Magyar Hírlap, 1977. augusztus (10. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-02 / 180. szám
2 1977. AUGUSZTUS 2. KEDD NEMZETKÖZI' POLITIKA ' I ) ' - ' - MalGyar Hírlap KÜLFÖLDI LAPOKBÓL __ _ __ Vlagyimir Bolsan VM MiIGiko, a moszkvai líbuan Pravia szemleírója a lap vasárnapi számában felhívja rá a figyelmet, hogy az amerikai imperialista erők jelentősen fokozták tevékenységüket Afrikában és a Közel- Keleten. Az ENSZ Rhodesiával szemben hozott gazdasági szankciói ellenére az Egyesült Államok továbbra is élénk kereskedelmi kapcsolatokat tart fenn a Smith-rezsimmel, s titokban, a Dél-afrikai Köztársaság közvetítésével jelentős anyagi támogatást nyújt neki. Az amerikai és a nyugat-európai monopóliumok hozzájárulnak a reakciós pretóriai kormányzat megszilárdításához. Az EGK most megtartott miniszteri tanácsülése visszautasította azt a javaslatot, hogy tiltsák meg bizonyos árucikkek exportját Dél-Afrikába. Az imperializmus a Smith és a Vorster vezette rezsimeket a haladó afrikai államok ellen. Izraelt pedig az arab kelet nemzeti felszabadító mozgalmaival szemben használja fel. Nem véletlen — mutat rá a Pravda szemleírója — hogy Begin izraeli miniszterelnök éppen egyesült államokbeli látogatása után jelentette be: kormánya, az előző kabinet döntését megváltoztatva, állandónak és törvényesnek ismer el három, a Jordán folyó megszállt nyugati partvidékén létesített, s korábban illegálisnak tekintett izraeli települést. Bejelentették azt is, hogy tizenkét hasonló település létesítését tervezik. Bár az amerikai külügyminisztérium hivatalosan elhatárolta magát a Begin-kormány döntésétől, a külföldi sajtó megállapította, hogy a településeik legalizálására csupán az izraeli politikai irányvonalnak nyújtott washingtoni támogatás alapján kerülhetett sor. Az ,,oszd meg és uralkodj” elv alapján Washington és Tel Aviv-i fegyverszordozói minden lehetséges módon szítják az arab világban és Észak-Afrikában meglevő ellentéteket, s szembeállítják egymással a térség országait, így akarják gyengíteni az imperialista-ellenes frontot, s megakadályozni az 1967-es izraeli agresszió következményeinek felszámolását — mutat rá a Pravda szemleírója. (TASZSZ) A vasárnapi szovjet lapok jelentős terjedelemben foglalkoztak az európai biztonsági értekezlet második évfordulójával. A két évvel ezelőtti, a Szovjetunió és a szocialista országok kezdeményezésére összehívott történelmi jelentőségű európai biztonsági értekezlet és a tanácskozás résztvevői által elfogadott dokumentum a józan ész és a béke, ügyének győzelme volt — mutat rá a TASZSZ hírmagyarázója. — A legfelsőbb szinten aláírt záróokmány széles körű, gondosan körvonalazott, évtizedeidre előre tekintő programot ad a földrész államainak. Alekszej Sityikov, az európai biztonságért küzdő szovjet bizottság elnöke az Izvesztyija hasábjain foglalkozott a helsinki tanácskozás második évfordulójával. A Szovjetunió és a testvéri szocialista országok példát mutatnak a helsinki záróokmány becsületes, lelkiismeretes és következetes végrehajtására. A Szovjetunió új alkotmányának tervezete is megerősíti és alkotmányos alapokra helyezi a szovjet államnak a záróokmányban foglalt elvek maradéktalan megvalósítására irányuló törekvését. Az évfordulóról a moszkvai Pravda hétfői vezércikkében emlékezik meg. Az SZKP KB lapja a többi között megállapítja: Két év nem nagy idő, azonban ezalatt sem kevés történt a helsinki megállapodás