Magyar Hírlap, 1977. március (10. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-03 / 52. szám
81977. MÁRCIUS 3. CSÜTÖRTÖK /g?M KUITÚRA - MŰVÉSZET Mbgybr Hirbp Filmlevél ATTÓL MÉG, hogy sokszor mondják, nem lesz igaz semkmi. A hamisság akkor is hamisság marad, ha azonos hangsúlyokkal ezerszer is megpróbálják elhitetni velünk, hogy fekete az, ami fehér. De azért azon már mégiscsak illik el,gondolkodni, hogy szaporodnak a művészetiek világában a jelzések, híradások arról, hogy miféle anomáliákkal, adminisztratív, jellemtorzító, megkövesedett, a szocialista demokratizmusra csak szólamokban, hivatkozó, valójában éppen a demokratikus módszereket lebecsülő, azokat megkerülő vezetési módszerekkel találkozhatni az iskolai oktatás-nevelésben. Aki ellentmondást érez abban, hogy egyfelől a társadalom, sürgeti és elvárja a jövendő nemzedékek nevelésében áldozatos munkát végző pedagógusrétegek fokozottabb anyagi és erkölcsi megbecsülését — másfelől bírálja az irodalom, a publicisztika, a filmművészet eszközeivel jelzi a továbbélő, vagy éppen megszaporodó negatív jelenségek romboló, káros mivoltát —, az szem elől téveszti, hogy éppen a pedagógiai munka fontosságának, elsőrendű jelentőségének tudata fokozza a közfigyelmet. A SOKOLDALÚAN FEJLETT Intellektusú, jellembéli tulajdonságait illetően már szocialista ember nem nevelődhet sem kisstílű, látszateredmények hajszolására orientált, sem bigott, a mindenkori felsőbbség jóindulatú bólintásaiért mindenre kész kispolgári erkölcsű környezetiben. Ez nem képzelhető el akkor sem, ha e környezet díszleted, s e díszletekre kifüggesztett jelszavak a korszerűség illúzióját keltik. Ezért van, hogy az időnként kissé nehézkesnek tűnő tanügyi apparátus „alapszerveiben”, azaz az iskoláikban tulajdonképpen minden közügy. A Pókfoci, Rózsa János rendező és Kardos István forgatókönyvíró műve is így kezeli saját történetét. A történet egyébként nem pusztán „iskolai” téma. Tulajdonképpen a látszateredményeket hajszoló, a papíron kimutatható és igazolható lázas munkálkodás alibikereső természetrajza ez a film. A szüntelenül sürgő-forgó, fontoskodó, részletkérdésekbe nagyképű tudományoskodással elmerülő, minden opportunista sakkhúzást megideologizáló vezetői magatartás felvázolása. S annak a valódi tanulságnak a levonása, hogy az ilyenfajta vezetői „módszer” megrothasztja, szétzülleszti, tökéletesen alkalmatlanná teszi a tulajdonképpeni célkitűzéseik elérésére az egész kollektívát Ez a direktor, aki a vadonatúj lakótelepi iskola névadóünnepségén szónokol, tulajdonképpen (dramaturgiailag) bármit igazgathatna, gyógyszergyártól a matracjavító szövetkezetig. Bármilyen közösség vezetője lehetne, mindegyiket tönkretenné. Egyszerűen alkalmatlan arra, hogy más embereik főnöke legyen. Méghozzá talán neon is szakmai okokból: azt, hogy mennyit ért a maga alapmesterségéhez, nem is tudjuk. DE AZ BIZONYOS, hogy jellem dolgában nagyon hátul állhatott, amikor igazságérzetet, tisztességet osztottak. Ennek a direktornak a gerince alighanem kérdőjel alakú. Arra, hogy miiként görbül el egy hajdan talán egyenesebb gerinc ilyen kacskaringásra, nem ad közvetlen feleletet a film. (Hacsak azt a gyanút nem kelti, hogy a direktor maga is mai önmagához hasonlító elődöknél növekedett ilyen kifejlett példánnyá.) De már azt a folyamatot igen pontosan nyomon követjük, miiként zilálja szét a tantestületi morált ez a fiókcézár, ez a kis pedagógiai Machiavelli. Egyetlen tanár ért el jó eredményt az új rendszerű oktatással? De hiszen ez rossz fényt vet az intézetre! Nosza, indítsunk hajszát ellene, fújjunk fel egy terhére róható semmiséget „nagy üggyé” — tegyük nevetségessé, zúzzuk össze őt, akkor majd nem beszél senki a mi valóságos és igazi kudarcunkról... Ezt a haditettet akarja végigvinni a direktor. A semmitmondó szónoklatok, semmitmondó