Magyar Hírlap, 1979. március (12. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-25 / 71. szám
81979. MÁRCIUS 25. VASARNAP KULTURA-MOVESZET ' | I X xi 14.A / \ \ vi Vi Magyar hirlap Gombrowicz Esküvője Kaposvárott \r\ . | r / A teória fogságában 1/ itömi « formátából. Közel jutni a tartalomnhoz, megragadni és élni az életet — anélkül, hogy minduntalan beleütköznénk a szertartásokba, a változó, de lényegükben azonos klisékbe, amelyek végül sosem engedik átélni pőre önmagunkat és a természetes világot. Lehet-e erre az egyetlen fixa ideára teljes drámai életművet építeni ? Méghozzá ilyen meglehetősen elvont óhajra, ilyen nagylélegzetű naivitásra? Mindenesetre Witold Gombrowiczot ma, halála után tíz esztendeivel alighanem bármely dramaturg lebeszélné mindhárom drámájának (Yvonne, burgundi hercegnő, Esküvő, Operett) megírásáról. Készségesen megmagyarázná neki, hogy leendő műveiben kevés az élet és sok a teória, jelképei mosolyogtatóan direktek és gyermetegek, s megjósolná, hogy épp ezért minduntalan kénytelen lesz túlfecsegtetni szereplőit. Ennek a dalramaturgnak, mint szakembernek, talán igaza is volna, mert mostanában világszerte ismét a racionálisabb, fegyelmezettebb színház dívik, ismét formákat keresünk a formabontások, értelmezéseket a talányok után. Gombrowicznak kétségkívül szerencséje, hogy darabjait évtizedekkel ezelőtt megírta. De mi is szerencsések vagyunk, mert a lengyel színház ünnepi évadának alkalmából végre „bepótolhatjuk”. Drámáival kapcsolatban ugyanis nem az a kérdés, jók-e, hanem az, hogy játsszuk-e őket, és hogyan. Mert akadnak drámaírók, akikről olvasás alapjain csak annyi tudható, hogy színház- és világlátásuk eredetisége, gondolataik érvényessége okán megkerülhetetlenek. S ebbe a kategóriába beleférhetnek dilettánsok is. Olyanok, akiket valójában a színpadon kell megteremteni, formába fogni, mintegy „kitalálni”. Legalábbis kezdetben. Hiszen könnyen lehet, hogy idő múltával kötelező olvasmánnyá lépnek elő. Hogy klasszikusok lesznek, és egyszer csak már az ő szabállyá merevült esztétikájukkal kell megbirkóznia az újabb generációknak. Az Esküvőnek például — Gombrowicz három darabja közül időrendben a másodiknak, amelyet most a kaposváriak mutattak be — komoly esélye van erre. Ez a darab elkerüli az Operett (a Vígszínház tartja műsorán) buktatóit, mert azzal ellentétben nem a történelem adott szakaszának folyamatait kényszeríti üres allegóriáikba, hanem a Történelembe, pontosabban a sorsfordulókba vetett Emberben próbál eligazodni. Hőséről, Henrykről mindössze annyi tudható, hogy a Háborúból, a Frontról érkezik. Érkezik? Ez sem bizonyos. Mintha csak álmodná, hazatérését a szülői házba. Vagy ez még valóság, s az álom akkor kezdődik, amikor az útszéli kocsmává züllött ősi fészek méltóságát, önköcsi rendjét egy vizionált királyi udvarban reméli újjáteremteni? Nem tudjuk, s nem is lényeges. Álom az álomban vagy álom a valóságban — egyre megy, ha maga a valóság is lidérces. Az élet álom — állította már Calderon is, s Gombrowicz megfordítva nemkülönben igaznak érzi: az álom is élet. Kivált, amikor a kizökkent idő helyreállítása a tett, csak az álomból kísérelhető meg. Az Esküvő tragédia. A harmónia kétségbeesett kergetésének lázálmas tragédiája, amely olykor-olykor menthetetlenül komolytalanná, ahogyan a drámában megfogalmazzák, butasággá változik. Holott a hős okos és logikus szeretne lenni, hiszen a dolgok szerkezetét, a lét rendjének törvényeit keresi makacsul. Szertartásokba, konvenciókba kapaszkodna, csakúgy, mint Mrozek Tangójának Artúrja, vagy Mulatságának mindenre elszánt legényei. Ámulatba ejtő, milyen kitartóan építik közös drámai katedrálisukat a lengyel szerzők. Mennyire hisznek a „stafétabot”elméletben, abban például, hogy Henryk kudarcra ítélt törekvése az esküvő, a mindent megváltó Egybekelés