Magyar Hírlap, 1978. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-01 / 27. szám

21978. FEBRUÁR 1. SZERDA NEMZETKÖZI POLITIKA ---------1_____­­ ___ ,­_______ ( W)MARYAR KIRIBP KÜLFÖLDI LAPOKBÓL A tunéziai helyzettel foglalkozik az FKP központi lapja kedden közölt kommentárjában. A lap Tuniszba küldött tudósí­­tója rámutat, hogy az UGTT szakszervezeti központot lefejez­ték. Habáíb Asur és valamennyi szakszervezeti vezető, a­ki megta­gadta a lemondást, börtönben van. A rendőrség, valamint a hadsereg legalább egy hónapon át megszállva tartja a stratégiai központokat. Miért történt mind­ez, miért került sor a zavargá­sokra, a hadsereg véres közbe­avatkozására? A függetlenség elnyerése után Tunézia „szocializáló” politikát követett. Hibáikkal és tévedések­kel ugyan, de véghezvittek vala­mi maradandót, 1969-b­en válto­zott az irányzat. Ugyanakkor a PSD — a kor­mányon levő Szocialista Desztur Párt — soradban válság bontako­zott ki, Belkhodzsa belügyminisz­tert eltávolították, ezt több más miniszter lemondása követte. Csaknem ezzel egy időben Habib Asur Líbiába utazott és Kadhafi elnökkel egyezményt kötött a Lí­biában dolgozó tunéziai munká­sok helyzetéről. Ez fokozta a fe­szültséget, és m­a ürügyül szolgál a tunéziai kormánynak arra, hogy Habib Asurt külföldi ügynöknek tüntesse fel. A feszültség azóta folyton nőtt, sztrájkok követték egymást a miniszterek sorra lemondottak. Az erőpróba elkerülhetetlenné vált — különösen azután, hogy a szakszervezeti helyiségek ellen sorozatos támadások indultak. Az UGTT annak elkerülésére, hogy fokozatosan megbénítsák és szét­verjék, csak egy eszközt látott: az országos sztrájkot. A csütörtö­ki sztrájknapon azonban a rend­őrség és a hadsereg már reggel­től fogva megbénította a szak­­szervezeti tevékenységet, és ilyen körülmények között kezdtek kü­lönböző ellenőrizetlen csoportok támadást, intézni a boltok, gépko­csik s­tb. ellen, törve-zúzva-rom­­bolva. Máltai tárgyalások Rhodesiáról Elfogadhatatlan a brit-amerikai terv (AP, UPI) A rhodesiai kérdés­ről Máltában tárgyaló afrikai ve­zetők hétfőn előterjesztették a ha­zafias front írásos javaslatait, amely — bár több részlete még nem ismeretes — gyakorlatilag elutasítja az amerik­ai—brit el­képzeléseket Rhodesia jövőjéről. A máltai Verdala szállodában David Owen brit külügyminisz­ter és Andrew Young, az Egye­sült Államok ENSZ-nagykövete a hétfőn kezdődött első puhatolózó megbeszélés után most tanulmá­nyozza a hazafias front dokumen­tumát. Ebben Joshua Nkomo és Robert Mugabe, a front vezetői — mint ahogy az korábbi meg­nyilvánulásaikból kitűnt — tel­jesen elfogadhatatlannak nevez­ték azt a tervet, hogy az irányí­tásuk alatt álló gerillákból és a Smith-rez­­sim hadseregéből hoz­zák létre Rhodesia jövőbeni fegy­i­veres testületét. Sérelmesnek ta­lálják azt is, hogy a Máltában szintén jelenlevő Lord Carver angol megbízottnak a tervezet túlságosan nagy hatáskört szán. Az ő kezében összpontosulna, az amerikai—brit elképzelés szerint, a rendőrség, a hadsereg irányítá­sa, joga lenne rendeleteket kiad­ni. Másrészt Kenyában játszott szerepe miatt személyét sem tart­ják jó választásnak. Az ötvenes években az eszközökben nem vá­logatós lord megpróbálta szétzúz­ni az angol uralom ellen harcoló mau-mau mozgalmat. Salisburyban Ian Smith