Magyar Hírlap, 1979. március (12. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-25 / 71. szám

81979. MÁRCIUS 25. VASARNAP KULTURA-MOVESZET ' | I X xi 14.A / \ \ vi Vi Magyar hirlap Gombrowicz Esküvője Kaposvárott \r\ . | r / A teória fogságában 1/ itömi « formátából. Közel jutni a tartalomnho­z, megra­gadni és élni az életet — anél­kül, hogy minduntalan beleüt­köznénk a szertartásokba, a változó, de lényegükben azonos klisékbe, amelyek végül sosem engedik átélni pőre önmagunkat és a természetes világot. Lehet-e erre az egyetlen fixa ideára teljes drámai életművet építeni ? Méghozzá ilyen megle­hetősen elvont óhajra, ilyen nagylélegzetű naivitásra? Min­denesetre Witold G­ombrowiczot ma, halála után tíz esztendeivel alighanem bármely dramaturg lebeszélné mindhárom drámájá­nak (Yvonne, burgundi hercegnő, Esküvő, Operett) megírásáról. Készségesen megmagyarázná ne­ki, hogy leendő műveiben kevés az élet és sok a teória, jelképei mosolyogtatóan direktek és gyer­metegek, s megjósolná, hogy épp ezért minduntalan kénytelen lesz túlfecsegtetni szereplőit. Ennek a dalramaturgnak, mint szakembernek, talán igaza is volna, mert mostanában világ­szerte ismét a racionálisabb, fe­gyelmezettebb színház dívik, is­mét formákat keresünk a forma­bontások, értelmezéseket a talá­nyok után. Gombrowicznak két­ségkívül szerencséje, hogy darab­jait évtizedekkel ezelőtt megírta. De mi is szerencsések vagyunk, mert a lengyel színház ünnepi évadának alkalmából végre „be­pótolhatjuk”. Drámáival kapcsolatban ugyan­is nem az a kérdés, jók-e, ha­nem az, hogy játsszuk-e őket, és hogyan. Mert akadnak dráma­írók, akikről olvasás alapjain csak annyi tudható, hogy szín­ház- és világlátásuk eredetisége, gondolataik érvényessége okán megkerülhetetlenek. S ebbe a ka­tegóriába beleférhetnek dilettán­sok is. Olyanok, akiket valójá­ban a színpadon kell megterem­teni, form­á­ba fogni, mintegy „ki­találni”. Legalábbis kezdetben. Hiszen könnyen lehet, hogy idő múltával kötelező olvasmánnyá lépnek elő. Hogy klasszikusok lesznek, és egyszer csak már az ő szabállyá merevült esztétiká­jukkal kell megbirkóznia az újabb­ generációknak. A­z Esküvőnek például — Gomb­­­­rowicz három darabja közül időrendben a másodiknak, ame­lyet most a kaposváriak mutattak be — komoly esélye van erre. Ez a darab elkerüli az Operett (a Vígszínház tartja műsorán) buktatóit, mert azzal ellentétben nem a történelem adott szaka­szának folyamatait kényszeríti üres allegóriáikba, hanem a Tör­ténelembe, pontosabban a sors­fordulókba vetett Emberben pró­bál eligazodni. Hőséről, Henryk­­ről mindössze annyi tudható, hogy a Háborúból, a Frontról ér­kezik. Érkezik? Ez sem bizonyos. Mintha csak álmodná, hazatéré­sét a szülői házba. Vagy ez még valóság, s az álom akkor kezdő­dik, amikor az útszéli kocsmá­vá züllött ősi fészek méltóságát, önköcsi rendjét egy vizionált ki­rályi udvarban reméli újjáterem­teni? Nem tudjuk, s nem is lé­nyeges. Álom az álomban vagy álom a valóságban — egyre megy, ha maga a valóság is lidérces. Az élet álom — állította már Cal­deron is, s Gombrowicz megfor­dítva nemkülönben igaznak érzi: az álom is élet. Kivált, amikor a kizökkent idő helyreállítása a tett, csak az álomból kísérel­hető meg. Az Esküvő tragédia. A harmó­nia kétségbeesett kergetésének lázálmas tragédiája, amely oly­kor-olykor menthetetlenül ko­molytalanná, ahogyan a drámá­ban megfog­almazzák, butasággá változik. Holott a hős okos és logikus szeretne len­ni, hiszen a dolgok szerkezetét, a lét rendjé­nek törvényeit keresi makacsul. Szertartásokba, konvenciókba ka­paszkodna, csakúgy, mint Mro­­zek Tangójának Artúrja, vagy Mulatságának mindenre elszánt legényei. Ámulatba ejtő, milyen kita­rtóa­n építik közös drámai ka­­tedrálisukat a lengyel szerzők. Mennyire hisznek a „stafétabot”­­elméletben, abban például, hogy Henryk kudarcra ítélt törekvése az esküvő, a mindent megváltó Egybekelés rítusa iránt, olyan alapmotívum, amelyre néhány évtizeddel később érdemes visz­­szatérni, s újravizsgálni írói-esz­mei lehetőségeit. Mrozek nem­csak elvégezte ezt a műveletet, de drámaszerkesztési fegyelmé­vel, filozófiai humorával, s a Gombrowiczénál magabiztosabb történelmi áttekintő képességével átláthatóbb, zártabb modellt is teremtett. A­z Esküvőt látva, mégis meg­­­­csap a szertelen remekmű sze­le. Bár túlméretezett munka — különösen második és harmadik felvonásának egyes részei vesz­nek önismétlésbe — a megállí­tott és kitágított pillanat drama­turgiájával Gombrowicz, az író, megelőlegezte a mai színház el­sődlegesen rendezői fogantatású kísérleteit. Visszajátszás-techni­kája mintha csak a filmes vá­góasztal vagy a képmagnó isme­retéről vallana: egy adott hely­zettöredék zavarbaejtő ismétlésé­vel, valamely cselekményből ki­ragadott időszakasz többszöri egymásra vágásával feszült időt­lenségérzetet képes kelteni néző­jében. A főiskolás Ács János rende­zése bátor hűséggel kezeli a szer­zőt. Nem igyekszik mindenáron „gazdaságosabbá” tenni a dráma szövegét, jelemezépítését; vajdal­ja, hogy hosszú és fárasztó elő­adást nyújt. És Itt álljunk meg egy pilla­natra. Tudomásul kell venni, e két jelző nem mindenkor értel­mezhető az unalmas és érdekte­len szinonimájaként. Vannak művek — regények, zenei alko­tások, filmek és drámák —, amelyek a nézőtől szinte azonos mértékű és metodikájú szellemi összpontosítást várnak el, mint amilyet létrehozóik munkája kí­vánt. Az a művészet, amely ilyen igénnyel lép közönség elé, nép­szerűség dolgában nemhogy a szórakoztatóipari termékekkel, de az úgynevezett egy az egyben áttekinthető, hagyományos vonal­­vezetésű alkotásokkal sem veheti fel a versenyt. De ha ezt a nyil­vánvaló hátrányt valamely „ne­héz” mű tolmácsolói úgy remé­lik leküzdeni, hogy megfejtését vulgarizálják, kódrendszerét dur­ván egyszerűsítik, akkor a vélt könnyebb befogadás oltárán fel­áldozzák a mű értelmét, értékeit. Ács János és színészei nem kö­vetik ezt a sűrűn tapasztal­ható gyakorlatot, mindazonáltal a dráma erővonalait világosan kijelölik, konfliktusrendszerét pontosan felfedik. Mindvégig ko­mor lendület viszi az előadást — kissé komorabb is a kelleténél. Az Esküvő tragikumában több a komikum, a bohózat fájdalma. Hiszen Henryk világteremtésé­­nek csődje éppen azért