Magyar Hírlap, 1977. január (10. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-30 / 25. szám

Magyar Hírlap .... Hammer József mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettesé a szó Exporttervek Mi tagadás, volt abban jó adag elfogultság, mikor ezt mon­dogatták: „Magyarországot földje-éghajlata Kánaánná teszi.” Itt­­ott máig dívik az a nézet, hogy mezőgazdaságunk termékei, ki­váló minőségükkel, Európa-szerte uralkodók lehetnének a pia­cokon. A realitások embere azonban tudja, felismerte: csöppet sem vagyunk előnyösebb helyzetben jó néhány európai ország mezőgazdaságával szemben. A hét elején tartott élelmiszeripari aktíván ár. Romány Pál mezőgazdasági és élelmezésügyi minisz­ter elmondta, hogy 26 európai államba jutnak el a magyar éle­lemportékák, nem szólván a tengerentúlról, más földrészek or­szágairól. Azt is hangsúlyozta, hogy az idén minden korábbi­nál nagyobb erőfeszítések kívánatosak az élelemexport fokozá­sára. E hagyományosa­n — a szarvas­­marha esetében alkar a Zri­­nyiékig visszamehetünk — je­lentős kiviteli portékák közel­múltbeli, s miai helyzetképéről, valamint a tennivalókról nyilat­kozott Hammer József mezőgaz­dasági és élelmezésügyi minisz­terhelyettes munkatársunknak. Keresztényi Nándornak. — Tudomásom szerint a mez­ei gaz­­daság és az élelmiszeripar szere­pe kiemelkedő külkereskedelmünk­ben. Miként az országgyűlés me­zőgazdasági bizottságához eljutta­tott dokumentumból kiderül, a ma­gyar export 23—25 százalékát, de a dollárelszámolási exportnak a 35—38 százalékát produkálja ez az ágazat, amely eddig is aktív for­galmi egyenlegével járult hozzá gazdasági fejlődésünkhöz. A mező­­gazdasági termelés üteme azonban tavaly visszaesett, ami nyilván kö­vetkezményekkel járt az exportban is ... — A mezőgazdaság és az élel­miszeripar a tavalyi szeszélyes időjárás következtében termelé­sével elmaradt a tervezettől, s az 1975. évi színit körül alakult. Ez természetesen az exportra is kedvezőtlenül hatott. Egyes cikk­csoportokból kötelezettségeinket nem teljesítettük. A lakosság el­látása, min­t fő feladat, alapvető kötelezettségünk. Emellett, ha külföldi értékesítésre vállalko­zunk, partnereink számolnak a teljesítéssel. Persze, megértik a rendkívüli helyzetet, s mi igye­keztünk a kieséseket más áruk­kal pótolni. Közös erőfeszítéseink eredménye volt, hogy a korábbi­nál kisebb lett az elmaradás. — Milyen arányú exportnövelést irányoz elő az ötödik ötéves terv? — Annak ellenére, hogy a me­zőgazdaság részesedése a nem­zeti jövedelem termelésében csökkenő, a termelés növekedé­se révén változatlan jelentősége lesz az exportban. Az elmúlt né­hány év mezőgazdasági és élel­miszeripari részesedésének ará­nya nem változik az ötödik öt­éves tervben sem. Az exportban legjelentősebb cikkeink: a gabo­na, a szarvasmarha, s más ter­mékek. A szocialista kivitelben dominálnak a friss és tartósított gyümölcsök és zöldségfélék, a bor, de a húsipari, állati eredetű cikkek aránya is jelentős marad, sőt, az idén növekszik, mertet, hogy mind a MÉM ható­körében dolgozóknak, mind a külkereskedelem szakembereinek fokozott figyelmet kell fordíta­niuk erre a területre.