Magyar Hírlap, 1979. február (12. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-17 / 40. szám

6 1979. FEBRUAR 17. SZOMBAT_________________________ KULTÚRA-MOVESZET CA I r/1 ík i -r umi-------Magyar Hírlap A VIVALDI-ÉV lassan végéhez közeledik: tavaly márciusban volt a mester születésének 300. évfordulója. Velence „rőthajú papja”, művészete tulajdonaképpen nem igényli az évfordulók megemlékezését: alkotásai világszerte — nálunk is — állandóan műsoron vannak. De hogy az elmúlt héten Vivaldi jegyében állt a hangversenyélet — mégis jólesett. Nem utolsósorban azért, mivel nemcsak a concerto grossók komponistája szólalt meg, hanem a sokkal kevésbé ismert operaszerző is. Az Olimpiádé című opera Szekeres Ferenc és együttese, a Budapesti Madrigálkórus és Kamarazenei kar előadásában talán egy éve már hanglemezre került. A mű rendkívül érdekes és izgalmas képviselője Vivaldi operasttlusának. Teljesen más ez az operazene, mint Vivaldi concertói. Uralkodóvá válik benne az a széles ívelésű — gyakran a nápolyiakra emlékeztető — igazi bel canto metodika, amely a concertókban csak a lassú tételekben bukkan fel néha. Talán nem is igazi drámai zenész, Vivaldi gyakran hagyja figyelmen kívül a dramatikus szituációt, s gyakran az az érzése a hallgatónak, hogy egy-egy ária más művekből, más szövegkörnyezetből került át az Olimpiádéba. Ám mindenért kárpótol a csodálatos dallamgazdagság, az ezer szín és a hallatlanul arányos forma. Az előadás maga, sajnos, az előkészítetlenség, a kevés próba nyomait mutatta. Egy éve már a lemezfelvételnek, a szólisták és az együttes tagjai, úgy tűnik, sokat elfelejtettek. Tehertétele volt a produkciónak a sok zenei hiba, a zenei karakterek kidolgozatlansága, s bizony, Vivaldi lángelméje kell hozzá, hogy Zenei levéléeel mindezek ellenére élményről beszélhetünk. A népes szólistagárda túlnyomórészt jól szerepelt: Takács Klára, Horváth József, Gulyás Dénes, Miller Lajos, Gáti István és Kováts Kolos mellett ki kell emelnünk Csengery Adriennek, aki beugrásával (jó produkcióval!) az előadást megmentette. A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR új koncertciklusának első estje annál hibátlanabb, igazi nagy élményt jelentett. Sándor Frigyes nagyszerű együttese négy estén Händel és Vivaldii tizenkét-tizenkét concerto grassóját szólaltatja meg. Az első előadott Händel-mű kissé nehéz „bemelegedése” után örömünk tételről tételre nőtt. Hol a markáns ritmikát, hol a tömör zenekari hangzást élveztük, hol a zenekari virtuozitást vagy a szélesen éneklő frázisokat. De a legnagyobb örömet a tökéletes stílustisztaság adta. Az együttes úgy tudja alkalmazni a napjainkban szinte teljesen megreformálódott barokk előadási gyakorlatot, hogy sohasem esik az újítók túlzásába. Szabad, kötetlen ez a stílus, de nem válik romantikussá, alkalmazza a rögtönző díszítések technikáját, de nem viszi azt túlzásba. Egyidejűleg tudja figyelembe venni és éreztetni a barokk stílus tartalmi sokrétűségét, drámaiságát és líráját, valamint szigorú zenei struktúráit. Mondani se kell, hogy a barokk zenéért amúgy is rajongó közönség hatalmas ovációval fogadott minden művet. S ez a siker nagyon is megérdemelt volt, az együttes egésze éppúgy méltó volt rá, mint a szólisták, akik közül oroszlánrészt vállalt Rolle János koncertmester, Kostyál Kálmán, Frank Mária és a cembalo mellett Portis Zsuzsa. Várnai Péter aV . Vivaldi jegyében Halvány volt az Olimpiádé bemutatója A Liszt Ferenc Kamarazenekar dicsérete I Nyelvünk világa \\J C - - - ^ ' Szó, szó, szó - Hány szóval beszél az ember? — gyakran megkérdezik ezt. Nem is olyan könnyű rá válaszolni. Egy ember a magyar nyelv körülbelül egymillió szavának csak egy részét ismeri, használja. Születési helyétől, neveltetésétől, tanultságától függően, a köznyelvi szókincsnek csak egy töredékét sajátítja el, de használ beszédében tájnyelvi és szaknyelvi szavakat is. Ezek egy részét szinte mindennap kimondja, ezek