elkerül­hetetlen, mert lejáratott, elhasz­nált, kiürült formákat­­ próbál környzetére erőltetni. („Újton új formákat öltünk, s a fom­ák Lentről verik az eget” —­­ pana­szolja maga is.) És ez a másod­lagos igyekezet, amelyből szün­telenül a­­„déja vu” érzete árad, bizony groteszk, hogy azt ne mondjuk, nevetséges. A rendezőben azonban egyelőre több az indulat, mint a humor, és szereplőiben mindenekelőtt azt szabadítja fel. Balkay Géza Henryk­je kivételes alakítás: en­nek a pályakezdő színésznek minden idegszálával köze van a szerephez (már­ a Candide-ban és a Szeget szegyeiben is figyel­met érdemlő epizódjai voltak); jelenlétének intenzitása, tempó­­váltásainak feszültsége uralja a színpadot és az előadást; rajta áll, hogy Ács következetesen meg tud­ja mutatni az Esküvő (álom) világának katasztrófáját. Balkay Hemrykje ugyanis félel­metes érzékenységgel szenvedi meg saját gondolatai csábításá­nak hatalmát, azt a delejes von­zást, amellyel egymás nyomába lépő, szavakban és gesztusokban feltoluló elméletei kiváltják ön­nön tetteit. Mert ebből a bűv­körből nincs kitörés — a nagyon is valós következmények rendre szedik áldozataikat, az új hely­zetek pedig új elméleteket su­­­gallznak, és így tovább. A rendező felfűtött, energikus színészvezetése Lukáts Andor Részegét azonban egyszínűbbé — s ezért modorosabbá is —­­ teszi a szereplehetőségnél. E jelképi érvényű alaknak (s me­­­lyik nem az Gombrowicznál?)­­ az elnagyoltsága egyébként ősz­­i­s lefügg egy nem kevésbé átté­­­­teles, vissza-vissz­atérő mozdulat­­ megoldatlanságával. A dráma­­ egy bizonyos pontján a rámuta­t­­­tás, majd az ujjal való érintés, döntő jelentőségű lesz; a Részeg­­ mintegy Henryk gondolati erejé­vel szegezi szembe a rontás, a rombolás, az anarchia gesztusát. Ács színpadán a szimbólum sem­mitmondó, olykor gusztustalan egymást bökdöséssé degradáló-­­d­ik, s ezzel értelmét veszti. Rajhona Ádám egyedül — s­­ talán ezért is kissé bátortalanul — képviseli az oly kívánatos tra­­gikom­ikiumot, Czakó Klára és Tóth Éva pontosan azt jelentik, amit jelenteniük kell. Mihályi Győző ezúttal is keresetlen sze­mélyiségével, Kiss Jenő pedig egyéni figurateremtő készségével tűnik ki. a kaposvári Csiky Gergely '' Színház produkciója — Do­­náth Péternek az irrealitás hatá­rán biztosan és ízléssel egyen­súlyozó díszleteivel, Spiró György társalkotói rangú fordításával — mind eszmei, mind szorosan vett színházesztétikai tekintetben a mai magyar teátrum előremuta­tó eredménye. Mészáros Tamás Gábor József rajza Zenészek kis vízben Milyen a dzsesszközérzet? Beszélgetés Gonda Jánossal Nem olyan rég a televízió négy fiatal dzsesszzenészt mu­tatott be. Babos Gyula, Másik János, Kőszegi Imre és Szakcsi- Lakatos Béla vallomásából vala­miféle furcsa pesszimizmus ösz­­szegeződött. Miféle elégedetlen­ség lehet ez? A dzsesszközérzet­­tel — nevezzük most ezt így —, ezek szerint nincs minden rend­ben? — Dzsesszközérzet? Azt hiszem, ilyen közérzet nincs, mert köz sincs ilyen. Alkalmi, rövidebb­­hosszabb ideig tartó együttmu­­zsikálások és baráti kapcsolatok tartanak össze minket — vála­szolja kérdésemre Gonda János, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola dzsessz tanszakának vezetője. — Milyen érzés ma Magyarorszá­gon d­zsesszzenésznek lenni ? — Mi tagadás, nem jó. Sőt, in­kább úgy mondanám, elég rossz.