megvalósítása érdekében. Egészében javult a helyzet a kontinensen az elmúlt két év alatt. Bizonyos haladás történt az európai államok közötti politikai, gazdasági, kulturális és egyéb kapcsolatok fejlődésében. Az enyhülés ellenségei, a helsinki megállapodás elérésének kerékkötői ma különös igyekezettel próbálják megakadályozni annak megvalósítását. Az „emberi jogok” és a valamiféle „szovjet fenyegetés” ürügyén csapott hűhóhoz hasonló rágalomkampányokat szerveznek a Szovjetunió és a többi, szocialista ország ellen, szándékosan meghamisítják a záródokumentum tételeit, egyeseket előtérbe tolnak közülük, másokat agyonhallgatnak. A béke érdekei energikus erőfeszítéseket követelnek az európai légkör további megjavítása érdekében A Szovjetunió és a többi szocialista ország a politikai enyhülést jelentősen előremozdító, azt katonai enyhüléssel kiegészítő számos kezdeményezést tett. Az európai biztonsági értekezlet úgy került be a történelembe, mint kiemelkedő fontosságú nemzetközi politikai esemény, amely évekre előre meghatározta a földrész légkörének fejlődését — írta a prágai Prave. Gordon Schaffer, a Brit Békebizottság végrehajtó bizottságának elnöke, a nemzetközi Leninbékedíj kitüntetettje a TASZSZ tudósítójának adott nyilatkozatában leszögezte: meggyőződése, hogy az enyhülés ellenségeinek a záróokmány szabódodására irányuló kísérletei ellenére kialakultak a feltételei annak, hogy ez év őszén, a belgrádi találkozón valódi haladást lehessen elérni. A két éve aláírt helsinki záróokmány tételeinek elő kell segíteniük a nemzetközi béke megszilárdulását, a fegyverkezési hajsza megfékezését, a valóban igazságos nemzetközi kapcsolatok kialakulását — írja a Politick Internacional című argentin folyóirat. — Latin-Amerika népei érdeklődéssel várják a belgrádi találkozó eredményeit, síkraszállnak az enyhülésre és a nemzetközi együttműködésre vonatkozó javaslatok gyakorlati megvalósításáért. A l'Humanité is megemlékezett az évfordulóról. A Francia Kommunista Párt lapja egyebek között hangsúlyozta, hogy a helsinki konferencián kidolgozták a békés egymás mellett élés alapokmányát. Az európai biztonság politikai alappilléreinek — amelyeket ugyancsak Helsinkiben fektettek le —, most testet kell ölteniük a katonai enyhülés gyakorlása terén. Az Egyesült Államok azonban új fegyverfajtákat, szárnyasrakétákat és neutronbombákat gyárt, amelyeket Európában szándékozik bevetni. Ez jelentősen fokozza a háború veszélyét ■— írja a francia napilap, majd végezetül rámutat: a helsinki konferenciát az enyhülési folyamat kiindulópontjának, nem pedig befejezésének kell tekinteni. Megemlékezések a nemzetközi sajtóban a helsinki konferencia évfordulójáról Kelet-Afrika (y (q s j Új viharzóna A „HADITUDÓSÍTÓK Mekkájává” vált a Közel-Kelet közelében levő Afrika „szarva” — az Indiai-óceánt a Földközi-tengerrel összekötő Vörös- tenger térsége. Etiópia és a környező arab államok közötti kusza frontvonalakról szaporodnak a harci hírek. Etiópia — amelyet a három évezredes múltra visszatekintő császári érában kopt keresztény vallású, sémita származású amhara kisebbség kormányzott — a vele szomszédos arab országok harapófogójába került. Az ország északi tartományában, Eritreában hosszú esztendők óta szeparatista gerillák fegyveres harcot vívnak az Addisz Abeba-i központi kormányzat erői ellen. Az elszakadásért vívott háborút — a javarészt arab etnikumú és muzulmán vallású fegyvereseket — egyre