Magyar Hírlap, 1975. június (8. évfolyam, 150-179. szám)

1975-06-03 / 152. szám

_______KULTÚRA-MŰVÉSZET Gtí995. június 3. kedd Magyar Hírlap ­révé n­apló Történetek az ellenállókról LEGENDA A PAR­TIZÁNRÓL. Témá­ját tekintve az utóbbi idők legiz­galmasabb, legje­lentősebb televíziós dokumentumfilmje lehetne Wisinger István munkája. Kettős dráma zaj­lott 1944 nyarán a Hangony-völgy ta­nyáin, erdeiben. Az ejtőernyővel le­dobott, és társaitól elszakadt ma­gányos partizáné és azoké az embereké, akikhez rejtekhelyért, élelemért, segítsé­gért fordult. Szőnyi Márton drámája nagy emberi dráma; egyedül marad már a vál­lalkozás kezdetén, kapcsolatok nélkül, bi­zonytalan helyzetben, amit még az a tu­dat sem könnyíthet, hogy legalább az ak­ciót, amire feltette életét, sikerült végre­hajtania. A siker lehetősége még csak fel­tűnik, amikor már elárulják. Ha végig­gondoljuk, hány ilyen tragikus sorsú alakja van a magyar történelemnek: hő­sök, akiket a hőstett véghezvitelétől meg­fosztott a környezet, a cserbenhagyás, ak­kor Szőnyi Márton utolsó napjainak tör­ténetében megérezhetjük, amit tanulsá­gul kínál a mának a harminc év előtti esemény. A tanyák lakóinak drámájáról — a má­ból visszatekintve — azt mondhatjuk, lel­­kiis­mereti drámájuk a történelem próba­tétele volt. A történelmi próbatételeknek azonban az a különös tulajdonságuk, hogy a hétköznapokban ritka esetekben szoktak ilyen nyilvánvalóan megfogalmazódni. Ál­talában úgy kopognak be az ajtón, aho­gyan a háborúban álló Európának ebben a viszonylag csendes zugában, a Hangony­­völgyi tanyák ajtaján egy fegyveres fia­talember személyében, akiről a lakók tud­ják, hogy partizán, s hogy üldözik, és ak­kor dönteniük kell, adnak-e szállást, élel­met, s ezzel veszélybe sodorják magukat, vagy engedelmeskednek a csendőri fel­hívásnak, s feladják. Az ember előtt min­dig legalább két választási lehetőség áll, a döntés önmagában minősíti az embert, utólag hiába találhat magának különféle felmentő magyarázatokat. Ahogy azokat az asszonyokat és férfiakat minősíti tet­tük, akik bujtatták, titokban élelmet hordtak a partizánnak, és ahogy azokat is, akik feladták, elárulták. Szőnyi Márton utolsó napjainak, rejte­getésének és elárulásának története ezért is olyan időszerű, megrázó téma. De tud­juk, a dokumentumfilm nemcsak a téma megtalálásának, hanem a téma megraga­dásának művészete is.­­ Ebben pedig sem Wisinger István szerkesztő-riporter, sem Káplár Ferenc és Füredi Vilmos opera­tőrök nem közelítették meg azt a minő­séget, amelyet a tévé jelentős dokumen­­tumfilmjeiben értékelhetünk. Mindunta­lan „rájátszottak” az önmagában meg­rendítő történetre egyfajta erőszakolt mű­vészkedéssel. Volt itt minden: lemenő nap, felhőbe bújó hold, szelek cibálta virág, cigánykereket hányó világ, körhinta, fa­ág napsütésben és borús időben, bokrok között billegve futó kamera, attól füg­gően, hogy a megszólaltatottak az esemé­nyeknek éppen milyen hangulatú részé­hez értek. Csakhogy míg az egyszerű sza­vak leráztak magukról minden hamis ér­zelgősséget, a banális képi aláfestés, a primitív és közhelyes illusztrálás nem­csak gyengítette a drámai feszültséget, a valóság hitelét, hanem megbontotta a fi­gyelmet is, amit pedig a nézőnek össze kellett szednie, hogy a nem mindig vilá­gosan összeszerkesztett vallomásokból nyomon tudja követni­­­z eseményeket. „Történelmi mélyfúrást” ígért a riporter a műsor ismertetőjében, sajnos, csak