Magyar Hírlap, 1977. január (10. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-30 / 25. szám
Magyar Hírlap .... Hammer József mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettesé a szó Exporttervek Mi tagadás, volt abban jó adag elfogultság, mikor ezt mondogatták: „Magyarországot földje-éghajlata Kánaánná teszi.” Ittott máig dívik az a nézet, hogy mezőgazdaságunk termékei, kiváló minőségükkel, Európa-szerte uralkodók lehetnének a piacokon. A realitások embere azonban tudja, felismerte: csöppet sem vagyunk előnyösebb helyzetben jó néhány európai ország mezőgazdaságával szemben. A hét elején tartott élelmiszeripari aktíván ár. Romány Pál mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter elmondta, hogy 26 európai államba jutnak el a magyar élelemportékák, nem szólván a tengerentúlról, más földrészek országairól. Azt is hangsúlyozta, hogy az idén minden korábbinál nagyobb erőfeszítések kívánatosak az élelemexport fokozására. E hagyományosan — a szarvasmarha esetében alkar a Zrinyiékig visszamehetünk — jelentős kiviteli portékák közelmúltbeli, s miai helyzetképéről, valamint a tennivalókról nyilatkozott Hammer József mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes munkatársunknak. Keresztényi Nándornak. — Tudomásom szerint a mezei gazdaság és az élelmiszeripar szerepe kiemelkedő külkereskedelmünkben. Miként az országgyűlés mezőgazdasági bizottságához eljuttatott dokumentumból kiderül, a magyar export 23—25 százalékát, de a dollárelszámolási exportnak a 35—38 százalékát produkálja ez az ágazat, amely eddig is aktív forgalmi egyenlegével járult hozzá gazdasági fejlődésünkhöz. A mezőgazdasági termelés üteme azonban tavaly visszaesett, ami nyilván következményekkel járt az exportban is ... — A mezőgazdaság és az élelmiszeripar a tavalyi szeszélyes időjárás következtében termelésével elmaradt a tervezettől, s az 1975. évi színit körül alakult. Ez természetesen az exportra is kedvezőtlenül hatott. Egyes cikkcsoportokból kötelezettségeinket nem teljesítettük. A lakosság ellátása, mint fő feladat, alapvető kötelezettségünk. Emellett, ha külföldi értékesítésre vállalkozunk, partnereink számolnak a teljesítéssel. Persze, megértik a rendkívüli helyzetet, s mi igyekeztünk a kieséseket más árukkal pótolni. Közös erőfeszítéseink eredménye volt, hogy a korábbinál kisebb lett az elmaradás. — Milyen arányú exportnövelést irányoz elő az ötödik ötéves terv? — Annak ellenére, hogy a mezőgazdaság részesedése a nemzeti jövedelem termelésében csökkenő, a termelés növekedése révén változatlan jelentősége lesz az exportban. Az elmúlt néhány év mezőgazdasági és élelmiszeripari részesedésének aránya nem változik az ötödik ötéves tervben sem. Az exportban legjelentősebb cikkeink: a gabona, a szarvasmarha, s más termékek. A szocialista kivitelben dominálnak a friss és tartósított gyümölcsök és zöldségfélék, a bor, de a húsipari, állati eredetű cikkek aránya is jelentős marad, sőt, az idén növekszik, mertet, hogy mind a MÉM hatókörében dolgozóknak, mind a külkereskedelem szakembereinek fokozott figyelmet kell fordítaniuk erre a területre. Az idén milyen arányban tervezzük növelni a kivitelt? — Tavaly a szocialista országokba irányuló export — a már említett zöldség- és gyümölcstermékek kivételével — lényegében túlteljesült. Másfelől azonban a tőkés piacon nem tudtunk anynyit elhelyezni, mint amennyit szerettünk volna. A Szovjetunióval kötött hosszú távú gabona-, hús-, zöldség-gyümölcs és boregyezménynek meghatározó szerepe marad a kiviteli struktúra alakulásában, s az idén már sok erőfeszítés történik a zöldségtermesztés növelésére. Ezekben a hetekben a minisztérium vezetői a megyei tanácsok irányítóival tervegyeztető tárgyalásokat tartanak, ahol szóba kerül a zöldség- és gyümölcstermesztés megannyi tennivalja is. A feltételek jók a termelés növeléséhez; ezek legfontosabbika, hogy tavaly kormányhatározat intézkedett egyebek közt a felvásárlási árak növeléséről. Mindent összevetvén: az idei tervelőirányzat a tavalyi tényleges teljesítéshez képest megközelítően ötven százalékkal magasabb. