Magyar Hírlap, 1975. június (8. évfolyam, 150-179. szám)
1975-06-03 / 152. szám
_______KULTÚRA-MŰVÉSZET Gtí995. június 3. kedd Magyar Hírlap révé napló Történetek az ellenállókról LEGENDA A PARTIZÁNRÓL. Témáját tekintve az utóbbi idők legizgalmasabb, legjelentősebb televíziós dokumentumfilmje lehetne Wisinger István munkája. Kettős dráma zajlott 1944 nyarán a Hangony-völgy tanyáin, erdeiben. Az ejtőernyővel ledobott, és társaitól elszakadt magányos partizáné és azoké az embereké, akikhez rejtekhelyért, élelemért, segítségért fordult. Szőnyi Márton drámája nagy emberi dráma; egyedül marad már a vállalkozás kezdetén, kapcsolatok nélkül, bizonytalan helyzetben, amit még az a tudat sem könnyíthet, hogy legalább az akciót, amire feltette életét, sikerült végrehajtania. A siker lehetősége még csak feltűnik, amikor már elárulják. Ha végiggondoljuk, hány ilyen tragikus sorsú alakja van a magyar történelemnek: hősök, akiket a hőstett véghezvitelétől megfosztott a környezet, a cserbenhagyás, akkor Szőnyi Márton utolsó napjainak történetében megérezhetjük, amit tanulságul kínál a mának a harminc év előtti esemény. A tanyák lakóinak drámájáról — a mából visszatekintve — azt mondhatjuk, lelkiismereti drámájuk a történelem próbatétele volt. A történelmi próbatételeknek azonban az a különös tulajdonságuk, hogy a hétköznapokban ritka esetekben szoktak ilyen nyilvánvalóan megfogalmazódni. Általában úgy kopognak be az ajtón, ahogyan a háborúban álló Európának ebben a viszonylag csendes zugában, a Hangonyvölgyi tanyák ajtaján egy fegyveres fiatalember személyében, akiről a lakók tudják, hogy partizán, s hogy üldözik, és akkor dönteniük kell, adnak-e szállást, élelmet, s ezzel veszélybe sodorják magukat, vagy engedelmeskednek a csendőri felhívásnak, s feladják. Az ember előtt mindig legalább két választási lehetőség áll, a döntés önmagában minősíti az embert, utólag hiába találhat magának különféle felmentő magyarázatokat. Ahogy azokat az asszonyokat és férfiakat minősíti tettük, akik bujtatták, titokban élelmet hordtak a partizánnak, és ahogy azokat is, akik feladták, elárulták. Szőnyi Márton utolsó napjainak, rejtegetésének és elárulásának története ezért is olyan időszerű, megrázó téma. De tudjuk, a dokumentumfilm nemcsak a téma megtalálásának, hanem a téma megragadásának művészete is. Ebben pedig sem Wisinger István szerkesztő-riporter, sem Káplár Ferenc és Füredi Vilmos operatőrök nem közelítették meg azt a minőséget, amelyet a tévé jelentős dokumentumfilmjeiben értékelhetünk. Minduntalan „rájátszottak” az önmagában megrendítő történetre egyfajta erőszakolt művészkedéssel. Volt itt minden: lemenő nap, felhőbe bújó hold, szelek cibálta virág, cigánykereket hányó világ, körhinta, faág napsütésben és borús időben, bokrok között billegve futó kamera, attól függően, hogy a megszólaltatottak az eseményeknek éppen milyen hangulatú részéhez értek. Csakhogy míg az egyszerű szavak leráztak magukról minden hamis érzelgősséget, a banális képi aláfestés, a primitív és közhelyes illusztrálás nemcsak gyengítette a drámai feszültséget, a valóság hitelét, hanem megbontotta a figyelmet is, amit pedig a nézőnek össze kellett szednie, hogy a nem mindig világosan összeszerkesztett vallomásokból nyomon tudja követniz eseményeket. „Történelmi mélyfúrást” ígért a riporter a műsor ismertetőjében, sajnos, csak az emlékekbe „fúrt le”, a különböző magatartások mélyrétegeit szinte érintetlenül hagyta. TIZENÖT EMBERÉLET. A csehszlovák tv estjén ugyancsak partizántörténetet láttunk, ezúttal játékfilmen, bár valóban megtörtént eseményről. A Szimonov-novellából készült film különös érdeklődésre tarthatott számot, mert akiről szólt — az orvos főhős —, magyar. Karol Spísak rendező filmje nem divatos film. Nála egy csepp vér sem folyik. A halál és szenvedés kínzó részletezésének dömpingjében itt egyetlen jajszó sem hangzik el Tűzharc sincs, a filmgyári robbanószerkezetek nem szaggatják a földet. De a néző ritkán érzi olyan közvetlen jelenlevőnek a háborút, olyan gyötrően valóságosnak a szenvedést, olyan megindítóan nagyszerűnek az emberi kitartást és hősinek a küzdelmet az életek megmentéséért, mint a Tizenöt emberéletben. A rendezőnek minden lehetősége megvolt, hogy a hatáskeltő eszközök egész tárát halmozza fel.Hősei sebesült partizánok, a helyszín a csikorgóan erős tátrai télben elrejtett partizánkórház. Betegség, éhség, kötszer- és orvoshiány, és az időről időre felbukkanó német őrjárat. De Karol Spisáknak elegendő volt egy tágra nyílt szempár, egy kézbe temetett férfiarc, egy lehajló fej, hogy megéreztesse minden fájdalomkitörésnél, nyögésnél, a nyílt seb közelképénél átélhetőbben egy operáció minden szörnyűségét egy fabarakkban, egyetlen bicskával, egyetlen csipesszel. A Tizenöt emberélet arról győzhette meg a nézőt, aki talán olykor már belefásul a háborús szuperprodukciók vérfürdőjébe, hogy ami az ilyen témájú filmekben igazán és mélyen érinti, az nem a háború véres szörnyűségeinek valóságot utánzó naturalista részletezése, hanem mindig az emberi hősiesség, az erőn felüli küzdelem bensőséges pillanata. Mint amilyen a film doktorhősének szinte már az élettan törvényeit tagadó erőfeszítése, hogy a semmiből fenntartsa, megmentse a tizenöt emberéletet. EGY NAP JERSEY SZIGETÉN. Az elmúlt napokban nézhette végig a 2. műsor közönsége Hajdufy Miklós rendezéseit. A televízió programjának ezek a már szerves részeivé vált rendezői felújítások hasonlatosak ahhoz, mint amikor egy író kötetbe gyűjtve adja ki a korábban szétszórtan megjelent elbeszéléseit. Mindkét esetben, ha értékes pályáról, egyéni stílusról (ami nemcsak forma, hanem tartalom is!) van szó, a művek egymásmellettisége új színekkel gazdagítja az egyes műveket. A gondolatok fényvisszaverődésétől mindegyik mélyebben, gazdagabban mutatja meg értékeit. Egy rendező egyetlen munkája — részlet egy képből, munkái egymás mellett adják ki életre hívójuk teljes szellemi-művészi arcát. Így van ez Kajdufy Miklós esetében, akit egy-egy filmje láttán könnyen elkönyvelhetünk úgynevezett történelmi érdeklődésű rendezőnek. „Kötetbe gyűjtött” rendezéseiből nyilvánvalóvá válik, hogy őt a történelemben nem a történelem érdekli, hanem egy kiélezett történelmi helyzetben annak az embernek a magatartása, aki egy nagy ügy érdekében nem egy emberre méretezett feladatot vállalt fel. Nem kényszerből, hanem kizárólag belső indításra és azzal a tudattal, hogy a sikertelenségben elképzelésének romjai őt magát is eltemetik. E figurák sorába tartozónak érezhetjük Hajduír interpretációjában Albert, Maltz drámájának hősét, a zsarnokságnak emigrációval válaszoló Victor Hugót. A rendező a szerző felfogásának megfelelően minden romantika nélkül ábrázolja a nagy romantikus költőt. Ez