tartoznak aktív szókincsébe, más részüket csak ismeri, megérti, de se ki nem mondja, se le nem írja őket, ezek tartoznak passzív szókincsébe. Az egyén ismeri, és alkotó módon használja anyanyelvét. Ez azt jelenti, hogy a magyar szóalkotási, szóképzési szabályokat ismerve, maga is alkothat és alkot is új szavakat. Ezek az egyéni alkotások elterjedhetnek, s idővel belekerülhetnek a szótárakba is. Alkotójuk nevét csak nagy ritkán ismerjük. Tudjuk például, hogy Heltai Jenő terjesztette el a mozgóképszínház rövidítéséről a népszerű mozit, Kellér Dezső humorista a magánszektor rövidítését, a játékos maszek szót. Sokkal gyakoribb eset mégis az, amikor az egyszeri szóalkotás nem terjed el, megmarad pillanatnyi ötletnek. „Mert minden elle van” — írja Ady A ló kérdez című versében. Soha nem hallottuk a szót, mégis rögtön megértjük a rohan, suhfin típusú igék mintájára. Néhány irodalmi irányzat egyenesen céljának tartotta a nyelv megújítását. Az expreszszionista alkotások stílusjegyei közé tartozik a szokatlan képzésű szavak, főleg igék gyakori alkalmazása. Kassák Lajos írja: „szemeiből kifáklyázott a gyerekek öröme”. Főnevekből , képzővel gyakran alkotunk igéket, például botoz, fényez, zongorázik. Ebbe a sorba jól beleillik a fáklyáz is. Jelentése: fáklyaként ragyog. Máskor jóval nehezebb azújszerű képzett ige jelentését meghatározni. Szintén Kassák-művekből idézünk: „Együgyű sóhajok liliomosodtak a pocsolyákból”, „Az asszonyok akaratát ... elgyeplezte a rémület”, „Feltornyolt palotákban összezakatoltak a célok.” Nehéz lenne pontosan elemezni ezeket a szövegösszefüggésükből kiragadott mondatokat, az azonban bizonyos, hogy a szokatlan igehasználat mindegyikben a költői képalkotás szolgálatában áll. Az első mondatban az együgyű sóhajok (ne feledjük, a liliom az ártatlanság, együgyűség jelképe) virágként nőnek ki a pocsolyákból. Második példánk száguldó lovat idéz elénk. Az asszonyok akaratát, mint a rohanó lovat a rémület gyeplője fogja vissza. A harmadik mondat egy pályaudvar dinamikus képét villantja elénk, ahol a célok zakatoló vonatok módjára találkoznak. Szavak naponta születnek és halnak meg. Némelyiknek pillangónyi léte egy beszédhelyzethez vagy írásműhöz kötődik, mások belekerülnek az élő nyelv vérkeringésébe. A szavak léte a természet életének körforgásához hasonlít. S Majakovszkij költői nyelvén szólva: „szavaink avarából’’ új szavak sarjadnak. Huszár Ágnes Fiatalok fesztiváljá is • Filmesek és közönségük FIATALOK TÖLTÖTTÉK MEG egy héten keresztül Budapest mozijait: százával szorongtak a kora délutáni óráktól késő estig néhány filmszínházunk előcsarnokában, széksoraiban ,sokan közülük éppenséggel állva vagy a termek padlóin kucorogva nézték az egymást követő filmeket. Meglehet, az „ünnepi” fesztiválhangulathoz kevéssé illett a farmernadrágok, színes pulóverek, válltáskák nyüzsgő forgataga, mégsem hiszem, hogy a XI. magyar játékfilmszemle szervezői közül bárki is elégedetlen lehet a közönséggel. Diákok, fiatal munkások és értelmiségiek, kimenős (de ezúttal nem kivezényelt) katonák vívtak közelharcot a jegyekért, szorongatták kezükben a menetrendszerűen összeállított programfüzetet, siettek gyalog vagy villamossal az egyik helyszínről a másikra, s ha valamelyik moziba mégsem jutottak be, nem válogatták meg a rendezőik fülének szánt dühös szemrehányásokat. Az utóbbiak mentségére feltétlenül el kell mondani, hogy menet közben igyekeztek pótmegoldásokat keresni. Amikor például kiderült, hogy a Jancsó Miklós Magyar Rapszódia című filmjét vetítő Tanács mozi valóságos ostromlott várrá változott, gyors „taktikai átcsoportosítással” a Duna mozit is bevetették, este tizenegyre újabb előadást hirdetve meg. Azt is elnézték, hogy a mozikba az ülőhelyek számánál jóval több néző juthasson be — végre is, ha egy futballmeccset lehet állva nézni, miért ne lehetne ugyanez természetes egy moziban is? A filmszemle „vezérkarát” mégis el kell