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez a kivitel közérdekű, ám olvasóinkat az is érdekli: vajon egy esetleges rossz időjárású évben ismét megmarad-e a hazai ellátás elsőbbsége? — Változatlanul a délföldó igények kielégítését tekintjük a legfontosabbnak — válaszolja Hammer József. — Mindenesetre látnunk kell, hogy ezeknek a cikkeknek általában jó piaca van külföldön is. Köztudomású, hogy tavaly rekordtermést arattunk gabonából ,z a búza, ez a hagyományos exportcikkünk változatlanul szilárd fázisa marad a kivitelnek. Említettem már, hogy tavaly több baromfit szállítottunk, nos, az idén tovább kívánjuk növelni ezt a kivitelt. A szocialista országokkal érvényes szerződéseink vannak 1977-re, s Hammer József 1927-ben született Rákoskeresztúron. 1975. november elsejével nevezték ki mezőgazdasági és élelemezésügyi miniszterhelyettessé. Azt megelőzően vezérigazgatója volt a zöldség-gyümölcs exportálását végző Hungarofruct Külkereskedelmi Szövetkezeti Vállalatnak, s korábban több országban képviselte hazánkat külkereskedelmi tanácsosként, ez nem pusztán az exportra áll, hanem az anyag- és gépimportra is. Ez, valamint a tavalyi beruházások is növelik a mezőgazdasági termelés, az élelmiszeripari feldolgozás biztonságát. Az előzetes aggályok ellenére is 8— 10 százalékkal teljesedtek túl a termelőszövetkezetek beruházásai 1976-ban, s 1975-höz képest egymilliárd forinttal több, összesen hat-nyolcmilliárd forintos beruházás valósult meg az élelmiszeriparban. Mindez, párosulván a néhány termelési ágban hozott kormányhatározattal — a zöldségen kívül például a gyümölcs- és szőlőtermesztés jövedelmezőségére is napvilágot látott egy ilyen határozat —, valamint a gazdaságok, gyárak munkásainak, vezetőinek jobb együttműködésével, meghozza a várt eredményt. — Újabban mind több szó esik az Ármunka javításáról a külkereskedelemben. Akadt téeszelnök, aki elpanaszolta, hogy ő jobb áron tudta volna exportálni a kukoricát, mint az erre illetékes külkereskedelmi vállalat... — Olykor ilyen eset valóban előfordulhat, de tudni való, hogy nem egy-egy gazdaság, hanem Magyarország kukoricáját, almáját, más portékáját kell exportálnunk. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy többet kell tennünk az érdekeltség növelésére, így célszerű, ha a termelők is megismerkednek a világpiaci árakkal, sőt, jobban függjenek is azoktól — ez az egyik célunk. Úgy gondolom, egyik fő tartalékunk a termelők érdekeltségének fokozásában van — fejezte be Hammer József miniszterhelyettes. — Mindenesetre köztudomású, hogy tavaly a belföldi ellátásban is gondot okozott néhány olyan termék hiánya, amelyre egyébként hosszú távú szerződést kötöttünk a Szovjetunióval. — Valóban, tavaly elfogyott a gyümölcs és a szőlő, az aszály csökkentette a zöldség- és a burgonyatermést s az elhúzódott vegetáció, a rosszkor jött esők miatt csalódást okozott ősszel a kukorica is. Normális termés esetén sikeredett volna az előirányzott kivitel, amely azonban — főként a másodvetések eredményeként — így is jobbnak bizonyult a várakozásnál. Szerepe volt ebben annak, hogy túlteljesítettük például a baromfiexportot, továbbá nem hanyagoltuk el az úgynevezett „kis cikkeket” sem. A miniszter az élelmiszeripari aktíván külön megemlítette a méhészet szerepét az exportban. Mint mondotta, tavaly 7 millió dollár bevételt adott a népgazdaságnak. Hasonló termékekre gondol? — Igen, de van sok egyéb cikk is, mint például a nyúl, vagy a vetőmagvak, továbbá nem elhanyagolható a vadhús, a vadásztatás szerepe sem a bevételekben. Ha összeadjuk őket, úgy az árualapok 17—24 százalékát adják évi átlagban ezek a termékeit. Ez már arra figyel- Vasárnapi fociZ BOBÁK A SZIGETEN Sokan fanyalogva nyilatkoznak a tévé kedd esti természettudományos műsorairól, mondván: egyhangúak, unalmasak és csak egy szűk kör érdeklődését elégítik ki. Én soha nem mulasztanék el egyet se közülük. Engem a különleges látvány ültet a képernyő elé ezeken az estéken, a premier plánok leleplező, meggondolásra kényszerítő hatása. A nézőt minden alkalommal