­­ Kevés támogatást kapunk. A ko­­­­moly­zene oldalán vagy mellett­e többen még, most sem ismerik el­­ e műfaj művészi létjogosultságát. — De a popzene sem kap több támogatást. — Hivatalos anyagi támogatást valóban nem. De olyan hatalmas tömegbázisa van, hogy remekül fenn tudja magát tartani. — És mi az oka annak, hogy a dzsessz kevésbé népszerű? — Erre nem könnyű felelni.­­ De az biztos, hogy eszközeink is meg vannak a népszerűsítésére. • Nincs egy föderáció, nincs élő és pezsgő alkotó légkör sem a mi házunk táján. A fiatal zenekaro­kat szinte megfojtják a körülmé­nyek, nincs egy sufni sem, ahol gyakorolhatnának, próbálhatná­nak. És egyszerűen nincsenek szervezett hangversenyek. Nagy­­néha az Erkel Színházban van rá lehetőség, de nemsokára ez is meg fog szűnni, amikor az Ope­­raház felújítása miatt minden operaelőadást az Erkel Színház vesz majd át. Pedig az igazi dzsessz pódiumműfaj. Igényli a koncerteket, a hallgatóság spon­tán reagálásait. A legremekebb improvizációk a közönség léleg­zetvételével együtt születnek. — És elég „szakszerű” ez a lé­legzet? Többször hallani, hogy a zenészek kifogásolják a közönség ízlését. — Ezt így, magas lóról nem szabad kijelenteni, hogy a közön­ség nem elég fejlett. A dzsessz igényes műfaj, nehéz megközelí­teni. Az ötvenes években az ele­fántcsonttoronyba zárkózó értel­miség műfajának tekintették, de ma már ettől szerencsére nagyon messze vagyunk. Ott tartunk, hogy szinte minden magyar vá­rosban van dzsesszklub, és a ra­jongók a társadalom legkülönbö­zőbb rétegeiből kerülnek ki. — Jelenleg mely stílusoknak van a legnagyobb „közönségbázisa ’, és melyeket tartja a szakember a leg­fontosabbaknak? — A dixilend a legkönnyebben befogadható ág, Benkóék igen népszerűek. De például a nagyon tehetséges Szabados György, aki „free jazzt” játszik, és akinek zenéjében a népballadák világá­tól a kortárs muzsikáig sokféle hatás érződik, alig kap bizonyítá­si lehetőséget. A legnagyobb ér­deklődés ma a dzsessz-rock iránt van. — A már említett tévéfilmben többször is elhangzott: „Vagyunk vagy húszan, akik ma Magyaror­szágon dzsesszzenésznek valljuk magunkat.” Igaz lehet ez? — Nem egészen, hiszen csak zenekar több van. De azért ab­ból a szempontból egy kicsit igaz, hogy akik kizárólag igazi dzsesszmuzsikálással foglalkoz­nak, és megpróbálnak abból élni, azok alig vannak többen húsz­nál. Kizárólag dzsesszzenélésből ugyanis Magyarországon nem le­het megélni. Néhányan taníta­nak, van aki színházi vagy film­zenét ír. — De köztudott, hogy sokat utaz­nak külföldre. Egy-egy ilyen út, gondolom, kereseti forrásnak sem utolsó. — A külföldi utakat nem szer­vezi senk­i. Mindenkinek saját magát kell menedzselnie, saját magának kell kapcsolatai révén összeügyeskednie egy-egy kül­földi meghívást. — És a Nemzetközi Koncertigaz­gatóság? — A Nemzetközi Koncertigaz­gatóság legfeljebb csak ráüti a pecsétet a már megszervezett uta­zás papírjaira. — Marad még a vendéglátóipar... — Azt hiszem, a vendéglátó­­ipari zenének, a presszózenének egyáltalán semmi, de a bárzené­nek sem sok köze van a dzsessz­­hez. Aki minden este tingli-tangii dalocskákat játszik, az nem iga­zi dzsesszmuzsikus. Lehet, hogy az anyagi szükség rávisz erre egyeseket, de a legjobbak, a leg­tehetségesebbek és a legtörek­­vőbbek hamar abbahagyják.