Magyar Hírlap, 1979. december (12. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-24 / 301. szám

Muni Hiriop 79 &mB$mWK&&a mHciMi.HMM 15 Balassa Iván Herder-díja Hidat épít HUN KERÉK, HUN TALP, vagyis: „hol kerék, hol talp”. Stí­lusosan a jellemzett által gyűj­tött bodrogközi szólással illuszt­rálja Balassa Iván saját munka­eszközét a barát társszerző, Or­­tutay Gyula. Még hozzáteszi: fő­képpen mégis csak talpon, vagyis hogy gyalogszerrel, nem pedig kocsin látogatta a falvakat világ­életében, szólást, szokást, mun­kaeszközt, hiedelmet, mesét va­dászó néprajzi-nyelvészeti gyűj­tőútjain ez a fáradhatatlan és szerény tudós. Gyűjtött is egy könyvtárra valót belőlük. Kit keres, kit talál hol keré­ken, hol talpon? Ismét Ortutay­­val szólván, „szép szavú, jó em­lékezetű” parasztembereket, „a múltját, a sebeit, gondjait, örö­meit sorjázó népet”. És mi min­denre nyitja a szemét, díjtalan, majd díjazott gyakornokként, majd felnőtt muzeológusként a Hajdúságban, a Sárréten, a Szé­kelyföldön, Kolozs megyében, Keszthely tájékán, a Bodrogköz­ben gyűjtögetvén? Felfigyel pa­raszti munkaeszközökre, raghal­mozással alakult határozókra, kalocsai népköltésre, gombfara­gásra, a szilaj jószág teleltetési szokásaira, arra, hogyan fogják be a vadméhet Abaújban, erdő­vidéki történeti adatokra. Ír em­lékező cikket, külföldi múzeumi ismertetőt, metodikai munkát múzeumi gyűjtésről, ismeretter­jesztésről, előad, méltat, szervez, verekszik értékek elkótyavetyélé­se ellen, tehetségek védelmében. Hol kerék, hol talp... A tudós maga így emlékezik a saját gyűj­tőútjaira az országjárás közben magába szippantott­­szavakkal: „Sokszor bőrig áztam, dunyha alatt is vacogtam a sohasem fű­tött, alma illatú tisztaszobákban, vívtam kemény harcokat kutya­­falkákkal, tapostam a csizmaszá­­­ron is befolyó, marasztaló sarat, ettem végig lakodalmi vacsorá­kat, zsírtól csepegő, bőséges disz­nótorokat, majd elepedtem a szomjúságtól a nyári napon he­­vült szikes legelőkön.” Hát így... Eltalpalt a Herder-díjhoz. Jött a hír nemrég Magyarországra, neki ítélte a bécsi tudomány­­egyetem kuratóriuma a rangos jutalmat. MI IS A HERDER-DÍJ? Egy Toepfler nevű gazdag hamburgi német, aki a fasizmustól sokat szenvedett, elhatározta, hogy azoknak a kelet-délkelet-euró­­pai tudósoknak, íróknak, művé­szeknek ajánl fel tekintélyes ala­pítványt, akik a táj békéjéért, a népek egymásra találásáért a leg­többet teszik. Balassa Iván most Kodály Zol­tán, Németh László, Illyés Gyu­la, Szabolcsi Bence, Ortutay Gyula, Harmatta János, Keresz­­tury Dezső, Major Máté s Farkas Ferenc társaságába került, a dí­jazottak közé. S egy-két példa azokra, akik ő mellé kerültek külföldről az idén: a műemlék­­védelemben jeleskedő lengyel Wiktor Zin, a román Alexandru Rosetti-Ron, aki Kelet-Európa nyelveinek tudós ism­erője, össze­­hasonlítója, aztán egy művelő­­déstörténész Hellasztoal: Manussus Manussakas. És még négy nagy­szerű értelmiségi egy-egy szom­szédos országból. A rövidre fogott értesítésben, amely indokolja a kitüntetést, azt olvassuk: Balassa Ivánnak, a Ma­gyar Mezőgazdasági Múzeum fő­igazgató-helyettesének a mező­­gazdasági munkaeszközök kuta­tása és általában az agráretnog­­ráfia területén elért kimagasló eredményekért ítélték a díjat. — Csakugyan ez munkásságá­nak fő vonulata? — faggatom őszinte kíváncsisággal Balassa Ivánt, hiszen e munkásság terje­delmes irodalomjegyzékét ismer­ve, tudom, csak ő maga adhatja meg a hozzáillő