marasztalnunk, mégpedig, bármilyen meglepő, éppen azért, mert a jelek szerint jócskán alábecsülték a magyar filmművészet iránti lehetséges érdeklődést. Sörözőben, autóbuszon, a mozik előtti járdán és a reménytelenül „megtelt” előcsarnokokban napjában sokszor hangzott fel keserűen, gúnyosan vagy lemondóan a kérdés: „Miért nem juthatunk be a moziba?" A hazai és a nemzetközi szakmai érdeklődés mellett elsősorban a fiatal közönség kíváncsisága és aktív jelenléte tette „eseménnyé” a filmszemlét. Magyar filmeket vetítő mozikban — ne szégyelljük kimondani —általában meglehetősen ritka a telt ház, a belépőkért vívott heves küzdelem. A mostani filmhét sikerét nézőszámban nem lehet megbízhatóan kifejezni (hiszen a bejutottak többszöröse szeretett volna közönség lenni), annyi azonban nyilvánvaló, hogy filmművészetünk esetleges ellentmondásai mellett az év közben megfigyelhető érdektelenségben számottevő részük van a forgalmazóknak is. Igenis van lehetséges közönsége a magyar filmnek, de az eddiginél ötletesebben, átgondoltabban és változatosabb formák között kellene forgalmazni a produkciókat. NEM FESZTIVÁL — hangsúlyozták a szervezők, arra utalva, hogy a filmszemle rangját nem az ünnepélyes külsőségek, hanem a tartalmú értékek adják meg. Ezért is kár, hogy a vetítések többé-kevésbé zártkörűek maradtak: kényszerűségből éppen azok közül rekedtek kint sokan, akikre talán a legnagyobb szüksége van az új utakat kereső magyar filmművészetnek. De talán mégsem kincstári optimizmus, ha a kétségtelen szervezési hibánál sokkal fontosabbnak érezzük azt a sikert, hogy a magyar film —a megfelelő keretek között — ma is viszonylag széles körben kelt érdeklődést, szellemi izgalmat. A fiatalságra — a kortárs művészetek talán legfogékonyabb közönségére — minden eddiginél jobban oda kellene figyelni. Talán mondanom se kell, hogy nem elsősorban „ifjúsági” filmekre, hanem az igazi értékek közvetlenebb, frissebb közvetítésére gondolok. S ha már a hétfőtől máig tartó filmszemle sok arca (szakmai beszélgetések, információs vetítések, közönségtalálkozók, ősbemutatók) közül ezúttal a fiatal közönség feszítő és ígéretes jelenlétéről esett szó, idézzünk fel néhány olyan bemutatót, amelynek nemcsak nézői, hanem alkotói is az ifjúságot képviselik. Az ősbemutatókon látott több mint egy tucat nagyfilmet és számos kisfilmet a kritika majdani mozihálózati bemutatójukkor fogja részletesen értékelni. Most Lányi András és a Balázs Béla Stúdió alkotásaira szeretném felhívni a figyelmet, amelyeket a filmszemle kiemelkedő meglepetéseinek érzek. TÍZ ÉV MÚLVA — ez a címe a „Balázs Bélá-s” Lányi András első nagyfilmjének, s a címnek megfelelően 1968-ban forgatott amatőrfilmek hősnője iránt nyomoz könyörtelen következetességgel. „Csak az ifjúság kezdet és megvalósulás, / a többi már fejlettebb szintézis, / magas fokú ismétlés, s lassú beérés a végtelen halálba” — írta (alig húszévesen) Pardi Anna, s a film ezt a „fejlettebb szintézist” boncolgatja keményen és tudatosan. Nosztalgia és kiábrándultság, a balázsbélások hagyományos „cikiző dokumentarizmusa” és lebegő költőiség, a tömegkommunikáció keserű szatírája és a belevetett „hiten túli mégishit” keveredik Lányi András megragadó alkotásában. Túl azon, hogy megfelelő időszakban (mostanában jutunk el a tárgyilagos értékeléshez), s szuverén természetességgel idézi fel az 1968-as témakört illúzióival, képzeteivel és mai vetületével — választott hivatásáról, a filmkészítésről is lebilincselő erővel ad számot. A legkülönbözőbb betétekből összeállított, mégis egységes és egynemű produkció — minden kritikája és önkritikája mellett — valóságos (meglehet, akaratlan) szerelmi vallomás a filmről, s azokról az emberekről, akiknek a sokszor átkozott celluloidszalag valamiképpen mégis mindennél fontosabb. 