Magyar Hírlap, 1976. április (9. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

10 1976. ÁPRILIS 4, VASARNAP KuITORA»MOVESZET Magyar Hirlap ÖTEN A HARMINCKILENCBŐL R: Szalma Ferenc Több mint húszéves, A is sikereikben gazdag Ittt művészpályát ismert Szalma Ferenc ki-ési tüntetése. 1954-ben 13 lépett színpadra elő- • W N szőr a Szegedi Nemzetzeti Színházban, ahol egy évtizedig működött, s már ez idő alatt a vezető basszusszerepek egész sorát énekelte el. 1963-ban lett az Operaház tagja, Székely Mihály halála után ő töltötte be a színház vezető basszistájának feladatkörét. Nincs számára stiláris megkötöttség, egyaránt otthonos Verdi és Wagner, Mozart és Muszorgszkij műveiben, az oratórium és az opera világában. Ha mégis ki akarunk emelni szerepköréből művészetének különösen megfelelő színpadi alakokat, Verdi nagy basszushősei tűnnek az egyéniségéhez legközelebb állóknak: Fülöp, Zakariás, a Gvárdián — tehát azok a szerepek, amelyek a monumentalitásba tágítják a leghumánusabb eszméket. — Mit tart a legkedvesebb szerepének? — Természetesen mindig azt, amit éppen énekelek. A színház megszállottja és rajongója vagyok, mindig az a törekvésem, hogy helytálljak és becsületes munkával járuljak hozzá az egész kollektíva sikeréhez. Nem véletlenül neveznek kollégáim időnként „cserkésznek”. Ha legkedvesebb szerepemet kérdezi, talán arra a két alakításra gondolok vissza a legszívesebben, amelyek még szegedi éveimhez fűződnek: Iván Szuszanyinra és a Bolygó hollandira. Miért? Mert ezeknél éreztem először kézzelfoghatóan azt a kapcsolatot, ami a színészt, az énekest a közönséghez fűzi. Amikor a Szuszanyint énekeltem, akkor hallottam először a nézőtérről sírást, s ez az élmény felejthetetlen. Azóta vezérgondolata művészi munkámnak az, hogy a mi kötelességünk: megfogni a közönség kezét és úgy vezetni el nemcsak a zene művészetéhez, hanem azokhoz a csodálatos eszmékhez, amelyeket az opera nagy mesterei zenéjükbe foglaltak. Szalma Ferenc a legritkábban mondott le előadást, annál többszik: mentett meg egy-egy előadást beugrásával. S ez a tény is egy vonás művészi arcképéhez: aki tudja, hogy „kézen kell fogni a közönséget”, az mindent megtesz azért, hogy ez a kézenfogás létrejöhessen. Nem kötelességből, nem becsületből, talán még csak nem is színházszeretetből, hanem... természetesen, magától értetődően. Azt hisszük, a művésznek ez a tulajdonsága érdemelte ki elsősorban a magas kitüntetést. V. P. Mádi Szabó Gábor Ha róla van szó, robusztus-mackós termeténél is előbb képzik meg bennünk a hangja. S nemcsak, mert sokat halljuk a rádióban, filmek szinkronjában, de azért is, mert mindazt, amit színpadi megjelenése hordoz, tulajdonképpen össze tudja sűríteni már jellegzetes hanghordozásában. Igen, csakhogy mi teszi ezt az orgánumot oly egyénivé? Férfias hangja minden jobb hősszínésznek van. Emelt tónusban szenvedélyt mutatni is hányan tudnak! Érces, rezes hangot számtalan karakterszínészünk előcsal magából. Elvirágzott daliák, kiszikkadt szerelmesek ábrázolására igen sok művészünk van. Jellegzetes epizódalakítások megformálására számos pályatársa alkalmas. Indulatos munkásfigurákat, nagyivó parasztgazdákat nemcsak ő tud alakítani. És van nála jobb Lear is. Meg lehet-e határozni tehát ezt a hangot egyetlen szerepkörrel, vagy akár alakítások sokaságával? Számtalan szerepben láttam színpadon, filmben, tévében, és