Magyar Hírlap, 1977. augusztus (10. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-02 / 180. szám

2 1977. AUGUSZTUS 2. KEDD NEMZETKÖZI' POLITIKA ' I­­ ) ' - ' -­­ M­al­G­y­a­r Hírlap K­Ü­L­­FÖLDI LAPOKBÓL __ _ __ Vlagyimir Bolsa­­n VM MiIGi­ko­, a moszkvai líb­uan Pravi­a szemle­írója a lap va­sárnapi számában felhívja rá a fi­gyelmet, hogy az amerikai imperia­lista erők jelentősen fokozták tevé­kenységüket Afrikában és a Közel- Keleten. Az ENSZ Rhodesiával szemben hozott gazdasági szankciói ellené­re az Egyesült Államok továbbra is élénk kereskedelmi kapcsola­tokat tart fenn a Smith-rezsim­mel, s titokban, a Dél-afrikai Köztársaság közvetítésével jelen­tős anyagi támogatást nyújt neki. Az amerikai és a nyugat-európai monopóliumok hozzájárulnak a reakciós pretóriai kormányzat megszilárdításához. Az EGK most megtartott miniszteri tanácsülése visszautasította azt a javaslatot, hogy tiltsák meg bizonyos áru­cikkek exportját Dél-Afrikába. Az imperializmus a Smith és a Vorster vezette rezsimeket a ha­ladó afrikai államok ellen. Izraelt pedig az arab kelet nemzeti fel­szabadító mozgalmaival szemben használja fel. Nem véletlen — mutat rá a Pravda szemleírója — hogy Be­gin izraeli miniszterelnök éppen egyesült államokbeli látogatása után jelentette be: kormánya, az előző kabinet döntését megváltoz­tatva, állandónak és törvényesnek ismer el három, a Jordán folyó megszállt nyugati partvidékén létesített, s korábban illegálisnak tekintett izraeli települést. Beje­lentették azt is, hogy tizenkét ha­sonló település létesítését terve­zik. Bár az amerikai külügyminisz­térium hivatalosan elhatárolta magát a Begin-kormány döntésé­től, a­ külföldi sajtó megállapítot­ta, hogy a településeik legalizá­lására csupán az izraeli politikai irányvonalnak nyújtott washing­toni támogatás alapján kerülhe­tett sor. Az ,,oszd meg és uralkodj” elv alapján Washington és Tel Aviv-i fegyverszordozói minden lehetsé­ges módon szítják az arab világ­ban és Észak-Afrikában meglevő ellentéteket, s szembeállítják egy­mással a térség országait, így akarják gyengíteni az imperialis­ta-ellenes frontot, s megakadá­lyozni az 1967-es izraeli agresszió következményeinek felszámolását — mutat rá a Pravda szemleírója. (TASZSZ) A vasárnapi szovjet lapok jelentős terjedelemben fog­lalkoztak az európai biztonsági ér­tekezlet második évfordulójával. A két évvel ezelőtti, a Szovjet­unió és a szocialista országok kez­deményezésére összehívott törté­nelmi jelentőségű európai biz­tonsági értekezlet és a tanácsko­zás résztvevői által elfogadott do­kumentum a józan ész és a béke, ügyének győzelme volt — mutat rá a TASZSZ hírmagyarázója. — A legfelsőbb szinten aláírt záró­okmány széles körű, gondosan körvonalazott, évtizedeidre előre tekintő programot ad a földrész államainak. Alekszej Sityikov, az európai biztonságért küzdő szovjet bi­zottság elnöke az Izvesztyija ha­sábjain foglalkozott a helsinki ta­nácskozás második évfordulójá­val. A Szovjetunió és a testvéri szocialista országok példát mutat­nak a helsinki­­ záróokmány be­csületes, lelkiismeretes és követ­kezetes végrehajtására. A Szov­jetunió új alkotmányának terve­zete is megerősíti és alkotmányos alapokra helyezi a szovjet ál­lamnak a záróokmányban foglalt elvek maradéktalan megvalósítá­sára irányuló törekvését. Az évfordulóról a moszkvai Pravda hétfői vezércikkében em­lékezik meg. Az SZKP KB lapja a többi között megállapítja: Két év nem nagy idő, azonban ezalatt sem kevés történt a hel­sinki megállapodás