intenzívebben támogatja a petródollárok milliárdjaiból gazdagodó egyre aktívabb nyugati feléállam: Szaúd-Arábia, valamint az Eritreával szomszédos, a szocialista világgal szembefordult Szudán. Etiópia északi tartományának -r a császári érában államjogilag integrált korábban független Eritreának — igazi jelentősége abban rejlik, hogy ez a Magyarországnál valamivel nagyobb régió az ország egyetlen kijárata a Vörös-tengerhez. Elszakadása esetén Etiópia szárazföldi középhatalommá satnyulna Afrikában. A „császármetsző” baloldali tiszti mozgalom ennek tudatában hatalomra jutása után azonnal tárgyalásokat javasolt a szeparatista mozgalmaknak, de aharcok újra meg újra föllángoltak, és zsákutcába juttattak bármiféle békés rendezési kísérletet. Mengisztu Hailé Mariam, az Etiópiai Ideiglenes Katonai Kormányzó Tanács elnöke, azóta is valamennyi nyilatkozatában megerősíti: „Híve Eritrea önrendelkezésének és belső önkormányzatának, amennyiben ez az Etióp Köztársaság keretén belül valósul meg." A belső megoldás jelentőségét húzza alá az a tény is, hogy az eritreai harcokkal egy időben több más tartományban is aktivizálódtak az Etiópia földarabolásáért küzdő szeparatista erők. Az etióp tiszti mozgalom balratolódása és a szocialista világgal fölfejlődő együttműködése erős ellenzést váltott ki a térség konzervatív, nyugatbarát vezetőiben. Az etiópiai fejlődéssel ellentétes erők a közelmúltban új frontot nyitottak. Már korábban is voltak, olyan jelek, amelyek arra mutattak, hogy a nyugati világ — a szaúdi „olajdollár-diplomácia” közvetítésével — megpróbálja a nyugatbarát arab vonal szolgálatába állítani a haladó irányban elindult Szomáliát. Ez a stratégiai fontosságú keletafrikai állam (több progresszív közel-keleti országgal együtt) az Arab Liga tagja. A Sziad Barré elnök vezette szocialista orientációjú fejlődő ország a korábbi időszakban szoros kapcsolatrendszert épített ki a szocialista államokkal, és hosszú távú szerződésben szabályozta kapcsolatát a Szovjetunióval. A szocialista országok (mindenekelőtt a Szovjetunió és Kuba) aktív és hatékony afrikai politikájának ellenzői mindent megtettek, hogy meghiúsítsák az egymással hagyományosan vitában álló két progresszív keletafrikai ország összebékítését A térség visszahúzó erdői „a Vörös-tenger arab beltenger” jelszavával és szaúdi segélyigéretekkel igyekeztek eltántorítani Szomáliát a megkezdett úttól. Nem nehéz fölismerni e konfliktus stratégiai gyökereit. A Szuezi-csatorna megnyitása után a Vörös-tenger (és ennek bejárata, a Bab el-Mandeb szoros) értéke jelentősen megnőtt. A Perzsa-öböl olajforrásvidékéről származó nyugat-európai nyersanyag-utánpótlás 10 százalékát szállítják erre a tartályhajók. A kelet-afrikai partokról ellenőrizhető az Indiai-óceán megnövekedett hajóforgalmának java része. AZ FLMtJLT időszakban elfojtott indulatok most ismét felszínre kerültek. Etiópia eddig viszonylag csendes délkeleti részéből, a sivatagos Ogaden (Harerge és Bale tartomány) nagyobbik részéből harci hírek érkeznek— immár két hete. Ogaden — ahol nem kis részben nomád szomán pásztortörzsek élnek — régi vita tárgya Etiópia és Szomália között. A gyarmati érában megvont határok nem tükrözik az etnikai határokat. Ez a forrása a Kenyával szembeni szomán területi követeléseknek (és az ún. Nagy-Szomália tervének is. A helyi harcok nemzetközi kontúrjait sejteti az a tény, hogy a közelmúltban a szomáli-kenyai határon is fegyveres