kulcsot. — A nyelvészetből indulva, csakhamar rájöttem, hogy a mun­kaeszköz s a neve szorosan ösz­­szefügg. Aztán Marxot, a Tőkét tanulmányozva még arra is, hogy a munkaeszköz korszakot osztá­lyoz, a termelés legmozgéko­nyabb eleme lévén, minden mást meghatároz, így a termelés mód­ját is. Ezért éreztem fontosnak, hogy — ha a Kárpát-medencé­ben élő népek történetét, életét érteni akarjuk —, megírjam az eke történetét, a szántás történe­tét, a mezőgazdasági munka tör­ténetét. NEMCSAK MAGYAROKRÓL, hanem a Kárpát-medence népei­ről beszélt Balassa Iván. Azok­ról, akiknek hasonlók voltak a munkaeszközeik, s egymástól ta­nultak ... — ... És az eltelt évszázadok során nem volt bajuk egymással. A parasztoknak, a dolgozó embe­reknek sose. Gőzösfejű, naciona­lista tudattól túlfűtött értelmisé­gieknek, papoknak, katonáknak igen. Igaz, éppen az értelmiség legjobbjai voltak, akik egyenget­ték a megbékélés útjait. Herder-díj... Tudósnak lenni. Magyarnak, magyar tudósnak Európában .­­.. — Én európai csak úgy lehe­tek, hogy azt mutatom meg a vi­lágnak, amit itt lehet felfedezni Magyarországon, s amit a ma­gyarok adtak a világ kultúrájá­nak, vagy ők tanultak belőle — mondja. — Hatnak a népek egy­másra. Mi szláv szokásokat, ru­hákat vettünk át, s vittek a ma­gyarok festett bútort, bakonyi munkaeszközöket a­­Balkánra. A kölcsönhatás izgatja Balassa Ivánt mindenekelőtt. Szerkeszt egy négynyelvű néprajzi évköny­vet szlovák, horvát-szerb­­szlovén, román és német nyel­ven. E lapok a hazánkban élő nemzetiségek életmódját, szoká­sait, viseleteit, táncait, énekeit, munkaeszközeit, hiedelmeit mu­tatják be. — Ez az anyaországban élő né­peknek ugyanolyan fontos, mint nekünk az, hogy a csángókról, a székelyekről, a szlovéniai, a csal­lóközi magyarokról mindent fel­tárjunk és megőrizzünk. Ez az a sokat emlegetett híd. Összeköt. Balassa hídjai messzire nyúl­nak. Jár a faeke nyomában, Dá­niában, Finnországban, ahol tu­dós társaságok tagja. Még Egyip­tomba is eljut. És hidat épít. Mindenekelőtt a határainkon túl élő magyarokhoz. Még Európán túlra is.­ÉVTIZEDEKKEL EZELŐTT kezdődött. Amikor az „acsargó habon tovatűnt” másfél millió sorsa után kezdett érdeklődni, s a Bodrogközben gyűjtötte Ame­rikába be nem engedett magya­rok sóhaját-nótáját: „Nem me­gyünk, nem megyünk — Pencel­­vánjába — de csak itt maradunk. — Kacengardába...” És kitart máig ez az érdeklődés, testet ölt­ve a Néprajz — mindenkinek fü­zetekben, amelyekben határain­kon túl kapják ott élő magyarok a­ hazai népi viseletek, a népi épületek tervét. — Ha már magyar paraszthá­zat terveznek az ausztrál tenger­partra (mert hazánk fiai meg­­megtesznek ilyesmit), akkor épül­jön az igazi magyar motívumból, ne pedig P álparaszt giccs épüljön, lejáratva kultúránkat odakint. Misszióvállalás? Híd-szerep? Még egy futó megjegyzés Balas­sa Ivántól, a hídépítőtől: — Alig-alig hiszik idehaza: igenis lehet marxistaként a világ tudományában boldogulni, nem­zetközi tudományos rangot sze­rezni. Egy skandináviai konfe­rencián a kertben beszélgető dán—izraeli—nyugatnémet tudós társaságra figyeltem fel. A tudó­sok eszmecseréjük során nemcsak idézték Marxot, hanem saját iga­zuk védelmében perdöntő bizo­nyítékként használták, értelmez­ték Marx érveit. Nekem mindig előnyömre szolgált a tudományos igazság védelmében, hogy mód­szereimet tekintve is marxista vagyok. És magyar. N. Sándor László Csakugyan a világ élvonalában lennénk? IC 16 (I­­C:T ) A