ünneplések és lapidáris baráiságosságok álcázó légkörében... MADARAS JÓZSEF — direktorként — remekel. Mosolygós és jóindulatú, sima és ügyes. Kaméleon alkalmasodókészsége alatt azonban feneketlen butaság érződik: tulajdonképpen a tehetségtelenségét kompenzálja örökös intrikával, „hivatalos” szövegei mindenkori pillanatnyi érdekei szerint ömlenek a szájából. Partnerei közül Kottái Róbert kitűnően eltalált tornatanárát, Halász Judit őszintén felháborodó, erkölcsi tartását megőrző tanárnőjét, Temessy Hédi rémült igazgatóhelyettesét kell elismeréssel említenünk. Mindannyian — együttesként — éles fénybe állítanak egy képet. Egy tantestületi erkölcsrajz szatirikus változatát láttuk, amely azonban korántsem csak az iskolazárt világára nézve jelent tanulságokat. Geszti Pál Pókfoci Jegyzet A vándorkomédiásoké, a községről községre járó alkalmi színtársulatok jelentős szerepet töltöttek be a magyar színháztörténetben. Vérbeli csiepűrágók és igazi művészek együtt léptek fel a sebtiben ácsolt díszletek között, sokszor értékes drámákkal, még gyakrabban könnyebb darabokkal szórakoztatva a helység közönségét. A Lényeg minden esetben az volt, hogy az egy-két városi kőszínház látogatóinál sokkal szélesebb körben népszerűsítették a színjátszást, a magyar nyelvű kultúrát. Napjaink vándorszínészei, az Állami Déryné Színház művészei már nehezebb helyzetben vannak, mint legendás előadóik. A film, a rádió és újabban a televízió a legeldugottabb községekbe is eljut: milliók hallhatják, láthatják otthonukban a legkiválóbb hazai és külföldi művészeket. Az élő előadás varázsa természetesen nem csökkent, de a falujáró színészeknek mind magasabb fokon kell megfelelniük a közönség változó igényeinek. A művelődési otthonok szűk színpadain, a sokszor kényelmetlen, elavult termekben is olyan előadásokat kell tartani, amelyek képesek versenyezni a televízióból ismert produkciókkal. A Déryné Színház már régen felismerte, hogy műsorát bővítve, az előadások színvonalát emelve, alkalmazkodnia kell a falusi közönség táguló érdeklődéséhez. A drámairodalom legkiválóbb alkotásainak bemutatása mellett legújabban a komolyzenét is megszólaltatja. Február végétől két zenés játékot is műsorukra tűztek: Kodály Zoltán Székely fonóját és Donizetti Rita című énekes komédiáját. Az egy előadásban bemutatott két zenés mű kiválasztása mindenképpen szerencsés. A Kodálymű a népi kultúra elemeiből építkezik, felhívja a közönség figyelmét az igazi népzene értékeire is. A Donizetti-komédia pedig könnyedsége révén közel kerülhet azokhoz is, akik még kevéssé ismerik az európai operairodalmat. A jól kiválasztott két darab — reméljük — sok községben arat sikert , ha az értékes muzsika otthonra talál a legtávolibb alkalmi színpadokon is, akkor e két énekes játékot feltehetően követik újabb zeneművek. (hegyi) A muzsika is tájol A látás ábécéje Az alkotás alapelemei BÖLCSŐ A MENNYEZETEN. Meghökkentő helyzetén kívül nincs semmi különös rajta. Régi, sok használattól kopott bútordarab, oldalán vésett, mérműves mintákkal. Különös helyzetét az magyarázza, hogy díszítése most épp a kör és a négyzet kapcsolatát példázza. Akárcsak arrább a faragott parasztszékek vagy a fekete kerámia edények... De már ott, az a festett tulipános láda a szimmetria törvényeit illusztrálja, éppúgy, mint a vitrinekben sorakozó szőttesek, sulykolófák, avagy a színpompás villányi lepkegyűjtemény, meg a préselt növények csokra. Hiszen maguk a rendezők idézik — igen találóan — a Weöres-sorokat: „Tág a világ / mint az álom. / Mégis elfér / egy virágon ...” Mindez a Budavári Palota D- épületének emeleti termeiben fogadja a látogatót, a Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum közös rendezésében megnyílt TERMÉSZET — LÁTÁS — ALKOTÁS című módszertani kiállításon. A tárlat és a prospektusok közös erénye, hogy