rhode­siai miniszterelnök lázas kísérle­teket tesz arra, hogy az úgyne­vezett belső rendezésről folyta­tott tárgyalásokat jelenleg boj­­kottáló Muzorewa püspököt is­mét bevonja a megbeszélésekbe. Francia választási kampány x­­ A békülékenység hete MINT EGY KALEIDOSZKÓP, olyan a francia politika, leg­alábbis a felszínen. Mert a mély­ben éppen nem kaleidoszkóp­­szerű állapot uralkodik. A köz­vélemény-kutatások a tavaly márciusi községtanácsi választá­sok óta a szavazópolgárok ritka következetességét regisztrálták az egy,mást követő felmérések során. A megkérdezetteknek hozzáve­tőlegesen ötven százaléka — né­hány tized eltéréssel — a balol­dali pártokat részesítette előny­ben. A fennmaradó ötven száza­lék túlnyomó többsége a kor­mánypártokat, elenyésző része pedig, az egyéb politikai csopor­tokat biztosította támogatásáról. Az impozáns számarányok és a tiszteletre méltó következetesség egyetlen szépséghibája, s egyben buktatója viszont éppen az, hogy a választóvonal a bűvös ötven százaléknál húzódva, alkalma­sint az egymással szemben álló két nagy politikai alakzat kor­­mányképtelenségét vetíti előre. Egyéb megfontolásokon túl, fel­tehetőleg ez a tényező, is közre­játszik abban,, hogy Giscard d’Estaing államfő olyan kitar­tóan beszél a kisebbségbe szo­ruló kormánytöbbség kiterjeszté­sének szükségességéről. Ugyan­akkor az elmúlt hetekben mint­ha áttörés következett volna be: a Louis Harris amerikai közvé­lemény-kutató­­franciaországi iro­dájának január közepén végzett felmérése szerint a választópol­gárok 52 százaléka szavazna a baloldalra. Az egy héttel koráb­ban nyilvánosságra hozott vizs­gálat­ 51 százalékot mutatott ki. Vagyis a trend emelkedő. Ami azonban a közvélemény­kutatási eredményekben tükrö­ződő szándékokat illeti, egy do­logról nem szabad megfeledkez­ni. A franciák szeretnek játsza­ni, eljátszadozni egy gondolat­tal gondolatban végigpróbálni egy lehetőséget. Aztán, amikor cselekedni kell, mintha mi sem történt volna, teszik, amit a megszokás és kényelemszeretetük diktál. Ilyenkor a választások évadján mindig eszembe jut egy régi elnökválasztás után adott válasz: az első fordulóban Mit­terrand, a másodikban természe­tesen de Gaulle. Baloldali bará­tomat kérdeztem meg, hogyan szavazott. Hónapokkal ezelőtt is voltak franciák, akik azt mond­ták, hogy ki­játszották magukat a baloldali hatalomátvétel gon­dolatával. A közvélemény-kuta­tási eredményekben tükröződő irányzat azonban nem a megté­rési hajlamot hitelesíti. Feltéve, hogy a felmérések mentesek a manipuláció vagy­ szakmai té­vedés kelthette hibáktól, tehát feltéve hogy a választók tény­leges szándékait tükrözik, két következtetésre jogosítanak fel. Az egyik: a hatalmat gyakorlók politikája, ha kifejezetten nem is taszít, annyi vonzerőt sem gyakorol, ami e politika folyta­tására való felhatalmazásként ér­tékelhető. A másik: a tömegek bíznak a baloldali alternatíva esélyében, függetlenül attól, hogy nincs baloldali egység. Illetve, am­i még súlyosabb: volt egység, de felbomlott. A BIZALOM PEDIG KÖTE­LEZ. Furcsamód mindkét olda­lon. Ez magyarázhatja, hogy hosszú hónapok marakodása után az elmúlt másfél hét a hig­gadtság, a legkisebb közös neve­ző felkutatásának jegyében telt el. Magyarázatul szolgálhat talán az is, amit az utód-gaulle-iaták úgy fogalmaztak