag és elméletileg egyaránt érdekes Így látták a rendezők ... De ebbe a csoportba lehet számítani Kazimir Károly Népművelő színház című gondolatgazdag kötetét épp úgy, mint a Rendelkező próbát. Molnár G. Péter érdekes tanulmányát színházi életünk három nagy rendezőegyéniségéről. Az ötödik, s nem kevésbé fontos témakör a színház és a társadalom kapcsolatával foglalkozik. A dolog természete szerint ezek a tanulmányok nem látványosak, sokszor nem is nagy nyilvánosság számára készültek. Valahol a színház-szociológia és hatásvizsgálatok, ízlésvizsgálatok határterületén helyezkedtek el ezek a kutatások, köztük egy 1967-es reprezentatív felmérés hatezer családról az ország állandó színházzal rendelkező városaiban. Meggyőződésünk, hogy a szocialista színházkultúra nem nélkülözheti a biztos elvi alapokon nyugvó elméleti munkát és a széles körű történeti szemléletet. Ezek segítik művelőit abban, hogy mai feladataikat és jövő terveiket tudatosan és egyre magasabb művészi színvonalon valósíthassák meg. Dr. Székely György NYELVÜNK VILÁGA Anyanyelvünkről - színészszemmel Verseken nőttem fel, a világirodalom nagy műveiérlelték bennem a szép szó szeretetét. Ez is a színészi pálya felé vonzó erők egyike volt bennem: ne csak élvező, hanem tolmácsoló is lehessek. A főiskola kapuján kilépve, eleinte tétován, majd mind tudatosabban, hivatásom szerves részeként figyelem nyelvünk helyzetét, a nyelvőrviták nyomán megszülető sok újat és jót színészi gyakorlattá igyekszem váltani, és munkámban adni tovább a közönségnek. Életcélommá vált, hogy színészi, versmondói munkásságom hozzájáruljon anyanyelvünk tisztán tartásához, ápolásához, hiszen nyelvünk a nemzetünket megtartó egyik alappillér. örömmel mondhatjuk el, hogy jó néhány éve már nemcsak a nyelvészek, írók és színészek ügye nyelvünk ápolása, tisztán tartása, nyesegetése. Nemzeti ügyünkké terebélyesedett. És miután már ennyi figyelő szem — millióké! — fordul az anyanyelv írott és beszélt formája felé, óriásivá nőtt a vele foglalkozók felelőssége. Az íróké: milyen nyelvet, stílust szívnak magukba a fogékony olvasók? Felnövekvő ifjúságunk „csak tiszta forrásból” építi-e tudatát, vagy a divatossá váló, eléggé el nem ítélhető szabadosságot szívja magába a nyelvvel? Szabadosságot, hogy a társadalmi együttélésbe is azt ültesse át? Nem hiszem, hogy eltúloznám az irodalom felelősségét. És ebben osztoznia kell mindenkinek, aki írásban rögzíti gondolatait. A beszélt nyelv felelősségét színészek, előadók, szónokok, bemondók hordozzák. És a tanárok, tanítók tízezrei! Az óvodában kezdődik a küzdelem a szép és helyes beszédünkért. Vagy kellene kezdődnie. Milyen legyen a beszélt nyelv? Pesti modorosság? A különféle ízű „e” hangzókat semlegesítő egyformaság? Az ifjúság egy részének annyira tetsző zsargon? Vagy pedig a magyar nyelv szépségét színeiben, gazdagságában, helyes hangsúlyaiban egyaránt bemutató tiszta beszéd? A válasz nem lehet vitás. A színészi hivatás számomra elkötelezettség. Ennek súlya sokszor rám nehezedik. Élmények sokasága késztetett arra, hogy olyan irodalmi műsorral kísérletezzem, mely nemcsak színészi, hanem anyanyelvünk iránt érzett elkötelezettségemnek pódiumon megszólaló hitvallása is. Nyelvtörténeti összeállítás ez, mely első összefüggő nyelvemlékünktől, a Halotti beszédtől kezdve napjainkig mutatja be nyelvünk fejlődésének néhány fontos állomását. Ez a műsor nemcsak azt igyekszik bizonyítani, milyen gazdag, szép nyelv a magyar, hanem a versek, krónika- és regényrészletek, novellák és cikkek alatt végighúzódik egy gondolat: nyelvünk védelme és ápolása történelmünknek egyetlen szakaszában sem választható el nemzeti létünk kérdésétől. Hiszek abban, hogy a színész nem pusztán művek tolmácsolója. Alkotótárs, aki mesterségének eszközeivel gondolatokat ad, és továbbgondolkodásra késztet. Mert ha a szó elszáll is, az élmény megmarad. És itt felbukkan a színházművészek egy helytelen szokása: a szürke, érdektelen, sőt, érthetetlen színpadi beszéd. Ez a ragály igénytelenségből vagy az élethűség rossz értelmezéséből fakad. Hogyan teremthet élményt a hallgatóban az, akinek szavait sokszor még érteni sem lehet? Hogyan várhatja a színész, hogy az író gondolatainak tolmácsolásával emléket hagy a közönségben, ha a hatás érvényesülését gátolja a saját meggyőződéséből táplálkozó fűtöttség hiánya? Mélységes meggyőződésem, hogy a színésznek, akit a közönség hallgat, tökéletesen kell tudnia magyarul. Azt hiszem, színészoktatásunk nem tulajdonított ennek elég jelentőséget az elmúlt tíz—húsz esztendőben... Ha a vídlakés törött, hogyan dolgozhat vele jól az esztergályos? Ha a hegedű húrjai szakadozottak, milyen művészóriás képes hangszerén a zene hangjait megszólaltatni? Színész sem válhat színpadon-pódiumon a gondolatok tolmácsává az emlékezetesség igényéve, ha a gondolatot hordozó szavak megformálására való készsége hiányzik. Az író műve megragadhatja-e az olvasót, ha csak szavak zagyva halmazát találja benne? Ilyen művel a tolmácsoló művész sem tud azonosulni. De a közönséghez a még oly gazdag tartalmú, veretes szöveg sem férkőzik közel, ha az író és a hallgatók közötti híd, az élőszó tolmácsáthidalása ingatag, rozoga, és a széttöredezett szavak, rossz hangsúlyok terhétől roskadozik. Most érett meg a közgondolkodás arra, hogy a nemzeti műveltséget magasabb szintre emeljük. Nap mint nap érzem azt az igényt, különösen, ha irodalmi estét tartok, bárhol az országban. Felemelő érzés fővárosunktól 250—300 kilométerre, kis tanyaközponti klubszobában, országos kérdésekről vagy irodalmi vitákról hallgatni a közönség véleményét. Ízlés és tudatformáló feladata van mindenkinek, aki nyilvánosan, rádióban, televízióban megszólal. Ez roppant felelősséget ró ránk. Közművelődésünk elért eredményeit kezdi ki az, akinek beszéde kiejtési és nyelvtani hibákkal zsúfolt. Színészszemmel pedig: nem érdemel „színész” rangot az, aki nem vállalja Dérynéék hivatását ma is azzal, hogy a rábízott írósköltői gondolatokat az élőszó művészetének meggyőző erejével jutassa el közönségéhez. Bánffy György f) , r \tt , ^ ^ HÉT VÉGE _________ _ 1975. MÁRCIUS 29. SZOMBATIN.