Magyar Hírlap, 1977. július (10. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-10 / 161. szám

­ Nagy vállalkozások „Csotom Járvys modellező tevé­kenysége is közismert volt. Az általa készített gép­modellek a Műegyetem folyosóin üvegszek­rényekben álltak, bár­ki megte­kinthette azokat. Ezek a gépmo­­dellek pedagógiai szempontból rendkívül hasznosak, mert tanul­mányozásuk közben a fogalmak és összefüggések önkéntelenül, fáradság nélkül szilárdulnak meg a műszaki ember ismerettárában. Egyetemi hallgató koromban ma­gam is felejthetetlen délutánokat töltöttem ezeknek a modelleknek a nézegetésével” így vall magá­ról nemrég megjelent könyvében annyi kiváló tudománytörténeti és technikatörténeti mű alkotója, Horváth Árpád. Azt, ami „a mű­szaki ember ismerettárában” ösz­­szegyűlt, minden munkájában vi­lágosam, érdekesen és izgalmasam adta tovább. Úgy, hogy a legjobb értelemben vett „művelt nagy­közönség”, a Gondolat Kiadónak ideális olvasótábora a nyiladozó szemű nagydiáktól kezdve a tu­domány történészig érdeklődéssel és haszonnal forgathatja köny­veit. Úgy, hogy „közben a fogal­mak és összefüggések önkéntele­nül, fáradság nélkül szilárdulja­nak­­meg” ismerettárukban. Mindez érvényes erre a tech­nika és a tudomány történetének széles skáláját felölelő művére is, amelynek fejezetei: Ősi építmé­nyek — Vándorló obeliszkek — Vasutak — Korfordulók a híd­építésben — Alagútépítők — Mes­terséges vízi utak és építőik — Az atlanti kábel — Az automo­bilipar úttörői — Stonehenge — Pillantás a világegyetembe — Csodaüteg, amely sohasem tüzelt — Óriások az égen. És a fejezetek azt­ nyújtják, iz­galmasan és érdekesen, amit cí­meik sejtetnek. A sok lényeges és megbízható adat mellett fűsze­rezésül felbukkannak érdekes anekdoták. Például a személy­­szállításra tervezett, de aztán ká­belfektetésre használt Great Eastern óriáshajó építésénél. „A milliónyi szegecset több száz ko­vácstűzhelyen izzították, s kor­mos, izzadó emberek hada verte őket helyükre. Zengett, dübörgött a környék. Az épülő hajótest riasztó látványt nyújtott a Temze­­part alacsony házai előtt., Senki sem vette észre, hogy a hajófenék egyik rekeszébe a bent dolgozó apát és fiát úgy beszegecselték, hogy csak­ néhány évtized múlva találták meg csontvázukat. Jules Verne, akkor még párizsi tőzsde­­ügynök, angliai útján megnézte a hajót, s barátja előtt kijelentet­te, hogy ő f ezen a hajón még át­kel az óceánon. Pár év, s a jóslat beteljesedett.” Így szórakoztatva kerekedik ki előttünk a tengeri kábelfektetések története, meg­annyi műszaki problémájukkal, s a megoldásukra tett vargabetűs és helyes próbálkozásokkal. Külön­böző tanulságai az érdeklődő ifjú, a történelmet kedvelő olvasó és a technikai szakember számára. Jó technika- és tudománytör­ténet írásához Horváth Árpád fö­lényes felkészültsége szükséges. Mert mindkettő tele van bukta­tókkal. A technika fejlődését egy­részt az üzleti vonatkozások miatt természetszerűen titokzatosság veszi és vette körül, másrészt az elavult dokumentációkat a vál­lalatok nem nagyon szokták őriz­ni. A tudománytörténet pedig ne­hezen tudja levetni a múlt szá­zadtól örökölt „hagiografikus” béklyóit, amelyeknek szorításá­ban csak „szenteket” és ellenük ágáló „retekeket” tartott számon. Példa e súlyos