bár magánérintkezésben felületesen ismerem, jól tudom, hogy mindig a saját bőrét viszi vásárra, és a figurák mögött, amelyeket megformál, a maga életének megszenvedett élményei állnak. S tudom, hogy ezt mások is tudják, vagy legalább kiérzik alakításaiból. Sikerének titka nyilván tényleg nem rafinált eszközökben, de abban van, hogy egyéniségéből valamit maradéktalanul át tud emelni művészetébe, a színpadra. Van róla egy régebbi, mégis erőteljesen élő szerepemlékem. Lassan már egy évtizede, hogy a József Attila Színházban Cornelius Melodyt játszotta az Egy igazi úrban, a hozzá oly közel álló O’Neill-hősök e legszánandóbbikát. Ez a Melody, mint az író legtöbb alapfigurája egy lecsúszott hajdani „valaki”, egy szép emlékeket melengető, az egykori nagyság és dicsőség tünedező dicsfényében fürdő holdkóros, akinek öncsaló életvitele a környezetét is megfertőzi, bukásával egy egész dinasztiát ránt magával a kocsmapadló porába. Vagyis hogy egy sereg embert, akiket ő dinasztiának álmodott, és szeszködös bódulatában ma is annak lát. Cornelius Melody férfi, akiről elhisszük, hogy hajdan illúziókat tudott kelteni, hiszen kicsit még ma is tud. Kisugárzása van, vonzköre. De menthetetlenül összetört személyiség, morális hulla, akit már csak egy hajdani uniformis szíjai és sujtásai tartanak össze egy-egy lopott pillanatra egész emberré. Olyasmit rejt ez a bizonyos Mádi Szabó Gábor-féle férfiasság, amit kevesen tudnak — vagy mondjuk így: mernek — színpadra vinni. Az emberi esendőség motívumát, mindazt, amit nemünk képviselőiben az önérzet, a büszkeség, a „tartás” általában eltakar. Ez az ő többlete; ez mozdítja meg az általa formált hősök iránt érzelmeinket: a „szükségét végző vadállat” nyomorúságát tudja elénk hozni. Ezért hogy legvadabb indulatkitöréseit is együttérzéssel tudjuk figyelni, ezért, hogy az ellenszenves színpadi figurák iránt is érzünk valamiféle szimpátiát, ha ő áll mögöttük. Olyan többlet ez, amely valóban egyedül az ő sajátja, mondjuk így — érdemes L. A. Orosz Adéla a Magyar Állami Operaháznak 1954 óta tagja, 1957- től pedig közismert és kedvelt magántáncosnője. Művészi tevékenységéért 1961-ben Liszt-díjjal, 1965- ben Kossuth-díjjal tüntették ki, majd rövidesen elnyerte az érdemes művészi címet is. Alakításai között tallózva, a Csipkerózsika, a Diótörő vagy A hattyúk tava női főszerepeit, a Párizs lángjai Jeanne-ját, A fából faragott királyfi Királylányát, a Seherezádé címszerepét, avagy koncertműsorok virtuóz számait idézzük a nézőközönség emlékezetébe. A klasszikus szerepek sora mellett sokoldalúságát dicséri a Daphnis és Chloe neoklasszikus kettőseinek stiláris hűsége, vagy játékos humora a Coppéliában, a Térzenében, ■ szerepformáló ereje a szovjet balettdrámákban. Szinte szimbolikusnak érzem, hogy több mint két évtizedes színpadi jelenlét után legutóbbi főszerepe Weber: A rózsa lelke című balett Orosz Adél ének felújításán a „fiatal lány” alakja. És ő teljes illúzióval kelti életre külsőleg és belsőleg ezt a szerepet! A balettrajongók tábora filmszerepei révén is szívébe zárhatta országszerte, vagy akár a határokon túl. Így például 1964-ben Az életbe táncoltatott lány című színes magyar játékfilmnek lett főszereplője, amelynek népi, klaszszikus és jazz-koreográfiájában egyaránt megállta a helyét. A televízió képernyőjén is gyakran szerepelt. Az 1970-es Bartók-évfordulón színesben örökítették meg A fából faragott királyfi Seregi László által koreografált verziójának Királykisasszonyaként. Az évek során koncertszámokkal, vagy operaházi balettközvetítéseknek, külföldi együttesek hazai vedégjátékainak érdemeket lelkesen elismerő és ismertető kommentátoraként is megismerhettük. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa most a kiváló művész címmel jutalmazza „a balettrepertoár főszerepeinek magas színvonalú megformálásáért”. Ebből az alkalomból három villámkérdést intéztünk hozzá: — Melyik volt a legelső főszerepe? — Csajkovszkij Diótörőjének Mária hercegnője, amelyet a moszkvai VIT-en elért sikerem után, mint frissen kinevezett szólótáncosnő kaptam. — Melyik volt a legkedvesebb főszerepe? — Ezt már sokan, sokszor kérdezték tőlem... Most is csak önmagamat ismételhetem: mindig az a kedvencem, ami épp sorra kerül a repertoáron. Hiszen mindegyikhez fűződik valami emlék... mindegyiket szívesen táncolom, egyáltalán, én boldog vagyok, ha a színpadon lehetek és táncolhatok! — Melyik a legközelebbi főszerepe? — Petrov: A világ teremtésének premierjére készül az Operaház. Két női főszerepe: Éva és az Ördögasszony. Én az utóbbit táncolom. A szerep nagyon szépnek, jónak ígérkezik. Remélem, ezt is besorolhatom majd a többi kedves szerepem közé. — Gratulálunk, és további sok sikert kívánunk! W. I. Először táncolt. Azután koreográfiáit. 27 éves volt, amikor eljött az Állami Népi Együttestől, és felvételi vizsgát tett a főiskola rendezőszakán. — Maga már öreg — mondta Nádasdy Kálmán —, de nem bánom, tegyünk egy közös pedagógiai kísérletet ... _ 1963-tól Sík Ferenc, az egri Gárdonyi Géza Színház tagja. A Koldusoperát állítja színpadra diplomamunkaként A mester, Nádasdy általában elégedett az eredménnyel, de megjegyzi, hogy a második finálét elrontotta. A tanítvány makacs alkat, évek múlva Pécsett újra előveszi a darabot hogy rendbehozza azt a bizonyos második finálét De maradjunk még Egernél. Két éven át főként operetteket zenés játékokat rendez, rászánt mert nincs más a színházban, akinek „köze” volna a muzsikához, részint, mert őt magát is érdekli a munka. Máig vallja, hogy a zenés darabokon lehet a leg- Sík Ferenc jobban elsajátítani a mesterség alapismereteit. Mindenekelőtt a pontos helyzetbeállítást, a biztos tempóérzéket. Az első pécsi évadokban is ő a zenés „szakértő”, továbbra is odaadóan foglalkozik ezzel a területtel, s itt már komoly segítséget élvez: a Pécsi Balett közreműködésével megpróbálja revüsíteni a hagyományos operettet. Gondosan komponált színpadi mozgás, egy korszerű látványszínházra való törekvés jellemzi munkáit, mindinkább prózai rendezéseit is. Újabb jelentős találkozás Brechttel: az Állítsátok meg Arturo Uit! címszerepét Haumann Péter játssza, akire ekkor figyel fel igazán a szakma. A klasszikusok sem kerülik el. Goldoni Két úr szolgája még csak helyi siker. Shakespeare Tévedések vígjátéka, amellyel Pesten is vendégszerepelt a Pécsi Nemzeti Színház, már revelégió, a technikai készség, amit Sík egy évtized során valóban megtanult, ebben az előadásban eredeti szemlélettel párosul, keserűen mulatságos, fergeteges, ám elgondolkoztató produkció jön létre. 