­­ Az idén milyen arányban ter­vezzük növelni a kivitelt? — Tavaly a szocialista orszá­gokba irányuló export — a már említett zöldség- és gyümölcster­mékek kivételével — lényegében túlteljesült. Másfelől azonban a tőkés piacon nem tudtunk any­­nyit elhelyezni, mint amennyit szerettünk volna. A Szovjetunió­val kötött hosszú távú ga­bona-, hús-, zöldség-gyümölcs és boregyezménynek meghatá­rozó szerepe marad a kivi­teli struktúra alakulásában, s az idén már sok erőfeszítés tör­ténik a zöldségtermesztés növe­lésére. Ezekben a hetekben a minisztérium vezetői a megyei tanácsok irányítóival tervegyez­­tető tárgyalásokat tartanak­, ahol szóba kerül a zöldség- és gyü­mölcstermesztés megannyi tenni­­va­lja is. A feltételek jók a ter­melés növeléséhez; ezek legfon­tosabbika, hogy tavaly kormány­­határozat intézkedett egyebek közt a felvásárlási árak növe­léséről. Mindent összevetvén: az idei tervelőirányzat a tavalyi tényleges teljesítéshez képest megközelítően ötven százalé­k­­kal magasabb.­­ Mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez a kivitel közérdekű, ám olvasóinkat az is érdekli: vajon egy esetleges rossz időjárású évben is­mét megmarad-e a hazai ellátás el­sőbbsége? — Változatlanul a délf­öldó igé­nyek kielégítését tekintjük a leg­fontosabbnak — válaszolja Ham­mer József. — Mindenesetre lát­nunk kell, hogy ezeknek a cik­keknek általában jó piaca van külföldön is. Köztudomású, hogy tavaly rekordtermést arattunk gabonából ,z a búza, ez a ha­gyományos exportcikkünk válto­zatlanul szilárd fázisa marad a kivitelnek. Említettem már, hogy tavaly több baromfit szállítot­tunk, nos, az idén tovább kí­vánjuk növelni ezt a kivitelt. A szocialista országokkal érvényes szerződéseink vannak 1977-re, s Hammer József 1927-ben szüle­tett Rákoskeresztúron. 1975. no­vember elsejével nevezték ki mezőgazdasági és élelemezésügyi miniszterhelyettessé. Azt megelő­zően vezérigazgatója volt a zöld­ség-gyümölcs exportálását végző Hungarofruct Külkereskedelmi Szövetkezeti Vállalatnak, s ko­rábban több országban képviselte hazánkat külkereskedelmi taná­csosként, ez nem pusztán az exportra áll, hanem az anyag- és gépimport­ra is. Ez, valamint a tavalyi be­ruházások is növelik a mező­­gazdasági termelés, az élelmiszer­­ipari feldolgozás biztonságát. Az előzetes aggályok ellenére is 8— 10 százalékkal teljesedtek túl a termelőszövetkezetek beruházásai 1976-ban, s 1975-höz képest egy­­milliárd forinttal több, összesen hat-nyolcmilliárd forintos beru­házás valósult meg az élelmiszer­­iparban. Mindez, párosulván a néhány termelési ágban hozott kormányhatározattal — a zöld­ségen kívül például a gyümölcs- és szőlőtermesztés jövedelmező­ségére is napvilágot látott egy ilyen határozat —, valamint a gazdaságok, gyárak munkásai­nak, vezetőinek jobb együttmű­ködésével, meghozza a várt ered­ményt. — Újabban mind több szó esik az Ármunka javításáról a külke­reskedelemben. Akadt téeszelnök, aki el­panaszolta, hogy ő jobb áron tudta volna exportálni a kukoricát, mint az erre illetékes külkereske­delmi vállalat... — Olykor ilyen eset valóban előfordulhat, de tudni való, hogy nem egy-egy gazdaság, hanem Magyarország kukoricáját, almá­ját, más portékáját kell expor­tálnunk. Mindenesetre nyilván­való, hogy többet kell tennünk az érdekeltség növelésére, így célszerű, ha a termelők is meg­ismerkednek a világpiaci árak­kal, sőt, jobban függjenek is azoktól — ez az egyik célunk. Úgy gondolom, egyik fő tarta­lékunk a