meg, hogy a választásokig hátralevő idő már túl kevés új szövetségek kipró­bálásához. Ennek jegyében éppen ők — a kormánytábor gerincét alkot­ván — szőnyeg alá söpörték párton belüli nézeteltéréseiket. A múlt hét az RPR-elnök Jacques Chirac látványos kibékülését hozta Chaban-Delmas-val, azzal a hiteles gaulle-istával, akit 1974-ben pontosan Chirac pál­­fordulása ütött el a­z elnökség­től. Az RPR egyúttal felhívással fordult szövetségeseihez: állítsák helyre azt a megállapodást, amelynek értelmében már az el­ső fordulóban közös jelöltet in­dítanak azokban a választókerü­letekben, ahol a baloldali jelölt­nek eséye van a győzelemre, a második fordulóban pedig min­denütt lépjenek kölcsönösen visz­­sza az esélyesebb többségi jelölt javára. A felhívás a jelek sze­rint célt ért. Az államfő nyilvá­nosan deklarálta a kormánytábor sokszínűségét, a sokszínűséghez való jogot, és ez megbékítette nemcsak az RPR-t, hanem a gaulle-isták túlsúlyától tartó ki­sebb pártokat is. Giscard d’Estaing ugyanakkor — a „jó döntést” kijelölő Ver­dun stur le Doubs-i beszédében — megismételte a kormánytábor kiterjesztésére vonatkozó ajánla­tát, de első ízben érzékeltette nyilvánosan, hogy hajlandó ér­demben fontolóra venni a balol­dal kormányra kerülésének lehe­tőségét. Lényegében megígérte, hogy nem fog szembeszegülni a baloldali kormányprogram meg­valósításával. Kijelentéseit mind­amellett élesen baloldalellenes demagógiába csomagolta. A szá­mon kérhető lényegen azonban ez mit sem változtat. A BALOLDALON AZ FKP megtette a nem miatta felbom­lott egység helyreállítása felé ve­zető első lépést. Georges Mar­chais, a párt főtitkára bejelen­tette, hogy baloldali győzelem esetén a kommunisták­­ részt akarnak venni a kormányban. Francois Mitterrand, a Szocialis­ta Párt első titkára válaszul — ugyancsak a győzelem esetére — kormányzati paktumot ajánlott fel korábbi szövetségeseinek, a kommunistáknak és a baloldali radikálisoknak, s egyúttal felszó­lította az államfőt, hogy — a futball világából vett hasonlat­tal élve — ne akarjon bíró és csapatkapitány lenni egy személy­ben. Végül pedig, ahogy Giscard jelezte hipotetikus belenyugvását a baloldali győzelembe, úgy mind Marchai­s, mind Mitter­rand bejelentette, hogy nem fog­ják kétségbe vonni a köztársa­sági elnök személyét. A francia kaleidoszkóp e hé­ten összefüggő, áttekinthető áb­rát mutat. Kzala­v Hanna Barre választási „dobszólója" — ahogy a Nouvel Observateur karikaturistája látja b­­ítj­át-a­­ Jugoszláv vezető a nacionalizmusról (MTI) Vladimir Bab­arics, a JKSZ KB elnökségének és a ju­goszláv államelnökségnek a tag­ja, a belrádi rádiónak adott nyi­latkozatában a nacionalizmus kérdésével is foglalkozva, egye­bek között ezeket mondta: „A történelemszemléletben mindig található volt nacionaliz­mus — mondotta. — A jugoszláv történetírás azonban jelenleg ha nem is teljesen, de általában mentes a nacionalizmu­­st­ól. Ezt sokan nehezen viselik el. Nehéz például megmondani, hogy ki volt Jelasics bán, pedig erről vaskos kötetek állnak rendelkezésre. Ez az ember ízig-vérig osztrák tiszt volt, még ha úgy is mesélnek ró­la, mint horvát történelmi nagy­ságról, és neki tulajdonítják a pa­rasztok felszabadítását. Azt vi­szont nem emlegetik, hogy elfoj­totta a magyarországi és a bécsi forradalmat. Ez