számítástechnika és a hétköznapok „Nem Magyarország az az ország, amelyik elsőként jut az ember eszé­be, ha korszerű ipari automatizálási folyamatokról van szó. Az Egyesült­­ Államok, Japán, Svédország — igen, Nagy-Britannia, a Szovjetunió — talán. Magyarország mindenesetre »sötét ló« ebben a versenyben. En­nek ellenére kétségbevonhatatlan tény, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és A­utomatizálási Kutatóintézete (SZTAKI) a robotelmélet kutatásá­ban egyike a világ vezető intézetei­nek és Vámos Tibor igazgató szí­vesen látott, gyakran hívott előadó Tokiótól Stanfordig.” (Systems' International, August, 1979. — Nemzetközi számítástechnikai fo­lyóirat.) A fenti cikket lobogtatva állí­tottam be a SZTAKI-ba, remélve, hogy az intézetre és az igazgató­ra igen hízelgő szöveg „felfedezé­se” eleve szívélyes fogadtatást szavatol számomra. A fogadta­tás szívélyessége ellen semmifé­le kifogást nem emelhetek. Úgy éreztem egyébként, hogy ez a szívélyesség ebben az intézetben bárkinek, hivatalsegédtől akadé­mikusig egyaránt és főleg egy­formán kijár. A hízelgő mélta­tást azonban Vámos Tibor akadé­mikus egyértelműen visszautasí­totta, sőt azonnal dokumentu­mokkal is „igazolta”, hogy a cikk túloz, és tárgyi hibákat is tartalmaz. Azt javasolta, felejt­sük el ezt az írást, kérdezzem őt inkább arról, amire kíváncsi va­gyok. A beszélgetésre készülve ter­mészetesen elolvastam azt az ajánlást, amelynek alapján Vá­mos Tibort ebben az évben aka­démiai rendes taggá választották. (1926-ban született, villamosmér­nök és matematikus, számítás­­technikával, automatizálással meglehetősen régóta foglalkozik, 1957-ben már kibernetikai kuta­tócsoportot szervezett, a SZTAKI- nak 1973-tól, megalakulásától kezdve igazgatója, 1973-tól aka­démiai levelező tag.) Ebben az ajánlásban számomra a legmeg­lepőbb adat az volt, hogy 1973 óta mindössze 12 tudományos közleménye jelent meg, és 16 előadást tartott hazai és külföldi tudományos fórumokon. Az inté­zetben mintegy 250 kutató dol­gozik, nem lenne meglepő, ha az igazgatónak akár évi száz cikke is napvilágot látna, hiszen taná­csaival, konzultációval segíti munkatársait.­­ Jelenleg öt kutatóból álló csoporttal dolgozom közvetlenül, és csakis azokon a cikkeken sze­repel a nevem, amelyek konkrét kidolgozásában is részt vettem. A kollégák segítése, a konzultáció munkaköri kötelességem, nem indok és nem jogcím arra, hogy egyben társszerző is legyek. Ne lelkendezzünk — ön azt mondta, hogy nem ért egyet a már említett cikknek a magyar számítástechnikára vo­natkozó értékelésével. Hogyan látja akkor valójában a helyze­tet? — A számítástechnika csak most vonul be igazán mindenna­pi életünkbe. Számos, robbanás­­szerű változás eredményező új termék jelent meg a piacon. A morzsányi mikroprocesszor olyan számítási erőt sűrít magába, amelyet eddig csak a nagy gé­pek produkáltak. Az egyre na­gyobb kapacitású információtá­rolóknak, -íróknak, -olvasóknak, -rajzolóknak, -megjelenítőknek köszönhetően a számítástechnika a mindennapi ember mindennapi életében hamarosan éppen úgy­­jelen lesz, mint manapság a vil­lamosság. Sőt, egy-egy nagyobb teljesítményű számítógép ára, olyané, amely egy háztartást vagy egy üzemet elvezérel, sok­kal kisebb, már ma is, mint egy autóé. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a tömeggyártásban készülő berendezések — hardware — értéke jóformán elenyésző, a számítástechnika valódi értékét a software — az alkalmazás hoz­záértő ismerete, az alkalmazó és a rendszer közötti párbeszéd, az ezeket megtestesítő program — jelenti. Ennek fényében hazai helyze­tünk nem ad­ túl sok optimiz­musra okot. Olvastam ugyan olyan lelkendező cikket, amely a hazai számítástechnikai beren­dezések értékét egy városrészé­vel hasonlította össze. Nevetsé­gesnek tartom az ilyen­ összeha­sonlítást, mint azt is, hogy a Hegyeshalomtól néhány kilomé­ternyire 10—20 órai átlagbérért kapható gépecskéket itthon egy­évi jövedelemmel nyilvánították egyenértékűnek. Erről nekem a nylonharisnya és a táskarádió öt­venes években érvényes „ára” jut eszembe. Komolyra fordítva a szót, köz­gazdászaink ma azt követelik, hogy a nemzetközi verseny által kialakított árak lépjenek érvény­be nálunk is. A számítástechni­kában ez a követelmény még sok­­szorta élesebb. Amelyik ország nem lesz képes a most követke­ző időszak technológiai átalaku­lásával lépést tartani, amelyik­nek szervezettsége, technológiai színvonala, termelékenysége nem fogja megtenni a számítástechni­kai forradalom által kikénysze­­rített ugrást, az a teljes verseny­­képtelenség helyzetébe kerül. Ha nem igyekszünk, úgy járhatunk, mint az a mezőgazdaság, ame­lyik egyedül a faeke­ használatá­ban teszi érdekeltté a gazdálko­dót. Nehéz helyzetben vagyunk, ám mégsem reménytelen a hely­zet. Említettem, hogy éppen a számítástechnikában a hardware — amihez anyag, technológia szükséges — viszonylag olcsó, el­lenben a főleg szellemi befekte­tést igénylő software nagyon is értékes dolog. Éppen ezért tar­tom nagyon fontosnak az e té­ren eddig elért, figyelemre mél­tó eredményeket és minden erőmmel azon vagyok, hogy ezen az úton haladjunk tovább. — Milyen feladat hárul ebben a SZTAKI-ra? — Olyan rendszerek megalko­tása, amelyek a Magyarországon a következő évtizedekben elke­rülhetetlen technológiai szerve­zési ugrást előkészítik, és min­den piacon értékesíthető áruala­pot kínálnak. Eddigi eredmé­nyeink közül néhány: a dialóg­rendszer, a közvetlen­­ számító­­gépes szerszámgépvezérlés, a grafikai megjelenítés­, a lézeres sornyomta­tó, az elektronikai ipar termelésében használatos ellen­őrző berendezések és mások. A felsorolt dolgok egy kiál­lítás látogatói számára gépeknek tűnnek, holott legfőbb jellegze­tességük az, hogy önmagukban rendszerek vagy rendszerek fon­tos alkotóelemei, az ipar tervező, gyártó­­ és ellenőrző munkáját fogják egységbe. Az újszerű, szel­lemes megoldások — a már em­legetett software — megalkotása 10—20—30 tehetséges ember sok­évi munkáját igénylik. A jövőben különleges fel­adatokat megoldó rendszereket kívánunk létrehozni. Jelenleg például olyan rendszeren dolgo­zunk, amely alkalmas egy terve­zőiroda konstrukciós, dokumen­tációs és egyben számítási mun­káinak automatizálására. A fel­adat megoldásához , ahhoz, hogy a tervezett rendszer ésszerű idő alatt és ésszerű áron készül­jön el — nekünk is új módszere­ket kell bevezetni, mind a beren­dezés tervezésében, mind pedig a software készítésében. Vélemé­nyem szerint nem elegendő az általános célú rendszerek megal­kotása, sokkal hasznosabb az egyetlen célra kidolgozott rend­szerek létrehozása: rakodnak, festenek, hegesztenek, bonyolultabb kivitelben szerelé­si feladatokat is ellátnak. A következő lépés az adaptív robot, amely tévékamerával vagy másfajta érzékelővel ellátva al­kalmazkodik a változó viszo­nyokhoz, felismeri az eléje ke­rült tárgyat, helyzetét, és esze­rint dönti el, hogyan