Magyar Hírlap, 1977. július (10. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-10 / 161. szám
Nagy vállalkozások „Csotom Járvys modellező tevékenysége is közismert volt. Az általa készített gépmodellek a Műegyetem folyosóin üvegszekrényekben álltak, bárki megtekinthette azokat. Ezek a gépmodellek pedagógiai szempontból rendkívül hasznosak, mert tanulmányozásuk közben a fogalmak és összefüggések önkéntelenül, fáradság nélkül szilárdulnak meg a műszaki ember ismerettárában. Egyetemi hallgató koromban magam is felejthetetlen délutánokat töltöttem ezeknek a modelleknek a nézegetésével” így vall magáról nemrég megjelent könyvében annyi kiváló tudománytörténeti és technikatörténeti mű alkotója, Horváth Árpád. Azt, ami „a műszaki ember ismerettárában” öszszegyűlt, minden munkájában világosam, érdekesen és izgalmasam adta tovább. Úgy, hogy a legjobb értelemben vett „művelt nagyközönség”, a Gondolat Kiadónak ideális olvasótábora a nyiladozó szemű nagydiáktól kezdve a tudomány történészig érdeklődéssel és haszonnal forgathatja könyveit. Úgy, hogy „közben a fogalmak és összefüggések önkéntelenül, fáradság nélkül szilárduljanakmeg” ismerettárukban. Mindez érvényes erre a technika és a tudomány történetének széles skáláját felölelő művére is, amelynek fejezetei: Ősi építmények — Vándorló obeliszkek — Vasutak — Korfordulók a hídépítésben — Alagútépítők — Mesterséges vízi utak és építőik — Az atlanti kábel — Az automobilipar úttörői — Stonehenge — Pillantás a világegyetembe — Csodaüteg, amely sohasem tüzelt — Óriások az égen. És a fejezetek azt nyújtják, izgalmasan és érdekesen, amit címeik sejtetnek. A sok lényeges és megbízható adat mellett fűszerezésül felbukkannak érdekes anekdoták. Például a személyszállításra tervezett, de aztán kábelfektetésre használt Great Eastern óriáshajó építésénél. „A milliónyi szegecset több száz kovácstűzhelyen izzították, s kormos, izzadó emberek hada verte őket helyükre. Zengett, dübörgött a környék. Az épülő hajótest riasztó látványt nyújtott a Temzepart alacsony házai előtt., Senki sem vette észre, hogy a hajófenék egyik rekeszébe a bent dolgozó apát és fiát úgy beszegecselték, hogy csak néhány évtized múlva találták meg csontvázukat. Jules Verne, akkor még párizsi tőzsdeügynök, angliai útján megnézte a hajót, s barátja előtt kijelentette, hogy ő f ezen a hajón még átkel az óceánon. Pár év, s a jóslat beteljesedett.” Így szórakoztatva kerekedik ki előttünk a tengeri kábelfektetések története, megannyi műszaki problémájukkal, s a megoldásukra tett vargabetűs és helyes próbálkozásokkal. Különböző tanulságai az érdeklődő ifjú, a történelmet kedvelő olvasó és a technikai szakember számára. Jó technika- és tudománytörténet írásához Horváth Árpád fölényes felkészültsége szükséges. Mert mindkettő tele van buktatókkal. A technika fejlődését egyrészt az üzleti vonatkozások miatt természetszerűen titokzatosság veszi és vette körül, másrészt az elavult dokumentációkat a vállalatok nem nagyon szokták őrizni. A tudománytörténet pedig nehezen tudja levetni a múlt századtól örökölt „hagiografikus” béklyóit, amelyeknek szorításában csak „szenteket” és ellenük ágáló „retekeket” tartott számon. Példa e súlyos örökségre Horváth Árpád egyik határozószava: Galilei a távcsövet „azonnal” az ég felé fordította. A forrásokból azóta már kiderült, hogy a távcsövet először hadi célokra akarta áruba bocsátani, s csak hetek múltán jutott eszébe, hogy az égre nézzen vele — akkor jegyezvén el magát a csillagászattal és a kopernikuszi rendszerrel. Természetesen ez az egyetlen határozószó semmit sem von le Horváth Árpád könyvének érdeméből, amely olyan, mint egy nagyon jól sikerült tévéműsor: szórakoztat, oktat , és további olvasásra ösztönöz. Mert az emberiségnek mindig szüksége lesz nagy vállalkozásokra és nagy vállalkozókra. (Gondolat) K. G. 1977. JÚLIUS 10. VASÁRNAP 0 KÖNYVEK___________________________________________________ MBGY3 RHJfUfiP Debreceni rézmetsző diákok * Tóth Béla könyve Kevesen