lázba ejtő felismerés: mily döbbenetesen könnyű olykor párhuzamot vonni az állatvilág és az ember élete között, s nem csupán ösztönös megnyilvánulásaikat, hanem sajátos egyéni tetteiket, viselkedésüket tekintve is. Az egyik spanyol dokumentumfilm kiváltképp emlékezetes marad számomra. A venezuelai korallszigetek egyikén száll partra a forgatócsoport, a tájmegejtőnek éppen nem mondható, de a végtelen nyugalom még a sokat tapasztalt expedíció tagjait is hamar rabul ejti. A tenger hullámai alig csapódnak a parthoz, inkább csak simogatják a fövenyt és a szél hangtalanul lebeg. A sziget madarai — a bobok — ügyet sem vetnek a jövevényekre, azoknak kell kerülgetniük őket, mintha az ősidők óta megszokott biztonság teljesen száműzte volna belőlük a veszélyérzetet. A stáb már sokfelé járt, de ilyet még nem tapasztalt — hangzik a kísérőszöveg, s csakugyan, fura madarak ezek a bokák. A nőstények naphosszat ott terpeszkednek a fészekben, ami tulajdonképpen nem más, mint egy kisebb gödör a homokban, néhány fűszállal a peremen. Talán még arra is restek, hogy valami formásabb otthont tákoljanak maguknak ... Az üllő helyéből alig mozduló nőstény vagy a tojásokat költi, vagy a belőlük kikelt kicsinyeket rejtegeti széles szárnyai alatt, nehogy kiszárítsa őket a forrón tűző nap Mert a fiókák ugyanolyan esetlenek, tehetetlenek, mint a nőstény, ösztöneikben olt munka! már világ rájöttüktől kezdve a tunyaság, az irtózás a megmozdulástól, hogy a legközelebbi hús bokorig jussanak. A hímnek pedig egyetlen feladata van: megszerezni a mindennapi betevő falatot a családnak, s ezt — lomha szálldosással, néma kötelességvállalással — el is végzi becsülettel... Aztán egyszerre váratlan események történnek! Nem tudni, miért, hiszen a táj még mindig az előbbi nyugalmat árasztja, a bakák nyaka megmered, reszkető testük a felére zsugorodik és riadtan kémlelik az eget mindenfelé. Még néhány pillanat, s a megérzett veszedelem feléjük viharzik. Mint füge vadászgépkötelék csap le rájuk a sirályok raja, s a máskor oly kedvesnek tűnő, a béke fehér színébe öltözött madarak most percek alatt pokoli pusztítást visznek véghez a bakák között. Azok pedig csak rémülten rikácsolnak össze-vissza, ha röppennének a rablók után, totyakos, zsíros testük visszahúzza őket és gyámoltalanul kell tűrniük, hogy a sirályhad miként kapja el mellőlük a fiókákat és csőrükből a falatot... Döbbenetes dráma, aki a képernyőn lepereg! És mégis, mit mutatnak a következő filmkockák? Alighogy elmúlt a vész a bakák feje fölül, a nőstények visszatotyognak fészkeikhez, maguk alá kaparják megmaradt tojásaikat, apróságaikat és egyhangúan szunnyadnak tovább a rekkenő hőségben. Aztán a hímek is újra útrakelnek, a megszokott beszerző útjukra, ugyanazzal a lomha, de tisztességgel igyekvő szárnycsapással, hogy legalább falhassanak egyet a nagy ijedtségre. Mintha, mi sem történt volna, mintha a sorsot feltétlenül olyannak kellene elfogadni, amilyen... Amióta a filmet láttam, azóta nem tudok szabadulni a kérdésektől: vajon ez az önpusztító nemtörődömség, ez a bénult ösztön, a saját fészken túl látni nem képes együgyűség pusztán a bakák fajtajegye? Vagy a madártársadalmon belül mindenképpen él; a legelesettebbek, legtehetetlenebbek? A védekezésre, a cselekvésre leginkább képtelenek? S amint önnön kérdéseivel idáig jut az ember, vajon nerg óhatatlan-e bizonyos párhuzam? Ami azonban már nem a madártársadalom bokáinak sorstűrő A /« tehetetlenségére vonatkozna. ti I. . [y [ Mert amúgy a babákat sajnálni A, | ill ! lehet. Ők aligha tudnak váltói- ünyitatni a sorsukon. I A VIDÉKI osszes nevetésre ingerelt annak idején a csipkelődő, hamiskásan ránk kacsintó ötlet, mellyel a rádióban meghirdették a nem budapesti színházak fesztiválját- E tréfás köntörfalazás egyszerre rántotta le a leplet a tapintatosdi mögött bujkáló lekezelésről, valamint a vidékiség tényét — kimondásakor! — sérelmező lekezeltekről. (Hozzátéve: ez utóbbiak voltaképp nem létező sebhelyet takargatnak.) Hétköznapi nyelvünk, szűkebb nyilvánosságnak szánt idiómánk sokféle módon árulkodik megcsökött