aránylag kevés szövegmagyarázattal és viszonylag jóval több konkrét ábrával próbálják közérthetővé tenni a környező valóság, valamint a művészi ábrázolás oly természetes, mégis kevéssé ismert kapcsolatát. A rendezvénysorozat egyébként négy, egymást követő kiállításból áll, a katalógusok tanúsága szerint eddig bejárta már Pécs, Debrecen, Szeged, Veszprém, Pápa, Miskolc, Keszthely, valamint Szombathely városát. Most a fővárosiban, egyszerre szerepel teljes anyaga. Jó érzékkel felismerték közművelődési jelentőségét, ezért az eredetileg február közepére tervezett zárás helyett a kiállítást március közepéig tartják nyitva. CSINÁLD MAGAD! Ezt a jelszót írhatnánk a tárlat előterében elhelyezett munkaasztalok fölé. Itt a székeken mindég megpihen a nézők kis csoportja, hogy a tárlaton látottakat a rendelkezésre álló színes papírformák segítségével a gyakorlatban is kipróbálja. A televízió képzőművészeti magazinjának a galériát bemutató adásán sem volt megrendezett ez a foglalkozás. Az elmúlt hetekben magam is többször jártam ezen a kiállításon, és mindanynyiszor személyesen győződhettem meg róla, hogyan versengett olykor egy-egy család, hogy kompozícióvá rendezzék a formaelemeket. Hogy az azonos részletek ismétléséből ne csak egyszerű sorozat, ne is csak variálgatás, hanem valóban variáció jöjjön létre, mert a variálgatás a problémának csupán megkerülése, vagy a mondanivaló hiányának kendőzése, amelynek következménye aztán a tartalom és a forma szétesése. Az előtérben felkínált lehetőséggel próbáltak élni például F. Lőrincz Ágnes tanárnő irányításával a Zugligeti úti általános iskola VI. osztályának tanulói, vagy — amikor ott jártam éppen — a XV. kerületi 1. sz. általános iskola rajzsaaikkörének tagjai. És a bejárat mellett kifüggesztett sikeres megoldások szerzői között 6 éves óvodás meg 23 éves egyetemista lány egyaránt szerepel. REGÉL A VENDÉGKÖNYV. Mint minden tárlaton, úgy itt is találhatók egymásnak ellentmondó vélemények. Természetes velejárója ez az ilyen rendezvényeknek. A merev elzárkózással, türelmetlen értetlenkedéssel szemben most inkább az együtt gondolkodó nézetekből idéznénk. Hézső Ferenc Munkácsy-díjas képzőművész szerint: „A világhoz való közelítés pedagógiai módszerét tanítani halaszthatatlan feladat. Amíg az állami oktatásban nincs elég jól képzett szakemberünk, sajnos, minden ilyen törekvés csak szűk keretben marad. Bízom az odaadó, lelkes törekvésben és a hasonló gondolkodásúak segítőkészségében.” És hogy nem hiába, azt néhány nappal odébb máris újabb beírások igazolják. „A módszert nagyon alkalmasnak tartom kórházban fekvő gyermekek foglalkoztatására és pszichésen sérült gyerekek kreatív terápiájára.” (Szász Katalin, Semmelweiss Orvostudományi Egyetem II. Gyermekklinika, pszichológiai rendelő.) Vagy: „Gratulálok a remek kiállításhoz. Szívesen látnám Lantos Ferenc festőművészt laboratóriumomban, ahol a térlátás kérdéseivel foglalkozunk, és hologram múzeum is van.” (Aláírás: prof. Greguss P. és egy telefonszám.) Végezetül egy pedagógus: „Nagyon régen várt kiállítás ez! Jó lenne, ha az új tantervben (az általános és a középiskolaiban is erősen építenének rá”. Pázmány Ágnes, Szlovák Iskola. A beírások között tallózva azután rábukkantam még két megszívlelendő javaslatra is. Az egyik szerint: „Ragyogó szemléltető anyag lehet egy rajztanárnak! "Érdemes volna néhány darabos diasorozatot készíteni belőle, főleg a színelmélettel kapcsolatos darabokból!” A másik vélemény: „Olcsó, jól használható kézikönyvként is ki kellene adni ezt az anyagot”. Wagner István Különös helyen ismerkedtünk meg két évtizeddel ezelőtt — egy házi hangversenyen, Jest Milán, amikor betegsége már meggátolta abban, hogy kijárjon, lakására hívta muzsikus ismerőseit, hogy élő zenét is hallhasson. Az idős költő, bár különböző időpontokban és