az ember hiú, önző, hiszékenyen lelkes és önfeledten lelketlen, de köztársasági elveiért a zsarnok ellen — az életét is felteszi akár. A tévéváltozatot Hajdufy közismert pontosságával, alaposságával dolgozta ki a képmagnós technikára, amely nem tűr egy pillanat lazaságot vagy üresjáratot sem. Bánki Zsuzsa, Farkas Zsuzsa, Gelley Kornél és a főszerepben Gábor Miklós karakteres figurákat formáltak. Bársony Éva öt évvel ezelőtt, felszabadulásunk 25. évfordulója tiszteletére indította el a televízió a Röpülj páva népdalversenyt. A rendezők célkitűzése az volt, hogy bemutassák a népdal, a népművészet napjaink élő, aktív formáló erejét. Nemcsak bizonyítani akartak, hanem segíteni, továbbfejleszteni a népzene ápolását. Az elért hatásra azonban talán még a legoptimistábbak sem mertek gondolni; egy televíziós adássorozat országos méretű mozgalom elindítójává, inspirálójává vált. Több száz csoport alakult szerte az országban, ezek később a Röpülj páva kör adássorozataiban szerepeltek, s később, a műsor beszüntetése után is együtt maradtak. E csoportok azóta amatőr művészeti mozgalmunk jelentős tényezőjévé váltak. A Röpülj páva verseny folytatásaként jött létre az Arany páva nemzetközi népzenei verseny, amely hét ország részvételével szolgálta a folklór népeket összefogó erejét. Ezt a kezdeményezést folytatja a szovjet televízió: idén Szivárvány címmel rendez hasonló versenyt, világméretűvé szélesítve a részvevők körét. A kezdetről és a folytatásról a „pávaműsorok” szerkesztője, Lengyelffy Miklós beszél. — Néhány évvel azelőtt, hogy a Röpülj páva népdalversenyt elindították, heves viták folytak a népművészet, a népdal helyzetéről, számos olyan vélemény hangzott el, hogy a népdal egy letűnt kor sajátja, s napjainkban nincs továbbélési lehetősége. Szerencsére sokan hittünk benne, hogy Bartók és Kodály országában talán aktív erővé tud válni a népzene ma is. Ezzel a hittel láttunk munkához. A következő verseny, az Arany páva nemzetközi tapasztalatokkal bővülve, az összehasonlítás lehetőségével, új formák megismerésével szolgált. A sorozat következő lépcsőjét e tapasztalatok jegyében már úgy kell kimunkálnunk, hogy a dal, a tánc, a zene mellett helyet kapjon benne a népművészet minden ága, különös tekintettel az eddig elhanyagolt népköltészetre, a mesére, a balladára, a dramatikus játékokra, népszokásokra. Ezzel az új igénnyel indulnak majd „versenycsapataink” a szovjet televízió idei szemléjére. [ Tardos Júlia öt éve a jachtálkrónika rovatának riportere, több mint két éve szerkesztő, s gyakran műsorvezetőként is hallhatjuk, a déli és az esti krónika adásaiban. Néhány hete minden szerdán az öt alkalommal jelentkező reggeli krónika műsorát is vezeti. — Ez azért újdonság nemcsak számomra, hanem itt a rovatban is — mondta —, mert reggeli műsort eddig nő ,még nem vezetett rendszeresen. Ez a műsor a legösszetettebb, amelyben reggel fél öttől nyolcig öt alkalommal jelentkezünk. Jellege is más, mint a déli, vagy az esti műsoroknak. A szerkesztésnél arra gondolunk, hogy az egész ország hallgat minket, s ez nem önhitt feltételezés, hanem felmérések adataival bizonyított tény. Rajtunk is múlik, hogy az emberek milyen hangulattal indulnak el reggel munkába, ez adja feladatunk szépségét és felelősségét is. Az emberek közérzetének fontos meghatározója a jól informáltság, s ezt igyekszünk megvalósítani részben