megvalósítása érdekében. Egészében javult a helyzet a kontinensen az elmúlt két év alatt. Bizonyos haladás tör­tént az európai államok közötti politikai, gazdasági, kulturális és egyéb kapcsolatok fejlődésében. Az enyhülés ellenségei, a hel­sinki megállapodás elérésének ke­rékkötői ma különös igyekezettel próbálják megakadályozni annak megvalósítását. Az „emberi jogok” és a valamiféle „szovjet fenyege­tés” ürügyén csapott hűhóhoz ha­sonló rágalomkampányokat szer­veznek a Szovjetunió és a többi, szocialista ország ellen, szándéko­san meghamisítják a záródoku­mentum tételeit, egyeseket elő­térbe tolnak közülük, másokat agyonhallgatnak. A béke érdekei energikus erő­feszítéseket követelnek az euró­pai légkör további megjavítása érdekében A Szovjetunió és a többi szocialista ország a politikai enyhülést jelentősen előremozdító, azt katonai enyhüléssel kiegészítő számos kezdeményezést tett. Az európai biztonsági értekez­let úgy került be a történelembe, mint kiemelkedő fontosságú nem­zetközi politikai esemény, amely évekre előre meghatározta a föld­rész légkörének fejlődését — írta a prágai Prave. Gordon Schaffer, a Brit Béke­­bizottság végrehajtó bizottságá­nak elnöke, a nemzetközi Lenin­­békedíj kitüntetettje a TASZSZ tudósítójának adott nyilatkozatá­ban leszögezte: meggyőződése, hogy az enyhülés ellenségeinek a záróokmány szabódo­dására irá­nyuló kísérletei ellenére kialakul­tak a feltételei annak, hogy ez év őszén, a belgrádi találkozón valódi haladást lehessen elérni. A két éve aláírt helsinki záró­okmány tételeinek elő kell segíte­niük a nemzetközi béke megszi­lárdulását, a fegyverkezési hajsza megfékezését, a valóban igazsá­gos nemzetközi kapcsolatok ki­alakulását — írja a Politick Inter­­nacional című argentin folyóirat. — Latin-Amerika népei érdeklő­déssel várják a belgrádi találkozó eredményeit, síkraszállnak az enyhülésre és a nemzetközi együttműködésre vonatkozó ja­vaslatok gyakorlati megvalósítá­sáért. A l'Humanité is megemléke­zett az évfordulóról. A Francia Kommunista Párt lapja egyebek között hangsúlyozta, hogy a hel­sinki konferencián kidolgozták a békés egymás mellett élés alap­okmányát. Az európai biztonság politikai alappilléreinek — ame­lyeket ugyancsak Helsinkiben fek­tettek le —, most testet kell ölte­niük a katonai enyhülés gyakor­lása terén. Az Egyesült Államok azonban új fegyverfajtákat, szár­nyasrakétákat és neutronbombá­kat gyárt, amelyeket Európában szándékozik bevetni. Ez jelentősen fokozza a háború veszélyét ■— ír­ja a francia napilap, majd végeze­tül rámutat: a helsinki konferen­ciát az enyhülési folyamat kiin­dulópontjának, nem pedig befeje­zésének kell tekinteni. Megemlékezések a nemzetközi sajtóban a helsinki konferencia évfordulójáról Kelet-Afrika (y (q s j Új viharzóna A „HADITUDÓSÍTÓK Mekká­jává” vált a Közel-Kelet közelé­ben levő Afrika „szarva” — az Indiai-óceánt a Földközi-tengerrel összekötő V­örös- tenger térsége. Etiópia és a környező arab ál­lamok közötti kusza frontvona­lakról szaporodnak a harci hí­rek. Etiópia — amelyet a három évezredes múltra visszatekintő császári érában kopt keresztény vallású, sémita származású am­­hara kisebbség kormányzott — a vele szomszédos arab országok harapófogójába került. Az ország északi tartományá­ban, Eritreában hosszú eszten­dők óta szeparatista gerillák fegyveres harcot vívnak az Ad­­disz Abeba-i központi kormány­zat erői ellen. Az elszakadásért vívott háborút — a javarészt arab etnikumú és muzulmán val­lású fegyvereseket — egyre