termelők érdekeltségé­nek fokozásában van — fejezte be Hammer József miniszterhe­lyettes. — Mindenesetre köztudomású, hogy tavaly a belföldi ellátásban is gondot okozott néhány olyan ter­mék hiánya, amelyre egyébként hosszú távú szerződést kötöttünk a Szovjetunióval. — Valóban, tavaly elfogyott a gyümölcs és a szőlő, az aszály csökkentette a zöldség- és a bur­gonyatermést s az elhúzódott ve­getáció, a rosszkor jött esők mi­att csalódást okozott ősszel a ku­korica is. Normális termés ese­tén sikeredett volna az előirány­zott kivitel, amely azonban — fő­ként a másodvetések eredmé­nyeként — így is jobbnak bi­zonyult a várakozásnál. Szerepe volt ebben annak, hogy túltel­jesítettük például a baromfi­exportot, továbbá nem hanyagol­tuk el az úgynevezett „kis cik­keket” sem.­­ A miniszter az élelmiszeripari aktíván külön megemlítette a mé­hészet szerepét az exportban. Mint mondotta, tavaly 7 millió dollár be­vételt adott a népgazdaságnak. Ha­sonló termékekre gondol? — Igen, de van sok egyéb cik­k is, mint például a nyúl, vagy a vetőmagvak, továb­bá nem elhanyagolható a vad­hús, a vadásztatás szerepe sem a bevételekben. Ha összeadjuk őket, úgy az árualapok 17—24 szá­zalékát adják évi átlagban ezek a termékeit. Ez már arra figyel- Vasárnapi fociZ BOBÁK A SZIGETEN S­okan fanyalogva nyilatkoznak a tévé kedd esti természettudomá­nyos műsorairól, mondván: egyhangúak, unalmasak és csak egy szűk kör érdeklődését elégítik ki. Én soha nem mulasztanék el egyet se közülük. Engem a különleges látvány ültet a képernyő elé ezeken az estéken, a premier plánok leleplező, meggondolásra kény­szerítő hatása. A nézőt minden alkalommal lázba ejtő felismerés: mily döbbenetesen könnyű olykor párhuzamot vonni az állatvilág és az em­ber élete között, s nem csupán ösztönös megnyilvánulásaikat, hanem sajátos egyéni tetteiket, viselkedésüket tekintve is. Az egyik spanyol dokumentumfilm kiváltképp emlékezetes marad számomra. A venezuelai korallszigetek egyikén száll partra a forgatócsoport, a táj­megejtőnek éppen nem mondható, de a végtelen nyugalom még a sokat tapasztalt expedíció tagjait is hamar rabul ejti. A tenger hullámai alig csapódnak a parthoz, inkább csak simogatják a fö­venyt és a szél hangtalanul lebeg. A sziget madarai — a bobok — ügyet sem vetnek a jövevényekre, azoknak kell kerülgetniük őket, mintha az ősidők óta megszokott biztonság teljesen száműzte volna belőlük a veszély­érzetet. A­ stáb már sokfelé járt, de ilyet még nem tapasztalt — hangzik a kísérőszöveg, s csakugyan, fura madarak ezek a bokák. A nőstények naphosszat ott terpeszkednek a fészekben, ami tulaj­donképpen nem más, mint egy kisebb gödör a homokban, néhány fűszállal a peremen. Talán még arra is restek, hogy valami formá­­sabb otthont tákoljanak maguknak ... Az üllő helyéből alig mozduló nőstény vagy a tojásokat költi, vagy a belőlük kikelt kicsinyeket rejtegeti széles szárnyai alatt, nehogy kiszárítsa őket a forrón tűző nap Mert a fiókák ugyanolyan esetlenek, tehetetlenek, mint a nős­tény, ösztöneikben olt munka! már világ rájött­üktől kezdve a tunyaság, az irtózás a megmozdulástól, hogy a legközelebbi hús bokorig jussa­nak. A hímnek pedig egyetlen feladata van: megszerezni a minden­napi betevő falatot a családnak, s ezt — lomha szálldosással, néma kötelességvállalással — el