tudják, hogy azoknak a rézmetszeteknek készítése, amelyek egyre keresettebb cikként jelennek meg az antikváriumok kirakataiban, a 18. században olyan amatőr időtöltést jelentett a férfiaknak, mint a kézimunka a nőknek. Noha Debrecennek a 16. század közepén már volt nyomdája, az ehhez kapcsolódó rézmetszés elég későn, a 18. század közepén jelentkezik. A század végére aztán már — ha tetszik, dilettáns, ha tetszik, lelkes amatőr — diákok foglalkozása lesz, melyet szemléltetően ír le egy évszázad múltán Dóczi Imre: „A metszést egyik a másiktól tanulja el, s lassanként egész rézmetsző társaság alakul, mely a tanárok buzdítása és vezetése mellett kezébe veszi a tanítás szemléltető eszközeinek a készítését, és az elemien szórakozásból űzött mesterség később épületes tanulmányukká jön, amellyel saját szellemi képzésük mellett az iskolai tanításnak is emlékezetes szolgálatot tettek.” Ezt ..a kányesb vagy makacsult iz'.etű” Kazinczy igényét is kielégítő lelkes munkálkodást tárja fel Tóth Béla most megjelent könyve, gazdag illusztrációkkal, beágyazva a művelődéstörténet nagyobb összefüggéseibe. Szinte kedvet kapunk, hogy Pápai M. Mihály módjára mi is elsajátítsuk ezt a mesterséget, amelyet ő 1740-ben a svájci ..Bernában Kupferstecker gazdájánál tanult meg alattomban” A lelkes diákkör — mint ez lenni szokott — idővel széthullott. E nekik emléket állító könyv helyesen méri fel tettüket. Atlaszokat metszettek, földgömböt rajzoltak, tankönyveket illusztráltak, tanári-diáki együttműködésiben a nevelés korszerűbbé tételéhez járultak hozzá nagymértékben. Térképrajzolói, metszői munkásságukkal — felhasználva az európai térképművészet korszerű eredményeit — a magyar kartográfia megalapítói lettek. — Csokonai síremléke Beregszászi Pál egykori debreceni diák-rézmetsző terve Tartalomelemzés iskolában úgy tanítják: a beszéd gondolataink közlésének eszköze. Másfelől viszont tagadhatatlanul igaz a paradoxnak tetsző mondás is: a beszéd arra való, hogy gondolatainkat elleplezzük. S ráadásul a nyílt vagy álcázott beszédstátus használatát nem lehet egyértelműen a jó vagy a rossz kategóriájába sorolni, mert a gondolatközlést végső soron a szándék és az erkölcsi tartalom minősíti. Gyakran kell megsértenünk bonyolultan felépített vagy elvont fogalmazásit, valamely diszciplína szakzsargonját, másfelől gyakran van szükségünk kettős jelentést hordozó üzenetek megfejtésére, s nem egy esetben önvédelemből is fel kell fognunk egy fondorlatos szöveg valódi célját. Mindebben ma már segítségünkre siet a tudomány. A módszer neve: tartalomelemzés. A Magvető Kiadó Gyorsuló idő sorozatában megjelent hasonló címet viselő könyvecskéjében lényegét így határozza meg Anspi László: „Tartalomelemzés'*nek nevezzük azt az eljárást, melynek során közleményekrvényszerűen visszatérő sajátjai alapján olyan következtetéseket vonunk le, amelyek a közleményben nyíltan kimondva nincsenek.” Tegyük mindjárt hozzá: a hétköznapi életben is gyakran van szükségünk ilyen elemző munkára, amikor hivatalos vagy üzleti kapcsolatban kell valamely közlést „dekódolni”, amikor egy előadót kell jobban megértenünk, vagy egyszerűen valamely embertársunk kijelentéseinek értelmét hüvelyezgetjük a szükségtelen félbrehallások elkerülése végett. Igen nagy szerepe van ennek az eljárásnak például az ismeretterjesztésben. Nem arról van szó, hogy az előadó, vagy cikkíró rejtegetni kívánja igazi mondanivalóját — sokkal inkább arról, hogy a művészeti vagy tudomá-•nyos tények és összefüggések olyan következtetéseket igényelnek, amelyeket az ismeretlen terepen mozgó hallgató (olvasó) magától nem tudna levonni. A legkáprázatosabb előadás is elcsüggeszt, ha csak részleteit érzékeljük, az egész pedig homályba borul előttünk. Ezért aztán magának az ismeretterjesztőnek kell megkönnyítenie dolgunkat olyasféle tartalomelemzéssel, melyből kivilágjanak a laikus számára ismeretlen összefüggések. Azaz be kell avatnia bennünket — mondjuk —, a biológia vagy a szobrászat sajátos