1973-ban átveszi a pécsi színház főrendezői posztját, s hihetnénk, hogy ettől kezdve ritkábban kerül neve a plakátokra, hiszen megsokasodnak színházvezetői teendői. De a puszta számadatok is rácáfolnak erre: az elmúlt három évben 15 új magyar darabot állított színpadra Illyés, Hernádi a legismertebbek, Sárospataky István, Szüts Bernét első drámások. Legutóbb Tamási Áron elfeledett művét, az ősvigasztalást fedezte fel, s ezekben a napokban a Csongor és Tündét rendezi a pesti Nemzetiben. A „leltár”, persze, korántsem teljes, hiszen vendégként dolgozott már az ország majd minden színházában, nem egy szabadtéri színpadon. Kritikusai olykor óva intik ettől a fékezhetetlen munkatempótól, féltik, hogy elaprózza magát, hogy a rutin a tehetség fölébe kerekedik. Eddig alaptalannak bizonyultak ezek az aggályok. M. T. Kádár Györgyöt bizonyára nem szükséges bemutatnunk a művészetkedvelők táborának, hiszen sok évtizedes, rendkívül termékeny és szerteágazó pályafutása során a meghitt táblaképfestészettől a monumentális műfajokig számos maradandó alkotás viseli aláírását, méltán örökítvén meg alkotójának hírét-nevét. Sokoldalúságának illusztrálására csupán emlékeztetünk közismert, 1951-es, Konecsni Györgygyel közösen készített „történelmi freskójára”, a sokalakos Dózsa kompozícióra (Vihar előtt), amelyért Kossuth-díjat kapott. Hasonló sikerrel művelte az alkalmazott grafikát is. Színházi plakátjai lényegre törő egyszerűséggel tömörítik magukba a darab tartalmi magvát. A színházba járók mellett a könyvbarátok is megőrizhették memóriájukban, hiszen 1959-ben klasszikus nemzeti drámánkhoz, Katona József Bánk bánjához készített emlékezetes illusztrációkat. Kádár György Számos sgraffitót és mozaikot is tervezett, például a fővárosban, a Mártonhegyi úti iskolában, vagy legújabban Székesfehérvárott, a Münnich Ferenc lakótelepen már kivitelezték a külső épülethomlokzatot díszítő kompozíciósorozatát. A faintarziák terén is otthonosan mozog, a Budavári Palota földszintjén pedig, a Nemzeti Galéria kortárs képzőművészetünket bemutató részlegében, monumentális faliszőnyege áll a főbejárattal szemben. A tradicionális műtermi piktúra műfajában is mindegyre keresi a megújulást, s a konstruktivizmus mértanias szigorának irányába tör egyre feszesebben szerkesztett képeinek sora, amelyet árnyalatainak finomsága ellensúlyoz. Festészeti tevékenységét egyébként Munkácsy-díjjal is jutalmazták. Alkotó tevékenységével párhuzamosan, több mint negyedszázadon át irányította a budapesti Képzőművészeti Főiskolán a jövő festőnemzedékeinek szakoktatását. Nemcsak a művészet alapismereteit tárta fel előttük, hanem az induláskor első lépéseiket is irányította. Most, amikor immár két esztendeje nyugállományba vonult, még mindig készségesen felkeresi egykori tanítványainak műtermét, és gyakorlati tanácsaival segíti át őket az útkeresés nehézségein. Most kiváló művésszé lett „kiemelkedő művészi alkotótevékenységéért és pedagógiai munkásságáért”. Amikor Széher úti műteremlakásában felkerestem, szerényen elhárította a gratulációt, s az érdeklődő kérdéseket egyaránt. Ha már nem sikerült szóra bírnom, kárpótlásul megmutatta legújabb alkotásai sorát. Közvetlen környezetének tárgyi világa, meg az üvegfalakon elénk táruló panoráma variációi jelentkeznek újra, meg újra, rafinált színskálákban, gondosan szerkesztett képciklusokban. Fiatalos fáradhatatlanságára a magyarázat: két egyéni tárlatra készül ebben az esztendőben. Először Budapesten mutatja be legfrissebb festői termését, majd ősszel Szombathelyen. n. i.