ellentétek robbantak ki. A nyugatbarát kenyai rendszer és Szomália konfliktusát mégis szinte pillanatok alatt sikerült lecsillapítani. Az antiimperialista külpolitikájú, radikális belső gazdasági reformokat hirdető etióp vezetésnek azonban — a jelek szerint — hosszabb harcokra kell berendezkednie keleti frontvonalán is. A HARCOK súlyosságára utal az is, hogy a közelmúltban katonai átszervezést hajtottak végre Addisz Abebában. Új országos forradalmi operatív parancsnokságot hoztak létre, amelynek Mengisztu elnök lett a vezetője. Ezúttal első ízben számoltak be a hivatalos jelentések arról, hogy a szomáli csapatok nagy területeket tartanak megszállva Kelet-Etiópiában. A szomáli jelentések cáfolják, hogy reguláris egységeik részt vesznek az ogadeni harcokban. A mogadishui támogatást élvező ún. Nyugat- Szomáliai Felszabadító Front — amely állítólagos gerillaerő, de a legmodernebb harci eszközökkel, így rakétákkal (légvédelmi és tankelhárító fegyverekkel) van fölvértezve — azt állítja, hogy Ogaden 60 százalékát ellenőrzése alatt tartja. Az eddig külön-külön harcoló eritreai szeparatista csoportok is most lépnek akcióegységre. A nyugati sajtó pedig visszhangozza nyilatkozataikat, miszerint Eritrea 90 százalékát tartanák ellenőrzésük alatt. A harcok Etiópia, területi egységéért és a túléléséért folytatódnak. Benda László 14 ./ ! A hatalom magányossága A HATALOM a legjobb szépítőszer — vallotta Kissinger. Jimmy Carter bizonyára igazat adott neki, amikor a közelmúltban az egyik ohiói kiadóvállalat plakátportré készítése céljából közvélemény-kutatást végzett a nők körében és azzal az eredménnyel rukkolt ki, hogy az elnök egyike a legvonzóbb férfiaknak. Az olaas siker hízeleghet Carternek, a férfinak (tavaly ősszel emlékezetes interjúja a Playboyban sok százezer, olvasót jelentett a szexmagnzinnak is), de csak gyógyír lehet Jimmy Carternek, az elnöknek. Egy jóval átfogóbb és nemcsak a nők véleményére támaszkodó közvélemény-kutatás ugyanis egyidejűleg azt az eredményt hozta ki, hogy fél évvel hivatalba lépése után már csak a megkérdezetteknek 63 százaléka helyesli politikáját. Népszerűségi szintje tehát alatta marad Kennedy vagy Johnson 75 százalékos félévi mérlegének. Jelentős csökkenés az első száz nap után, április végén mért szinthez viszonyítva is, amikor Carter népszerűsége még jóval 70 százalék felett járt. A népszerűség persze csak eszköz egy politikus számára. Carter, aki kampánya idején erényt csinált egyik fő hibájából, abból ugyanis, hogy nem rendelkezett kellő washingtoni tapasztalatokkal, az amerikai politika elemzői szerint mindeddig sokat küszködött azzal, hogy elfogadható munkakapcsolatokat alakítson ki a közte és a közvélemény között közvetítő láncszemekkel, a különböző érdekcsoportokkal és mindenekelőtt a kongresszussal. Az elmúlt fél évben bőven volt panasz főként a kongresszus részéről amiatt, hogy a Fehér Ház nem sokra becsüli a képviselők és szenátorok véleményét. „Sok törvényhozó mindinkább arra a meggyőződésre jut — írta a Wall Street Journal —, hogy Carter elnök ugyanúgy semmibe veszi a kongresszust, mint annak idején kormányzóként a georgini törvényhozást.” Morris Udall, Carter egykori riválisa szerint az elnök egyszerűen úgy érzi, nem végez jó munkát, ha nem kerül szembe a kongresszussal. Bőven akad panasz arra, hogy a Fehér Ház a kongresszusi vezetők megkérdezése nélkül dönt lényeges kérdésekről. AZ ELNÖK ÉS A KONGRESZSZUS közötti