is végzi becsülettel... Aztán egyszerre váratlan események történnek! Nem tudni, miért, hiszen a táj még mindig az előbbi nyugalmat árasztja, a bakák nyaka megmered, reszkető testük a felére zsugorodik és riadtan kémlelik az eget mindenfelé. Még néhány pillanat, s a megérzett veszedelem feléjük viharzik. Mint fü­ge vadászgépkötelék csap le rájuk a sirá­lyok raja, s a máskor oly kedvesnek tűnő, a béke fehér színébe öltö­zött madarak most percek alatt pokoli pusztítást visznek véghez a bakák között. Azok pedig csak rémülten rikácsolnak össze-vissza, ha röppennének a rablók után, totyakos, zsíros testük visszahúzza őket és gyámoltalanul kell tűrniük, hogy a sirályhad miként kapja el mellőlük a fiókákat és csőrükből a falatot... Döbbenetes dráma, a­ki a képernyőn lepereg! És mégis, mit mutatnak a következő filmkockák? Alighogy elmúlt a vész a bakák feje fölül, a nőstények visszatotyognak fészkeikhez, maguk alá kaparják megmaradt tojásaikat, apróságaikat és egyhan­gúan szunnyadnak tovább a rekkenő hőségben. Aztán a hímek is újra útrakelnek, a megszokott beszerző útjukra, ugyanazzal a lom­ha, de tisztességgel igyekvő szárnycsapással, hogy legalább falhassa­nak egyet a nagy ijedtségre. Mintha, mi sem történt volna, mintha a sorsot feltétlenül olyannak kellene elfogadni, amilyen... Amióta a filmet láttam, azóta nem tudok szabadulni a kérdésektől: vajon ez az önpusztító nemtörődömség, ez a bénult ösztön, a saját fészken túl látni nem képes együgyűség pusztán a bakák fajtajegye? Vagy a madártársadalmon belül mindenképpen él; a legelesetteb­bek, legtehetetlenebbek? A védekezésre, a cselekvésre leginkább képtelenek? S amint önnön kérdéseivel idáig jut az ember, vajon nerg óhatatlan-e bizonyos párhuzam? Ami azonban már nem a ma­­dártársadalom bokáinak sorstűrő A /« tehetetlenségére vonatkozna. ti I. . [y [ Mert amúgy a babákat sajnálni A, | ill ! lehet. Ők aligha tudnak váltói- ün­y­i­tatni a sorsukon. I A VIDÉKI­ osszes nevetésre ingerelt an­nak idején a csipkelődő, ha­miskásan ránk kacsintó öt­let, mellyel a rádióban meghir­dették a nem budapesti színházak fesztiválját- E tréfás köntörfala­zás egyszerre rántotta le a leplet a tapintatosdi mögött bujkáló le­kezelésről, valamint a vidékiség tényét — kimondásakor! — sé­relmező lekezeltekről. (Hozzáté­ve: ez utóbbiak voltaképp nem létező sebhelyet takargatnak.) Hétköznapi nyelvünk, szűkebb nyilvánosságnak szánt idiómánk sokféle módon árulkodik meg­­csökött előítéletekről, évtizedek­kel azután is, hogy a társadalmi talajt lába alól kirántották. E szócskák makacsul maradnak, s porszemekként szennyezik köz­életünk levegőjét. A falvédőt és hat húszast emlegető nyegleség szókimondó formában így fest: „Mit képzelsz, nem vagyok én vidéki!” Ami nem csupán (jobbadán indokolatlan) fölényérzetet, be­­avatottságot sugall — leginkább kirekesztő tendenciája sértő. Enyhébb alakja a valamikor be­csületsértésszámba menő jelző­nek, mikor valakit „leparasztoz­­tak”. Nem csupán főváros és vidék közt szívósan tovább élő, rejtett ellenérzés hajszálására al­kalmas e jelző — ma már sok­kal inkább ad menlevelet hamis értékkategóriáknak. Mintha szük­ségképpen elmaradott, másodla­gos, ügyefogyott, alacsonyabb szántó lenne, ami vidéki. Holott épp a fönt említett színházak szolgálnak az effajta, kimondatlan