az emlékekbe „fúrt le”, a különböző maga­tartások mélyrétegeit szinte érintetlenül hagyta. TIZENÖT EMBERÉLET. A csehszlovák tv estjén ugyancsak partizántörténetet láttunk, ezúttal játékfilmen, bár valóban megtörtént eseményről. A Szimonov-no­vellából készült film különös érdeklődés­re tarthatott számot, mert akiről szólt — az orvos főhős —, magyar. Karol Spísak rendező filmje nem diva­tos film. Nála egy csepp vér sem folyik. A halál és szenvedés kínzó részletezésé­nek dömpingjében itt egyetlen jajszó sem hangzik el Tűzharc sincs, a filmgyári robbanószerkezetek nem szaggatják a föl­det. De a néző ritkán érzi olyan közvet­len jelenlevőnek a háborút, olyan gyöt­rően valóságosnak a szenvedést, olyan megindítóan nagyszerűnek az emberi ki­tartást és hősinek a küzdelmet az életek megmentéséért, mint a Tizenöt ember­életben. A rendezőnek minden lehetősége megvolt, hogy a hatáskeltő eszközök egész tárát halmozza fel.­Hősei sebesült parti­zánok, a helyszín a csikorgóan erős tátrai télben elrejtett partizánkórház. Betegség, éhség, kötszer- és orvoshiány, és az idő­ről időre felbukkanó német őrjárat. De Karol Spisáknak elegendő volt egy tágra nyílt szempár, egy kézbe temetett férfi­arc, egy lehajló fej, hogy megéreztesse minden fájdalomkitörésnél, nyögésnél, a nyílt seb közelképénél átélhetőbben egy operáció minden szörnyűségét egy faba­rakkban, egyetlen bicskával, egyetlen csipesszel. A Tizenöt emberélet arról győzhette meg a nézőt, aki talán olykor már bele­­fásul a háborús szuperprodukciók vér­fürdőjébe, hogy ami az ilyen témájú fil­mekben igazán és mélyen érinti, az nem a háború véres szörnyűségeinek valósá­got utánzó naturalista részletezése, ha­nem mindig az emberi hősiesség, az erőn felüli küzdelem bensőséges pillanata. Mint amilyen a film doktorhősének szin­te már az élettan törvényeit tagadó erő­feszítése, hogy a semmiből fenntartsa, megmentse a tizenöt emberéletet. EGY NAP JERSEY SZIGETÉN. Az el­múlt napokban nézhette végig a 2. mű­sor közönsége Hajdufy Miklós rendezé­seit. A televízió programjának ezek a már szerves részeivé vált rendezői felújítások hasonlatosak ahhoz, mint amikor egy író kötetbe gyűjtve adja ki a korábban szét­szórtan megjelent elbeszéléseit. Mindkét esetben, ha értékes pályáról, egyéni stí­lusról (ami nemcsak forma, hanem tarta­lom is!) van szó, a művek egymásmellet­­tisége új színekkel gazdagítja az egyes műveket. A gondolatok fényvisszaverő­désétől mindegyik mélyebben, gazdagab­ban mutatja meg értékeit. Egy rendező egyetlen munkája — részlet egy képből, munkái egymás mellett adják ki életre hívójuk teljes szellemi-művészi arcát. Így van ez Kajdufy Miklós esetében, akit egy-egy filmje láttán könnyen el­könyvelhetünk úgynevezett történelmi ér­deklődésű rendezőnek. „Kötetbe gyűjtött” rendezéseiből nyilvánvalóvá válik, hogy őt a történelemben nem a történelem ér­dekli, hanem egy kiélezett történelmi helyzetben annak az embernek a maga­tartása, aki egy nagy ügy érdekében nem egy emberre méretezett feladatot vállalt fel. Nem kényszerből, hanem kizárólag belső indításra és azzal a tudattal, hogy a sikertelenségben elképzelésének romjai őt magát is eltemetik. E figurák sorába tartozónak érezhetjük Hajduír interpretációjában Albert, Maltz drámájának hősét, a zsarnokságnak emig­rációval válaszoló Victor Hugót. A rende­ző a szerző felfogásának megfelelően minden romantika nélkül ábrázolja a nagy romantikus költőt. Ez az ember