1968-ban forgatott amatőrfilmek kockái elevenednek meg a Balázs Béla Stúdió Vannak változások ... című filmjében is. Gulyás Gyula és Gulyás János a penészleki változásokat kutatta, tíz évvel Végh Antal megdöbbentő riportja, majd Darvas József hasonlóképpen megrázó drámája után. A két alkotó nem bizonyult hűtlennek elődeik szelleméhez: a „Khibes-rombos.” falukép helyett hogy egy helyi szerző megrendelésre készült írásából idézzek) ők is az elmaradottságot, a magárahagyott falu árnyékos arcát mutatják be filmjükben. Penészleken — summázhatjuk olykor azért meglehetősen indulatos alkotásukat — nem sok minden változott az elmúlt tíz évben, s ha hozzáveszszük, hogy eközben mennyit fejlődött az egész ország, e szabolcs-szatmári községben nem túlzás visszafejlődésről sem beszélni. A valóságfeltáró, szociografikus művészet — amelyért a penészleki „csatát” megvívó, azóta elhunyt Darvas József oly sokat tett — ma sem vesztett aktualitásából, hitelességéből. Nem kétséges, hogy e film szélsőséges helyzetet ábrázol, de feltétlenül igaza van abban, hogy társadalmunkban senkit sem tehet „leírni”. Döbbenetes képsorait nehezen feledheti, aki egyszer végignézte. A STÍJDIÓ mutatta be Szalay Györgyi és Vitézy László Leleplezés című filmjét is, amely két dombóvári szobor történetét mesélte el tárgyilagosan, türelmesen és különösebb indulat nélkül A figyelemre méltó alkotás a munkásművelődés, illetve a kulturális köztudat görcseit feszegette, s a legsikeresebb jelenetekben, messze felülemelkedett a képzőművészet szakmai kérdésein. (Bár amit ezekről elmondott, az is meglehetősen elgondolkodtató volt.) Nem Fábry Péteren, hanem a két dokumentumfilm tartalmi értékein múlt, hogy a közéjük ékelt Térmetszés című alkotás ötletes képi kísérletei ellenére sem ébresztett olyanfigyelmet, amilyet megérdemelt volna. Hegyi Gyula A Tanácsköztársaság művészete — albumban A Magyar Tanácsköztársaság dicsőséges 133 napjának plakátjaiból, bélyeg- és pénzterveiből, újságilusztrációiból válogatott, 32 színes reprodukciót tartalmazó mappát jelentetett meg a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. A Munkásmozgalmi Múzeumban, a Nemzeti Galériában és a pécsi Janus Pannonius Múzeumban őrzött eredeti művészeti alkotásokat bemutató válogatás Aradi Nóra tanulmányával és Győrffy Sándor elemző magyarázataival kiegészítve — a magyar képzőművészet kivételes lendületű forradalmi korszakáról ad átfogó képet. A Magyar Tanácsköztársaság művészete című album lapjain a kor számos nagy művészegyéniségének — Berényi Róbertnek, Bíró Mihálynak, Bortnyik Sándornak, Egri Józsefnek, Pór Bertalannak, Iritz Bélának, Vértes Marcellnek és másoknak — 1918-ban és 1919-ben készült munkái sorakoznak. Moszkvai operettbemutató Zsuzsa a Budapestről A moszkvai operettszínház mutatta be A. Zsurkin Zsuzsa Budapestről című új operettjét, amelynek szövegkönyvét L. Zsuhovickij írta, a dalszövegek pedig az ismert szovjet költő, Robert Rozsgyesztvenszkij művei. Az operett története fiatal szovjet művészek körében játszódik. A rövid látogatásra betoppanó vendég, a Budapestről érkezett Zsuzsa jó néhány bonyodalmat kavar, míg végül, az operett szabályai szerint, minden zavar eltűnik, és mindenki megtalálja a maga párját. Az operett rendezője J. Petrov, az OSZSZK népművésze, Zsuzsa szerepében a színház fiatal művésznője, L. Amalfij lépett a közönség elé. Amatőr képzőművészek kiállítása Nógrád megyei amatőr képzőművészek — pedagógusok, áruházi dekoratőrök, gyári munkások — kiállítása nyílt meg pénteken a salgótarjáni Kohász Művelődési Központ galériájában. A tárlaton harmincnyolc kiállító mintegy hatvan festménye, grafikája és kisplasztikája Látható. Nógrádban szép hagyományai vannak az amatőr képzőművészetnek. A Salgótarjánban működő megyei stúdión és helyi szakkörön kívül Pásztón, Balassagyarmaton és Rétságon működnek szakkörök, nyári táborok, olyan neves művészek irányításával, mint például Iványi Ödön, Csohány Kálmán és Asztal Csaba. A szakkörök munkáját a megyei stúdió segíti, évente pályázatot hirdet. Ennek eredményeként jött létre ez a kiállítás is.