értékrend cáfolatával: köztudott már, hogy — a hibás fogalom­nál maradva — némelyik nem budapesti színház egyik-másik produkciója „budapestibb” jó né­­hány fővárosiénál, azaz a jelző hátrányos helyzetre utaló fel­hangja érvényét vesztette. Okát keresve, e tapadós, ko­­romszemcsehatású kitétel válto­zatlan népszerűségének, hivat­kozni szokás primitív jellemre, elfojtott ösztönök kéretlen fel­bukkanására. Tagadhatatlan, sze­repe van benne — pszichológusi műszóval — a kompenzálásnak, vagyis bármiféle háttérbe szoru­lásunkon vett, kerülőutas kár­pótlásnak. Elnéző mosollyal nyug­tázhatjuk még a frissen főváro­sunkba csöppent legényke maga­­kelletését, ha a „nem vagyok én vidéki” büszkélkedő megállapítá­sával mutogatja pesti bejelentő­je alig megszáradt pecsétjét. A baj ott kezdődik, mikor a faluja­­bélieket már vállveregető módon kezeli, visszalátogatása alkalmá­val. Azzal is tartozunk az igazság­nak, hogy leszögezzük: ez a múlt századból örökölt, kicsinylő szócska — koronatanúnk Ady Endre —, annak idején valóságos különbséget is jelzett Bizonyos vidéki életforma és magatartás csakugyan azonos volt az ókon­zervativizmussal, bezárult igény­telenséggel. S ilyesmivel­­nem Budapesten” ma is sűrűn talál­kozhatni. De ami úgyszólván tör­vényszerű volt hajdan, manap­ság már nem sors rendelte fá­­tum. „A magyar Ugaron” is ki­bontakoztathatja bárki a benne szunnyadozó tetterőt s képessé­get a fővárosban és vezető állás­ban is lehet maradi, tohonya, szűk horizontú — amíg meg nem unják. Sőt, némelykor egészsé­ges, intrikák országatától félre­eső kis közösségek magasabbra röptetik tagjaikat, ha a munka­helyi feltételek és a légköri vi­szonyok megfelelőek. Oda-vissza sorolhatnánk a pél­dákat, de restellünk hivatkozni rájuk, annyira nyilvánvalóak. Egy a fontos: essék egybe a ki­mondott szó a mögötte rejlő ,s nem rejtegetett!) gondolattal. A földrajzi értelmű helymeghatá­rozás például félreérthetetlen, semmiképp sem sértő. „Vidéki ro­kon”, „vidéken tartózkodik”, „családomat vidékre küldtem”, „a vidéki élet kedvelője” — egy­értelmű, nem tilalmazható for­dulatok. Helyettük nem csupán fölösleges az áltapintatos, kerül­gető nyelvhasználat. Hisz éppen ennek keresettsége a sértő, mert elfödni igyekszik a kényelmetlen­nek érzett valóságot, mely, ha szeme közé nézünk, rendszerint nem is bizonyul takargatni való­nak. Legjobb persze, ha a rossz ízű szóhasználat üldözését önmagunk­nál kezdjük. Mert szívesen kép­zeljük magunkat szocialista és humánus életelvek képviselőjé­nek, mégsem árt, ha gyanak­szunk magunkra, amíg ilyen vi­déki­ vágású szó kicsúszhat a szán­kon. Óvakodjunk továbbá a „ma­gunk közt vagyunk” bizalmasan kizáró értelmű megfogalmazásai­tól, ezeknek akár hallgatólagos elnézésétől. Nem puritán szigor teljesíthetetlen követelménye, amit ide irtunk, de a mindenna­pi élet erkölcsi minimuma is. Annál is inkább, mert köny­­nyed látszata ellenére komor emlékeket ébreszt. Az alattomban sértegetőből hibádzik az emberi méltóság megbecsülése, s jogát veszti másutt még meglevő, em­bertelen megkülönböztetések el­ítélésére. S ha nálunk a múlté is már, nincs még oly messze a jogfosztással, öldöklésekkel ter­hes történelmi konszak, amelynek emlékét — ilyen módon —, egyet­len pillanatra sem tanácsos föl­idézni. LUKÁCSA ANDRÁS 1977, JANUÁR 30, VASÁRNAP5

Next