rítusa iránt, olyan alapmotívum, amelyre néhány évtizeddel később érdemes viszszatérni, s újravizsgálni írói-eszmei lehetőségeit. Mrozek nemcsak elvégezte ezt a műveletet, de drámaszerkesztési fegyelmével, filozófiai humorával, s a Gombrowiczénál magabiztosabb történelmi áttekintő képességével átláthatóbb, zártabb modellt is teremtett. Az Esküvőt látva, mégis megcsap a szertelen remekmű szele. Bár túlméretezett munka — különösen második és harmadik felvonásának egyes részei vesznek önismétlésbe — a megállított és kitágított pillanat dramaturgiájával Gombrowicz, az író, megelőlegezte a mai színház elsődlegesen rendezői fogantatású kísérleteit. Visszajátszás-technikája mintha csak a filmes vágóasztal vagy a képmagnó ismeretéről vallana: egy adott helyzettöredék zavarbaejtő ismétlésével, valamely cselekményből kiragadott időszakasz többszöri egymásra vágásával feszült időtlenségérzetet képes kelteni nézőjében. A főiskolás Ács János rendezése bátor hűséggel kezeli a szerzőt. Nem igyekszik mindenáron „gazdaságosabbá” tenni a dráma szövegét, jelemezépítését; vajdalja, hogy hosszú és fárasztó előadást nyújt. És Itt álljunk meg egy pillanatra. Tudomásul kell venni, e két jelző nem mindenkor értelmezhető az unalmas és érdektelen szinonimájaként. Vannak művek — regények, zenei alkotások, filmek és drámák —, amelyek a nézőtől szinte azonos mértékű és metodikájú szellemi összpontosítást várnak el, mint amilyet létrehozóik munkája kívánt. Az a művészet, amely ilyen igénnyel lép közönség elé, népszerűség dolgában nemhogy a szórakoztatóipari termékekkel, de az úgynevezett egy az egyben áttekinthető, hagyományos vonalvezetésű alkotásokkal sem veheti fel a versenyt. De ha ezt a nyilvánvaló hátrányt valamely „nehéz” mű tolmácsolói úgy remélik leküzdeni, hogy megfejtését vulgarizálják, kódrendszerét durván egyszerűsítik, akkor a vélt könnyebb befogadás oltárán feláldozzák a mű értelmét, értékeit. Ács János és színészei nem követik ezt a sűrűn tapasztalható gyakorlatot, mindazonáltal a dráma erővonalait világosan kijelölik, konfliktusrendszerét pontosan felfedik. Mindvégig komor lendület viszi az előadást — kissé komorabb is a kelleténél. Az Esküvő tragikumában több a komikum, a bohózat fájdalma. Hiszen Henryk világteremtésének csődje éppen azért elkerülhetetlen, mert lejáratott, elhasznált, kiürült formákat próbál környzetére erőltetni. („Újton új formákat öltünk, s a fomák Lentről verik az eget” — panaszolja maga is.) És ez a másodlagos igyekezet, amelyből szüntelenül a„déja vu” érzete árad, bizony groteszk, hogy azt ne mondjuk, nevetséges. A rendezőben azonban egyelőre több az indulat, mint a humor, és szereplőiben mindenekelőtt azt szabadítja fel. Balkay Géza Henrykje kivételes alakítás: ennek a pályakezdő színésznek minden idegszálával köze van a szerephez (már a Candide-ban és a Szeget szegyeiben is figyelmet érdemlő epizódjai voltak); jelenlétének intenzitása, tempóváltásainak feszültsége uralja a színpadot és az előadást; rajta áll, hogy Ács következetesen meg tudja mutatni az Esküvő (álom) világának katasztrófáját. Balkay Hemrykje ugyanis félelmetes érzékenységgel szenvedi meg saját gondolatai csábításának hatalmát, azt a delejes vonzást, amellyel egymás nyomába lépő, szavakban és gesztusokban feltoluló elméletei kiváltják önnön tetteit. Mert ebből a bűvkörből nincs kitörés — a nagyon is valós következmények rendre szedik áldozataikat, az új helyzetek pedig új elméleteket sugallznak, és így tovább. A rendező felfűtött, energikus színészvezetése Lukáts Andor Részegét azonban egyszínűbbé — s ezért modorosabbá is — teszi a szereplehetőségnél. E jelképi érvényű alaknak (s melyik nem az Gombrowicznál?) az elnagyoltsága egyébként őszis lefügg egy nem kevésbé áttételes, vissza-visszatérő mozdulat megoldatlanságával. A dráma egy bizonyos