in­tenzívebben támogatja a petró­­dollárok milliárdjaiból gazdagodó egyre aktívabb nyugati feléál­lam: Szaúd-Arábia, valamint az Eritreával szomszédos, a szocia­lista világgal szembefordult Szu­dán. Etiópia északi tartományának -r­ a császári érában államjogi­­lag integrált korábban független Eritreának — igazi jelentősége abban rejlik, hogy ez a Magyar­­országnál valamivel nagyobb ré­gió az ország egyetlen kijárata a Vörös-tengerhez. Elszakadása esetén Etiópia szárazföldi közép­­hatalommá satnyulna Afrikában. A „császármetsző” baloldali tiszti mozgalom ennek tudatá­ban hatalomra jutása után azon­nal tárgyalásokat javasolt a sze­paratista mozgalmaknak, de a­­harcok újra meg újra föllángol­tak, és zsákutcába juttattak bár­miféle békés rendezési kísérle­tet. Mengisztu Hailé Mariam, az Etiópiai Ideiglenes Katonai Kor­mányzó Tanács elnöke, azóta is valamennyi nyilatkozatában meg­erősíti: „Híve Eritrea önrendel­kezésének és belső önkormányza­tának, amennyiben ez az Etióp Köztársaság keretén belül való­sul meg." A belső megoldás jelentőségét húzza alá az a tény is, hogy az eritreai harcokkal egy időben több más tartományban is akti­vizálódtak az Etiópia földarabo­lásáért küzdő szeparatista erők. Az etióp tiszti mozgalom balra­­tolódása és a szocialista világgal fölfejlődő együttműködése erős ellenzést váltott ki a térség kon­zervatív, nyugatbarát vezetőiben. Az etiópiai fejlődéssel ellenté­tes erők a közelmúltban új fron­tot nyitottak. Már korábban is voltak, olyan jelek, amelyek ar­ra mutattak, hogy a nyugati vi­lág — a szaúdi „olajdollár-dip­lomácia” közvetítésével — meg­próbálja a nyugatbarát arab vo­nal szolgálatába állítani a hala­dó irányban elindult Szomáliát. Ez a stratégiai fontosságú kelet­afrikai állam (több progresszív közel-keleti országgal együtt) az Arab Liga tagja. A Sziad Barré elnök vezette szocialista orientá­ciójú fejlődő ország a korábbi időszakban szoros kapcsolatrend­szert épített ki a szocialista ál­lamokkal, és hosszú távú szer­ződésben szabályozta kapcsola­tát a Szovjetunióval. A szocialista országok (minde­nekelőtt a Szovjetunió és Kuba) aktív és hatékony afrikai poli­tikájának ellenzői mindent meg­tettek, hogy meghiúsítsák az egymással hagyományosan vitá­ban álló két progresszív kelet­afrikai ország összebékítését A térség visszahúzó erdői „a Vörös-tenger arab beltenger” jel­szavával és szaúdi segélyigére­­tekkel igyekeztek eltántorítani Szomáliát a megkezdett úttól. Nem nehéz fölismerni e konf­liktus stratégiai gyökereit. A Szuezi-csatorn­a megnyitása után a Vörös-tenger (és ennek bejá­­rata, a Bab el-Mandeb szoros) értéke jelentősen megnőtt. A Perzsa-öböl olajforrásvidékéről származó nyugat-európai nyers­anyag-utánpótlás 10 százalékát szállítják erre a tartályhajók. A kelet-afrikai partokról ellenőriz­hető az Indiai-óceán megnöve­kedett hajóforgalmának java ré­sze. AZ FLMtJLT időszakban elfoj­tott indulatok most ismét felszín­re kerültek. Etiópia eddig viszony­lag csendes délkeleti részéből, a sivatagos Ogaden (Harerge és Bale tartomány) nagyobbik ré­széből harci hírek érkeznek­­— immár két hete. Ogaden — ahol nem kis rész­ben nomád szomán pásztortör­­zsek élnek — régi vita tárgya Etiópia és Szomália között. A gyarmati érában megvont hatá­rok nem tükrözik az etnikai ha­tárokat. Ez a forrása a Kenyá­val szembeni szomán területi kö­veteléseknek (és az ún. Nagy-Szomália tervének­ is. A helyi harcok nemzetközi kontúrjait sejteti az a tény, hogy a közel­múltban a szomáli-kenyai hatá­ron is