­­ Az egyik nemzetközi hírű fia­tal művész nemrég így nyilatko­zta: „Utazásaim során többször megfordult a fejemben a gon­dolat, hogy mi lenne, ha külföl­dön m­aradnék. De azért az em­ber nagyon megrágja azt, hogy kis hal legyen-e a nagy vízben, vagy nagy hal a kis vízben.” Valóban olyan kicsi ez a víz? És mitől le­hetne nagyobb? — Bajaink közül néhányat már említettem. Ami pedig a másik oldalt, a „befogadó közeget'' ille­ti, azt hiszem elsősorban a fia­talok képzésétől, egy újfajta ze­nei ízlés kialakításától lehet so­kat várni. A dzsesszoktatás terü­letén már eddig is sikerült szép eredményeket elérni. A zenetaní­tásban újítások is várhatók. A közeljövőben például az alsófokú zenei képzésben is teret kap az improvizáció oktatása. — Hány éve tanít ezen a helyen, és hányan végeztek ez alatt az idő alatt? — Tizenhárom éve tanítok itt. Évente mintegy 13—15 végzős nö­vendékünk volt. — Mi lett velük? — Felnőtt néhány kimagasló egyéniség, de nem lett mindegyi­kük dzsessz zenész. A mi felada­tunk nem is az, hogy kizárólag dzsesszmuzsikusokat képezzünk, hanem, hogy a magyar zenei élet egyéb területeit, például a pop-, főként pedig a rock-zenekarokat magasabban képzett szakembe­rekkel lássuk el. — És a tanításon kívüli mun­ka? — Eléggé belefáradtam ebbe a harcba. Évek óta próbálom át­törni a különböző falakat, de nem sok sikerrel. — Mit vár a jövőtől? — Azt hiszem, csak hosszú tá­von lehetséges változás. A múlt elég szomorú volt. Nemrég írtam egy könyvet, a könyvhétre jele­nik meg, és ebben egy fejezetet szenteltem a magyar dzsessz­­zene történeti fejlődésének. Ku­tatásaim során rengeteg érdekes dologra bukkantam. Például arra, hogy Magyarországon körülbelül a 30-as évek óta minden tíz évben feltűnt egy igen tehetséges d­zs­ess­zzen­ész - n­emzedék, amely azután az évtized végére mindig „elveszett”. Szerencsére a beszélgetést még­sem kell ilyen lehangoló képpel befejeznünk. Gonda János — bár állítja, hogy belefásult a harcba — március 31-én zeneakadémiai szólókoncertre készül (rendez­vénysorozat kezdődne?), és éppen beszélgetésünk végén tárgyalásra indul az Országos Rendező Iroda vezetőihez. Megbeszélések kez­dődtek ugyanis az érdekelt intéz­mények között a magyar dzsessz­­élet gondjainak enyhítésére. Ezek a próbálkozások figyelemre mél­tóak — még akkor is, ha a dzsessz gondjai nem tartoznak legfontosabb ügyeink közé. De a dzsessz világa nem elszigetelt, zárt terület. Szervesen beletarto­zik könnyűzenei, zenei, és ezen keresztül kulturális életünkbe. Ha igazán élő, színesedő, gazdagodó kulturális életet akarunk, akkor annak legkisebb sávját is fel kell kutatnunk, ahol tehetséges művé­szek vélt vagy valódi falakat éreznek maguk körül. Székely Anna

Next