viszony mindig kényes probléma volt. Kennedy néhány vezető szenátor és képviselő megnyerésével el tudta érni, amit akart. Johnson baráti nexusai, kongresszusi múltja segítségével manőverezett. Nixon erőddé építette ki a Fehér Házat és egyszerűen megkerülte a kongresszust. Ford állandó vétóival holtpontra juttatta a törvényhozást. Carter, a korábbi outsider, az alelnök Mondale kapcsolatai és olyan kongresszusi nagyágyúk megnyerése révén próbálja politikája eszközévé tenni a kongresszust, mint Humphrey volt alelnök, vagy Robert Byrd, a szenátusi és Thomas O’Neill, a képviselőházi kongresszusi többség vezetője. De éppen a napi események példázzák, hogy a demokrata többségű kongresszusnak és a demokratapárti elnöknek nem feltétlenül kötelező egyetértenie. Belpolitikai kérdésekben nem sikerült elkerülni a konfrontációt és egyezkedést olyan fontos kérdésekben, mint az adó-visszatérítések, a vízierőmű- és gátépítési program redukálása, a kormányhivatalok átszervezése, a választási rendszer megreformálása, vagy az 1978-as költségvetési előirányzatok. A Fehér Ház ura a hatalom magányosságának kemény leckéjét kapta a kongreszszustól eddigi törvényhozási javaslatainak talán leglényegesebbjével, energiaprogramjával kapcsolatban. KÜLPOLITIKAI VONATKOZÁSBAN elsősorban Dél-Koreával, a tervezett csapatkivonásokkal, továbbá a kubai és vietnami rendezési tervekkel kapcsolatban mutatkozott meg a kongresszusi és fehér házi elképzelések különbözősége. Jókora viszályra lehet számítani minden olyan új kezdeményezés körül is, amellyel Carter elnök a Panama-csatornára vonatkozó új szerződéssel, illetve a Közel-Kelettel, pontosabban Izraellel kapcsolatban előállhat. Még ha hatékonyabbá válik is a konzultáció az elnök és a kongresszusi vezetők között, a Carterkormányzatnak akkor is számolnia kell azzal, hogy a konzervatív déli demokraták és az ellenzéki republikánusok szövetsége sok mindent meghiúsíthat. Mert, míg az elnök politikai elképzeléseiben valahol a középen helyezkedik el (James Reston szerint „kissé délre a középtől"), a kongresszus egészében jóval konzervatívabb nála. A külpolitikában ez azt jelenti, hogy viszonylag kevés bírálat érte az elnököt a SALT ügyében, vagy az emberi jogok ürügyén kibontakoztatott politikájáért. Vagyis olyan kérdésekben, ahol a Fehér Ház kezdeményezései „a szovjetekkel szembeni határozott fellépést” voltak hivatottak demonstrálni. Igaz, miként Kennedy elnök tartotta, „a sikernek ezer szülője van, a kudarcnak viszont csak egy mostohája”. Ahogy erősödik Amerikán belül és külföldön az elnöki politika bírálata, minden bizonnyal a kongresszuson belül is szaporodni fog azok száma, akik kétségbe vonják az elnöki elképzelések helyességét, időszerűségét. Találóan jellemezte a demokrata párti John Brademas indianai képviselő a honatyáit mai nemzedékét úgy, hogy azok a Watergate-en, a polgárjogi mozgalom és Vietnam évtizedén nevelkedtek „és nem hagyják magukat orruknál fogva vezetni sem kongresszusi főnökeik, sem az elnök által”. NEM KÖNNYŰ MEGJÓSOLNI, hogyan alakul majd a továbbiakban az elnök és az előjogait féltve óvó kongresszus viszonya. Amerikában, ahol az alkotmány első cikkelye világosan kimondja a törvényhozás felsőbbségét a hatalom más ágazataival szemben nem kis mértékben függ a honatyáktól, vajon valóra válthatja-e Jimmy Carter azt a titkos (?) vágyát, hogy Amerika nagy elnökeinek egyikeként vonuljon be a történelembe." Szászi József