jelrendszerébe, problematikájába, egyszerre serkentve az új iránti kíváncsiságot, s leküzdve a szokatlannal szemben föltámadó ellenérzést. Nem kívánom a célhoz vezető módszereket leltárba szedni. Vannak azonban olyan, valamennyi egyéni változatban föllelhető közös jellemvonások, amelyek mégis alkalmasak általánosító következtetésekre. Mindenekelőtt: fontos a könnyed, világos, mindenfajta tudóskodó nehézkességtől megszabadult előadásmód. Ha az előadó észrevétlenül ragad a gondolatok táncába, s mi erőlködés nélkül tudjuk iramát követni, máris leküzdöttük az „úgysem fog menni” gyakran fölbukkanó kisebbségi érzését. Akkor számíthatunk leginkább sikerre, ha szellemi vezetőnk nem tenyerel ránk tekintélyelvű fogalmazásmóddal, ha úgy fejti ki mondanivalóját, mintha beszélgető partnereknek tenné, azaz mintha bizalmasan beavatna gondolatmenetébe. Ez a közvetlen, mármár vitára fölhívó tárgyalásmód nemcsak követését teszi lehetővé, de fürgébb elmék némelykor egyenesen előrerúgtatnának, mintegy sarkallva érezvén magukat az önálló megoldásra — akárha rejtvényt fejtenének. (És tagadhatatlan: a tudományos gondolkodásmódban nem kevés eleme rejlik a játékelméletnek, nyomozásnak, feladványszerűségnek.) A jó előadó — mondhatni — a szeptében- hosszában elterjedt vetélkedőmódszert alkalmazza, eszszéformába tömörítve. Voltaképpen átülteti tudatunkba a tudósi munka legfőbb hajtóerejét, s problémát megoldó gondolkodás benső, már-már esztétikai élményét. Mert — visszamenve a kiinduláshoz —, kit tartottunk iskolásként a jó tanár megtestesítőjének? Azt, aki nem csupán előadásával tudott lenyűgözni, de föl is szabadított, magával sodort a cselekvés világába, legyen az fizikai experimentum vagy gondolatkísérlet. Ki nem őrzi a lebegő pillanatok igézetét, amikor eloldódott a tanári tanítvány viszony megannyi terhes kötelékétől, mikor diákként is munkatárs módjára töprengett, dolgozott együtt tanárával? (Arról nem is szólván, hogy effajta szellemi demokratizmus a modellje valamennyi későbbi vezető—vezetett közti, eredményeket gyümölcsöző kapcsolatnak.) Mindez pedig azért jutott eszembe, mert Antal László könyve hangnem és előadásmód tekintetében példamutatóan felel meg céljának. Mintegy ellene fordítva műve tárgyát, előadása mikéntjével egyúttal bemutatja, hogyan kell bármely tudományos témát közérthető módon hozzáférhetővé, sőt továbbgondolhatóvá tenni, vagyis elvégzi a tartalomelemzés nevezetű tudományos tevékenység tartalomelemzését. Népművelők számára rendkívül hasznos az effajta metodika el- tesése, divatszóval „dekódolása”, mert, a közlési mód hatásfoka nem egyszerűen didaktikai ráadás, hanem egész népművelésünk alfája és ómegája. Lukácsy András Híradástechnikai Kislexikon A hírek továbbításának sorsalakító jelentősége van. A régi idők hírnökeit, akik jó híreket hoztak, fejedelmien megjutalmazták, a rossz híreket hozóknak nemegyszer fejét vették. A Marathonig futó életét áldozta fel a győzelmi hír gyors továbbításáért. III. Péter cár haláláról szóló hír eltitkolása II. Frigyest 1762-benmegmentette a döntő vereségtől, a Rotschild-ház gazdagságát a Waterlooi vereségről szóló értesülés alapozta meg. Nem utolsósorban a hírtovábbítás elégtelenségén és az értesülések hiányán bukott el az 1944. július 20-i Hitler-ellenes felkelés. A híradástechnika — információk átalakítása elektromos jelekké — igazi fejlődése századunkra tehető. Az elektroncsövek, majd a tranzisztorok, a rádió- és a tévékutatások újabb és újabb eredményei új terminológiát kívántak, szakszókincsünk bővítését. Ugyanakkor a híradástechnika is annyira szerteágazó műszaki tudomány, hogy az egyes szakterületek művelőinek isszüksége lehet az egyéb részterületek fogalmainak és eszközeinek pontos magyarázatára. Mint minden lexikon, a Híradástechnikai Kislexikon sem kizárólag a modern eredményeket és fogalmakat tartalmazza, hanem a korábbi szakismeretek összehangolója is, így a lexikon forgatója a teljes szakszókincset, sőt a mindennapi gyakorlatban több néven ismeretes