válogasson bonyolult feladatprogramjai kö­zött. — Úgy tudom, ön éppen az alakfelismeréssel foglalkozik ... — Igen, azzal a területtel, amelyet nagyképű elnevezéssel „mesterséges intelligenciának” is hívnak. Csoportommal együtt si­került is meglehetősen biztató eredményeket elérnünk, igaz, egyelőre még csak laboratóriumi körülmények között. Síkbeli tár­gyakat, például különböző alakú lemezeket — nagyon gyorsan, majdnem az ember sebességével „ismerünk fel”, és eredményeink alapján reméljük, hogy hamaro­san már térbeli tárgyat is tudunk majd kezelni. A feladat roppant nehéz, és bár a világ különböző laboratóriumaiban már vagy másfél évtizede foglalkoznak ve­le, általános megoldásokat még nem találtak, csak egyes rész­feladatokat sikerült eddig megol­dani. Ebben a nemzetközi szel­lemi mozgásban nem kell szé­gyenkeznünk azzal, amit elér­tünk. Reméljük, hogy a nyolcva­nas évek elejére gazdaságilag is ésszerűen alkalmazható alakfel­ismerő robotunk lesz, s az ipar bonyolultabb szerelési feladatai­ban is használhatjuk. K _ Különleges feladatok — Mondana erre példát? — Intézetünk egyre nagyobb érdeklődéssel fordul a roboauto­­matizálás felé. A munkaerőhiány, a bérköltségek növekedése, a bor­nyolult vezérlések fejlődése ma már nagyiparrá növelte a külön­böző színvonalú manipulátorro­botok készítését. Ezek megmun­káló gépek, olvasztókemencék stb. számára végeznek fáradha­tatlan és megbízható adagolást. Előre tekintünk — Ha már az iparnál tartunk, milyen a SZTAKI és az ipar kapcsolata? — Ezt a viszonyt nehéz egy­szerűsítve jellemezni, de tulaj­donképpen baj is lenne, ha ezt meg lehetne tenni. Intézetünknek ugyanis nem feladata, hogy egy gyári fejlesztő részleg munkáját lássa el. Témáinkat azonban az iparban való tájékozódás és az ipari vezetőkkel való konzultá­ció alapján választjuk meg. Első­rendű feladatunknak azt tartjuk, hogy előretekintsünk és mi is felmérjük, mire lesz szüksége az iparnak az elkövetkezendő öt-tíz évben. Mindenesetre igyekszünk úgy dolgozni, hogy ne akkor kezdjünk egy új rendszer, egy új berendezés fejlesztésébe, amikor az már a kiállításokon is látha­tó. Ha így kullognánk, a fejlődés mögött, akkor mostani elmaradá­sunkat fokoznánk. Ez a szükséges előretartás azonban a feszültség vállalásával is jár. Majdnem minden mun­kánkat először idegenkedve, hi­tetlenül fogadják, úgy érzik, en­nek hazánkban még nincs aktua­litása, így voltunk valaha a szá­mítógépes folyamatirányítással, a számjegyes vezérlésű szer­számgépekkel, a robottechniká­val, az elektronikus tervező és ellenőrző rendszerekkel, a magas szintű pro­gramnyelvek beveze­tésével. Ennek ellenére már több alko­tásunk öltött testet sorozatban gyártott termékekben. Ilyen pél­dául a számjegyes szerszámgép­vezérlés, a pneumatikus manipu­látor, hogy csak ezeket említsem. A jövőben pedig — annak elle­nére, hogy akadémiai intézet va­gyunk — remélhetőleg még több szellemi termékünk valósul meg. — Ezek szerint annak a cikk­­nek, amellyel beszélgetésünket kezdtük, nem minden értesülése volt téves. A magyar számítás­­technika — különösen az alkal­mazás bizonyos területein — igencsak megállja a helyét. — Eredményeink természete­sen vannak, s hogy még több le­gyen, mindent megteszünk. En­nek érdekében tartottuk meg de­cemberben a Neumann János Számítógéptudományi Társaság I. kongresszusát. E tanácskozá­son éppen a­ számítástechnika minél gyorsabb terjesztése volt a központi gondolat. ZÁDOR ERIKA

Next