örökségre Horváth Ár­pád egyik határozószava: Ga­lilei a távcsövet „azonnal” az ég felé fordította. A forrásokból azóta már kiderült, hogy a táv­csövet először hadi célokra akar­ta áruba bocsátani, s csak hetek múltán jutott eszébe, hogy az égre nézzen vele — akkor jegyez­vén el magát a csillagászattal és a kopernikuszi rendszerrel. Ter­mészetesen ez az egyetlen hatá­rozószó semmit sem von le Hor­váth Árpád könyvének érdemé­ből, amely olyan, mint egy na­gyon jól sikerült tévéműsor: szó­rakoztat, oktat , és további ol­vasásra ösztönöz. Mert az embe­riségnek mindig szüksége lesz nagy vállalkozásokra és nagy vál­lalkozókra. (Gondolat) K. G. 1977. JÚLIUS 10. VASÁRNAP 0­­ K­ÖNYVEK___________________________________________________ M­B­G­Y­3 R­HJfUfiP Debreceni rézmetsző diákok *­­ Tóth Béla könyve Kevesen tudják, hogy azoknak a rézmetszeteknek készítése, amelyek egyre keresettebb cik­ként jelennek meg az antikvá­riumok kirakataiban, a 18. szá­zadban olyan amatőr időtöltést jelentett a férfiaknak, mint a kézimunka a nőknek. Noha Deb­recennek a 16. század közepén már volt nyomdája, az ehhez kapcsolódó rézmetszés elég ké­sőn, a 18. század közepén je­lentkezik. A század végére az­tán már — ha tetszik, dilettáns, ha tetszik, lelkes amatőr — diá­kok foglalkozása lesz, melyet szemléltetően ír le egy évszázad múltán Dóczi Imre: „A metszést egyik a másiktól tanulja el, s lassanként egész rézmetsző társa­ság alakul, mely a tanárok buz­dítása és vezetése mellett kezé­be veszi a tanítás szemléltető eszközeinek a készítését, és az elemien szórakozásból űzött mes­terség később épületes tanulmá­nyukká jön, amellyel saját szel­lemi képzésük mellett az iskolai tanításnak is emlékezetes szolgá­latot tettek.” Ezt ..a kányesb vagy makacsult iz'.etű” Kazinczy igényét is ki­elégítő lelkes munkálkodást tár­ja fel Tóth Béla most megjelent könyve, gazdag illusztrációkkal, beágyazva a művelődéstörténet nagyobb összefüggéseibe. Szinte kedvet kapunk, hogy Pápai M. Mihály módjára mi is elsajátít­suk ezt a mesterséget, amelyet ő 1740-ben a svájci ..Bernában Kupferstecker gazdájánál tanult meg alattomban” A lelkes diákkör — mint ez lenni szokott — idővel széthul­lott. E nekik emléket állító könyv helyesen méri fel tettü­ket. Atlaszokat metszettek, föld­gömböt rajzoltak, tankönyveket illusztráltak, tanári-diáki együtt­működésiben a nevelés korsze­rűbbé tételéhez járultak hozzá nagymértékben. Térképrajzolói, metszői munkásságukkal — fel­használva az európai térképmű­vészet korszerű eredményeit — a magyar kartográfia megalapítói lettek. —­­ Csokonai síremléke Beregszászi Pál egykori debreceni diák-rézmetsző terve Tartalomelemzés iskolában úgy tanítják: a be­széd gondolataink közlésének esz­köze. Másfelől viszont tagadha­tatlanul igaz a paradoxnak tetsző mondás is: a beszéd arra való, hogy gondolatainkat elleplezzük. S ráadásul a nyílt vagy álcázott beszédstátus használatát nem le­het egyértelműen a jó vagy a rossz kategóriájába sorolni, mert a gondolatközlést végső soron a szándék és az erkölcsi tartalom minősíti. Gyakran kell megsérte­nünk bonyolultan felépített vagy elvont fogalmazásit, valamely diszciplína szakzsargonját, más­felől gyakran van szükségünk kettős jelentést hordozó üzenetek megfejtésére, s nem egy