előítéletekről, évtizedekkel azután is, hogy a társadalmi talajt lába alól kirántották. E szócskák makacsul maradnak, s porszemekként szennyezik közéletünk levegőjét. A falvédőt és hat húszast emlegető nyegleség szókimondó formában így fest: „Mit képzelsz, nem vagyok én vidéki!” Ami nem csupán (jobbadán indokolatlan) fölényérzetet, beavatottságot sugall — leginkább kirekesztő tendenciája sértő. Enyhébb alakja a valamikor becsületsértésszámba menő jelzőnek, mikor valakit „leparasztoztak”. Nem csupán főváros és vidék közt szívósan tovább élő, rejtett ellenérzés hajszálására alkalmas e jelző — ma már sokkal inkább ad menlevelet hamis értékkategóriáknak. Mintha szükségképpen elmaradott, másodlagos, ügyefogyott, alacsonyabb szántó lenne, ami vidéki. Holott épp a fönt említett színházak szolgálnak az effajta, kimondatlan értékrend cáfolatával: köztudott már, hogy — a hibás fogalomnál maradva — némelyik nem budapesti színház egyik-másik produkciója „budapestibb” jó néhány fővárosiénál, azaz a jelző hátrányos helyzetre utaló felhangja érvényét vesztette. Okát keresve, e tapadós, koromszemcsehatású kitétel változatlan népszerűségének, hivatkozni szokás primitív jellemre, elfojtott ösztönök kéretlen felbukkanására. Tagadhatatlan, szerepe van benne — pszichológusi műszóval — a kompenzálásnak, vagyis bármiféle háttérbe szorulásunkon vett, kerülőutas kárpótlásnak. Elnéző mosollyal nyugtázhatjuk még a frissen fővárosunkba csöppent legényke magakelletését, ha a „nem vagyok én vidéki” büszkélkedő megállapításával mutogatja pesti bejelentője alig megszáradt pecsétjét. A baj ott kezdődik, mikor a falujabélieket már vállveregető módon kezeli, visszalátogatása alkalmával. Azzal is tartozunk az igazságnak, hogy leszögezzük: ez a múlt századból örökölt, kicsinylő szócska — koronatanúnk Ady Endre —, annak idején valóságos különbséget is jelzett Bizonyos vidéki életforma és magatartás csakugyan azonos volt az ókonzervativizmussal, bezárult igénytelenséggel. S ilyesmivelnem Budapesten” ma is sűrűn találkozhatni. De ami úgyszólván törvényszerű volt hajdan, manapság már nem sors rendelte fátum. „A magyar Ugaron” is kibontakoztathatja bárki a benne szunnyadozó tetterőt s képességet a fővárosban és vezető állásban is lehet maradi, tohonya, szűk horizontú — amíg meg nem unják. Sőt, némelykor egészséges, intrikák országatától félreeső kis közösségek magasabbra röptetik tagjaikat, ha a munkahelyi feltételek és a légköri viszonyok megfelelőek. Oda-vissza sorolhatnánk a példákat, de restellünk hivatkozni rájuk, annyira nyilvánvalóak. Egy a fontos: essék egybe a kimondott szó a mögötte rejlő ,s nem rejtegetett!) gondolattal. A földrajzi értelmű helymeghatározás például félreérthetetlen, semmiképp sem sértő. „Vidéki rokon”, „vidéken tartózkodik”, „családomat vidékre küldtem”, „a vidéki élet kedvelője” — egyértelmű, nem tilalmazható fordulatok. Helyettük nem csupán fölösleges az áltapintatos, kerülgető nyelvhasználat. Hisz éppen ennek keresettsége a sértő, mert elfödni igyekszik a kényelmetlennek érzett valóságot, mely, ha szeme közé nézünk, rendszerint nem is bizonyul takargatni valónak. Legjobb persze, ha a rossz ízű szóhasználat üldözését önmagunknál kezdjük. Mert szívesen képzeljük magunkat szocialista és humánus életelvek képviselőjének, mégsem árt, ha gyanakszunk magunkra, amíg ilyen vidéki vágású szó kicsúszhat a szánkon. Óvakodjunk továbbá a „magunk közt vagyunk” bizalmasan kizáró értelmű megfogalmazásaitól, ezeknek akár hallgatólagos elnézésétől. Nem puritán szigor teljesíthetetlen követelménye, amit ide irtunk, de a mindennapi élet erkölcsi minimuma is. Annál is inkább, mert könynyed látszata ellenére komor emlékeket ébreszt. Az alattomban sértegetőből hibádzik az emberi méltóság megbecsülése, s jogát veszti másutt még meglevő, embertelen megkülönböztetések elítélésére. S ha nálunk a múlté is már, nincs még oly messze a jogfosztással, öldöklésekkel terhes történelmi konszak, amelynek emlékét — ilyen módon —, egyetlen pillanatra sem tanácsos fölidézni. LUKÁCSA ANDRÁS 1977, JANUÁR 30, VASÁRNAP5