nacionalista tör­ténelemszemlélet, s erre más példa is akad.” Bakancs a továbbiakban így folytatta: „A mai jugoszláv tár­sadalomban azonban a gazdaság­ban jelentkező nacionalizmus a legveszélyesebb. Itt más és más jellemzi a szlovéneket, a horvá­tokkat, a szerbeket, a crnagoraia­kat. Mindegyiknek közös vonása a bezárkózás, a befelé fordulás, ha a beruházásokról, az áruel­adásról van szó. Ezt a naciona­lizmust az önigazgatás fejleszté­sével kell felszámolni”. „A nyelvművelés területén — hangoztatta ezután — a legutóbbi évtizedben többet tettünk, mint korábban száz év alatt. Nincse­nek gondjaink országunk nemze­tiségi nyelveivel. Vita folyik ar­ról, hogy szerb-horvát, horvát­­szerb nyelv létezik-e, vagy szerb és horvát nyelv. Ez elméletileg és nemcsak elméletileg egy nyelv. Van közöttük ugyan kü­lönbség, de ez jelentéktelen. — Az újvidéki egyezmény, amely húsz évvel ezelőtt a hor­vát nyelvet és írásmódot fogadta el a jugoszláv irodalmi nyelv alapjául, a helyesírásra és nem a nyelvre vonatkozik. Ezt nem kötelező konvencióként, hanem útmutatóul fogadtuk el, s emel­lett egész sor közéleti ember fog­lalt állást. Ezért, ha most valaki megpróbál más helyesírási alapo­kon járni­, azt mi ellenezzük, mint visszahúzó nacionalista kísérle­tet" —­­mondotta Batearies. Ciprus Mozdul az állóvíz? A KITŰZÖTT IDŐPONT ELŐTT jó egy héttel, január 26-án eldőlt: a következő öt évben is Szpirosz Kiprianu fogja betöl­teni a Ciprusi Köztársaság elnöki, s egyben kormányfői tisztét. Kip­­rianuut ellenjelölt híján a tulaj­donképpeni választások megtar­tása nélkül, közfelkiáltással vá­lasztották meg; ugyanúgy, mint öt hónappal ezelőtt, 1977. szep­tember 2-án, amikor az augusz­tusban elhunyt Makariosz elnök örökségeként vette át a szigetor­szág irányítását. Pontosabban csak­ a sziget egy részéét. Mert bár a Ciprus függetlenségéről rendelkező 1959-es zürichi és londoni szerződések kimondták, hogy a szigetet nem lehet két ál­lamra osztani, s jóllehet az ENSZ-tagállamok szinte kivétel nélkül az egységes Ciprus elnö­kének ismerik el Kiprianut, a ciprusi török közösség vezetője, Rauf Denktas már Makariosz halálakor kijelentette, bárki le­gyen is az utód, az csak a görög közöség elnöke lesz. Amint mon­dotta: „Nem hagyjuk, hogy a gö­rögök még egyszer uralkodjanak rajtunk. Makariosz halála a két államból álló sziget kezdete.” Denktas álláspontja azóta sem változott A ciprusi törökök szemében az érsek-elnök hosszú időn keresz­tül a görög hegemónia, az anya­országgal való egyesülés (az enó­­zisz) eszméjének megtestesítője volt Tagadhatatlan, hogy Ma­kariosz az angol uralom idején, s még néhány évig a függetlenség elnyerése után, a Görögországhoz való csatlakozást szorgalmazta. Később azonban a Földközi-ten­ger térségének realitásait szem előtt tartva, az enózisz helyett az egységes, és el nem kötelezett Ciprus megerősítésén fáradozott. Nem így a hírhedt Grivasz tá­bornok vezette EOKA—B terror­szervezet amely az enózisz nevé­ben igen sok kárt okozott a két közösség normális kapcsolatai­nak, s amely mögött ma is azok a görög erők állnak, amelyek sem­ a fasiszta ezredesek bukását sem az enóziszt nem akarják fe­ledni. Az EOKA—B volt a görög fasiszta junta eszköze az 1974-es puccskísérletkor. A puccs követ­kezményei ismeretesek: a görög junta belebukott a