pontján a rámutattás, majd az ujjal való érintés, döntő jelentőségű lesz; a Részeg mintegy Henryk gondolati erejével szegezi szembe a rontás, a rombolás, az anarchia gesztusát. Ács színpadán a szimbólum semmitmondó, olykor gusztustalan egymást bökdöséssé degradáló-dik, s ezzel értelmét veszti. Rajhona Ádám egyedül — s talán ezért is kissé bátortalanul — képviseli az oly kívánatos tragikomikiumot, Czakó Klára és Tóth Éva pontosan azt jelentik, amit jelenteniük kell. Mihályi Győző ezúttal is keresetlen személyiségével, Kiss Jenő pedig egyéni figurateremtő készségével tűnik ki. a kaposvári Csiky Gergely '' Színház produkciója — Donáth Péternek az irrealitás határán biztosan és ízléssel egyensúlyozó díszleteivel, Spiró György társalkotói rangú fordításával — mind eszmei, mind szorosan vett színházesztétikai tekintetben a mai magyar teátrum előremutató eredménye. Mészáros Tamás Gábor József rajza Zenészek kis vízben Milyen a dzsesszközérzet? Beszélgetés Gonda Jánossal Nem olyan rég a televízió négy fiatal dzsesszzenészt mutatott be. Babos Gyula, Másik János, Kőszegi Imre és Szakcsi- Lakatos Béla vallomásából valamiféle furcsa pesszimizmus öszszegeződött. Miféle elégedetlenség lehet ez? A dzsesszközérzettel — nevezzük most ezt így —, ezek szerint nincs minden rendben? — Dzsesszközérzet? Azt hiszem, ilyen közérzet nincs, mert köz sincs ilyen. Alkalmi, rövidebbhosszabb ideig tartó együttmuzsikálások és baráti kapcsolatok tartanak össze minket — válaszolja kérdésemre Gonda János, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola dzsessz tanszakának vezetője. — Milyen érzés ma Magyarországon dzsesszzenésznek lenni ? — Mi tagadás, nem jó. Sőt, inkább úgy mondanám, elég rossz. Kevés támogatást kapunk. A komolyzene oldalán vagy mellette többen még, most sem ismerik el e műfaj művészi létjogosultságát. — De a popzene sem kap több támogatást. — Hivatalos anyagi támogatást valóban nem. De olyan hatalmas tömegbázisa van, hogy remekül fenn tudja magát tartani. — És mi az oka annak, hogy a dzsessz kevésbé népszerű? — Erre nem könnyű felelni. De az biztos, hogy eszközeink is meg vannak a népszerűsítésére. • Nincs egy föderáció, nincs élő és pezsgő alkotó légkör sem a mi házunk táján. A fiatal zenekarokat szinte megfojtják a körülmények, nincs egy sufni sem, ahol gyakorolhatnának, próbálhatnának. És egyszerűen nincsenek szervezett hangversenyek. Nagynéha az Erkel Színházban van rá lehetőség, de nemsokára ez is meg fog szűnni, amikor az Operaház felújítása miatt minden operaelőadást az Erkel Színház vesz majd át. Pedig az igazi dzsessz pódiumműfaj. Igényli a koncerteket, a hallgatóság spontán reagálásait. A legremekebb improvizációk a közönség lélegzetvételével együtt születnek. — És elég „szakszerű” ez a lélegzet? Többször hallani, hogy a zenészek kifogásolják a közönség ízlését. — Ezt így, magas lóról nem szabad kijelenteni, hogy a közönség nem elég fejlett. A dzsessz igényes műfaj, nehéz megközelíteni. Az ötvenes években az elefántcsonttoronyba zárkózó értelmiség műfajának tekintették, de ma már ettől szerencsére nagyon messze vagyunk. Ott tartunk, hogy szinte minden magyar városban van dzsesszklub, és a rajongók a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből kerülnek ki. — Jelenleg mely stílusoknak van a legnagyobb „közönségbázisa ’, és melyeket tartja a szakember a legfontosabbaknak? — A dixilend a legkönnyebben befogadható ág, Benkóék igen népszerűek. De például a nagyon tehetséges Szabados György, aki „free jazzt” játszik, és akinek zenéjében a népballadák világától a kortárs muzsikáig sokféle hatás érződik, alig kap bizonyítási lehetőséget. A legnagyobb érdeklődés ma a dzsessz-rock iránt van. — A már említett tévéfilmben többször is elhangzott: „Vagyunk vagy húszan, akik ma Magyarországon dzsesszzenésznek valljuk