a politikai kérdésekben való eligazítással, de a mindennapi élet apró gyakorlati problémáinak megtárgyalásával is. Az aktuális társadalmi-politikai kérdésekről reggel rövidebben, tömörebben kell beszélni, ilyenkor nagyobb súlyt kapnak az eligazító-tájékoztató információk. Noha — mint említettem — én vagyok az első nő ebben a műsorban, mégsem szeretném adásaimat „elnőiesíteni”, célom az, hogy a hallgatók igényeihez igazodjam. --------- I I Ferencsik'-' Já'/JUST7 az Állami Hangversenyzenekar főzeneigazgatóját régi baráti kapcsolat fűzi a stúdiózenekarhoz, melynek egyik alapítóját Tölt, csaknem 30 évvel ezelőtt. Bár a hivatalos kapcsolat később megszűnt, azóta is gyakran és örömmel tesz eleget a zenekar kérésének, s a rádióhallgatók sok, nagy sikerű közös hangverseny élményét őrzik. Ferencsik Jánost ezúttal mégsem erről a baráti-művészi kapcsolatról kérdeztük, hanem arról, hogy „civilben” milyen szálak fűzik a rádióhoz, milyen műsorokat hallgat legszívesebben. — Ritkán nyitom ki a rádiót, főképp csak akkor, amikor valamit várok a műsortól; érdekes művet, egy kolléga hangversenyét, külföldi koncertközvetítést, vagy egy jó szólistát. Ami a rádió zenei műsorait illeti, úgy találom, hogy minden igényt kielégítenek. Ha az élő adásokat és a lemezműsorokat öszszegezzük, bizony, legfeljebb csak kivételes egyéni kívánságok merülhetnek fel, anynyira gazdag a repertoár. Más műsorokat nemigen tudok hallgatni. Gyakran panaszkodom arról, hogy az év 06 3 - 385 napból áll, ezt megoldanám még azzal a közhellyel, hogy a napnak is, sajnos, csak 24 órája van. A rádiót sokkal többre becsülöm annál, semmint hogy ne figyeljek rá, ha egyszer már kinyitottam. A jó rádióprodukció semmivel sem kevésbé értékes, mint egy jó könyv; ahogy az igazán tartalmas olvasnivalót sem lehet fáradtan élvezni, feltétlenül koncentrálni kell egy rádióműsorra is. Ha a zenei adásokon kívüli program meghallgatására is módom nyílik, elsősorban a versműsorokat választom. A jó versmondó sokszor mutat meg olyan árnyalatokat, amelyek olvasás közben esetleg elkerülték az ember figyelmét. Nyáron szorgalmasan hallgatom a meteorológiai jelentéseket is, hogy tudjam, lehet-e kirándulni. Időnként bosszankodom ugyan néhány nyelvhasználati pongyolaság miatt, de alapvetően sokat köszönhetek a rádiónak karmesterként és civilben egyaránt. Korda Ágnes Mikrofon és kamera -------------- A Rádiófigyelő Hírmagazin? Esztendők óta foglalkozik a rádió az Esti Krónika kibővítésének gondolatával, egy olyan műsorforma kialakításával, amelyből, néhány külföldi taóhoz hasonlóan, egy afféle egész napot összefoglaló, színes hírmagazin alakulhatna ki. Ezt a kezdeményezést két ok indokolja. Először: igény van rá — ezt a különböző hírösszefoglalók, a 168 óra és a Rádiónapló sikere is alátámasztja —, hogy a közönség egy hosszabb vagy rövidebb időszak híreit, újdonságait, politikai-közéleti eseményeit célszerű összefoglalásban, egy csokorban hallhassa. Másodszor: felmérések bebizonyították, hogy a rádió hallgatottsága a televízió fő műsoridejében csökken, ami azt jelenti, hogy még a legigényesebb művészi műsorok, de a népszerű adásformák jó része sem tud versenyezni azzal a többlettel, amelyet a képernyő látványossága nyújt. Kézenfekvőnek látszik, hogy a rádió ebben az időpontban olyasmit nyújtson, amivel viszont a televízió nem tud kellőképpen versenyezni. A politikai