kalandba, Tö­­­­rökország két hullámban elfog­lalta a sziget területének negyven százalékát északon, s 200 ezer­ görög ciprióta mindenét­ hátra-.. hagyva délre menekült Az akadozva megindult, és eredménytelenül félbeszakadt­ ciprusi görög—török közösségközi­­ tárgyalásokon Denktas a birtokon belüli pozíciójából mereven­ el­utasította a görög javasla­tokat, s a tárgyalások meg­szakadása után, a török ciprióták egyoldalúan kikiáltották a „Cip­rusi Török Föderatív Köztársa­ságot”. A PÁRBESZÉD MEGSZAKA­DÁSA óta csak ez­ év januárjának­­ végén tűnt úgy, hogy mozdult a ciprusi állóvíz. Legalábbis sokan így értelmezték azt a­ „randevút", amelyet Kurt Waldheimnek, az­­ ENSZ főtitkárának sikerült össze-, hoznia a „zöld vonalon”, a kék­sisakosok főhadiszállásán, Kip­rianu és Denktas között. A „csúcstalálkozó” önmagában még nem a közösségközi tárgyalások, felújulását jelenti: abban álla­podtak meg milyen feltételek megvizsgálása után döntik majd­ el, érdemes-e egyáltalán újra felvenni a párbeszédet. A két kö­zösség vezetőjének Makariosz ha­lála óta első találkozója azonban nem is lebecsülendő. Létrejöttéb . neme feltétlenül valami változás az oka. A változások azonban inkább Cipruson kívül keresendők. Gö­rögországban novemberben vol­­­­tak parlamenti választások. Ka­­ramánlisz kormányfő — állítása szerint — azért hozta egy évvel előbbre a választásokat, hogy a „nemzet megújított mandátumá­val” lehessen hozzálátni 1978 leg­égetőbb problémái — közöttük­ a­­ ciprusi kérdés — megoldásához.­ FONTOSABBNAK TŰNIK AZ A VÁLTOZÁS, amely Törökor­szágban, zajlott le, Billent Ecevit, a Köztársasági­­ Néppárt vezére..­y lett ismét a miniszterelnök. Bár.... kormánya "meglehetősen ingatagítot­nak tűnik, nem feledhető­. Ecevit volt az, aki 1974-ben Ciprusra ,■­­­küldte a török csapatokat. Kül­földön sokan úgy vélik, éppen ezért ő az egyedüli török poli­tikus, aki a „győzelem” politikai­erkölcsi tőkéjéből olyan enged­ményeket tehet, amelyek nélkül elképzelhetetlen a rendezés. Ezek a­­külső változások kész­tették Waldheim főtitkárt, arra,, hogy ankarai—ni­osiai—athén­i­­ fölmérő körutat tegyen január végén. Körútjáról Waldheim „óvatos derűlátással” nyilatko­­zott. Ecevit állítólag megígérte, hogy hamarosan „javasolni fog­­­­­a” a ciprusi törököknek, ismer­tessék konkrét területi elképzelé­seiket (azaz közöljék a görögök­kel, hogy a sziget mekkora részét akarják megtartani), és módosít­sák álláspontjukat (azaz legyenek­­­ rugalmasabbak) az alkotmány­jogi kérdésekben. A RENDEZÉS IRÁNYÁBA HATÓ külső tényező még: a NATO-nak már régóta kellemet­­t­len a „mediterrán szárny” két tagjának torzsalkodása Ciprus miatt. A „családi viszály” elsimí­tására az USA többször tett kí­sérletet. Legutóbb Vance külügy­miniszter (aki Waldheim után néhány nappal járt a török és a görög fővárosban) ajánlotta fel ismételten a közvetítést mind az égei-tengeri kontinentális talap­­­­zatról való vitában, mind a cip­rusi kérdésben. Az elmúlt hónapban több fóru­mon voltak tehát lépések Ciprus ügyében. 1974 óta azonban nem egyszer megtörtént hogy­ a biz­tató jelek az álláspontok teljes megmerevedésének adták át a helyüket. S bár mozdulni­ látszik a ciprusi állóvíz, a tavalyi derű­látás (a bécsi közösségiközi tár­gyalások) utáni visszaesés is óvatosságra int. Arató Gábor

Next