hiú, önző, hiszékenyen lelkes és önfeledten lelketlen, de köztársasági elveiért a zsar­nok ellen — az életét is felteszi akár. A tévéváltozatot Hajdufy közismert pontos­ságával, alaposságával dolgozta ki a kép­magnós technikára, amely nem tűr egy pillanat lazaságot vagy üresjáratot sem. Bánki Zsuzsa, Farkas Zsuzsa, Gelley Kor­nél és a főszerepben Gábor Miklós ka­rakteres figurákat formáltak. Bársony Éva öt évvel ezelőtt, felszabadulá­sunk 25. évfor­dulója tiszteleté­re indította el a televízió a Rö­pülj páva nép­­dalversenyt. A rendezők célkitűzése az volt, hogy bemutassák a népdal, a népművészet napjaink élő, ak­tív formáló erejét. Nemcsak bizonyítani akartak, hanem segíteni, továbbfejleszteni a népzene ápolását. Az elért ha­tásra azonban talán még a legoptimistábbak sem mertek gondolni; egy televíziós adás­sorozat országos méretű moz­galom elindítójává, inspiráló­jává vált. Több száz csoport alakult szerte az országban, ezek később a Röpülj páva kör adássorozataiban szere­peltek, s később, a műsor be­szüntetése után is együtt ma­radtak. E csoportok azóta amatőr művészeti mozgal­munk jelentős tényezőjévé váltak. A Röpülj páva verseny folytatásaként jött létre az Arany páva nemzetközi nép­zenei verseny, amely hét or­szág részvételével szolgálta a folklór népeket összefogó ere­jét. Ezt a kezdeményezést folytatja a szovjet televízió: idén Szivárvány címmel ren­dez hasonló versenyt, világ­méretűvé szélesítve a részve­vők körét. A kezdetről és a folytatás­ról a „pávaműsorok” szerkesz­tője, Lengyelffy Miklós be­szél. — Néhány évvel azelőtt, hogy a Röpülj páva népdal­­versenyt elindították, heves viták folytak a népművészet, a népdal helyzetéről, számos olyan vélemény hangzott el, hogy a népdal egy letűnt kor sajátja, s napjainkban nincs továbbélési lehetősége. Sze­rencsére sokan hittünk benne, hogy Bartók és Kodály orszá­gában talán aktív­­ erővé tud válni a népzene ma is. Ezzel a hittel láttunk munkához. A következő verseny, az Arany páva nemzetközi tapasztala­tokkal bővülve, az összehason­lítás lehetőségével, új formák megismerésével szolgált. A sorozat következő lépcsőjét e tapasztalatok jegyében már úgy kell kimunkálnunk, hogy a dal, a tánc, a zene mellett helyet kapjon benne a nép­művészet minden ága, különös tekintettel az eddig elhanya­golt népköltészetre, a mesére, a balladára, a dramatikus já­tékokra, népszokásokra. Ezzel az új igénnyel indulnak majd „versenycsapataink” a szovjet televízió idei szemléjére. [ Tardos Júlia öt éve a j­achtálkró­­nika rovatának riportere, több mint két éve szerkesztő, s gyakran műsor­vezetőként is hallhatjuk, a déli és az esti krónika adásaiban. Néhány hete minden szerdán az öt al­kalommal jelentkező reggeli krónika műsorát is vezeti. — Ez azért újdonság nem­csak számomra, hanem itt a rovatban is — mondta —, mert reggeli műsort eddig nő ,még nem vezetett rendszere­sen. Ez a műsor a legösszetet­tebb, amelyben reggel fél öt­től nyolcig öt alkalommal je­lentkezünk. Jellege is más, mint a déli, vagy az esti mű­soroknak. A szerkesztésnél ar­ra gondolunk, hogy az egész ország hallgat minket, s ez nem önhitt feltételezés, ha­nem felmérések adataival bi­zonyított tény. Rajtunk is mú­lik, hogy az emberek milyen hangulattal indulnak el reg­gel munkába, ez adja felada­tunk szépségét és felelősségét is. Az emberek közérzetének fontos meghatározója a jól in­formáltság, s ezt igyekszünk megvalósítani részben a