fegyveres ellentétek rob­bantak ki. A nyugatbarát kenyai rendszer és Szomália konfliktu­sát mégis szinte pillanatok alatt sikerült lecsillapítani. Az anti­­imperialista külpolitikájú, radi­kális belső gazdasági reformokat hirdető etióp vezetésnek azonban — a jelek szerint — hosszabb harcokra kell berendezkednie ke­leti frontvonalán is. A HARCOK súlyosságára utal az is, hogy a közelmúltban kato­nai átszervezést hajtottak végre Addisz Abebában. Új országos forradalmi operatív parancsnok­ságot hoztak létre, amelynek Mengisztu elnök lett a vezetője. Ezúttal első ízben számoltak be a hivatalos jelentések arról, hogy a szomáli csapatok nagy területeket tartanak megszállva Kelet-Etiópiában. A szomáli je­lentések cáfolják, hogy reguláris egységeik részt vesznek az oga­­deni harcokban. A mogadishui támogatást élvező ún. Nyugat- Szomáliai Felszabadító Front — amely állítólagos gerillaerő, de a legmodernebb harci eszközök­kel, így rakétákkal (légvédelmi és tankelhárító fegyverekkel) van fölvértezve — azt állítja, hogy Ogaden 60 százalékát ellenőrzé­se alatt tartja. Az eddig külön-külön harcoló eritreai szeparatista csoportok is most lépnek akcióegységre. A nyugati sajtó pedig visszhangoz­za nyilatkozataikat, miszerint Eritrea 90 százalékát tartanák ellenőrzésük alatt. A harcok Etiópia, ter­ületi egységéért és a túléléséért folytatódnak. Benda László 1­4 ./ ! A hatalom magányossága A HATALOM a legjobb szépí­tőszer — vallotta Kissinger. Jim­my Carter bizonyára igazat adott neki, amikor a közelmúltban az egyik ohiói kiadóvállalat plakát­portré készítése céljából közvéle­mény-kutatást végzett a nők kö­rében és azzal az eredménnyel rukkolt ki, hogy az elnök egyike a legvonzóbb férfiaknak. Az olaas siker hízeleghet Car­­ternek, a férfinak (tavaly ősszel emlékezetes interjúja a Playboy­ban sok százezer, olvasót jelen­tett a szexmagnzinnak is), de csak gyógyír lehet Jimmy Car­­ternek, az elnöknek. Egy jóval átfogóbb és nemcsak a nők véle­ményére támaszkodó közvéle­mény-kutatás ugyanis egyidejű­leg azt az eredményt hozta ki, hogy fél évvel hivatalba lépése után már csak a megkérdezettek­nek 63 százaléka helyesli politi­káját. Népszerűségi szintje tehát alat­ta marad Kennedy vagy Johnson 75 százalékos félévi mérlegének. Jelentős csökkenés az első száz nap után, április végén mért szinthez viszonyítva is, amikor Carter népszerűsége még jóval 70 százalék felett járt. A népszerűség persze csak esz­köz egy politikus számára. Car­ter, aki kampánya idején erényt csinált egyik fő hibájából, abból ugyanis, hogy nem rendelkezett kellő washingtoni tapasztalatok­kal, az amerikai politika elem­zői szerint mindeddig sokat küsz­ködött azzal, hogy elfogadható munka­kapcsolatokat alakítson ki a közte és a közvélemény között közvetítő láncszemekkel, a kü­lönböző érdekcsoportokkal és mindenekelőtt a kongresszussal. Az elmúlt fél évben bőven volt panasz főként a kongresszus ré­széről amiatt, hogy a Fehér Ház nem sokra becsüli a képviselők és szenátorok véleményét. „Sok törvényhozó mindinkább arra a meggyőződésre jut — írta a Wall Street Journal —, hogy Carter elnök ugyanúgy semmibe veszi a kongresszust, mint­­ annak idején kormányzóként a georgini tör­­vényhozást.” Morris Udall, Car­ter egykori riválisa szerint az el­nök egyszerűen úgy érzi, nem végez jó munkát, ha nem kerül szembe a kongresszussal. Bőven akad panasz arra, hogy a Fehér Ház a kongresszusi vezetők meg­kérdezése nélkül dönt lényeges kérdésekről. AZ ELNÖK ÉS A KONGRESZ­­SZUS közötti viszony