esetben önvédelemből is fel kell fognunk egy fondorlatos szöveg valódi cél­ját. Mindebben ma már segítsé­günkre siet a tudomány. A módszer neve: tartalome­lem­­zés. A Magvető Kiadó Gyorsuló idő sorozatában megjelent ha­sonló címet viselő könyvecskéjé­ben lényegét így határozza meg Anspi­ László: „Tartalomelemzés­­'*nek nevezzük azt az eljárást,­­ melynek során közlemények­rvényszerűen visszatérő saját­­jai alapján olyan következte­téseket vonunk le, amelyek a közleményben nyíltan kimondva nincsenek.” Tegyük mindjárt hozzá: a hétköznapi életben is gyakran van szükségünk ilyen elemző munkára, amikor hivata­los vagy üzleti kapcsolatban kell valamely közlést­ „dekódolni”, amikor egy előadót kell jobban megértenünk, vagy egyszerűen valamely embertársunk kijelen­téseinek értelmét hüvelyezgetjük a szükségtelen félbrehallások elke­rülése­­ végett. Igen nagy szerepe van ennek az eljárásnak például az ismeret­terjesztésben. Nem arról van szó, hogy az előadó, vagy cikkíró rejtegetni kívánja igazi mondani­valóját — sokkal inkább arról, hogy a művészeti vagy tudomá-•nyos tények és összefüggések olyan következtetéseket igényel­nek, amelyeket az ismeretlen te­repen mozgó hallgató (olvasó) magától nem tudna levonni. A legkáprázatosabb előadás is el­csüggeszt, ha csak részleteit érzé­keljük, az egész pedig homályba borul előttünk. Ezért aztán ma­gának az ismeretterjesztőnek kell megkönnyítenie dolgunkat olyas­féle tartalomelemzéssel, melyből kivi­lágjanak a laikus számára is­meretlen összefüggések. Azaz be kell avatnia bennünket — mond­juk —, a biológia vagy a szob­rászat sajátos jelrendszerébe, problematikájába, egyszerre ser­kentve az új iránti kíváncsiságot, s leküzdve a szokatlannal szem­ben föltámadó ellenérzést. Nem kívánom a célhoz vezető módszereket leltárba szedni. Van­nak azonban olyan, valamennyi egyéni változatban föllelhető kö­zös jellemvonások, amelyek mégis alkalmasak általánosító kö­vetkeztetésekre. Mindenekelőtt: fontos a könnyed, világos, min­denfajta tudóskodó nehézkesség­től megszabadult előadásmód. Ha a­z előadó észrevétlenül ragad a gondolatok táncába, s mi erőlkö­dés nélkül tudjuk iramát követ­ni, máris leküzdöttük az „úgy­sem fog menni” gyakran fölbuk­kanó kisebbségi érzését. Akkor számíthatunk leginkább sikerre, ha szellemi vezetőnk nem tenye­rel ránk tekintélyelvű fogalma­zásmóddal­, ha úgy fejti ki mon­danivalóját, mintha beszélgető partnereknek tenné, azaz mintha bizalmasan beavatna gondolat­­menetébe. Ez a közvetlen, már­­már vitára fölhívó tárgyalásmód nemcsak követését teszi lehetővé, de fürgébb elmék némelykor egyenesen előrerúgtatnának, mintegy sarkallva érezvén magu­kat az önálló megoldásra — akár­ha rejtvényt fejtenének. (És ta­gadhatatlan: a tudományos gon­dolkodásmódban nem kevés ele­me rejlik a játékelméletnek, nyo­mozásnak, feladványszer­űségnek.) A jó előadó — mondhatni — a sze­ptében- hosszában elterjedt ve­télkedőmódszert alkalmazza, esz­­széformába tömörítve. Voltakép­pen­ átülteti tudatunkba a tudósi munka legfőbb hajtóerejét, s problémát megoldó gondolkodás benső, már-m­ár esztétikai élmé­nyét. Mert — visszamenve a kiindu­láshoz —, kit tartottunk iskolás­ként a jó tanár megtestesítőjé­­nek? Azt, aki nem csupán elő­adásával tudott lenyűgözni, de föl