magunkat.” Igaz lehet ez? — Nem egészen, hiszen csak zenekar több van. De azért abból a szempontból egy kicsit igaz, hogy akik kizárólag igazi dzsesszmuzsikálással foglalkoznak, és megpróbálnak abból élni, azok alig vannak többen húsznál. Kizárólag dzsesszzenélésből ugyanis Magyarországon nem lehet megélni. Néhányan tanítanak, van aki színházi vagy filmzenét ír. — De köztudott, hogy sokat utaznak külföldre. Egy-egy ilyen út, gondolom, kereseti forrásnak sem utolsó. — A külföldi utakat nem szervezi senki. Mindenkinek saját magát kell menedzselnie, saját magának kell kapcsolatai révén összeügyeskednie egy-egy külföldi meghívást. — És a Nemzetközi Koncertigazgatóság? — A Nemzetközi Koncertigazgatóság legfeljebb csak ráüti a pecsétet a már megszervezett utazás papírjaira. — Marad még a vendéglátóipar... — Azt hiszem, a vendéglátóipari zenének, a presszózenének egyáltalán semmi, de a bárzenének sem sok köze van a dzsesszhez. Aki minden este tingli-tangii dalocskákat játszik, az nem igazi dzsesszmuzsikus. Lehet, hogy az anyagi szükség rávisz erre egyeseket, de a legjobbak, a legtehetségesebbek és a legtörekvőbbek hamar abbahagyják. Az egyik nemzetközi hírű fiatal művész nemrég így nyilatkozta: „Utazásaim során többször megfordult a fejemben a gondolat, hogy mi lenne, ha külföldön maradnék. De azért az ember nagyon megrágja azt, hogy kis hal legyen-e a nagy vízben, vagy nagy hal a kis vízben.” Valóban olyan kicsi ez a víz? És mitől lehetne nagyobb? — Bajaink közül néhányat már említettem. Ami pedig a másik oldalt, a „befogadó közeget'' illeti, azt hiszem elsősorban a fiatalok képzésétől, egy újfajta zenei ízlés kialakításától lehet sokat várni. A dzsesszoktatás területén már eddig is sikerült szép eredményeket elérni. A zenetanításban újítások is várhatók. A közeljövőben például az alsófokú zenei képzésben is teret kap az improvizáció oktatása. — Hány éve tanít ezen a helyen, és hányan végeztek ez alatt az idő alatt? — Tizenhárom éve tanítok itt. Évente mintegy 13—15 végzős növendékünk volt. — Mi lett velük? — Felnőtt néhány kimagasló egyéniség, de nem lett mindegyikük dzsessz zenész. A mi feladatunk nem is az, hogy kizárólag dzsesszmuzsikusokat képezzünk, hanem, hogy a magyar zenei élet egyéb területeit, például a pop-, főként pedig a rock-zenekarokat magasabban képzett szakemberekkel lássuk el. — És a tanításon kívüli munka? — Eléggé belefáradtam ebbe a harcba. Évek óta próbálom áttörni a különböző falakat, de nem sok sikerrel. — Mit vár a jövőtől? — Azt hiszem, csak hosszú távon lehetséges változás. A múlt elég szomorú volt. Nemrég írtam egy könyvet, a könyvhétre jelenik meg, és ebben egy fejezetet szenteltem a magyar dzsesszzene történeti fejlődésének. Kutatásaim során rengeteg érdekes dologra bukkantam. Például arra, hogy Magyarországon körülbelül a 30-as évek óta minden tíz évben feltűnt egy igen tehetséges dzsesszzenész - nemzedék, amely azután az évtized végére mindig „elveszett”. Szerencsére a beszélgetést mégsem kell ilyen lehangoló képpel befejeznünk. Gonda János — bár állítja, hogy belefásult a harcba — március 31-én zeneakadémiai szólókoncertre készül (rendezvénysorozat kezdődne?), és éppen beszélgetésünk végén tárgyalásra indul az Országos Rendező Iroda vezetőihez. Megbeszélések kezdődtek ugyanis az érdekelt intézmények között a magyar dzsesszélet gondjainak enyhítésére. Ezek a próbálkozások figyelemre méltóak — még akkor is, ha a dzsessz gondjai nem tartoznak legfontosabb ügyeink közé. De a dzsessz világa nem elszigetelt, zárt terület. Szervesen beletartozik könnyűzenei, zenei, és ezen keresztül kulturális életünkbe. Ha igazán élő, színesedő, gazdagodó kulturális életet akarunk, akkor annak legkisebb sávját is fel kell kutatnunk, ahol tehetséges művészek vélt vagy valódi falakat éreznek maguk körül. Székely Anna