motívumokból, mindkettőnket atyai barátságába fogadott. Akkor én már ismertem Devecseri Homéroszát, később görög-latin drámafordításait kóstolgattam, főként azok rádiófelvétele során, együttes munka közben. Nyájasan mondotta nekem Gábor: jól értem és híven tolmácsolom antikvitás-eszményét — holott az az igazság, hogy én tőle tanultam mindazt, amit a klasszikusoktól máig tudok. Lefegyverzően tudott kedves tenni, mindig és mindenkivel, akit közébe vont. Jókora volt ezeknek száma,barátok, ismerősök és munkatársak, hiszen rengeteget dolgozott, és mindenütt „ott volt” — még fordításai színrevitelének legkisebb részpróbáit is ellenőrizte. És örökös műgonddal, folytonosan javított, egész a bemutató, a megjelenés napjáig. Tudjuk, hogy betegágyán is szüntelenül tevékenykedett — két gyönyörű kötet a kivédhetetlen betegségtől, az elkerülhetetlen haláltól visszaperelt hónapjainak termése — és nem hagyta el sugárzó kedélye az utolsó napig; tanúsítják e kötetek és végső látogatói. Magam — valami indokolatlan tapintatból — nem látogattam; neki a távozónak volt gondja még arra is, hogy rámüzenjen. „Üdvözlöm barátomat Füst Milánban" — így szólt, búcsúmondata, s hogy a közvetített szöveg hiteles, azt nemcsak a kap- (/..Devecser:. emlékek esolat keletkezésére történő utalásból tudhattam, de abból is, hogy a mondat skandálható, mint minden prózaszövege, nemcsak az írottak, az élőbeszédben elszállóak is. * Nemcsak én tanultam meg a görögöket általa — ő maga is egy életre szóló leckét, kapott auktoraitól. Mindenekelőtt épp ezt, az élet feltétlen szeretetét. Ennek volt egyik megnyilvánulása a sosem lankadó munkakedv. Másik jele pedig az a fénylő szenvedélyesség, ami lírájában éppúgy visszasugárzott, mint köznapi emberi kapcsolataiban. Ezt tükrözte mindenekelőtt — az érzelmek természetéről vallott filozófiai nézeteit — az az emlékestje is, amit most hatvanadik születésnapján (még csak hatvan lenne a már öt éve halott!), a Radnóti Színpadon rendeztek. Egy lírai csokorban a szerelem apoteózisát kaptuk, amely magában foglalta az egészséges erotika minden szépségét is, úgy ahogyan csak ő tudta megmutatni, s ahogyan még utolsó kötetében is tükröződött, a múlandóság cáfolatául. ..Szerelemfilozófiai játéka”. A meztelen istennő és a vak jövendőmondó pedig értelem és érzelem csatáját vetítette elénk, úgy ahogyan az egyéniségében és munkássága egészében is folytonosan és újra konfrontálódott. Huszár Klára a rendező, akiről tudjuk, hogy felesége volt, olyan keresztmetszetet adott ezen az estén, amely nemcsak az életműre volt jellemző, de magára a teljes Devecseri-jelenségre is. Csernus Mariann pedig az egyes műsorrészletek különböző szerepeiben azt mutatta fel, amit a klasszikus örökségen nevelődött költőben kevesen, természetesen fakadó, egyszerre földközeli és gondolati humorát. * Sokat dolgozott, mondtam az iménti tapasztalatból. E jegyzetek írása közben került kezembe Pesti Ernő gondos Devecseribibliográfiája, amely adatszerűen is bizonyítja a tényt. Az ötvenöt évet sem élt költőnek nem kevesebb, mint 500 publikációját jegyzi fel: önálló köteteket, antiológiaközléseket, Urai szépirodalmi értekező műveket, átültetést és eredetit, drámát és zenés játékot. Egyedül fordításainak címkatalógusa tíz nyomtatott oldalt tesz ki! S ha figyelembe,vesszük is, hogy első versgyűjteménye 15 éves korában jelent meg — olyan teljesítmény ez rövid négy évtized alatt, amellyel kevesen versenyezhetnek. Költő volt-e vagy fordító? — tette fel valaki ügyetlenül a kérdést egy interjúban. Egyszeri és megismételhetetlen tünemény volt, az élet és az alkotás, a nők és a munka szerelmese é s aki ismerte, éppoly jól tudja mint én, hogy megnyerő egyéniségének varázsa vonta be az egységes és most már irodai műnkből-tudományosságunkból kitörölhetetlen De versen - életművet, Lukácsy András