adások főszerkesztősége tervbe vette, hogy októbertől, egyelőre háromnegyed órában, valóban meg is kezdi egy hírmagazin sugárzását, esti 18.30 és 19.15 között. Hogy mekkora súlyt fektetnek a szerkesztők az új adásforma alapos kidolgozására, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy szükségesnek látták a műsort most, hónapokkal annak hivatalos startja előtt „kipróbálni”. Az elmúlt hét elején három napon keresztül hallottunk ilyen — még címeiben is különböző — próbaadásokat, Földi Iván, P. Szabó József, illetőleg Bereczky Gyula szerkesztésében. A kísérlet sikerültnek mondható, s lényege egy mondatban talán így foglalható össze: a híradások és krónikaműsorok eddigi tőmondatai helyett itt jól megkomponált bővített mondatokat kaptunk. Az adásokból is visszatükröződik, hogy a szerkesztőséget legfőként az foglalkoztatja, mi legyen ebben a „bővítményben”. Volt olyan elképzelés, amely megtartotta a „hírciklusokat”, a rövid esemény-összefoglalókat, s ezek ismételt jelentkezése között adott színes és érdekes „magazinanyagot”. Mi a magunk részéről azt a módszert látjuk üdvösebbnek, amely ezt az egész műsort egyetlen kompozíciós egésznek fogja fel (nem törődve a később bekapcsolódó hallgatóval, majd rászokik, ha jó a műsor!), és az eddig meglehetősen monoton hangvételben, személytelenül közölt híreket, valamint a Krónika-műsorok rutinriportjait egy személyes tónusú és közvetlen hangvételű, elmélyültebb esemény-összefoglalónak tekinti, amelyben nem az önálló „színes anyagok” jelentik az újszerűséget, hanem a hazai és világesemények részletezőbb feltárása. A hírekhez kapcsolódó friss és szubjektív kommentárok, az események okait és mélyebb összefüggéseit megvilágító háttéranyagok célszerűen összefogott rendszerére gondolunk. Olyan népszerű formában feldolgozott elemző anyagokra, amilyeneket például a sokak által kedvelt Magyarország című hetilap közöl. Azt kellene elérnie egy ilyen műsornak hogy a közönség ne csupán értesüljön az eseményekről, hanem mintegy beavatott legyen Zenével vagy anélkül, „oldóanyagokkal”, vagy anélkül, de el kell jutni odáig, hogy az a hallgató, aki történetesen egész rap nem vett kézbe újságot, nem hallgatott híreket, nem látott tévét, egy rövid óra alatt ne csak tájékozódjon a legfontosabb politikai, gazdasági, kulturális és sporteseményekről, hanem be is tudja ágyazni azokat világképébe. És itt hangsúllyal vetnénk fel a hazai tájékoztatás kérdését. Jó alkalom lenne ez a majd megvalósuló hírmagazin arra is, hogy kivált a vidéki tudósítások eddig még nem a legtökéletesebb rendszerét felújítsa. A dolog nem könnyű, hiszen az egész világ legérdekesebb eseményeiből könnyebb egy csokorravalót összegyűjteni, mint az esetleges itthoni eseményekből. Mégis, a magyar hallgató számára nem lehet közömbös, mi történik idehaza. Az erők megfelelő átcsoportosításában el kellene tehát érni, hogy a végső feldolgozásban a belföldön történt események éppoly érdekesek és fontosak legyenek, mint a világpolitikából „kimazsolázott” szenzációk. Végezetül: előreléphetne a rádió ebben az új műsorformában a tájékoztatás demokratizmusa terén is. S ezen nemcsak a hangvétel népszerűségét értjük, de azt az igényt is, hogy szülessen a rádiónak egy olyan nyílt fórumfia, amelyen a világeseményeket és azok mélyebb összefüggéseit naponta mindenki a legalaposabban megismerheti. Lukácsy András