poli­tikai kérdésekben való eliga­zítással, de a mindennapi élet apró gyakorlati problémáinak megtárgyalásával is. Az ak­tuális társadalmi-politikai kér­désekről reggel rövidebben, tömörebben kell beszélni, ilyenkor nagyobb súlyt kap­nak az eligazító-tájékoztató információk. Noha — mint említettem — én vagyok az első nő ebben a műsorban, mégsem szeretném adásaimat „elnőiesíteni”, célom az, hogy a hallgatók igényeihez igazod­jam. --------- I I Ferencsik'-' Já­­'/JUST7 az Állami Hangversenyze­nekar főzene­igazgatóját régi baráti kapcsolat fűzi a stúdióze­­nekarhoz, mely­­nek egyik alapí­tóját Tölt, csak­nem 30 évvel ezelőtt. Bár a hivatalos kapcsolat később megszűnt, azóta is gyakran és örömmel tesz eleget a zene­kar kérésének, s a rádióhall­gatók sok, nagy sikerű közös hangverseny élményét őrzik. Ferencsik Jánost ezúttal még­sem erről a baráti-művészi kapcsolatról kérdeztük, hanem arról, hogy „civilben” milyen szálak fűzik a rádióhoz, mi­lyen műsorokat hallgat leg­szívesebben. — Ritkán nyitom ki a rá­diót, főképp csak akkor, ami­kor valamit várok a műsor­tól; érdekes művet, egy kollé­ga hangversenyét, külföldi koncertközvetítést, vagy egy jó szólistát. Ami a rádió ze­nei műsorait illeti, úgy talá­lom, hogy minden igényt ki­elégítenek. Ha az élő adáso­kat és a lemezműsorokat ösz­­szegezzük, bizony, legfeljebb csak kivételes egyéni kíván­ságok merülhetnek fel, any­­nyira gazdag a repertoár. Más műsorokat nemigen tudok hallgatni. Gyakran panaszko­dom arról, hogy az év 06 3 - 385 napból áll, ezt megolda­nám még azzal a közhellyel, hogy a napnak is, sajnos, csak 24 órája van. A rádiót sokkal többre becsülöm annál, sem­mint hogy ne figyeljek rá, ha egyszer már kinyitottam. A jó rádióprodukció semmivel sem kevésbé értékes, mint egy jó könyv; ahogy az igazán tartalmas olvasnivalót sem le­het fáradtan élvezni, feltétle­nül koncentrálni kell egy rá­dióműsorra is. Ha a zenei adá­sokon kívüli program meg­hallgatására is módom nyílik, elsősorban a versműsorokat választom. A jó versmondó sokszor mutat meg olyan ár­nyalatokat, amelyek olvasás közben esetleg elkerülték az ember figyelmét. Nyáron szor­galmasan hallgatom a meteo­rológiai jelentéseket is, hogy tudjam, lehet-e kirándulni. Időnként bosszankodom ugyan néhány nyelvhasználati pon­gyolaság miatt, de alapvetően sokat köszönhetek a rádiónak karmesterként és civilben egyaránt. Korda Ágnes Mikrofon és kamera --------------­ A Rádiófigyelő Hírmagazin? Esz­tendők óta foglalko­zik a rádió az Esti Krónika kibővítésé­nek gondolatával, egy olyan műsor­forma kialakít­á­sá­val, amelyből, né­hány külföldi ta­­ó­­hoz hasonlóan, egy afféle egész napot összefoglaló, színes hírmagazin ala­kulhatna ki. Ezt a kezdeményezést két ok indokolja. Először: igény van rá — ezt a különböző hírösszefogla­lók, a 168 óra és a Rádiónapló sikere is alátámasztja —, hogy a közönség egy hosszabb vagy rövidebb időszak híreit, újdonságait, politikai-közéleti eseményeit célszerű összefoglalásban, egy csokorban hallhassa. Másodszor: felmérések bebizo­nyították, hogy a rádió hallgatottsága a televízió fő műsoridejében csökken, ami azt jelenti, hogy még a legigényesebb művészi műsorok, de a­ népszerű adásfor­mák jó része sem tud versenyezni azzal a többlettel, amelyet a képernyő látvá­nyossága nyújt. Kézenfekvőnek látszik, hogy a rádió ebben az időpontban olyas­mit nyújtson, amivel viszont a televízió nem tud kellőképpen versenyezni. A