is szabadított, magával sodort a cselekvés világába, legyen az fi­zikai experimentum vagy gondo­latkísérlet. Ki nem őrzi a lebegő pillanatok igézetét, amikor elol­­dódott a tanári tanítvány viszony megannyi terhes kötelékétől, mi­kor diákként is munkatárs mód­jára töprengett, dolgozott együtt tanárával? (Arról nem is szól­ván, hogy effajta szellemi de­mokratizmus a modellje vala­mennyi későbbi vezető—vezetett közti, eredményeket gyümölcsöző kapcsolatnak.) Mindez pedig azért jutott eszembe, mert Antal László köny­ve hangnem és előadásmód tekin­tetében példamutatóan felel meg céljának. Mintegy ellene fordít­va műve tárgyát, előadása mi­kéntjével egyúttal bemutatja, ho­gyan kell bármely tudományos témát közérthető módon hozzá­férhetővé, sőt továbbgondolható­­vá tenni, vagyis elvégzi a tarta­lomelemzés nevezetű tudományos tevékenység tartalomelemzését. Népművelők számára rendkívül hasznos az effajta metodika el- tesése, divatszóval „dekódolása”, mert, a közlési mód hatásfoka nem egyszerűen didaktikai rá­adás, hanem egész népművelé­sünk alfája és ómegája. Lukácsy András Híradástechnikai Kislexikon A hírek továbbításának sors­alakító jelentősége van. A régi idők hírnökeit, akik jó híreket hoztak, fejedelmien megjutal­mazták, a rossz híreket hozók­nak nemegyszer fejét vették. A Marathonig futó életét áldozta fel a győzelmi hír gyors továbbí­tásáért. III. Péter cár haláláról szóló hír eltitkolása II. Frigyest 1762-ben­­megmentette a döntő vereségtől, a Rotschild-ház gaz­dagságát a Waterlooi vereségről szóló értesülés alapozta meg. Nem utolsósorban a hírtovábbí­tás elégtelenségén és az értesü­lések hiányán bukott el az 1944. július 20-i Hitler-ellenes felkelés. A híradástechnika — informá­ciók átalakítása elektromos je­lekké — igazi fejlődése száza­dunkra tehető. Az elektroncsö­vek, majd a tranzisztorok, a rá­dió- és a tévékutatások újabb és újabb eredményei új termino­lógiát kívántak, szakszókincsünk bővítését. Ugyanakkor a híradás­­technika is annyira szerteágazó műszaki tudomány, hogy az egyes szakterületek művelőinek is­­szüksége lehet az egyéb rész­területek fogalmainak és eszkö­zeinek pontos magyarázatára. Mint minden lexikon, a Hír­adástechnikai Kislexikon sem ki­zárólag a modern eredményeket és fogalmakat tartalmazza, ha­nem a korábbi szakismeretek összehangolója is, így a lexikon forgatója a teljes szakszókincset, sőt a mindennapi gyakorlatban több néven ismeretes fogalmak, tárgyak szinonimáját is megis­merheti. A kislexikon így nemcsak a híradástechnikusok kézikönyve, de komoly segítséget jelent — mint segédkönyv — a részterü­leteken dolgozók számára is; jól hasznosítják az antennatervezés­sel foglalkozó épületgépészek, járm­űtechn­ikusok, erősáramú szakemberek, rádióamatőrök, sőt haszonnal forgatják a szakközép­­iskolások és ipari tanulók is. (Műszaki Kiab) Papp Já­­os Jókai és a természettudomány A fantasztikus lehetőségek ön­magukban még nem teremtenek sem izgalmas, sem igazi regényt. Először fiatal egri tanár korom­ban tapasztaltam ezt, amikor a hatodik általánosban ilyen címen adtam házi feladatot: „Géppus­kát vittem Bornemissza Gergely­nek.” Az eredmény siralmas volt. Mindegyik gyerek tudta, hogy a géppuskával mit kell csinálni — nem is olyan régen hallgatott el ropogásuk —, de a genius loci el­lenére egyik sem jött rá, hogy a témával mit­­lehet csinálni. Nyil­ván ez lehet az oka az „Alfa­­holdbázis” tévésorozat unalmas­­ságának is. A science fiction nem lehet annyira öntörvényű, hogy a természettudomány címén elsza­kadhasson az irodalomtól, és csa­lóka cselekményességének elle­nére a „lótuszevők földjén” pan­­csoltassa szereplőit és nézőit. Hogy aztán mérnök barátom így ásítson az egyik epizód után: „Akkor már inkább Jókai!” Eb­ben a rrmondatban egyrészt a régi vád van benne, amivel Jókai ter­mészettes domi­n­yens f­antáziá­j­á­t annyiszor gáncsolták, másrészt romatikus meseszövésének elis­merése, ami a magyar irodalom legolvasottabb prózaírójává tette. E nagy író természettudomá­nyos naivságát helyezte górcső alá az erdélyi Veress Zoltán, a bukaresti Kriterionnál megjelent művében: Jókai természettudomá­nya. Mintegy félszáz Jókai-re­­gényből — roppant életművének körülbelül egyharmadából — vá­logatott össze idézeteket a köve­­kező csoportosításban: csillagá­szat — földtudományok — élet­­tudományok — embertudomá­nyok — technika. Ha tetszik, Jó­­kai-repertórium ez a könyv, ha tetszik, az irodalomtörténet egy érdekes szelete, ha tetszik, tudo­mánytörténet. De mindenképpen érdekfeszítő munka, bepillantás egy nagy író boszorkánykonyhá­jába. Akinél megtörtént ugyan, hogy a kora nyári égre került a „hetevény-csillag”, vagyis a téli esték égboltjára oly jellemző Fi­as tyúk, hogy Apafi fejedelem amatőr csillagászkodását az Er­délyben feltűnt legelső észak­fény feltűnéséből forrásoztatta — holott azelőtt száz esztendővel, 1581-ben már megjelent egy — talán az első magyarországi te­­mészettudományos mű — latin nyelvű könyv az Erdélyben fel­tűnt északi fényről. De ugyan­akkor — mint Fábián Pál nem­rég kimutatta — Jókai a „repü­lőgép” szavunk megalkotója, és — mint Veress Zoltán felfigyelt rá —, a „lóerő” szót már 1851- ben átvitt értelemben használta. Veress Zoltán bevezető tanul­mánya nagyon sok érdekfeszítő szempontra világít rá. Ragad­junk ki egy részletet: „Jókai vi­lágosan látta társadalma lema­radását más, szerencsésebb ég­adjak társadalmainak haladásától (a felfedezést persze nem maga tette, en­nek a jegyében állt anél­kül, hogy lényegesebben moz­dult is volna, az egész reform­kor); társadalma meglehetősen régi múltból öröklött feudális­egyházi művelődési modelljében világosan felismerte a lemaradás döntő szellemi tényezőjét, ami nemcsak következménye, hanem később már oka is volt a magyar polgárság gyengeségének, s meg­­hányva-vetve, avagy csak ösztö­nösen érezve mindezt, egy életen át küzdött, a maga leghatéko­nyabb fegyverével, a tollal egy új művelődési modell uralomra jut­tatásáért, amelynek középpontjá­ban a természettudomány­i gya­korlat állnak.” Így vezették a reformkor esz­méi Jókait a természettudomá­nyos érdeklődés felé, és Veress meggyőzően mutat­ja ki, hogy e szempontból regényeiben éppen, azok a részletek érnek legtöbbet, amelyek őszinte érdeklődésének kivetülései; „az érdeklődés ugyan­is érdeklődést szül, s a Jókai­­regények fiatal olvasója hama­rabb kap kedvet az őslénytanhoz például, ha mammutokkal, sár­kánygyíkokkal népes eleven kép tárul elébe, mintha egy vaskos paleontológiai szalókömyvet la­pozgatna.” Kelecsényi Gábor

Next