mindig ké­nyes probléma volt. Kennedy né­hány vezető szenátor és képvise­lő megnyerésével el tudta érni, amit akart. Johnson baráti nexu­sai, kongresszusi múltja segítsé­gével manőverezett. Nixon erőd­dé építette ki a Fehér Házat és egyszerűen megkerülte a kong­resszust. Ford állandó vétóival holtpontra juttatta a törvényho­zást. Carter, a korábbi outsider, az alelnök Mondale kapcsolatai és olyan kongresszusi nagyágyúk megnyerése révén próbálja poli­tikája eszközévé tenni a kong­resszust, min­t Humphrey volt a­l­­elnök, vagy Robert Byrd, a sze­nátusi és Thomas O’Neill, a kép­viselőházi kongresszusi többség vezetője. De éppen a napi események példázzák, hogy a demokrata többségű kongresszusnak és a de­mokratapárti elnöknek nem fel­tétlenül kötelező egye­tértenie. Belpolitikai kérdésekben nem sikerült elkerülni a konfrontációt és egyezkedést olyan fontos kér­désekben, mint az adó-visszatérí­tések, a vízierőmű- és gátépítési program redukálása, a kormány­­hivatalok átszervezése, a válasz­tási rendszer megreformálása, vagy az 1978-as költségvetési elő­irányzatok. A Fehér Ház ura a hatalom magányosságának ke­mény leckéjét kapta a kongresz­­szustól eddigi törvényhozási ja­vaslatainak talán leglényegesebb­jével, energi­aprogramjá­val kap­csolatban. KÜLPOLITIKAI VONATKO­ZÁSBAN elsősorban Dél-Koreá­­val, a tervezett csapatkivonások­kal, továbbá a kubai és vietnami rendezési tervekkel kapcsolatban mutatkozott meg a kongresszusi és fehér házi elképzelések külön­bözősége. Jókora viszályra lehet számítani minden olyan új kez­deményezés körül is, amellyel Carter elnök a Panama-csator­nára vonatkozó új szerződéssel, illetve a Közel-Kelettel, ponto­sabban Izraellel kapcsolatban előállhat. Még ha hatékonyabbá válik is a konzultáció az elnök és a kong­resszusi vezetők között, a Carter­­kormányzatnak akkor is számol­nia kell azzal, hogy a konzerva­tív déli demokraták és az ellen­zéki republikánusok szövetsége sok mindent meghiúsíthat. Mert, míg az elnök politikai elképzeléseiben valahol a középen helyezkedik el (James Reston szerint „kissé dél­re a középtől"), a kongresszus egészében jóval konzervatívabb nála. A külpolitikában ez azt je­lenti, hogy viszonylag kevés bí­rálat érte az elnököt a SALT ügyében, vagy az emberi jogok ürügyén kibontakoztatott politi­kájáért. Vagyis olyan kérdések­ben, ahol a Fehér Ház kezdemé­nyezései „a szovjetekkel szembe­ni határozott fellépést” voltak hivatottak demonstrálni. Igaz, miként Kennedy elnök tartotta, „a sikernek ezer szülője van, a kudarcnak viszont csak egy mostohája”. Ahogy erősödik Amerikán belül és külföldön az elnöki politika bírálata, minden bizonnyal a kongresszuson belül is szaporodni fog azok száma, akik kétségbe vonják az elnöki elképzelések helyességét, idősze­rűségét. Találóan jellemezte a demok­rata párti John Brademas india­­nai képviselő a honatyáit mai nemzedékét úgy, hogy azok a Watergate-en, a polgárjogi moz­galom és Vietnam évtizedén ne­velkedtek „és nem hagyják ma­gukat orruknál fogva vezetni sem kongresszusi főnökeik, sem az elnök által”. NEM KÖNNYŰ MEGJÓSOL­NI, hogyan alakul majd a továbbiakban az elnök és az elő­jogait féltve óvó kongresszus vi­szonya. Amerikában, ahol az al­kotmány első cikkelye világosan kimondja a törvényhozás fel­­sőbbségét a hatalom más ágaza­taival szemben nem kis mérték­ben függ a honatyáktól, vajon valóra válthatja-e Jimmy Carter azt a titkos (?) vágyát, hogy Amerika nagy elnökeinek egyike­ként vonuljon be a történelembe." Szászi József

Next