fogalmak, tárgyak szinonimáját is megismerheti. A kislexikon így nemcsak a híradástechnikusok kézikönyve, de komoly segítséget jelent — mint segédkönyv — a részterületeken dolgozók számára is; jól hasznosítják az antennatervezéssel foglalkozó épületgépészek, járműtechnikusok, erősáramú szakemberek, rádióamatőrök, sőt haszonnal forgatják a szakközépiskolások és ipari tanulók is. (Műszaki Kiab) Papp Jáos Jókai és a természettudomány A fantasztikus lehetőségek önmagukban még nem teremtenek sem izgalmas, sem igazi regényt. Először fiatal egri tanár koromban tapasztaltam ezt, amikor a hatodik általánosban ilyen címen adtam házi feladatot: „Géppuskát vittem Bornemissza Gergelynek.” Az eredmény siralmas volt. Mindegyik gyerek tudta, hogy a géppuskával mit kell csinálni — nem is olyan régen hallgatott el ropogásuk —, de a genius loci ellenére egyik sem jött rá, hogy a témával mitlehet csinálni. Nyilván ez lehet az oka az „Alfaholdbázis” tévésorozat unalmasságának is. A science fiction nem lehet annyira öntörvényű, hogy a természettudomány címén elszakadhasson az irodalomtól, és csalóka cselekményességének ellenére a „lótuszevők földjén” pancsoltassa szereplőit és nézőit. Hogy aztán mérnök barátom így ásítson az egyik epizód után: „Akkor már inkább Jókai!” Ebben a rrmondatban egyrészt a régi vád van benne, amivel Jókai természettes dominyens fantáziáját annyiszor gáncsolták, másrészt romatikus meseszövésének elismerése, ami a magyar irodalom legolvasottabb prózaírójává tette. E nagy író természettudományos naivságát helyezte górcső alá az erdélyi Veress Zoltán, a bukaresti Kriterionnál megjelent művében: Jókai természettudománya. Mintegy félszáz Jókai-regényből — roppant életművének körülbelül egyharmadából — válogatott össze idézeteket a kövekező csoportosításban: csillagászat — földtudományok — élettudományok — embertudományok — technika. Ha tetszik, Jókai-repertórium ez a könyv, ha tetszik, az irodalomtörténet egy érdekes szelete, ha tetszik, tudománytörténet. De mindenképpen érdekfeszítő munka, bepillantás egy nagy író boszorkánykonyhájába. Akinél megtörtént ugyan, hogy a kora nyári égre került a „hetevény-csillag”, vagyis a téli esték égboltjára oly jellemző Fias tyúk, hogy Apafi fejedelem amatőr csillagászkodását az Erdélyben feltűnt legelső északfény feltűnéséből forrásoztatta — holott azelőtt száz esztendővel, 1581-ben már megjelent egy — talán az első magyarországi temészettudományos mű — latin nyelvű könyv az Erdélyben feltűnt északi fényről. De ugyanakkor — mint Fábián Pál nemrég kimutatta — Jókai a „repülőgép” szavunk megalkotója, és — mint Veress Zoltán felfigyelt rá —, a „lóerő” szót már 1851- ben átvitt értelemben használta. Veress Zoltán bevezető tanulmánya nagyon sok érdekfeszítő szempontra világít rá. Ragadjunk ki egy részletet: „Jókai világosan látta társadalma lemaradását más, szerencsésebb égadjak társadalmainak haladásától (a felfedezést persze nem maga tette, ennek a jegyében állt anélkül, hogy lényegesebben mozdult is volna, az egész reformkor); társadalma meglehetősen régi múltból öröklött feudálisegyházi művelődési modelljében világosan felismerte a lemaradás döntő szellemi tényezőjét, ami nemcsak következménye, hanem később már oka is volt a magyar polgárság gyengeségének, s meghányva-vetve, avagy csak ösztönösen érezve mindezt, egy életen át küzdött, a maga leghatékonyabb fegyverével, a tollal egy új művelődési modell uralomra juttatásáért, amelynek középpontjában a természettudományi gyakorlat állnak.” Így vezették a reformkor eszméi Jókait a természettudományos érdeklődés felé, és Veress meggyőzően mutatja ki, hogy e szempontból regényeiben éppen, azok a részletek érnek legtöbbet, amelyek őszinte érdeklődésének kivetülései; „az érdeklődés ugyanis érdeklődést szül, s a Jókairegények fiatal olvasója hamarabb kap kedvet az őslénytanhoz például, ha mammutokkal, sárkánygyíkokkal népes eleven kép tárul elébe, mintha egy vaskos paleontológiai szalókömyvet lapozgatna.” Kelecsényi Gábor