politikai adások főszerkesztősége tervbe vette, hogy októbertől, egyelőre háromnegyed órában, valóban meg is kezdi egy hírmagazin sugárzását, esti 18.30 és 19.15 között. Hogy mekkora súlyt fektetnek a szerkesztők az új adás­­forma alapos kidolgozására, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy szükséges­nek látták a műsort most, hónapokkal annak hivatalos startja előtt „kipróbál­ni”. Az elmúlt hét elején három napon keresztül hallottunk ilyen — még címei­ben is különböző — próbaadásokat, Földi Iván, P. Szabó József, illetőleg Bereczky Gyula szerkesztésében. A kísérlet sike­rültnek mondható, s lényege egy mon­datban talán így foglalható össze: a hír­adások és krónikaműsorok eddigi tőmon­datai helyett itt jól megkomponált bőví­tett mondatokat kaptunk. Az adásokból is visszatükröződik, hogy a szerkesztőséget legfőként az foglalkoztatja, mi legyen eb­ben a „bővítményben”. Volt olyan el­képzelés, amely megtartotta a „hírciklu­sokat”, a rövid esemény-összefoglalókat, s ezek ismételt jelentkezése között adott színes és érdekes „magazinanyagot”. Mi a magunk részéről azt a módszert látjuk üdvösebbnek, amely ezt az egész műsort egyetlen kompozíciós egésznek fogja fel (nem törődve a később bekapcsolódó hall­gatóval, majd rászokik, ha jó a műsor!), és az eddig meglehetősen monoton hang­vételben, személytelenül közölt híreket, valamint a Krónika-műsorok rutinriport­jait egy személyes tónusú és közvetlen hangvételű, elmélyültebb esemény-össze­foglalónak tekinti, amelyben nem az ön­álló „színes anyagok” jelentik az újszerű­séget, hanem a hazai és világesemények részletezőbb feltárása. A hírekhez kap­csolódó friss és szubjektív kommentárok, az események okait és mélyebb össze­függéseit megvilágító háttéranyagok cél­szerűen összefogott rendszerére gondo­lunk. Olyan népszerű formában feldolgo­zott elemző anyagokra, amilyeneket pél­dául a sokak által kedvelt Magyarország című hetilap közöl. Azt kellene elérnie egy ilyen műsornak hogy a közönség ne csupán értesüljön az eseményekről, ha­nem mintegy beavatott legyen­ Zenével vagy anélkül, „oldóanyagokkal”, vagy anélkül, de el kell jutni odáig, hogy az a hallgató, aki történetesen egész r­ap nem vett kézbe újságot, nem hallgatott híre­ket, nem látott tévét, egy rövid óra alatt ne csak tájékozódjon a legfontosabb poli­tikai, gazdasági, kulturális és sportese­ményekről, hanem be is tudja ágyazni azokat világképébe. És itt hangsúllyal vetnénk fel a hazai­ tájékoztatás kérdését. Jó alkalom lenne ez a majd megvalósuló hírmagazin arra is, hogy kivált a vidéki tudósítások ed­dig még nem a legtökéletesebb rendsze­rét felújítsa. A dolog nem könnyű, hiszen az egész világ legérdekesebb eseményei­ből­ könnyebb egy csokorravalót össze­gyűjteni, mint az esetleges itthoni ese­ményekből. Mégis, a magyar hallgató számára nem lehet közömbös, mi történik idehaza. Az erők megfelelő átcsoportosí­tásában el kellene tehát érni, hogy a vég­ső feldolgozásban a belföldön történt ese­mények éppoly érdekesek és fontosak le­gyenek, mint a világpolitikából „kima­zsolázott” szenzációk. Végezetül: előreléphetne a rádió ebben az új műsorformában a tájékoztatás de­mokratizmusa terén is. S ezen nemcsak a hangvétel népszerűségét értjük, de azt az igényt is, hogy szülessen a rádiónak egy olyan nyílt fórumfia, amelyen a világ­­eseményeket és azok mélyebb összefüggé­seit naponta mindenki a legalaposabban megismerheti. Lukácsy András

Next